A gyűrűk ura | Könyv vs. film

És akkor végre valahára elérkeztünk ehhez a bejegyzéshez is. Azt hiszem, korábban csak a Jane Eyre kapcsán említettem meg a film változatot, mert annak is jelentősége volt számomra. És bár sok listás könyvből készült filmes adaptáció, ezekkel alapvetően nem tervezek foglalkozni. Viszont számomra A gyűrűk ura esetében is nagy-nagy jelentősége van a filmnek, ezért született ez a bejegyzés.

Nem kertelek, rögtön le is lövöm a poént: az általam eddig olvasott művek közül ez az egyetlen olyan, aminek a filmes verziója sokkalta jobban tetszik, mint a könyv! Lehet ezért megkövezni, de ez az igazság. Először láttam a filmeket, és nagyon tetszettek. Elsőre totálisan beleszerettem ebbe a különleges világba. Gyakorlatilag a filmek kapcsán szereztem tudomást a könyvekről, amiket szinte azonnal be is szereztem. Gondoltam, olyan lesz majd, mint más esetekben, a könyv kibővíti majd ezt az egész világot, én pedig boldogan merülök el benne. És tulajdonképpen ki is bővítette, de az alapsztori varázsa a könyv esetében egyértelműen elmaradt. Volt egy sarkalatos pont, egy nagyon-nagyon lényeges dolog, amiről azonnal tudtam, hogy na, ez megvolt a filmben, tök jó volt, viszont a könyvből 99%-ban hiányzott. Sokáig erre fogtam az egész dolgot, és most is úgy gondolom, ez a legjelentősebb, viszont a mostani újraolvasáskor jobban figyeltem a különbségekre, és próbáltam összeszedni, mik azok a dolgok, amik a filmben elvarázsoltak, a könyvben viszont nem.

Azt tudni kell, hogy filmekben ugyanúgy három részre osztották a történetet, mint a könyvekben, ugyanazokat az alcímeket kapták, és többé-kevésbé követni próbálják a könyves eseményeket. És itt már el is követtek két nagyon jó dolgot. Egyrészt ugyebár egy két és fél órás filmbe nem fér bele minden egyes kis részlet, ami a könyvben benne van. És nagyon jó érzékkel választották ki, hogy melyek azok a részek, amikre nincs szükség. Hogy mikre gondolok itt konkrétan? Például egy az egyben kihagyták az első könyvből a Bombadil Tomás részt. Ami egyébként a könyvben tök érdekes, mert érdekes maga a fickó, de a könyvben is például rohadtul idegesített, hogy róla miért nem tudtunk meg többet. A filmből kihagyták ezt a mézesmadzagot, mert annyira nagy jelentősége igazán a könyvben sem volt. Vagy például leegyszerűsítették Frodó „szökését” a Megyéből. Mert ugye a könyvben eladta Zsáklakot, ráadásul nem is akárkinek, hanem Tarisznyádi-Zsákos Lobéliának, akit ugye Bilbóval együtt mind a ketten utáltak, ez kicsit visszás volt a könyvben. A filmben meg egyszerűen csak bezárták az ajtót, és kész.

Egyes részeket tehát kihagytak, másokat átalakítottak, leegyszerűsítettek. De a fő történetszálat nagyon hűen követték. Olyannyira hűen, hogy bizonyos mondatokat szóról szóra kiragadtak a könyvből. De ezeket is néha más, jelentősebb ember szájába adták, vagy nem konkrétan abban a szituációban hangzott el, ahogy eredetileg, de abszolút helytállóak voltak. És ugyanígy voltak mellékszereplők, akiket kicsit átértelmeztek, de jó irányba (vagy legalábbis nem zavaróan).

Aztán persze semmiképp nem lehet elmenni a táj mellett, amelyet Tolkien is újra és újra kihangsúlyoz, folyamatosan bemutat. Valahogy az én agyamnak a tájképeket egyszerűbb képek formájában értelmezni, mint szövegként, így itt is nyert a vizuális ábrázolás. És azt hiszem, meg is találták mindig a legmegfelelőbb helyszíneket. És nem csak a széles látószögű képeken virítanak gyönyörű tájak, hanem például Völgyzugoly részletekbe menő fa faragványai is csodásak. Ugyanez igaz a jelmezekre és mindenféle kellékekre is; nagyon részletesek és gyönyörűek.

Az összefoglalásban ugye nehezményeztem, hogy a karakterek nem igazán lehettek jól ábrázolva. Nos, a filmben véleményem szerint sikerült ezt a csorbát is kiköszörülni. Kezdjük mindjárt a leglényegesebb szereplők, Frodó és Samu kapcsolatával. Ugyan itt egy alá-fölérendelt helyzetről van szó, nekem mégis közelebb állt a szívemhez a filmes páros, ahol ez nem volt annyira kihangsúlyozva, mint a könyvben. Sokkal bensőségesebb és szorosabb kapcsolatot láthattunk köztük a filmvásznon, amit én helyénvalóbbnak éreztem, mert azért szerintem az életveszély igen közel tudja hozni azokat az embereket, akik egyébként is kedvelik egymást. Samu karaktere viszont a többiekéhez képest a filmben nem tűnt ki annyira, mint a könyvben. A könyvben ugyebár számomra ő volt a fény az éjszakában a szereplők közt.

Aztán Gimli és Legolas kapcsolata is érdekesebb a filmben, jobban kiélezték a kezdeti ellenséges érzéseiket egymás iránt, és szépen lehetett követni, hogy fordul át a kapcsolatuk a vetélkedésen át végül barátságba.

Végül külön-külön meg kell említeni Aragornt és Boromirt, akiket sokkal odaillőbb személyekké tettek a filmben. Aragorn részéről nagyon tetszett az, hogy a filmben nem hangsúlyozta minden egyes szituációban, hogy ő Gondor trónjának örököse. Bár ugye rögtön az első filmben fény derül erre a tényre, mégis végig próbál a Vándor álcája mögé bújni. Sőt, inkább mintha őt magát is megrettentené ez a trónörökösösdi, és mintha mindhárom filmen át, egészen a végkifejletig vívódna saját magával, hogy valóban érdemes-e a trónra. Ez sokkalta szerethetőbb karakterré tette, így elárulom, nekem a filmben abszolút ő a kedvenc. Ráadásul szerintem Viggo Mortensenben megtalálták a tökéletes színészt a karakterhez. (Persze feltétlenül kellett hozzá még az a félhosszú, sötétbarna paróka!) Az első jelenettől kezdve egyszerűen totál beleestem, és ahogy haladt a történet, úgy lett egyre szimpatikusabb és szimpatikusabb.

Boromirnak pedig jobban kihangsúlyozták a „gonosz” mivoltát. Mármint a filmben az első perctől kezdve lehet érezni vele kapcsolatban, hogy ő bizony megpróbálja majd a saját akaratát érvényesíteni, és az kihatással lesz az egész szövetségre. És így is történik. Míg a könyvben kicsit elalszik az ember gyanúja, mert olyan ártatlanul ajánlja fel a szolgálatait.

Végül pedig következzen az a nagyon nagy horderejű dolog, amit a második bekezdésben emlegettem, ami miatt akkor is jobban tetszene a film, ha a fent felsorolt dolgok közül egyik sem létezne. Ehhez először is tisztáznunk kell azt a bemutatkozásomból egyébként elsőre leszűrhető dolgot, hogy lány vagyok. És mint nőnemű lény, nem vetem meg a romantikát. És kérem szépen, azt merem állítani, hogy szerelmet olyan gyönyörűen filmen még nem ábrázoltak szerintem, mint jelen esetben. Arwen és Aragorn kapcsolatáról beszélek, amelyről a könyvben körülbelül három mondatot ejtenek a harmadik kötet végén. Az ő jeleneteik engem totálisan megvettek. Tán nem is kellett volna mondaniuk semmit, már csak ahogy néztek egymásra (sőt, ahogy most erről írok), attól feláll a szőr a hátamon, annyira gyönyörű. A kétségek, amik gyötrik őket, hogy együtt lehetnek-e, hogy boldogok lehetnek-e együtt. És ahogy mindezen kétségek ellenére ragaszkodnak egymáshoz. Ahogy Arwen meginog egy pillanatra, de aztán rájön az igazságra. Ezeket a dolgokat soha senki nem mutatta még be ilyen igazán szépen. Ráadásul a jeleneteik életmentő oázisokként emelkedtek ki a szörnyedelem sivatagából. Hiszen közben dúlt a háború, rengetegen meghaltak, rengeteg árulás történt, erősen kétséges volt, hogy győzhet-e egyáltalán a jó oldal. És ez a szerelem balzsam a megtört néző szívére. Minden egyes alkalommal, amikor nézem, hálás vagyok, hogy láthatom. (És persze kívülről fújom minden egyes mondatukat.)

Azért nem akarom úgy lezárni ezt a bejegyzést, hogy ne említsem meg, azért voltak a könyvnek is erősségei a filmmel szemben, de ezek többnyire csak apróságok. Az egyetlen nagyobb jelentőségű, az az, hogy a film lezárul gyakorlatilag a végső csata után, és azt már nem mutatja be, milyen feladatok várnak még a hobbitokra a Megyében, mikor visszatérnek. Ezzel kerekebb volt a könyv lezárása.

Aztán a filmben nem kapunk választ bizonyos dolgokra, például, hogy miért hajózik el a végén Frodó. Vagy, ami még fontosabb, mi történik Szarumánnal, miután elárasztják Orthancot vízzel a fák. (Na jó, erre igazából kapunk választ, de csak a rendezői változatban.)

Aztán még két apróságot jegyeztem fel, amik nekem fontosnak tűntek, és nem is nagyon értettem, a filmben ezeket miért ferdítették el. Az egyik, hogy a szülinapi buli után Bilbó törpökkel indul útnak Völgyzugolyba. Aminek igazából nem sok jelentősége van, de azért jó kis visszautalás A hobbitra. (Bár az igaz, hogy filmek terén viszont A gyűrűk ura készült el előbb.) A másik pedig, hogy a móriai átkelés a könyvben eredetileg Gandalf ötlete volt, és ennek szerintem Gandalf karaktere szempontjából igenis nagy jelentősége van. Mert ugye Móriában történik valami fontos Gandalffal, és azzal, hogy az ő ötlete volt leereszkedni a bányákba, kicsit olyan, mintha tudattalanul saját maga menne a sorsa elébe. Mintha a tudatalattija pontosan oda irányítaná őt, ahol dolga van.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy A gyűrűk ura esetében a könyv nagyon jó alapanyag volt, amiből a lehető legtöbbet hozták ki a filmesek, és valami csodát alkottak. Itt tehát én inkább a filmet ajánlanám fogyasztásra, főleg, ha az ember gyereke még csak most ismerkedik a műfajjal.

Személyes jegyzet

Úgy gondoltam a nyári szünet után, hogy viszek némi rendszert az újonnan elkezdett, NOHUN névre keresztelt sorozatba. Az a tervem tehát, hogy minden hónap utolsó előtti szerdáján fog kikerülni belőle új rész. Mivel azonban a soron következő könyv esetében úgy tűnik, kissé keményebb fába vágtam a fejszém (értsd: az égvilágon semmi használhatót nem találtam még róla), ezért most jöjjön helyette egy más jellegű, személyes poszt, ami nagyon is érinti azért a blogot.

Kaptam a minap egy kedves barátomtól visszajelzést a blogos írásaimról, ami két fronton is gondolkodásra késztetett. A vélemény negatív kritikát fogalmazott meg, de örültem neki (bár majdnem belefulladtam a kávémba, de ez csak azért volt, mert egyszerre akartam nyelni, levegőt venni és beszélni). Tényleg örültem neki, mert elég ritkán kapok bármiféle visszajelzést is a blogról. (Ettől azért még nem fog alábbhagyni a lelkesedésem! Ahhoz már túl mélyen benne vagyok ebben a projektben.) De ugye ha kritikát kap az ember, ráadásul jó baráttól, akkor azért azon feltétlenül érdemes elgondolkodni! A kritika A gyűrűk ura bejegyzéseimet érintette, és három konkrét dolgot fogalmazott meg. Azért nem tetszett a barátomnak a bejegyzés, mert túl hosszan és szárazon írtam. Sem arra nem keltettem fel az érdeklődését, hogy a bejegyzést végigolvassa, sem pedig arra, hogy a könyvet a kezébe vegye. Sőt, azt mondta, az volt az érzése, hogy én inkább lebeszélem a bejegyzés olvasóit a könyv elolvasásáról. Végül kedvesen megosztott egy lehetséges megoldási javaslatot, hogy próbáljam meg valahogy a novellaírói stílusomat belevinni a bejegyzésekbe, mert azáltal személyesebbé és érdekesebbé tehetem az írásaimat.

Mit ne mondjak, jól feladta a nekem a leckét! J Azóta is álmatlanul forgolódok éjszaka, és azon agyalok, hogy tudnám feljavítani a bejegyzéseimet. És ez elvezetett egy érdekes gondolatfolyamhoz. Ahhoz az alapvető kérdéshez tudniillik, hogy mi is a célom ezzel az egésszel. Emlékszem, amikor elkezdtem a projektet 2013-ban, épp egy nagy lejtő aljáról próbáltam felfelé kapaszkodni. Tudtam, hogy kell valami, bármi, ami életben tart, ami fenntartja csak egy kicsit is az érdeklődésem, amibe kapaszkodhatok. Alapvetően ezért vágtam bele ebbe a dologba. Csak olvasni akartam, és megírni a véleményem, és beszélgetni másokkal ezen könyvek apropóján (ez utóbbi cél egyelőre sajna nem valósult meg, de nem adom fel).

Úgyhogy többnyire ezt is tettem. (Még akkor is, amikor maga a blog szünetelt.) És közben érdekes dolgok történtek velem. Találtam könyveket, amelyek mélyebb utazásra hívtak. Utazásra magamban. Felismertem, ráeszméltem dolgokra magammal kapcsolatban egy-egy olvasás hatására. És egy-egy ilyen felismerés után azt vettem észre, hogy egyre inkább ez is kezd motiválni, hogy belekezdjek a következő könyvbe. Vajon most melyik énemmel fogok találkozni? Melyik kérdésemre fogok választ kapni? Hány új kérdést fogok kapni?  Mi lesz a következő állomás?

Ennek kapcsán pedig három dologra jöttem rá. Ez izgalmas, hasznos és fontos. Önmagunk megismerése az egyik leghasznosabb dolog, amit csinálhatunk az életben. És itt nem arra gondolok, hogy tudom magamról, hogy szeretem a limonádét, de utálom a paradicsomos káposztát. Hanem például hogy adott helyzetben miért úgy viselkedtem, ahogy. És valóban az-e a legjobb megoldás, vagy mit tehetnék máskor másképpen. Vagy hasznos dolog lehet például elgondolkodni bizonyos könyvbeli szituációkon, hogy mi mit tettünk volna abban a helyzetben, de azt is érdekes lehet elemezgetni, hogy a szereplő miért úgy döntött, ahogy, és miért (nem) értünk vele egyet.

Szóval úgy döntöttem, a jövőben szeretném egy kicsit ennek irányába elvinni a blogot. Az okok a fentebb említettek: mert izgalmas, hasznos és fontos. Ettől még ugyanúgy megmaradna a könyvek bemutatása, ami néha hosszú. És száraz. És ha nem tetszik egy könyv, akkor a jövőben is azt fogom megírni. Mert titokban meg kicsit inkább pont az a célom, hogy fityiszt mutassak azoknak a „tudósoknak”, akik összeállították ezt a listát, hogy bizony nincs univerzális lista ilyen szubjektív dolgokban. Mert ami nem jó, az nem jó, bármekkora mérföldkőnek is számít az irodalomtudományban. Persze lehet, és kell is ellentmondani. Nem kell, hogy neked ugyanaz legyen a véleményed, mint nekem. Sőt, abszolút nyitott vagyok ellentétes véleményekre. Mostanában egyenesen kedvelem, ha megpróbálnak meggyőzni valamelyik elgondolásom téves voltáról. Persze nem mindig sikerül, de azt hiszem, már sokkal empatikusabban kezelem az ellenvéleményeket, kifejezetten érdekelnek.

A rengeteg rizsázásom lényege tehát: alapvetően nem fog változni a blog, csak szeretnék egy-egy könyv kapcsán többet elmélkedni saját magamról, mert… Jó, nem ismétlem önmagam, ha érdekel, mi jönne ide, bogarászd ki a fentiekből. J J

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura összefoglaló

Elérkeztünk tehát az összefoglalóhoz.

Az első és legfontosabb dolog, amivel talán az első kötetnél kezdenem kellett volna, én az Európa Kiadó 2004-es kiadását olvastam. Bár szerintem a borító alapján ki lehet keresni, mert mindegyik kiadásnak más a borítója.

Magát a cselekményt már nem szeretném tovább ecsetelni, ezekről bővebben írtam itt, itt és itt. Azt hiszem, az egyes részekből lehetett érezni, hogy ez a könyv valamiért nem lett a szívem csücske, és ez némi magyarázatra szorul.

Tolkien érdemeit nem lehet elvitatni, kétségtelenül nagyot alkotott, ezt el kell ismernem. Elvégre egy komplett új világot hozott létre földrajzzal, történelemmel, nyelvekkel. És ezt a világot mindenféle egzotikus lényekkel népesítette be: tündékkel, törpökkel, hobbitokkal, entekkel, stb. És valami újról, a mi emberi világunktól ennyire eltérő dolgokról olvasni, ez valahogy alapból felkelti az ember kíváncsiságát.

Tolkien azonban alapvetően tudós ember volt, nyelvész. Ugye kitalált egy mesterséges nyelvet új betűkkel, szavakkal és nyelvtannal. És eköré kerekített egy hosszú-hosszú történetet. És nekem olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy Tolkien elszórakoztatta magát unalmas perceiben ezzel a történettel, de alapvetően nem a nagyközönségnek szánta. Mert nekem valahogy nem voltak egyensúlyban a dolgok ebben a könyvben. Tolkien kikerekítette azokat a témákat, amik őt jobban foglalkoztatták, a többivel nem különösebben foglalkozott. Ez a szereplőknél látszik meg igazán. Sok szereplőt csak olyan szinten ismerünk meg, hogy tudjuk, melyik fajba tartozik. Egyik karaktert, még a legfőbb szereplőket sem éreztem igazán kidolgozottnak.

Azért sikerült kedvenc szereplőt találnom magamnak, igaz, csak a végére kristályosodott ki bennem, hogy ő lesz az. Ez pedig Samu. Én azt hiszem, hogy ő a rejtett kincs ebben a történetben, az olvasó szerintem vele tud a legjobban azonosulni. Mert ő olyan kis egyszerű életet él, egyszerű vágyai vannak. De belecsöppen ezekbe a sorsfordító eseményekbe, és akkor maga is meglepődik, milyen rejtett képességei vannak. Próbálja mindig a dolgok jó oldalát nézni, hűséges, odaadó és kitartó. Egy olyan hős, aki például Aragornnal szemben nem született nagy dolgokra, mégis helytállt az események sűrűjében.

Azért mégis egy mondat a cselekményről. Mennyiféleképpen meg lehet írni a jó és a rossz párharcát! Mert alapvetően ez a könyv is arról szólt. Sőt, mintha minden történet a világon, a romantikus regények és még a saját életünk is erről szólna. Minden-minden visszafejthető ehhez az ősi alapvetéshez.

Összességében tehát emelem a kalapom Tolkien munkássága előtt, kétségtelenül valami zseniálisat hozott létre, de talán még dolgozhatott volna rajta. Épp ezért ezt a könyvet én nem is ajánlanám jó szívvel mindenkinek. Csak az igazán kíváncsiaknak, akik szemet tudnak hunyni a hiányosságai felett.

J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura III.

Végére értem a középföldei utamnak, de hohó, lesz ám itt mit mesélni! Azért ne szaladjunk annyira előre, kezdjük csak szépen az elején.

Tehát, megkapjuk a szokásos összefoglalót, immár az előző két kötetről. Hogy direkt-e vagy véletlenül, fogalmam sincs, de Tolkien saját maga lövi le a poént az összefoglalóban, már arra vonatkozóan, hogy mi lesz az egész történet végkimenetele. Bár ez a címből is sejthető azért, hiszen a harmadik kötet A király visszatér alcímet viseli. (Gondolkodtam egy pillanatra, hogy tényleg sejthető-e a címből, de igen, mert Szauronra sosem hivatkoznak királyként… Na, most én is lelőttem a poént. A manóba! De ne aggódjatok, azért nem fogok minden izgi részletet elárulni.)

Az ötödik és a hatodik könyv, amelyeket a harmadik kötet tartalmaz, próbál az előző kötet sémája szerint haladni. Vagyis az ötödik könyvben visszatérünk Gandalf, Aragorn és a többiek társaságába, akik ugye már úton vannak Minas Tirith felé. A nazgulok felbukkanása kicsit megsietteti a dolgukat, és még így is, Aragorn a halott seregével és a rohaniak majdnem későn érnek Gondorba. Nagy csatának lehetünk szemtanúi, amiben majdnem elesik a fehér város, a király városa, de az utolsó pillanatban megérkezik a felmentő sereg. Valamint még egy jelentős dolog is történik, egy rejtélyes személynek ugyanis sikerül megsemmisítenie a nazgulok urát, a kilencek közül a fő-főgonoszt, a Boszorkányurat, akit ugyebár elméletileg férfiember nem tud megölni. A csata közben a gondori helytartó, Boromir és Faramir apja kicsit megzakkan, és eltávozik az élők sorából. A csata után kicsit rendezik a kapitányok a soraikat, majd Gandalf javaslatára Mordor kapujához vonulnak, hogy egy öngyilkos akcióval segítséget nyújtsanak Frodóéknak átjutni az orkoktól hemzsegő vidéken. Még láthatjuk, ahogy ez a csata is megkezdődik, az ellenség nagyon szorongatja az embereket. Ekkor azonban valaki felfedezi, hogy közelednek a sasok, akik ugye Gandalf barátai, és ezt jó ómennek tekintik.

Ennél a pillanatnál válunk el Gandalftól és társaságától, és térünk vissza Frodóhoz és Samuhoz. Samura ugyebár épp nehéz pillanatok várnak, hiszen ki kell mentenie először is Frodót az orkok karmai közül. Ez csodával határos módon sikerül is neki. Aztán csak ballagnak, ballagnak tovább a kihalt tájon. Elfogy a vizük, nem nagyon találják az utat, és már alig bírnak menni. De ők is tudják, hogy minden egyes megtett lépéssel közelebb jutnak a Végzet Hegyéhez. És ahogy látják közeledni a hegyet a láthatáron, az valahogy mindig erőt ad nekik még egy lépéshez. Kínszenvedések árán ugyan, de el- és feljutnak a hegyre, ám ekkor nem várt fordulat történik, több is egymás után, amiket a világért sem szeretnék elárulni, mert ezek teszik igazán izgalmassá a végét. A lényeg, hogy sikerül a gyűrűt megsemmisíteni, egészen undorító, de – hogy is mondjam? – egzotikus módon. J (Remélem, felkeltettem a kíváncsiságod.) Majd a sasok, akiket az épp harcoló katonák láttak meg elsőként az égen, elmennek Frodóért és Samuért, és kimentik őket a lávafolyamból. Itt ér össze gyakorlatilag újra a két történetszál. Ezután történik még jó pár, happy endes dolog, ugyebár a király visszatér, mindenféle frigyek köttetnek. És követhetjük a négy hobbitot a visszaútjukon a megyébe, ahol még vár rájuk némi kis kaland, mielőtt békében élhetnének tovább. Illetve egyikük, talán nem is olyan nehéz kitalálni, melyikük, sosem tud már békében élni a Megyében, és él az Arwentől kapott ajándékával, miszerint elhajózhat a tündékkel Nyugathonba.

Így ér véget a mese. Ezután van még egy jó hosszú függelék rész, amely egyrészt tartalmazza néhány olyan fontos eseménynek a leírását, melyek gyakorlatilag előzményei voltak a nagy Gyűrű háborúnak. (De mondjuk véleményem szerint egészen Ádámig és Éváig visszamegyünk, szóval sok részét én kicsit feleslegesnek éreztem. Ha valakit érdekel ez az egész univerzum, akkor olvassa el a kiegészítő köteteket, úgy mint Szilmarilok, Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről, stb.) Aztán vannak még benne családfák, de ezeket nehéz egy kicsit kibogozni, mivel a 90%-ukról nem is esik szó a történetben, valamint ugye előszeretettel nevezték el a népek a gyerekeiket a felmenőikről, tehát van, hogy egy név ötször is szerepel egy családfán. Illetve van még egy kis értekezés a végén a középföldei időszámításról és a nyelvekről. Utóbbi számomra teljesen értelmezhetetlen volt, mivel nem ismerem a szakszavakat.

Talán ha nem ismertem volna már a történetet, nagyobb lelkesedéssel tudnék áradozni róla. Azért így is nagyon tetszett, csavarosnak és nagyon helyénvalónak éreztem a befejezést. És történtek velem olvasás közben olyan dolgok, hogy ihaj. És ezek a felismerések, amikre most jutottam, talán nem jöttek volna elő, ha a történetre, mármint magára az eseményekre kellett volna koncentrálnom.

Térjünk is rá akkor ezekre. Az első, és legkisebb jelentőségű dolog, de feltétlenül meg kell említenem, hogy Aragorn a harmadik részre mintha kissé visszább vett volna. Ugye az előző részben nagyon nem tetszett, ahogy Edorasban viselkedett. Mostanra viszont mintha kicsit lehiggadt volna. Nem tudom, minek volt köszönhető ez, de mindenesetre örültem neki. (Hogy miért, az majd a filmes posztból fog kiderülni.)

A második dolog Éowynhoz fűződik. Ugye már az előző részben is eléggé érezhető, de itt a harmadikban aztán igazán egyértelművé válik, hogy fülig beleszeret Aragornba. Aragorn korrekt, megmondja neki, hogy nem tudja viszonozni a szerelmét, mert az ő szíve máshova húz. Ez elég rosszul érinti Éowynt, de érthető, melyik nőt ne érintené rosszul? Az viszont számomra először nem volt ennyire egyértelmű, hogy később miért mond igent Faramirnak. Sőt, egyenesen bosszantott ez a lépése, mert úgy éreztem, ezzel csak azt bizonyította, hogy az Aragorn iránti szerelme nem volt több, mint szalmaláng. De aztán később, a saját életemen gondolkodva, rájöttem, hogy gyakorlatilag velem is ez történt. Nekem is megvolt a magam Aragornja, aki után vágyakoztam. Sőt, én még rosszabbul is jártam, mert ő nem volt olyan nemes, nem árulta el, hogy nincs esélyem, így volt alkalmam belekóstolni a királynőségbe. Mikor annak a kapcsolatnak vége lett, még hosszú évekig vágyódtam utána, hiába voltak közben más kapcsolataim. De most megtaláltam az én Faramiromat, aki ráébresztett, hogy bármennyire szerettem volna is királynő lenni, a király mellett én nem lehetek boldog, mert a király nem lenne boldog mellettem. Így szép csendben én is elengedtem őt, és Faramirt választottam. Jöhet az esküvő! J

A harmadik, és ez alkalommal utolsó dolog, amiről értekezni szeretnék, az pedig Frodóék útja. Ugye már az előző résznél is ki voltam akadva, mennyire unalmas, mert nem történik velük semmi, csak mennek a kopár tájon, és szenvednek. Nos, azt mindenesetre le kell szögezni, hogy azért ebben az utolsó részben az ő történetük is izgalmasabbá válik. De még így is untam, és alig vártam, hogy túljussak rajta. Vagyis azt hittem, hogy unom. De aztán volt egy pillanat, azt hiszem, akkor, amikor az úton menetelő orkok beállították őket a sorba, de ők már alig bírtak menni, csak bukdácsoltak, és végül szerencséjükre elértek egy kapuhoz, ahol nagy volt a torlódás, kitört valami csetepaté, ők meg észrevétlenül legurulhattak az útról a sziklák közé. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor megint csak rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy valójában azért akartam túl lenni a Frodós részeken, mert féltem. Féltettem őket. Hiába ismertem már a történetet, mégis betegre izgultam magam, hogy mi lesz velük. Legszívesebben néha megráztam volna őket, hogy hékás, hogy voltatok képesek belemenni ebbe a dologba? Hiszen ez a vállalkozás egyenlő volt a halállal. Ők mégis belevágtak. Azt hiszem, Frodó a nagytanács óta teljes határozottsággal tudta, hogy ezt a küldetést egyedül ő viheti véghez. Hát belevágott, bár gőze se volt, hogy mi fog kisülni belőle. És mert ilyen bátor volt, melléállt Fortuna. Mert azért valljuk be, elég sokszor csak a szerencsén múltak a dolgai. De így működhet a vonzás törvénye. Elhatározod, belevágsz, és nem hagysz más lehetőséget, csak hogy sikerüljön. És akkor minden összefog azért, hogy tényleg sikerüljön. És talán azért esett épp most a választásom A gyűrűk urára, mert épp kellett nekem ez a megerősítés, hogy bár a jelenlegi döntéseimnek egyáltalán nem látom a kimenetelét, mégis vágjak bele, köteleződjek el, és akkor minden és mindenki azon lesz, hogy engem segítsen.

Jövő héten jövök az összefoglalóval.

„De a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.”