Gyors helyzetjelentés

Közeledik a vizsgaidőszak. :( Úgyhogy mostanában Gendzsi regényének második kötetét a teám alá használtam alátétnek, amikor az ágyon ülve azt magoltam, hogyan szólhatnak bele a lakók a település működésébe. De igyekezni fogok, mert mindenképp szeretném befejzni a rossz életű úriember történetét még azelőtt, hogy hazamennék karácsonyozni. Sőt, úgy tervezem, hogy a két ünnep közt még beiktatok egy könyvet. Persze ezek csak tervek, aztán majd meglátjuk, hogy hogy alakulnak a dolgok. (Sajnos a következő három hétben heti két vizsgám lesz, de mint fentebb is említettem, rajta leszek az ügyön, hogy még mielőtt betoppanna a Jézuska, áttérhessek valami kevésbé etikátlan műre. :))

Gendzsi regénye 1.

Sikerült beszereznem a Gendzsi regényét, és már jó ideje ezt olvasom. A mű három kötetes (háromszor ötszáz oldal), de nem akartam várni, míg a legvégére érek, mert addigra elfelejteném, mi volt az első részben.

Most fejeztem be tehát az első kötetet, és még mielőtt bármit is mondanék róla, mindenképpen leszögezném, hogy legalább ezt az első kötetet mindenképp érdemes elolvasni. Hogy miért, arról majd egy kicsit később.

A három kötet összesen hat könyvet, azaz hat nagyobb volumenű részt foglal magában, arányosan elosztva. Azaz az első kötet tartalmazza az első két könyvet. Egyelőre úgy érzem, ez a beosztás nagyon is találó, mert a két könyv a főszereplő két egymástól jól elkülönülő életszakaszát mutatja be.

A történet főszereplője (bár ezzel kötve hiszem, hogy nagy titkot árulok el J) Gendzsi, aki az éppen hatalmon lévő császár törvénytelen fia. Az első fejezetben megismerjük Gendzsi születésének körülményeit. Megtudjuk, hogy a császárnak ő lesz a kedvenc fia, ám a törvényes felesége, Kokiden utálni fogja a fiút és az anyját is.

A következő fejezetben egy nagyobb ugrás következik az időben. Gendzsit már felnőtt férfiként látjuk (persze akkoriban és ott kicsit más életkor számított a felnőttség határának, feltételezem). Ennek a fejezetnek a célja, hogy konkrétan felvezesse a későbbi eseményeket. Mindannak ellenére azonban, amik később történni fognak, ez a fejezet nekem nagyon tetszett. Gendzsi és csatlósai a nőkről beszélgetnek, elmesélik egy-egy kalandjukat, és mindenki megfogalmazza, milyen számára az ideális nő. És tádám, az első, és utolsó, és földhöz vágó meglepetés: fontos, hogy egy nő művelt legyen. Hogy lehessen vele beszélgetni. Hogy jártas legyen a művészetekben. Nem csak arra kell egy nő, hogy megszülje a gyereket. Kell, hogy lehessen vele beszélgetni. Igencsak kikerekedett a szemem, mikor ezt olvastam.

Ezután viszont tetszés szempontjából erős lejtmenetbe kezd a mű, ugyanis az egész első könyv a továbbiakban arról szól, hogy Gendzsi az összes fővárosban élő, magas rangú nővel kikezd, és a legtöbbjük viszonozza is a dolgot. Magyarul körülbelül a fél várossal titkos viszonyt folytat. Ebből adódóan például a mostohaanyjától gyereke születik, akiből később császár lesz. Szóval egész undorító módon mindenkit az ujja köré csavar, aztán szenvedésbe taszítja őket. Nagyon-nagyon nem tetszett ez a mentalitás! Még akkor sem enyhültem meg, amikor időnként az írónő kifejtette, hogy Gendzsit is elgondolkodtatja tettének súlya. De ez a gondolkodás persze csak addig tart, amíg nem talál újabb prédát. Az viszont nagyon érzékletesen van ábrázolva (vagy lehet, hogy csak jobban át tudom élni), mennyire szenvednek a nők, akiket ideig-óráig elhalmoz a kedvességével, a szerelmével, aztán megfeledkezik róluk egy időre, majd megint visszatér hozzájuk.

A második könyvben az idős császár, Gendzsi apja már halott, és mostohatestvére került a trónra, akire komoly befolyással van az anyja, Kokiden, aki köztudottan utálja Gendzsit. Épp ezért minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy befeketítsék őt. Ez sikerül is, ugyanis kitudódik Gendzsi egyik kalandja, s ezután száműzetésbe küldik vidékre, a tengerparthoz. Ott aztán nagy szenvedésben él (amit, megjegyzem, meg is érdemel), de aztán átköltözik egy kellemesebb vidékre, ahol ismételten visszaesik korábbi betegségébe. Rátalál ugyanis a hegyek közt egy fiatal lányra, akit roppant szerencsés módon sikerül teherbe ejtenie. De ahogy ez kitudódik, azzal egy időben Gendzsit visszahívják az udvarba, ezért elhagyja a nőt és születendő gyermekét, és eleget tesz a hívásnak.

Nos, nagyjából ez a sztorija az első kötetnek. Több szót nem is akarok pazarolni rá. Sokszor kínszenvedés volt végigrágni magam egy-egy fejezeten, amikor újabb nőt taszított bukásba. Csak a könyv végén gondoltam rá, hogy strigulázni kellett volna, mennyi volt meg neki. Voltak azonban nagyon különös elemei a könyvnek. Következzenek most ezek.

Gendzsinek eleddig három gyermeke született, három különböző nőtől. Egy a mostohaanyjától, Fudzsicubótól, egy az első feleségétől Aoitól, és egy a száműzetésben megismert nőtől, akit a könyvben az akasi hölgyként emlegetnek. Továbbá volt még egy felesége, Muraszaki, akitől nagy bánatára nem született gyereke. Habár ezek mellett több olyan kalandja is volt, akik komoly szerepet játszottak az életében, szerintem mégis ezt a négy hölgyet kell mindenképp kiemelni a történetből. Mindegyik nőnek nagyon jól kidolgozott karaktere van, és élmény volt felfedezni, mennyire másképp viszonyulnak Gendzsihez.

Fudzsicubó kezdettől fogva kedvelte Gendzsit, de mivel az apja ágyasa volt, közeledéseit udvariasan elutasítgatta. Egyetlen egyszer botlott meg (ez betudható Gendzsi szépségének és nagyszerűségének, amit az írónő egyetlen percre sem felejt el hangsúlyozni), annak is gyerek lett a vége. Fudzsicubó nem bírta elviselni ezt a szégyent, így apácának állt. Mivel a Japánok hitéhez hozzátartozott a reinkarnáció, nyilván öngyilkos nem lehetett, bár szerintem ha megtehette volna, megtette volna.

Aoi, az első felesége abszolút elutasító volt. Akkoriban Gendzsi még sokkal gyakrabban járt el, és bármennyire is próbálta titokban intézni az ügyeit, azért egy-két pletyka keringett róla, mivel azokban a házakban, ahova járkált, nagy számú személyzet is élt. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a pletykák Aoi fülébe is eljutottak. Ennek következtében felvette a hűvös közöny álcáját, de azért végig sejthető volt, hogy nagyon is szenved, amiért az ő rangjával és szépségével ilyen helyzetbe került.

Muraszaki, Gendzsi második felesége igen kalandos úton jutott az udvarba, még gyerekként. Szinte Gendzsi nevelte fel, aztán mikor elért egy adott kort, el is vette. Muraszaki tisztában volt vele, milyen szerencse érte, amikor rátalált a herceg, így sokáig eltűrte Gendzsi félrelépéseit. Ezeddig egyetlen egyszer fakadt ki igazán, amikor kiderült, hogy a száműzetés évei alatt Gendzsi nagyon is jó szórakozást talált magának, és később meg is bizonyosodott róla, hogy ez nem csak egy futó kaland volt.

Az akasi hercegnő Fudzsicubóhoz hasonlóan eleinte elutasító volt Gendzsivel, mert úgy érezte, rangban annyira alatta áll, hogy a herceg hamar ráunna. Aztán mégis engedett a kísértésnek, és megédesítette Gendzsi száműzetésben töltött idejét. Közben azonban végig dúlt benne a lelkiháború, mert tudta, ha egyszer Gendzsit visszahívják a fővárosba, őt örökre el fogja felejteni. Valószínűleg így is történt volna, ha nem születik tőle is egy gyerek.

Még ha fájdalmas is, nagyon érdekes volt olvasni ennek a négy nőnek a belső vívódását. Ezen kívül nagyon tetszett néhány, a kultúrával kapcsolatos, folytonosan előjövő momentum. Ilyen volt például az, hogy a férfi sohasem lépett be rögtön sehová, hanem előbb levelet küldött be. És egyáltalán, ahogy levelezett mindenkivel, az egy nagyon szép gesztus szerintem, és ugyebár néminemű műveltségre vall. Azonkívül folyton verseket csatolt a leveleihez, és gyakran szóban is versekkel adott hangot véleményének, de ugyanúgy a nők is kreáltak verseket, és a versek minősége volt a műveltségük fokmérője. Ami pedig kifejezetten tetszett, hogy minden kis apróságnak jelentése volt. Például az, hogy a nők hogy viselték a hajukat, és milyen ruhában jártak, utalhatott az életkorukra vagy a társadalmi státuszukra. De még annak is jelentése volt, hogy milyen papírra írták a leveleiket. (Ez utóbbi annyira különleges dolog, hogy komolyan felkeltette az érdeklődésem.)

Érdekes volt még továbbá az, hogy Gendzsi ballépései és száműzetése mellett egy téma kapott még hosszabb kifejtést. Egy egész fejezeten keresztül egy művészeti vetélkedő került leírásra, amit ugyan nem volt egyszerű elolvasni, mert a felemlegetett művészek és művek közül egyet sem ismertem, de mindenesetre ez a fejezet megmutatta, mennyire fontos helyen állt a művészet az emberek életében.

Végezetül pedig jöjjön néhány találó és szép idézet: (Habár igen nagy az időszakadék és a kulturális szakadék is, mégis néha olyan dolgokat figyeltek meg, amelyeknek egyszerűségükben rejlik a csoda.)

„Ha van kivel elbeszélgetni, ez még olyanok életébe is fényt lop egy pillanatra, akik önnön gondolataik sötét éjszakájában tévelyegnek, mert e fénynél eligazíthatják lépteiket.”

„Az a leghelyesebb, ha nem nézünk születésre, szépségre… ahogy már ajánlottam is. Mit számít, ha akármilyen egyszerű, igénytelen is, csak becsületes és békeszerető teremtés legyen, mert akkor megbízhatunk benne. Ha aztán akad még más erénye is, becsüljük meg, mint az istenek ajándékát. Ha pedig valami csekély hibát fedezünk fel benne, ne bolygassuk. Bizonyosak lehetünk, hogy ha az asszony erős a türelem és szeretetreméltóság erényeiben, viselkedése sosem lesz elviselhetetlenül visszataszító…”

„Ne keress otthont a messzi nagyvilágban: ahol épp megpihensz, azt tekintsd házadnak.”

„Ha magam, ki most e virág szépségét bámulom, közönséges halandó lennék, bizony nem sokáig tartóztatnám meg magam, hogy illatos szirmaira ne hullassam a szerelem harmatát.” (Általában ilyen szofisztikáltan fejezte ki Gendzsi, hogy mit is szeretne az áhított hölggyel tenni.)

„Szívem olyan, mint az Isze partja mentén a halász tutaja: hol egyik, hol másik hullám táncoltatja.”

„Az én bűnöm, s enyém a bűnbánat is, hogy könnyelműen, int a parasztlány, aki a sarjadó rizs fölé túlságosan mélyre lehajlik, besároztam ruhám ujját a szerelem sötét útján.”

„Az éjszaka végül is olyan hajnalban oldódott fel, mely mintha egyenesen kettőjük gyönyörűségére teremtődött volna.”

„Ó, köd, hadd kövessem tekintetemmel az utat, melyen ő jár, és ezen az őszi napon ne rejtsd el előlem a Viszontlátás Hegyének lankáit.”

„…ha szereted őt, maradj azok alatt a felhők alatt, melyekkel az ő lelke egyesült.”

„Ruhám ujja ugyan csak keveset fog el a hold fényéből, de bár örökkön örökre fogva tarthatná azt a sugarat, melynek látásába szemem sosem fáradna el.”

„Az a kényelmetlen érzés kísértette őket, hogy egész bizodalmukat az istenekbe helyezzék, kiket senki sem látott még, viszont nemigen számoltak azoknak emberi hajlandóságaival, akiknek jövőjére vonatkozóan terveket kovácsoltak.”

„A tudás talán azért élvez olyan nagyrabecsülést a világban, mert a tudósnak, aki a tudásnak bizonyos fokát túlhaladta, …az szokott lenni a sorsa, hogy irigyelt kiválóságáért egészsége elvesztésével vagy szegénységgel kell fizetnie. Akik főrangúnak születtek, meggyőződhetnek róla, hogy akár megerőltetik szellemüket, akár nem, előkelő származásuk éppen elegendő előnyt biztosít számukra, hogy kitűnhessenek embertársaik közül, ezért számukra teljességgel fölösleges ilyen mostohán fizető tudomány megszerzése.”

A három királyság története

Mielőtt belevágnánk…

A listában a következő könyv A bambuszgyűjtő öregember története lett volna, de ezt sajnos nem sikerült beszereznem. Bárkitől szívesen vennék információt ennek a könyvnek az elérhetőségéről. Ezután következtek volna sorban a Gendzsi regénye és a Vízparti történet. Ezeknek a beszerzése még folyamatban van, ezért kicsit megtört a sorrend, és a következő elérhető könyvre ugrottam. Ez pedig nem más, mint a bejegyzés címében is olvasható A három királyság története.

Ez egy nagyon-nagyon régi, kínai regény. Magyarul sajnos csak az első hat fejezete van lefordítva, ami 100 oldalt sem tesz ki, de gondoltam, rajta van a listán, akkor ide vele. Lelkesedésem azonban az első oldalnál alábbhagyott. Ritkán fog el egy könyv olvasása közben olyan érzés, hogy nem bírom tovább folytatni, és feladom, de bevallom őszintén, a 72 oldal alatt ez igen sokszor megfordult a fejemben. Éppen ezért ez a bejegyzés igen rövid lesz, mivel nem ragadt meg bennem sok minden a könyvből.

A könyv Kína egy adott időszakának történelmi eseményeit meséli el regényes formában. Sajnos nem vagyok járatos a kínai történelemben, sem a földrajzában túlságosan, ezért nem mondott nekem sokat a különböző uralkodói házaknak a nevei, és a földrajzi nevek.

Nagyjából három főszereplőt sikerült kiragadnom a történetekből, akikkel rögtön az első fejezetben megismerkedtünk. Ők név szerint Liu Pej, Kuan Jü és Csang Fej. A hat fejezet során váltakozva követhetjük nyomon az ő előmenetelüket, és a császári udvarban történő dolgokat.

Mielőtt tovább folytatnám a történet elregélését, el kell mondanom, hogy a könyv minden egyes oldala telis tele volt nevekkel. Nekem pedig elég rossz a kínai-névmemóriám, úgyhogy bármennyire is jó lett volna a történet, sajnos teljesen elvették a kedvem a nevek.

Szóval a lényeg, hogy épp nagyon rossz a helyzet Kínában, mert az aktuális uralkodó komoly hatalommal ruházta fel az eunuchjait, akik igazából átvették felette a hatalmat. Az egész dolog a sárga turbánosok lázadásával kezdődik. Ők egy egész komoly ellentábort képeznek, és a három korábban említett főhős még épp ellenük, és a császári udvar védelmében szövetkezik össze. Időközben aztán meghal a császár, de volt neki két fia, egy a feleségétől, egy pedig az egyik ágyasától. Természetesen a törvényes(ebb) fia kerül automatikusan hatalomra, de jön a galád Tung Cso, aki korábban valami távoli tartomány vezetője volt, és letaszítja a törvényes örököst a trónról. Az ágyastól született fiút ülteti a helyébe, de valójában ő irányít. Az emberek pedig, akik egészen közel ülnek a hatalom tüzéhez (például Jüan Sao), rájönnek, hogy igazából csöbörből vödörbe kerültek, és Tung Cso ellen kezdenek szervezkedni.

A könyvben bőven vannak csatajelenetek, hőstettek, ármánykodások, egyszóval nagyon jó könyv lehetne (az is! a kínaiaknak legalábbis mindenképp), de sajnos számomra abszolút elvette a varázsát a rengeteg szereplő, akiket név szerint megismertünk. És mire egy-egy szereplő néhány oldallal, vagy esetleg fejezettel később újra megjelent (például esetemben Cao Cao, aki a negyedik és ötödik fejezetben komoly szerephez jutott, de fogalmam sincs már, hogy ki is volt ő tulajdonképpen), addigra annyi másikat ismertünk meg, hogy teljes feledésbe merültek.

Ez a hat fejezet is elég volt azonban ahhoz, hogy megismerjük a kínai kultúra egy kicsinyke kis szeletét a furcsa elnevezéseken keresztül, úgy mint Megalapozott Békesség korszaka, Nagy Felemelkedés hegye, Őszibarack kert, Enyhe Világosság kertje. Ezekhez egyébként, és általában például a tartományi elnevezésekhez, és néhány egyéb, magyarázatra szoruló kifejezéshez van egy szószedet a könyv hátuljában. De mivel ennek is nagyjából az a lényege, hogy az egyes földrajzi helyeknek megadja a mai elhelyezkedését, ezért nem sűrűn lapoztam hátra. (Habár olyan érdekesség is megtudható a szószedetből, hogy a szekerekkel való szétszaggatás bevett kivégzési módnak számított.)

Továbbá ezt a könyvet is helyenként feldobják versekkel (bár az előszóban benne van, hogy az eredeti mű sokkal több verset tartalmaz). Ezek a versek, Az ezeregy éjszaka meséi verseitől eltérően inkább egy-egy intést, bölcsességet fogalmaznak meg. Például: „Övé már a jáde-pecsét, de mi haszna sincs:/Lám, csak kardot s hadat hoz rá ez a drága kincs!” vagy „Rablókra ha támadsz, fogd el a vezért!/Nagy tettekhez úgyis csak nagy ember ért!” De a személyes kedvencem ez volt:

„Lágy fű zöldként köd remeg,/Páros fecske száll-lebeg;/A Lo-folyó kék szalag,/Csodálják az emberek,/S azúr felhők mélyén, lám,/Itt áll ősi palotám,/De ki az, ki hű, igaz,/S könnyít szívem bánatán?”

Ezen kívül szeretnék még egy igen hatásos idézetet megosztani. (Többnyire ilyen stílusban írja le a könyv a megjelenő főbb szereplőket, bár közel sem ilyen szépen. J)

„Mindenki megnézte ezt a kilenc láb magas, két lábnyi szakállú, főnix-szemű, selyemhernyó-szemöldökű, párosdatolya-képű, harangzúgás-hangú férfit a sátor bejáratánál.”