Tavaszi nagytakarítós book tag

Úgy érzem, mindenféle téren rám fér most egy tavaszi nagytakarítás, és miután teljesen véletlenül rátaláltam erre a tag-re, úgy gondoltam, akkor ebből a programból a blog sem maradhat ki. Szóval íme a tavaszi nagytakarítós tag az én fordításomban. (Forrás)

Kezdeti nehézségek: egy könyv vagy könyvsorozat, amibe nagyon nehezen kezdtél bele a mérete miatt

Ez ciki, de kb. minden, kétszáz oldalnál hosszabb könyvbe nehezen kezdek bele. Mert azért lássuk be, ebben a projektben nem mindegyik könyv jó. És ugyebár minél hosszabb egy könyv, annál inkább megszívja az ember, ha nem jó. Szóval mondhatnám ide akár a legelső delikvenst, Az ezeregy éjszaka meséit, a nagy távol-keleti regényeket, mint a Gendzsi regénye vagy A vörös szoba álma, de akár a Monte Cristo grófját is ide sorolhatnám.

A szekrények kitakarítása: egy könyv vagy könyvsorozat, amin szeretnél túladni

Nos, ehhez nekem külön programpontom van. Ami ugyan pang, de nem adom fel, és addig is, amíg el nem kelnek a szóban forgó könyvek, jó helyen vannak nálam. Egyébként, ha már itt tartunk, elmesélem, hogy a sztori úgy kezdődött, hogy megkeresett annak idején a molyon egy srác, hogy hol tudná beszerezni A lusiadákat, én pedig nagy lelkesen felajánlottam neki, hogy szívesen elküldöm neki az én példányomat (mert bármennyire is tetszett, azt azért nem tervezem újraolvasni). És utána gondolkodtam, hogy miért ne tehetném meg a többi könyvvel is, aminél biztos vagyok, hogy nem fogom még egyszer a kezembe venni őket. Viszont sajnos A lusiadákon kívül még egy könyvért sem jelentkezett senki.

Szellőztetés: egy könyv, amely üdítően hatott

Ide nem annyira egy könyv, mint inkább egy író jutott eszembe, mégpedig nem más, mint Rousseau. Nagyon sok gondolatával, nézetével, amelyeket megosztott a könyveiben, magam is egyetértek, mosolyogva bólogattam, miközben olvastam őket. Öröm volt egy ilyen régmúlt korban élt lelki társra rátalálni.

És amiket Rousseautól szerettem: Új Heloise, A magányos sétáló álmodozásai, Vallomások

Ágyhúzás: egy könyv, aminél azt kívántad, bárcsak átírhatnál egy bizonyos részt

Az Ethan Frome-nak a végét szívesen átírnám bármire, ami nagyobb boldogságot ígér. De alapvetően nem vagyok az az átírós fajta. Mármint persze vannak elképzeléseim, hogy én hogy csinálnám, hogy jobban tetsszen nekem, de nagyon nem szoktam lázadozni. Tiszteletben tartom a másik munkáját. Az író akkor valamiért úgy látta jónak. (Csak akkor borulok ki nagyon, ha az egész könyv…, szóval ha az egész könyvet nem értem, mint például nem is olyan rég az Orlandot. J)

Csecsebecsék szortírozása: egy könyvsorozat egy része, amit nem éreztél feltétlenül szükségesnek a sztorira nézve

Ilyet egyelőre nem tudok mondani. De az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy szerencsére inkább különálló könyvek szerepelnek a listán, kevés a sorozat. Én valahogy nem vagyok annyira sorozatpárti.

Ajtókilincsek polírozása: egy könyv, aminek kielégítő befejezése volt

Ide egyértelműen a Jane Eyre a zsigeri válaszom. Annak a befejezése számomra katartikus volt. Nem számítottam rá, nem hittem, hogy jól ki lehet jönni abból a helyzetből, amit az írónő teremtett, de sikerült a lehető legjobban megoldania a problémát. Egyszerűen nem lehet mást csinálni azzal a befejezéssel (és az egész könyvvel), csak imádni.

Szekrénytetők portalanítása: egy könyv, ami nagyon erőlködve akart közvetíteni egy bizonyos üzenetet

A Candide. Számomra az egy roppantul bosszantó kis könyv volt. Amikor valaki ennyire szájbarágós, azt nem tudom komolyan venni, és nem is szórakoztat.

A tavaszi nagytakarítás vége: egy könyvsorozat, aminek a befejezése megelégedéssel töltött el

Nos, mint már fentebb említettem, eddig sem volt túl sok dolgom sorozatokkal, és gyanítom (vagy inkább remélem?), hogy ezután sem lesz. De ehhez a ponthoz viszont pont tudok mondani egy könyvet: A gyűrűk ura vége szerintem teljesen rendben volt. (Meg persze az eleje és a közepe is.)

NOHUN #20 Charles Robert Maturin: A bolygó Melmoth

A NOHUN sorozat eheti részében Charles Robert Maturin A bolygó Melmoth című könyvét vizsgálgatjuk meg egy kicsit. (Eredetileg Melmoth the Wanderer)

A regény 1820-ban jelent meg a gótikus irodalom egyik utolsó jelentős darabjaként. A történetben elsőként John Melmothot követhetjük, aki megismerkedik egy őse, A bolygó Melmoth történetével. Melmoth (az ős) annak idején egyezséget kötött az ördöggel. Kapott 150 évet, cserébe viszont találnia kell valakit, aki átveszi majd a helyét, különben a százötven év leteltével a pokol tüzében fog égni az idők végezetéig. Melmoth ezért folyton a világot járja, és próbál beszervezni valakit. Ezek közül a történetek közül ismerünk meg néhányat a könyvben, majd Melmothtal együtt levonjuk a végkövetkeztetést: senki sem hajlandó feláldozni az életét néhány extra évért és a pokol tüzéért cserébe.

Melmoth minden történetben egy sötét, titokzatos árnyalakként jelenik meg, és ez a létező, de mégsem igazán létező gonosz teszi különösen hátborzongatóvá a könyvet, az egyes megkísértett lelkek szerencsétlenségei mellett természetesen.

Ha valakinek ismerős a történet néhány eleme, az teljesen rendben van. Kicsit nekem is az az érzésem, hogy Maturin néhány más műből gyúrta össze a sajátját. A szerkezetet – történet(ek) a történetben -  Az ezeregy éjszaka meséiből vette kölcsön. A sztorinál pedig egyrészt Goethe Faustjára, másrészt a bolygó zsidó legendájára támaszkodott, kiegészítve a gótikus regények jellemzőivel, amelyeket pedig bármelyik másik elődtől átvehetett. (A források Ann Radcliffe, Matthew Lewis és Horace Walpole regényeit emlegetik.)

Nekem alapvetően bejöttek a gótikus regények, legalábbis az a kettő, amiről már a blogon is volt szó (A szerzetes és Az otrantói várkastély). Kellemesen borzongatóak voltak, de azért nem kellett túl komolyan venni őket. És elég rövidek is voltak ahhoz, hogy az embernek ne legyen csömöre a sok ijesztgetéstől. Úgy érzem, hogy A bolygó Melmoth bármelyik másik gótikus regény is lehetne, csak pepitában. Nem hiszem, hogy sokat vesztettem volna nélküle.

Források:

https://www.theguardian.com/books/booksblog/2015/dec/23/melmoth-the-wanderer-by-charles-maturin-a-gothic-matryoshka

https://www.britannica.com/topic/Melmoth-the-Wanderer

Válogatott társaság, avagy kedvenc papjaim

Bármilyen jellegű könyveket is olvas az ember élete során, bizonyos mennyiség után felfedez ismétlődő karaktereket. Ezek lehetnek akár olyan alap karakterek is, mint a főszereplő, az antihős, a főszereplő legjobb barátja/barátnője. De lehetnek ennél elvetemültebb kategóriákba esők is. Ilyenből gyűjtöttem én most össze egy (kis) csokorral.

Le kell szögeznem rögtön az elején, nem célom senkit sem megbotránkoztatni ezzel a bejegyzéssel. Tény, hogy mindenkinek más az ízlése, mást szeret, más tetszik neki, más szórakoztatja. Nem hiszem, hogy itt különösebben keresni kellene a miérteket. Persze én magamban azért elmélázom, hogy miért bosszantanak és szórakoztatnak egyszerre azok az egyházi személyek, akik messze letértek a saját maguk által kijelölt ösvényről.

Ezeket a karaktereket én természetszerűen a negatív karakterek közé sorolom. De ki mondta, hogy egy negatív karaktert nem lehet szeretni? Sok esetben bizony éppen ők teszik igazán érdekessé az adott könyvet. Így hát jöjjön most az én válogatott, titkos társaságom:

Elsőként következzen a bejegyzés apropóját adó pap, akinek, úgy emlékszem, nem tudjuk meg a nevét, Paulo Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből. A könyv témája már eleve hátborzongató, egy falu közösségének ki kell választania egy lakót, és meg kell ölnie annak érdekében, hogy a falu „megmeneküljön”. Alapesetben milyen szerepe kellene, hogy legyen egy papnak ilyen szituációban? Nem neki kellene jó útra térítenie az eltévedt báránykáit, akik komolyan fontolóra veszik ezt a gyilkosságot? Ehelyett mit tesz azonban a szóban forgó szereplő? Kihasználja a helyzetet, hogy beteljesítse élete küldetését, és megmutassa, hogy ő egy szent, aki mindent megtesz a közösségéért, és ezáltal bebizonyítsa, hogy a földkerekség legjobb papja. Ezt pedig úgy éri el, hogy egyrészt úgy forgatja ki a Biblia szavait, ahogy épp szükség van rájuk a cél elérése érdekében, azaz nemes áldozatnak állítja be a gyilkosságot. Másrészt pedig látszólag felajánlja saját magát áldozatnak, de úgy alakítja az eseményeket, hogy az emberek rájöjjenek, ő nem töltheti be ezt a szerepet.

A következő, klasszikusan ideillő alak Dimmesdale atya Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című könyvéből. Ő ugyebár a szerelem bűnébe esik, de azt kell mondjam, ez a kisebbik bűne. Gyáván, fülét-farkát behúzva nézi végig ugyanis, ahogy a „szerelmét” meghurcolják, nem igazán siet Hester segítségére a bajban.

Nem egy túl erős karakter, elvégre nem ő a könyv főszereplője, de egyértelműen a legizgalmasabb karakter volt Don Abbondio Alessandro Manzoni A jegyesek című könyvéből. Ő volt az a pap, aki nem akarta összeadni a történet elején a két főszereplőt, ugyanis az a gazdag úr, aki magának akarta megszerezni Luciát, megfenyegette. Don Abbondio, amíg csak szerepelt a történetben, folyton félretette a hivatása diktálta kötelességeket, és gyakorlatilag gyarló módon végig a saját bőrét mentette.

Nagy kedvencem Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jából Frolló atya, aki azért érdekesebb egy kicsit a többieknél, mert ő teljesen tisztában van vele, hogy pap létére rossz úton jár. Érdekes volt végigkövetni az ő saját, belső vívódásait.  Ennek ellenére nem tudott lemondani Esmeraldáról, és ez a tiltott vágya taszította végül romlásba.

Matthew Lewis egy egész könyvet szentelt egy vallásos ember eltévelyedésének, ez a könyv pedig nem más, mint A szerzetes, amelyben Ambrosió atya életébe nyerhetünk bepillantást. Kezdetben ő a vallásos élet mintapéldánya. Egészen addig, míg kapcsolatba nem kerül a való világgal. Akkor aztán igazán megtudja, mi is az a bűn. A sors iróniája, hogy az egyik jó cselekedetével is bűnt követ el, vagyis hozzájárul egy bűntett elkövetéséhez.

Ők lennének tehát válogatott kis csapatom tagjai eddig a pillanatig.

Végezetül mégis csak egy rövidke, zárójeles elmélkedés arról, hogy miért is kedvelem és nem kedvelem én őket. Talán mert a lelkem titkon vágyik arra, hogy legyen valami tisztán jó ebben a velejéig romlott világban. De persze nincs, ez a fentebbiekből is eléggé nyilvánvaló. Vagy éppen emiatt fel kéne dolgoznom már végre, hogy az emberek csak emberek, hivatástól függetlenül? Azt hiszem, míg ezt kiderítem, meg fogok még írni pár bejegyzést… J

Számotokra vannak olyan furcsa karakterek, akiket kifejezetten kedveltek? Ha igen, ne habozzatok megosztani akár kommentben, akár privát üzenetben, nagyon kíváncsi vagyok rá!

Életigazság-sűrítmény | Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony

Bevallom őszintén, mostanában határozottan a rövidebb könyveket keresem, ezért is esett a választásom Coelho regényére. Ez egy nagy ugrás az időben, hiszen egy XX. századi könyvről van szó. De hát előbb-utóbb úgyis sorra került volna. J

Nézzük meg először röviden a történetet. Egy idegen érkezik egy eldugott, kis falucskába, Viscosba, és ott jól felkavarja az állóvizet. Viscosnak kevés lakója van, a legtöbben, főleg a fiatalok már elvándoroltak, hiszen alig van munkalehetőség. Gyerekek már egyáltalán nincsenek is a faluban. Az egész település halálra van ítélve.

Halk megjegyzés: ez engem igencsak emlékeztet a saját szülőfalumra, és úgy gondolom, más magyarországi településekkel is lehetne párhuzamot vonni…

Az idegen Prym kisasszonyt felhasználva próba elé állítja a falu teljes lakosságát. Ha kiválasztanak maguk közül valakit, és megölik, akkor az idegen ad nekik tíz aranyrudat. Ugyanakkor magát Prym kisasszonyt is próbára teszi, neki egy aranyrudat ajánl fel arra az esetre, ha nem közvetítené az ajánlatát a falu számára.

A férfit korábban nagy tragédia sújtotta, elvesztette a feleségét és a gyerekeit, és most arra kíváncsi, hogy valóban gonosz hely-e a világ, vagy van még benne egy cseppnyi jóság, ezért eszelte ki ezt az őrültséget. Prym kisasszony sokáig habozik, hogy mit tegyen. Végül továbbítja az idegen üzenetét, és a falu ennek hírére teljesen felbolydul. Először haragszanak Chantalra (ez Prym kisasszony keresztneve), de aztán, miután a falu fő emberei kupaktanácsot ülnek, komolyan fontolóra veszik a gyilkosság lehetőségét. Sőt, egészen odáig eljutnak, hogy már majdnem meg is teszik a dolgot, kollektívan, hogy senki se mondhassa, ő nem is tudott róla. De végül jön Prym kisasszony, és felvilágosítja az embereket, hogy mekkora idióták.

Izgalmasnak találtam az alapötletet, és nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni belőle. Nekem megvolt a saját teóriám, és érdekelt, hogy mire fog kilyukadni Coelho. De persze a két dolognak végül köze sem lett egymáshoz. Nem sok könyvet olvastam eddig az írótól, habár az összes könyve megvan, mert annak idején anyukámat nagyon elkapta a Coelho-láz. De mi nem lettünk barátok. Nekem túlságosan a megmondóember szerepében tetszeleg. Minden mondatával valami nagy bölcsességet akar megfogalmazni, és közben a történetei olyannyira valószerűtlenek, amennyire csak lehet. Vagy legalábbis nagyon nem egyezik a kettőnk stílusa. És engem végtelenül bosszant az, amikor egy jó ötletből az író nem tud kihozni egy nekem tetsző dolgot.

Ez a történet is olyan volt, ami nagyon messze állt az én világlátásomtól. Mert én soha az életben nem hinném el, hogy egy egész falu egyöntetűen dönthet amellett, hogy megöljenek egy ártatlan embert. Ugyanakkor sajnos be kell látnom, hogy számtalan valós példa létezik arra, amikor egy csoport embernek egyetlen jó szónok teljesen el tudta venni az eszét.

A nemtetszésemet talán az is fokozta, hogy eleinte azt hittem, ennek a történetnek Prym kisasszony lesz a főszereplője. De én úgy gondolom, végül nem így lett. Mert ha ő lett volna a főszereplő, és igazán jó főszereplő lett volna, akkor nem láthattuk volna meg, mi történik végül a faluban. Továbbá hiteltelennek éreztem, hogy a végén a megmentő szerepében tűnik fel, mert előtte az egész történet folyamán nem szolgált rá erre. És még csak nem is ment át véleményem szerint olyan fejlődésen, ami magyarázatot adott volna erre a hirtelen váltásra.

Szóval a lényeg, hogy ez a történet nagyon nem az én ízlésemnek való volt. És ehhez jött még a sok, rettenetesen idegesítő „bölcselkedés”, ami egyáltalán nem javított a helyzeten. És itt még nincs vége a sornak. Volt itt ugyanis kérem szépen egy csipetnyi misztikum is, ami számomra szintén nem emelt a könyv értékén. Ugyanis a címben szereplő ördög valóban „megjelent”, sőt később angyalok is színre léptek, és még beszéltek is.

Rettenetesen lehangoló könyv volt, és nem csak azért, mert az emberi gonoszságról szólt. Hanem mert veszélyes gondolatokkal dobálózott, amikkel én egyáltalán nem értek egyet.

Meg kell viszont említenem, hogy volt azért számomra is értékelhető dolog a könyvben. Az egyik a viscosi pap karaktere, aki, hát… Tudjátok, mennyire bírom az eltévelyedett papokat, és hát ő abszolút beleillik a kis kedvenc eltévelyedett pap gyűjteményembe. Ő maga is részt vett ugyanis a gyilkossági kísérletben, sőt, mondhatni, az egyik fő szervező és irányító volt. És zseniálisan magyarázta meg a saját részvételét a dologban, ráadásul még csavarintott is egyet a helyzeten. De erről nem árulok el részleteket, legyen már valami meglepetés is.

A másik dolog pedig, hogy volt Viscosnak egy „ősatyja”, egy bizonyos Ahab, akit elég gyakran emlegettek. Különféle anekdotákat meséltek az ő működéséről, amelyek alapján az volt az érzésem, sokkal jobb lett volna, ha inkább az ő életéről születik ez a könyv. Az ő történetei közül a személyes kedvencem az lett, amikor arról beszélt, miért nem szabad olcsóbban venni a sót.

Összességében azt tudom mondani, hogy teljesen megértem, miért alakult ki annak idején az óriási Coelho-láz. De engem sem akkor, sem azóta nem kapott el. Általában véve nem szeretem, ha töményen rám zúdítanak dolgokat. Hát még ha ezek a dolgok olyasmik, amikkel nem is értek egyet. Coelho és én, azt hiszem, sosem leszünk jóban. De távol álljon tőlem, hogy bárkit is lebeszéljek a könyveiről.

„…két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket.”

„Az emberek változásra vágynak, de közben azt is akarják, hogy minden maradjon a régi.”

„Nem is tudják, mennyire fontosak. Meg sem fordul a fejükben, hogy akárhányszor valaki a szájához emeli a villát, bárhol a világon, csak azért teheti, mert ők és a hozzájuk hasonlók éjt nappallá téve dolgoznak, fáradt testük verejtékével szántják a földet, és hihetetlen türelemmel gondozzák az állatokat. Sokkal nagyobb szükség van rájuk, mint a nagyvárosok lakóira, és mégis úgy viselkednek – sőt, úgy is éreznek – mintha haszontalan, alsóbbrendű lények volnának.”

„De ami az igazi jóságot illeti: ilyen nem létezik, sem a gyáva emberek földjén, sem pedig a mennyországában annak a mindenható Istennek, aki összevissza szórja ránk a szenvedést, csak azért, hogy egész életünkben könyörögjünk hozzá, hogy szabadítson meg minket a gonosztól.”

Olvasás járvány idején 2.

Nem csinálok rendszert az ilyen jellegű bejegyzésekből, megígérhetem, mert nekem is amúgy a fülemen jön már ki a téma. De olvastam egy cikket még a múlt héten, közvetlenül azután, hogy kiment a múlt heti bejegyzés, és a kettőt összekombinálva eszembe jutott még valami, amiről érdemes lehetne írni. És habár ezt a témát most a járványhoz kapcsolom, de attól függetlenül is érvényesnek gondolom az alább leírtakat.

Az olvasásnak, mint szerintem azért nagyjából mindenki tudja, rengeteg előnye van. Úgyhogy nem is szeretném mindazt a sok pozitív dolgot most felsorolni, amit egy igazi könyv elolvasásakor nyerhetünk. Pusztán egy dolgot szeretnék kiemelni, amire véleményem szerint elég sok embernek szüksége lenne ezekben a mostani – vagyis most már inkább j.e. (járvány előtti) – időkben. Ezt a dolgot nem szokták túl sok helyen hangoztatni, vagy nem kapcsolják össze az olvasással, vagy csak nekem tűnt ez egy teljesen új elgondolásnak, de most azért írok róla, hátha másvalakinél is felgyullad az a bizonyos villanykörte… J

A dolog a fogyasztói társadalomnál kezdődik, mert abban élünk, ezt le sem tagadhatjuk. Csak vesszük és vesszük a dolgokat folyamatosan, főleg a saját szórakoztatásunkra, de amúgy meg ez tartja életben a gazdaságot. Szerencsére egyre elterjedtebb már az úgynevezett minimalizmus, de hogy ne beszéljünk rögtön a legdrasztikusabb formáról, a környezetvédelemmel kapcsolatban az utóbbi időben sokan ráébredtek, hogy az eszetlen fogyasztás nem jó. A környezetnek sem jó, de ugyanakkor nekünk, embereknek sem.

Amikor fogyasztunk, megveszünk valamit, akkor bizonyos igényeink rögtön kielégülnek. És minél többször gyakoroljuk ezt a tevékenységet, annál inkább hozzászokunk az említett következményhez. És hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy egyszerre és azonnal akarunk mindent. Pedig ha türelemmel lennénk egy kicsit, akkor

A.) rájönnénk, hogy igazából nincs is szükségünk az adott dologra, ezáltal pénzt, időt, energiát spórolnánk és még a környezetet is védenénk, vagy

B.) idővel egy még sokkal szebb/jobb/hasznosabb dologra bukkannánk, és ha csak ez utóbbira költenénk, akkor megint csak… lásd a fenti pont második részét.

(Arra most nem térnék ki, milyen problémákat is okoz az „egyszerre és mindent” hitvallás.)

Egy könyv elolvasása türelemre tanít, hiszen lassanként, betűről-betűre előrehaladva bontakozik csak ki a történet, amire pedig sokszor már az elején olyan kíváncsiak vagyunk. Különösen igaz ez a hosszú, sokszáz oldalas könyvekre. Persze lehet, hogy egy rövidebb művel akár már egy délután is végzünk, de azért többnyire szerintem nem ez a tendencia, mert az olvasáson kívül azért más dolgokat is kell csinálnia az embernek.

Én azt hiszem, hogy ebben a nagy rohanásban igenis szükséges lenne, jót tenne nekünk is és a környezetünknek is, ha kicsit treníroznánk magunkat a lelassulásra, a kivárásra. És ha ezt olyan szuper, más előnyökkel is járó tevékenységgel tehetjük meg, mint az olvasás, akkor szerintem senkinek egy rossz szava sem lehet.

Ez a most fennálló helyzet pedig épp ideális arra, hogy új szokásokat vezessünk be az életünkbe, mert még ha dolgoznunk is kell otthonról, meg nyolc gyereket pesztrálnunk mellette, akkor sem lehet olyan rohanós a nap, mint korábban, mert például a munkába és iskolába járás ideje biztosan kiesik. Szoktassuk egy kicsit magunkat és a gyerekeinket is a türelemhez, a kiváráshoz az olvasás segítségével. Szerintem csak profitálhatunk belőle.

Nekem is tanulnom kell még ezt a mesterséget egyébként, úgyhogy én pontosan azt teszem most, hogy az eddig kerülgetett monstrumokat próbálom „ledarálni”. (Csak lassan persze… J Erre még emlékeztetnem kell magam.) Már túl vagyok egy hétszáz és egy ötszáz oldalas könyvön, most pedig nemrégen belekezdtem a Hiúság vásárába, ami az Európa Kiadó új (2019-es) kiadásában nyolcszáz oldal. (Bejegyzés majd csak júniusban várható, ugyanis május végéig már előre megírtam őket. Erre is tökéletes ez az időszak. Az első három nap, amikor itthon voltam, csak bejegyzéseket írtam. J) Megyek is, és elolvasok most legalább egy fejezetet. J