Mérföldkő #1

Múlt héten a Hüperiónnal végeztem az 1800-as évek előtti könyvekkel, legalábbis azokkal, amelyek magyarul is megjelentek. Mivel ez egy mérföldkő A könyvben, így szeretném most kicsit összegezni a tapasztalataimat.

Nos, az első dolog, ami eszembe jutott, ahogy áttekintettem az olvasottakon, hogy eléggé vegyesre sikeredett a társaság minden szempontból. Sok helyen kalandoztunk, Európában, a Közel- és a Távol-Keleten is. Sok témát körüljártunk, sokat sírtunk, sokat nevettünk, sokszor elgondolkoztunk az olvasottakon.

A legfőbb tapasztalatom ezidáig, hogy az emberek mindenhol és minden korban csak emberek. Mindenhol ugyanúgy lesznek szerelmesek, ugyanúgy vágynak a pénzre és a hatalomra, és alapjában véve a legtöbb helyzetben ugyanúgy viselkednek/viselkedünk, mintha tényleg lenne egy nagy, téren és időn átívelő, kollektív tudástár, amely alapján cselekszünk.

Aztán a másik szembetűnő dolog, hogy voltak itt könyvek, amelyek egész könyvszerűre sikeredtek, viszont voltak, amelyek tényleg csak próbálkozásnak tűntek, vagy valamiféle kísérletnek, és ennek okán nem is annyira tetszettek.

Aztán voltak olyanok, amelyek egész komoly témákkal foglalkoztak (és itt most ne menjünk bele abba, hogy ez tudatos lehetett-e vagy sem, mert nem tudhatjuk, mire gondolt az író!!!), voltak, amiknek pusztán a szórakoztatás volt a célja, de azt tökéletesen teljesítették is, és voltak, amiknél azon gondolkodtam el, vajon a szerző nem szenvedett-e írás közben, mert én olvasás közben nagyon. És voltak még olyanok is, amik szólni akartak valamiről. Valami komolyról. De nekem speciel nem jött át az üzenet. Hát van ilyen, na bumm, nem vagyunk egyformák.

Lettek abszolút új kedvencek, volt egy régi nagy kedvenc is, voltak olyanok, amiken kínszenvedés volt átrágni magam, voltak nagy felfedezések, voltak csalódások, és ugyebár volt egy olyan könyv, ami totális zárlatot okozott nálam, és továbbra sem találok még egy félig jó indokot sem arra, hogy azt a könyvet hogy lehet bármikor bárkinek ajánlani. Nem fogom leírni a címét, mert ez itt határozottan nem a reklám helye!

Azért összességében azt mondhatom, hogy jól szórakoztam, sokat tanultam, sokkal gazdagodtam. Szóval megyek tovább egyenesen előre! J

Friedrich Hölderlin: Hüperión

 

Figyelem, figyelem, bejelentés következik! Mai könyvünkkel, a Hüperiónnal lezártnak tekinthető az 1800-as évek előtti szakasz. Azaz elméletileg sikerült az összes, 1800-as évek előtti, magyarul megjelent könyvet elolvasnom a listáról. Vállveregetés, meg pacsi, meg minden! J

Nyilvánvalóan le akartam már zárni ezt a szakaszt, ha már csak ez az egy könyv hiányzott, ezért is esett a választásom most erre a könyvre. Meg hát elég csábító volt a mérete. És teljesen gyanútlanul izomból belecsaptam a fejszémet egy ősöreg, de annál nemesebb fába. Az meg, képzeljétek el, durván visszacsapott…

A Hüperión, kérem szépen, levélregény. Főszereplőnk, Hüperión, egy görög ifjú, aki levélben tájékoztatja barátját, Bellarmint, majd később szerelmét, Diotimát életének alakulásáról. És hát az élete… Az élete pontosan ugyanolyan, mint az enyém vagy a tiéd, vagy akárki másé ezen a földgolyón. Hüperión a fiatal felnőttek közismert kórjában szenved, nevezetesen abban, hogy felnőtt. Felnőtt, és rájött, hogy az a kép, amit ő dédelgetett magában a világról és az életről, azok egyáltalában nem úgy vannak. Van egy eszményképe – és ehhez tulajdonképpen nagyon is jó helyre született, mert állhatna-e nemesebb előkép előtte, mint a görög történelem. És látja, hogy a jelenben már nagyon-nagyon messze áll a világ ettől az eszménytől. És azt is látnia kell, hogy ha meggebed, sem tudja ő egyedül helyreállítani a dolgokat. És később majd arra is rájön, hogy sajnos másokkal sem tudja, mert ahány ember, annyiféleképpen értelmezzük a világot. És hát sokan hajlamosak vagyunk csak magunkra gondolni.

Az elején nagyon szenved. A tanítója elhagyja, később egy közeli barátjában is csalódnia kell. Jön-megy a világban, és nagyon nem találja a helyét. És látja, hogy nem jó irányba halad a világ, és nem tud tenni ellene, pedig úgy megmentené az egész emberiséget. Jártában-keltében aztán elvetődik egy barátjához egy szigetre, ahol megismerkedik a fentebb már említett Diotimával. Ez talán furcsán fog hangzani, de Diotima egymagában megtestesíti azt az egész eszményi világot minden tartozékával együtt, amelybe Hüperión vágyakozik. Törvényszerűen beleszeret a lányba, és a lány is belé. Nagyon egy hullámhosszon lesznek, és Diotima bíztatja is Hüperiónt, hogy ne hagyja parlagon a benne szunnyadó tettvágyat, és mégiscsak próbáljon megtenni mindent azért, hogy visszahozhassa az aranykort Görögországba. Így Hüperión csatlakozik a török elleni felkeléshez. De azt kell tapasztalnia, hogy nem mindenki a vágyott aranykor miatt vesz részt a harcokban. Rájön, hogy bizony sok ember embernek a farkasa, és hogy nem teremthetünk mindenkinek tökéletes világot, maximum magunknak. Ekkor vissza akar térni szerelméhez, de erre már nem lesz lehetősége. Talán ez egy jel lehetett volna számára, hogy mégse adja fel az emberekbe vetett hitét, és állítsa a közjó érdekébe saját erőit. De nem így tesz. Elhagyja Görögországot, hátralévő életét Németországban éli le, minden idejét a természetben tölti, a természet tökéletességében talál megnyugvásra.

Ez egy nem túl jó állapotú antikvár könyv volt...

Ez lenne nagyjából a könyv története. Engem alapvetően nagyon-nagyon megfogott ez a szenvedős-útkeresős téma. Mert én abszolút ugyanezt éreztem egy időben. Hogy ez a való világ, ez egy kalap guano. Ez nem az, amit én elképzeltem. Még csak köszönő viszonyban sincs egymással a kettő. És akkor most mégis mi a francot csináljak? Na hát erre bizony nem jó érzés rádöbbenni. És bizony az ember képes éjszakákon át álmatlanul feküdni az ágyában, és azon gondolkodni, hogy oké, amerre akartam menni, arra nem hogy út nincs, de a világ se folytatódik arra, szóval valamerre másfelé kell, de akkor mégis merre és hogyan. És az én elképzelésem az, hogy ezzel sokan lehetnek így. Talán nem mindenki éli meg ezt ennyire mélyen. És bizonyára sokaknak nem jelent ez akkora akadályt, hogy akkor most egy pálfordulással el kell indulni az ellenkező irányba. De hát szerintem azért többen vannak olyanok is, mint Hüperión meg én, akik eltöltenek azért jó sok időt a világ szélén a lábukat lógatva azzal a gondolattal, hogy marhára erre kéne továbbmenni, de nem lehet, mert itt ezen túl csak a nagy semmi van.

Szóval az elején nagyon belezuhantam a könyvbe, de aztán ahogy haladtam előre, úgy kezdtek egyre inkább jönni a kérdések. Például hogy miért gondolta szegény Hüperión azt, hogy a múltban bármivel is jobb lett volna. Persze nyilván a történelemkönyvek a nagy hőstetteket emelik ki, de hát akkor is voltak átlagemberek, átlagos problémákkal, és talán akkor azon siránkozott valaki, hogy miért nem ő vitte a spártai győzelem hírét. Aztán Diotima is nekem túl tökéletesre sikeredett. Aztán később rájöttem, hogy valószínűleg pont ez volt vele a cél, mert kicsiben talán ő szimbolizálta azt az egész elképzelt, tökéletes világot, amit Hüperión megálmodott. De a többi mellékszereplővel is gondom volt. Adamaszról, Hüperión bölcs tanítójáról úgy ír, hogy sokszor az volt az érzésem, talán ő csak a főhős képzeletében létezett. Alabandával pedig eleinte túl bensőségesnek találtam a barátságát. Később viszont ezen elmélkedve arra jutottam, hogy talán közelebb lehetnénk az eszményi világhoz, ha a férfiak is ilyen nyíltan kimutatnák az érzéseiket.

Ezt a meglepetést találtam az oldalak közt :)

Ez egyébként többször is előfordult már velem a projekt alatt, hogy sok dologgal, amiket a főszereplők tesznek, nem tudok azonosulni, vagy egyenesen bosszant. De ha egyébként szimpatikus a szereplő, akkor töröm a fejem, próbálok magyarázatot találni az eseményekre, és a legtöbb esetben találok is. J Jelen esetben ide tartozott még az a momentum is, amikor Hüperión szenvedélyes levélben kérte Diotimát, hogy inkább mondjon le róla. Ezt a lépését először nem nagyon értettem, de ahogy elmélkedtem rajta, arra jutottam, hogy bár talán én nem így tettem volna, azért érthető, ha az ember első felindultságában, mert (újfent) összeomlott a világa, hülyeségeket csinál.

A történet végével viszont nem voltam megelégedve. Egyrészt azért, mert konkrétan leesett az állam attól, hogyan jellemzi saját hazáját Hölderlin. Másrészt pedig azért, mert nekem kicsit túl romantikusnak tűnik a lezárás, miszerint Hüperión a természet csodálatával tölti élete hátralévő napjait, és gyakorlatilag többé-kevésbé boldogan él, míg meg nem hal. De talán csak azért van ezzel problémám, mert én még nem tartok ennél a fázisnál. Én még szenvedek, és forgok körbe-körbe, hogy merre tovább. De így már látom a fényt az alagút végén, hogy nem tudom megmenteni a világot, de magamat feltétlenül. Szóval meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki hasonló válságban szenved. Meglepően aktuális történet gyönyörű megfogalmazásban.

 

„Ó, bár sose mentem volna a ti iskoláitokba! A tudomány, amelyet követtem aknájába, lefelé, amelytől balga ifjúságomban tiszta örömöm igazolását vártam, mindent elrontott számomra.”

„Nagyszerű, ha két egyenlő lélek szövetkezik, ám isteni, ha egy nagy ember magához emeli a kisebbeket.”

„…s tavaszi élet, örökifjú nap emlékeztetett rá, hogy itt egykor ember is élt s már tovatűnt – hogy az ember nagyszerű alkotóereje már csak egy templom tört darabjaként van jelen, vagy az emlékezés őrzi, mint halott képet – akkor búsan játszadozva ültem ott, mohát tépdestem egy félisten szobortalapzatáról, márvány-hős vállát ástam ki a törmelékből, s a félig betemetett párkányokról a tövisbokrot és a hangát gyomláltam…”

„Persze, nehezen ment fejembe ez az új tanulság, persze: nem szívesen váltam meg ifjúságom büszke tévedésétől – hiszen van-e, aki szívesen tépi ki szárnyait? – de így kellett lennie!”

„Mi az ember? – kérdezhetném; miként lehetséges, hogy a világon létezik ilyesvalami, ami káoszként forrong, vagy mállik szét, mint a korhadó fa, és az érlelődésig sohasem jut el?”

„… és nem, nem halok meg önként. Igen, igen! jutalmam előre megkaptam – éltem. Több örömöt csupán egy isten viselhetne el, én nem.”

„Ó, most már látom, most már tudom, amit gyakran sejtettem: ruha az ember, és sokszor egy isten ölti magára – kehely, amelybe nektárját önti az ég, hogy gyermekeinek a legjobból adjon ízelítőt…”

„halandó erőkkel igyekszünk szépet építeni, pedig a szépség gondtalanul növekszik mellettünk!”

Denis Diderot: Rameau unokaöccse

Diderot-nak ez a műve a Mindenmindegy Jakabbal egy kötetben volt, így logikusnak tűnt, hogy ezt is elolvasom, bár a listában csak később következett volna. A történet mindössze 82 oldal, ez a tény is azonnali olvasásra csábított. (Habár Jakab eléggé elvette a kedvem Diderot-tól.)

A történet egészében egy beszélgetést ír le, kivéve az első néhány bekezdést, amiben megtudjuk, hogyan találkozik Diderot és a nagy Rameau unokaöccse, és hogy milyennek látja a filozófus a másikat. A nagy Rameau egyébként a kor kiemelkedő zeneszerzője, aki, ismerjük be, mára elvesztette ismertségét. Vagy legalábbis nekem a komolyzenéről ő lenne az egyik utolsó, aki eszembe jut. Ezért álljon most itt az egyik műve emlékeztetőnek: (Nekem határozottan tetszik egyébként.)

A beszélgetés maga pedig főként arról szól, hogy hogyan tengeti mindennapjait Rameau unokaöccse, aki egy ballépésével éppen saját magát billentette fenékbe, és kiesett „a körből”, illetve, hogy milyen volt neki „a körben” létezés. A kör alatt tehetős emberek egy csoportját kell érteni, akik gyakorlatilag azért pénzelték a pasast, hogy szórakoztassa őket, egyfajta udvari bolondként tartották.

Egyáltalán nem éreztem azt, hogy direkt módon, de azért átcsap a beszélgetés filozofálgatásba is arról, hogy hogyan kell(ene) élnie az embereknek az életét. Diderot az erkölcsösség mellett teszi le a voksát, bár ő alig beszél. Rameau unokaöccse azonban a képmutatást pártolja. Egész pontosan azt mondja, hogy a boldogulás kulcsa, hogy a megfelelő rossz tulajdonságainkat kell használni a megfelelő szituációkban. Továbbá úgy kell rossznak lenni, hogy azt mások ne vegyék észre. És itt végére is értünk a sztorinak. Tele van a beszélgetés egy csomó utalással korabeli emberekre, ami elég idegesítő, mert folyton a jegyzetekhez kellett lapozni. Arról pedig egy szó sem esik, még a tanulmányban sem, hogy miért épp Rameau unokaöccsével folytatódik le ez a beszélgetést, pedig talán ez az információmorzsa izgalmasabbá tehette volna az amúgy tök hétköznapi csevejt.

 

¯  Utalás történik a Gargantua és Pantagruelre.

¯  Egy helyütt említésre kerül Voltaire egy tragédiája, a Mérope című, amiről nekem rögtön a Harry Potter jutott eszembe, meg az, hogy Rowling tudása félelmetesen széleskörű. A tragédia egyébként az anyai szeretetről szól…

 

„…én igenis ismerem az önmegvetést vagy lelki gyötrelmet, melynek forrása az a tudat, hogy a gondviselés által nekünk juttatott képességek parlagon hevernek.”

„Gazdagszik az ember minden múló perccel. Egy nappal kevesebb van hátra, vagy egy tallérral több a pénzünk, az egy és ugyanaz.”

„Látogassuk a nagyfejűeket, szimatoljuk ki, hogy mi tetszik nekik, hajladozzunk szeszélyeik szerint, szolgáljuk ki bűneiket, tapsoljunk igazságtalanságaiknak: ime, ez az előrejutás titka!”

Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája

 

Diderot-tól ugye nem ez volt az első könyvem, és nagy bánatomra azt kell, mondjam, nem is az utolsó. Az apáca még egész emészthetőnek bizonyult, de a mostani Mindenmindegy Jakabbal már erősen meggyűlt a bajom.

Maga a könyv mindössze kb. 250 oldal. (Illetve ez így ebben a formában nem igaz. A történet annyi, a fizikai könyv kicsit több, mert a kötet tartalmazza még Diderot harmadik listás könyvét is, a Rameau unokaöccsét, mely – mint sejthetitek – a következő áldozat lesz. Vagyis gyanítom, hogy én leszek az ő áldozata. De ne szaladjunk ennyire előre.) A hosszával tehát nem lenne baj. Elvétve vannak benne jegyzetek, az sem túlságosan zavaró. És itt a kötet elejére került a fordító tudományos összefoglalója. Ezzel is kezdtem az olvasást, de így sem lettem okosabb.

A történet… a történet… Hogy is mondjam? Diderot becsületére legyen mondva, ő többször is kihangsúlyozza, hogy ez korántsem egy hagyományos értelemben vett regény akar lenni. De hogy akkor mégis mi a fene, arra nem jöttem rá, sajnálom. Túlságosan alulképzettnek bizonyultam ahhoz, hogy felfogjam eme mű értelmét, sőt, egyáltalán ahhoz is, hogy bármi szórakoztatót találjak benne. Hogy mégis mondjak valamit a sztoriról: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája – ahogy az a címből jelen esetben kiderült – utaznak. Fogalmunk sincs, miért, vagy hova, és az a gyanúm, hogy még nekik se volt. A lényeg, hogy mennek. És sztorizgatnak. Időnként megállnak, betérnek egy-egy fogadóba, és ott meghallgatják mások sztorijait. És vége.

Volt egy időszak, amikor próbáltam mentegetni, hogy talán kicsit hasonlít az Ezeregy éjszaka meséire. De aztán rájöttem, hogy nem, egyáltalán nem hasonlít. Ez, ahogy egyébként a kötet eleji tanulmányban is írják, a való életet hivatott bemutatni. Ahogy két ember csinál valamit, közben dumcsiznak, időnként összehaverkodnak másokkal, velük is dumcsiznak, folyton félbeszakítják őket, aztán vagy visszatérnek a sztorihoz, vagy nem. Ez tényleg totál így van. Főként La Pommeray asszonyság történeténél érezhető ez, ahol a mesélőt, a fogadósnét kb. minden harmadik mondatnál félbeszakítják. És egyben itt a legbosszantóbb is, mert ez kifejezetten élvezhető történet.

Aztán a tanulmány szerint egyébként ezek a történetek mindenféle filozófiai fejtegetéseket is tartalmaznak, de én csak egyetlen egyre bukkantam rá, ami viszont jól az olvasó orra alá is van dörgölve, mégpedig az, hogy az ember gyakorlatilag bármit tehet, mert úgyis minden úgy lesz, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. (Ja, meg azt, hogy ha unatkozunk, akkor rá kell nézni az óránkra, majd burnótot szippantani.)

A történetről még: a kisebb sztorik egyébként, amiket többnyire nem a főszereplők mesélnek el, önmagunkban egész szórakoztatók lettek volna, de a sok megszakítás felbosszantott. Továbbá az is rohadtul idegesített, hogy az író folyamatosan kibeszélt hozzám, az olvasóhoz, de annak sem volt semmi értelme, csak bosszantott, mert magát a regényt figurázta ki vele. (Mármint úgy általánosságban a regényt, mivel ugyebár tudjuk, hogy ez távolról sem az.)

A főszereplőink, Jakab és az ura nem hagytak mély nyomot bennem. Végig az volt az érzésem, hogy Diderot egyfajta fricskának is szánta ezt, mert a szolgát értelemben az ura fölé emelte. De nem voltak miértek és hogyanok, és az egész csak lógott a levegőben, és se füle, se farka nem volt, meg semmije se. Határozottan nem tetszett egyikük sem, a többi szereplő meg tényleg csak egy-egy szösszenet erejéig tűnt fel.

 

¯  Utalás történik két listás könyvre is, a Gargantua és Pantagruelre, valamint a Tristram Shandy úr élete és gondolataira. Sőt, rögtön a könyv első jegyzete elárulja nekünk, hogy ez utóbbi mű igen nagy hatással volt a Mindenmindegy Jakabra. (Ugyebár abban is szerepelt egy térdsérüléssel küszködő ember…)

¯  Újból felbukkant a triktrak nevezetű játék. (Korábban a Tamás bátya kunyhójában került elő.) És még mindig nem tudom, mi lehet az. Aki tudja, ne habozzon jelentkezni mondjuk kommentben.

Összességében azt mondanám, hogy nekem ez nem jött át. Nem értettem a miérteket és a hogyanokat, és önmagában sem találtam szórakoztatónak ezt a nemregényt. Minden elismerésem Diderot-é, elvégre mégis alkotott nekünk egy Enciklopédiát, meg biztos nagy koponya volt, de itt a történet véget is ér. Aki nem akar órákat elpocsékolni az életéből, az inkább ne olvassa.

 

„A nyomorúságban nemzik a legtöbb gyereket.” /Szomorú, de igaz./

„Először is: oly változatos a természet, főként az emberi ösztönökben és jellemekben, hogy egy költő képzelete a tapasztalat és a megfigyelés segítségével soha nem alkothat oly furcsaságot, amire a természet ne mutatna példát.”

„Minden erény s minden bűn divatba jön, s divatját múlja.”

„Jegyezzék meg az urak, hogy szeretni csak a nők tudnak: a férfiak nem értenek hozzá…”

„…nagyon helyeselném az olyan törvényt, mely kurtizán szerelmére ítéli azt a férfit, aki elcsábít, majd elhagy egy tisztességes asszonyt: alantas lelkű férfit alantas lelkű nőnek.”

„Reggeltől estig szidjuk az életet, és mégsem szánjuk rá magunkat, hogy megváljunk tőle. Talán azért, mert mindent fontolóra véve, mégsem olyan rossz e földi élet, vagy talán azért, mert az eljövendő rosszabbtól félünk.”

Válaszom a fő kérdésre, avagy amit tényleg érdemes elolvasni, mielőtt meghalunk

Frissítve: 2024.01.16.

Mindig, amikor panaszkodni merészelek valakinek, hogy éppen egy kevésbé érdekfeszítő könyvet olvasok, (na jó, ennél azért erősebben szoktam fogalmazni… J) akkor nekem esnek, hogy minek pazarlom a drága időmet ilyen hülyeségekre, mint ez a lista. Ennek kapcsán készültem most egy személyes(ebb) poszttal arról, hogy miért is csinálom én ezt.

Először is azért, mert én ezt kitaláltam. Kitaláltam, hogy megcsinálom, hogy elolvasom erről a listáról, ami csak belefér a számomra kiszabott földi időbe. És amit kitalálok, és elkezdem, azt utálom félbe hagyni. Ez minden szinten igaz rám egyébként. A kapcsolatok szintjén is például. Én többnyire azon vagyok, hogy megjavítsam, helyrehozzam a dolgokat, pláne, ha én rontottam el. És nehezen látom be, és rengeteg időmbe telik, míg el tudom fogadni, hogy mások meg nem ilyenek, és könnyűszerrel lecserélnek. Ha én valamit csinálok, azt csinálom, ahhoz ragaszkodok. És sokszor fizikai fájdalmat is okoz, ha nem tudok egy napba mindent belesűríteni, amit szeretnék csinálni. Mert utálom, ha egy projekt áll. (Ennek megoldására próbálom például kifejleszteni, hogyan lehetne túrázás közben olvasva kézműveskedni… Nem, az autóban ülve hangoskönyv hallgatása számomra nem megoldás.)

Szóval ezért. Lehet mondani, puszta hülyeségből. Igen, ez az én hülyeségem, vállalom. És persze tudom, most lehetne mondani, hogy azért mégiscsak volt ebben egy kis szünetecske. Igen, a blogban tényleg volt, volt egy személyes jellegű eltávolodás, de ahogy említettem is az újranyitás kapcsán, maga a projekt, az olvasás a listáról, és a véleményalkotás, az sosem zárult le.

Másodszor pedig a könyvekért, amiket, azt hiszem, ha nincs ez a lista, és nincs ez a projekt, akkor sosem vettem volna kézbe, és sosem leltem volna rá a gyönyörűségükre. Szóval ez a poszt most főleg ezekről a rejtett kincsekről fog szólni. Összeállítom az 1001-es lista alapján a saját listámat, hogy melyek azok a könyvek, amikért megéri csinálni ezt a projektet.

(A sorrend random, nem tükröz semmit, ezeket a könyveket mind meleg szívvel ajánlanám másoknak. A lista nem tartalmaz minden könyvet, amelyek tetszettek, ezek csak a legkiemelkedőbbek.)

Elsőként jöjjenek azok, amelyeket tényleg ebben a projektben fedeztem fel:

A lusiadák

A (kevésbé közismert) portugál történelem egy szelete gyönyörűségesen megírva. Ezt kivételesen tényleg csak pro olvasóknak ajánlom.

Az Ackroyd-gyilkosság

Szerintem életében egyszer mindenkinek érdemes legalább egy Agatha Christie könyvet elolvasni, és ez a darab lehet egy jó kezdet. Extra, még Christie-től sem szokványos csavart is tartalmaz.

Fanny Hill

A korabeli botránykönyv erotikus tartalma mögött megbúvó emberi sors számomra érdekes volt. Ez a könyv olyan, mint egy hagyma. Le kell hámozni a felső rétegeket, és ott lesz a kincs.

Gendzsi regénye

Na jó, talán ez egy picit kilóg a sorból, mert ezt csak olyanoknak ajánlanám, akik kifejezetten érdeklődnek a keleti kultúra iránt. De nekik viszont nagyon. Igen, hosszú, tudom, de kell ez a hossz ahhoz, hogy kellőképp belemerülhessünk a könyv minden szépségébe és csúnyaságába egyaránt.

Gulliver utazásai

Nagy pofon volt nekem ez a könyv, mert azt hittem, olvasok majd egy könnyed kis mesét. Hát kérem szépen ez nagyon is felnőtteknek való mesekönyv, tükröt tart elénk, amiben megláthatjuk a világ szennyét. A mostaniét is, kőkeményen. És időről-időre szerintem érdemes tudatosítani magunkban, hogy nem jó irányba megyünk, mert akkor tudjuk keresni, hogy oké, de akkor merre is kéne tovább.

Hiúság vására

Vastagnak vastag ez a könyv, meg kell hagyni, de roppant mód szórakoztató. Mintha az ember egy végtelenségig húzódó szappanoperát nézne a tévében -- visszatérő szereplők, szerelmek, intrikák, drámai helyzetek. Mi más kell még egy jó történethez?

Jane Eyre

Na hát ez abszolút szerelem lett. Igazi nyálas, csöpögős és gyönyörű. És olyan a befejezése, amitől újra elkezdesz hinni abban, hogy a szerelem a legislegjobb dolog, ami történhet veled az életben, még akkor is, ha néha (sokszor) fáj.

Júlia, avagy az Új Héloise

Rousseau csodálatos szerelmes története. Ugyanaz igaz rá, mint a Gendzsire, már ami a hosszát illeti. Higgyétek el, kell az, mert csak így jön át igazán. Így tudsz együtt létezni és érezni a főszereplővel.

A magányos sétáló álmodozásai

Rousseau egy másik műve puszta gondolatfolyam, de nekem nagyon a szívemhez nőtt, mert sok mindennel egyet tudtam érteni.

Cléves hercegnő

Ez is kicsit kakukktojás, mert a könyv első fele abszolút érdektelen volt számomra, de a második olyannyira kárpótolt, hogy azt ki sem tudom fejezni szavakban. Egy szerelmi háromszög szerencsétlen résztvevőinek érzéseibe pillanthatunk be. Gyönyörűségesen szenvedősen szépséges. Ha mást nem, a második részt érdemes egyszer elolvasni.

A mansfieldi kastély

Legnagyobb meglepetésemre egy Austen könyv is felkerült erre a listára. Ugye ő meg én valahogy nem passzoltunk eddig össze, de A mansfieldi kastély lebontotta a köztünk lévő falakat. Bár a könyv első kétharmadán itt is át kell rágnia magát az embernek, mire megérti, hogy mire is megy ki a játék, de amikor megérti, akkor már tudja, hogy megérte.

Az ártatlanság kora

Ha átrágjuk magunkat a XIX. századi New York szokásain és életmódján, akkor újabb gyönyörű szerelmes történetet kapunk, tele fájdalommal, és egy szilárd és őszinte jellemmel, aki példakép lehet.

Kohlhaas Mihály

Ez a könyv az igazságszolgáltatás, vagy inkább az igazság-nem-szolgáltatás témáját járja körül, ami nekem vesszőparipám, szóval nekem nagyon bejött. Szerettem, ahogy Kohlhaas kiáll magáért. Ezt kéne tenni mindannyiunknak, még akkor is, ha azt hisszük, hogy nem jutunk ezzel előrébb.

Hüperión

Egy szomorú, de igaz történet arról, milyen érzés felnőve szembesülni azzal, hogy nem tudod megváltani a világot. Kötelező olvasmány mindenkinek, aki ilyen jellegű problémával küszködik.

Eugénie Grandet

Egy zsarnoki apa uralma alatt élő lánynak a szerelem felnyitja a szemét a világ dolgaira. Érdekes követni, hogyan bontakozik ki Eugénie a burokból, amelyben nevelkedett, s lehetőségeihez képest hogyan tereli a jó irányba a sorsát.

Nyugaton a helyzet változatlan

Bepillantást nyerhetünk, hogyan zajlik az élet a frontvonalban. Megsúgom előre, semmi jó nem történik ott, sőt! Kötelező olvasmánnyá tenném mindenkinek!

Kreutzer-szonáta

Tolsztoj valami zseniálisan ragadja meg a szerelem és párkapcsolat lényegét. Azt a sötét lényegét, amiről nem beszél senki. Ami akkor bukkan elő, mikor lehámozod az egészről a cukormázat.

Wildfell asszonya

A legkisebb Bronte nővér művét fantasztikusan formabontónak találtam. Egy olyan helyzetet teremtett a könyvében, amire korábbról nem találtam példát, és a korhoz képest, amelyben alkotott, zseniálisan megoldotta a történet fő problémáját.

Oblomov

Ritka kincs a számomra sokszor teljesen érthetetlen orosz irodalom tengerén. Az Oblomov lenyűgözött. Nem tudom, hogy azért-e, mert tényleg olyan zseniális, mint amilyennek tűnt, vagy csak azért, mert nagyon betalált most nekem az üzenete, de a lényeg, hogy abszolút itt a helye. Aki úgy érzi, hogy sokat henyél, olvasson Oblomovot, és kapja össze magát!

Utazás a Föld középpontja felé

Verne Gyula bácsinak két könyve is szerepelt a listán. Egyértelmű volt, hogy valamelyik fel fog kerülni az én listámra is, de egy kicsit vacilláltam, hogy melyik is legyen az. Végül az Utazás a Föld középpontja felé címűt választottam, mert abban nyilvánvalóbbnak tűnik Verne zsenialitása. De azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy akármelyik könyvét vesszük is kézbe, nem lövünk mellé vele.

Drakula

Még a nem fantasy fanoknak is érdemes megismerkedni ezzel a történettel. Bár a világ Drakulát tette meg "sztárnak", vannak ebben a könyvben más érdekes szereplők is, illetve nagyon erős a könyv atmoszférája. Nem mondanám félelmetesnek, de kellemesen borzongató, éppen passzol a témához.

És akkor most jöjjenek még azok is, amelyek nekem újraolvasások voltak, tehát igazából nem e projekt kapcsán fedeztem fel, de imádtam újraolvasni őket.

A kis herceg

Ez az a könyv, amiben minden olvasáskor új értékeket fedezek fel. Imádom! Imádom fejtegetni a különféle rétegeit, és rábukkanni újabb és újabb csodáira.

Az ifjú Werther szenvedései

Bár a történet végkimenetelét egyáltalán nem tartom reklámozásra alkalmasnak, azért szerintem a legtöbb ember tudja ezt kezelni. És hát előtte meg olyan gyönyörűségek vannak, amik miatt én simán szemet tudok hunyni Werther döntése felett. Nem támogatom, de megértem. Szívfacsaró történet. Százas zsepi kötelező kiegészítő!

Egri csillagok

Történelmi-kalandregény kicsiny hazánkból. Már ezért érdemes elolvasni, hiszen hozzánk tartozik, a részünk. De hát még közben szórakoztat is! Remek párosítás, nem?

Ethan Frome

Újfent egy szívfacsaró (sajnálom, nem tudok kifejezőbb szót rá) történet. (Felmerül a kérdés, vajon mazochista vagyok-e némileg így könyvek terén. J Szeretem, mikor egy történet érzelmet vált ki, még ha az az érzelem a szomorúság is vagy éppen a düh.)

Ivanhoe

Ez egy kellemes kis történelmi fikció, a lovagkorban játszódó kalandregény. Semmi komoly, de hát néha ilyen is kell.

A lista bekerül majd az oldalak közé, és amint túl leszek egy érdemes könyvön, már frissítem is.