Jean-Jacques Rousseau: Vallomások

Végre sikerült kivallatnom Rousseau-t. Szögezzük le rögtön az elején, nem volt egy egyszerű dolog. Az öreg nagyon sokáig élt, nagyon sok mindent csinált, nagyon sok mindenkivel találkozott, és mindezeket a lehető legunalmasabb stílusban adta elő. De azért nem volt minden tanulságtól mentes az olvasás.

Lehet, hogy kicsit összeszedetlennek fogok tűnni, de bevallom őszintén, sokszor volt olyan, hogy azon kaptam magam, nem is figyelem igazán, hogy mit olvasok. Igazi önéletrajz volt ez, egy élet minden apróságával együtt, és néha nem volt túl érdekfeszítő. Rengeteg ismeretlen névvel volt tele, akik jötttek-mentek, feltűntek aztán újra el, és nem tudtam követni, hogy ki kicsoda. Éppen ezért sokszor nem kötött le. De azért a másik oldalon ott voltak az ismerős nevek és az érdekes dolgok, amik miatt mégis csak megérte elolvasni ezt a könyvet.

A könyvet az olvasógépemen olvastam, így nem tudom, valójában hány kötetes, valójában hogy is néz ki, és hány oldalból áll. Az olvasógépemen 2309 oldalt számlált. Ebből arra következtetek, hogy a valóságban is meglehetősen vaskos lehetett. Két részre volt osztva, amik ténylegesen elég jól elkülönültek egymástól. Az első részben a gyerek- és ifjúkorával foglalkozik, a második rész pedig a Párizsba költözésével indul, és gyötrelmes felnőttkorát mutatja be. Mindkét rész könyvekre volt osztva, de fogalmam sincs, hány könyvből áll összesen.

Az első részben tehát a fiatalságát mutatja be. Nem szeretnék részletesen kitérni az egyes jelentősebb eseményekre, amik vele történtek. Felesleges is lenne, hiszen arra ott van maga a könyv. Csak azokat a dolgokat emelném ki, amik számomra nagyon érdekesek voltak. Ebben a részben például a legfőbb dolog számomra az volt, hogy kialakultak azok a jellemvonásai, amelyek egyrészt rendkívül hasonlóvá tették hozzám, másrészt pedig később ezekből alakultak ki azok a jeles gondolatai, amelyek híres filozófussá tették.

Kesze-kusza nevelése ellenére nagyon erényes fiatalember lett belőle, az „igazság bajnoka”, ugyanakkor koránt sem bűntelen. Elvetette a pénz istenítését, szeretett olvasni, társaságban félszeg volt, nem találta a helyét, a világot visszataszítónak látta, ezért előnyben részesítette a magányt. Akkor volt a legboldogabb, amikor utazhatott. Türelmetlen volt, minden munkáját félbehagyta. Minden új dolog, ismeret iránt hatalmas fellángolást érzett, de ez hamar el is múlt. Mikor mindezeket felismertem benne, őszintén megdöbbentem. Hogy lehet az, hogy egy századokkal korábban élt híres filozófus ennyire hasonlíthat egy egyszerű, mezei kis senkire, mint amilyen én is vagyok? Sok hasonló gondolatunk és jellemvonásunk van.

A második részben párizsi és későbbi életét mutatja be. Bekerül a nagyvilági körökbe, a zenében, az irodalomban és a filozófiában is nagyot alkot, és nagy jövő várna rá. De mint tudjuk, a radikális gondolkodású embereket a saját koruk mindig is megveti, utálja és üldözi. És végül ez történik Rousseau-val is. Bár én azért nem gondolnám, hogy olyan Európát behálózó összeesküvést hajtanak végre ellene, mint amilyet ő maga leír, azt simán el bírom képzelni, hogy mindenhonnan kiutálták, felsőbb utasításra kitiltották városokból, műveit elégették. Egyszóval nem volt egyszerű élete.

Ez volt az első valódi önéletrajz, amit életemben olvastam. Izgalmas volt felfedezni a hasonlóságokat egy ilyen nagy ember, mint Rousseau és saját magam között. Voltak rendkívül érdekes, meglepő események is benne, amelyeket itt pontokba szedve szeretnék tárgyalni a teljesség igénye nélkül (csak ami számomra érdekes volt, plusz a szokásos, izgalmas apróságok ugyebár):

o   Megélhetésének biztosítása céljából a fiatal Rousseau vállalja, hogy újból felveszi a kereszténységet. Igen, már ez önmagában elég érdekes momentum, de itt még nincs vége. Átnevelő intézetbe küldik, ahol a keresztény hittételekre tanítják. Meg arra, hogy a homokozás nem bűn. Mármint nem az a homokozás, amikor fogod a lapátot meg a vödröt, és homoksütit sütsz. Hanem amikor egy a kereszténységet éppen felvenni szándékozó muzulmán férfi szexuális vágyainak középpontjában állsz. Azért történtek akkor is megbotránkoztató és felháborító dolgok.

o   Nem csak ebből, hanem más okokból és az erősen hiányos szexuális nevelésből kifolyólag a fiatal Rousseau-nak voltak ám perverziói. Például szerette mutogatni magát fiatal és kevésbé fiatal lányoknak és asszonyoknak sötét kapualjakban.

o   Rousseau évekig egy nála idősebb asszony, bizonyos Warensné fennhatósága alatt élt. Rousseau mindig is anyjaként tekintett Warensnére, az asszony azonban ennek ellenére vagy éppen ezért úgy gondolta, kezébe veszi a tudatlan fiatal szexuális oktatását. Rendkívül érdekes kapcsolat volt az övék.

o   Valamelyik Rousseau-ról szóló bejegyzésben már említettem, hogy ő egy olyan ember, akiről már mindenki hallott az iskolában. De hogy mennyi mindent nem tudunk róla, ahhoz elég csak annyi, hogy Rousseau nagyon sokáig és nagyon behatóan foglalkozott a zenével. Sokáig kottamásolásból élt, valamint operákat és más zenei műveket is írt.

o   A falusi jós című vígoperáját azért adja ki névtelenül, mert kíváncsi rá, hogy mekkora sikert tud elérni akkor, ha nem a neve alapján ítélik meg a művét. Az opera hatalmas sikert arat, nekünk pedig ez a kis momentum megmutatja, hogy már akkor is érdemes volt jóban lenni a gazdag és befolyásos emberekkel, különben nem tudtál érvényesülni, bármennyire is jól dolgoztál. (És ez a tény, lássuk be, azért elég elszomorító.)

o   Olyan nagy emberek voltak a kortársai, és kapcsolatban is állt velük, mint Voltaire, Diderot, Hume, stb.

o   Két helyen is említésre kerül Magyarország. Egyszer az egyik rokona kapcsán jegyzi meg, hogy Magyarországon is szolgált. Másodszor pedig felkeresi Svájcban egy ember, aki állítólag magyar, azért, hogy tőle, mint nagy filozófustól tanulhasson.

o   Több emléke leírása közben is megemlíti, hogy az adott esemény ihlette valamelyik művének egy-egy jelenetét. Így például leírja, kikről mintázta a szavojai vikáriust, vagy hogyan született az Új Héloise csónakázós jelenete.

Ezek lettek volna gondolataim Rousseau önéletrajzáról. Persze biztosan lehetne még rajta mit tárgyalni, de nem akarok én itt tanulmányt írni a könyvről. Csakis amit én említésre méltónak tartottam. Akit pedig érdekel Rousseau élete, az olvassa el maga.

Az 1001-es listára pedig feltehetően azért kerülhetett fel, mert ez volt a modern kori önéletrajzoknak az őse, hiszen Rousseau előtt sok-sok évig senki sem gondolt arra, hogy őszintén megírja a saját életét, ahogy ő maga gondolkodik róla.

„A meglevő pénz a szabadság eszköze, a hajszolt pénz a szolgaságé.”

„Mindig rossz módszer tehát úgy olvasni mások szívében, hogy a magunkét rejteni akarjuk.”

„…ha mindenki tudna olvasni mindenki másnak szívében, többen akarnának lejjebb szállni, mint fölfelé emelkedni.”

„A hívők általában olyanná teszik Istent, amilyenek ők maguk: a jók jóvá, a gonoszok gonosszá.”

„…bármily keserves a kötelességnek és az erénynek hozott áldozat, bőségesen megfizet érte a szív mélyén hordott édes emlék.”

„De hát úgy áll a dolog, hogy ezek a nagy tudósok, akik annyi mindent tudnak, igen kevéssé tudják azt, hogy mindenkinek csak a maga mesterségében szabad ítélkezni.”

„Eladó tollból nem származhatik erő és nagyság.”

„…mindig éreztem, hogy írónak lenni csak akkor dicső és tiszteletre méltó feladat, ha az írás nem mesterség.”

És végül egy olyan idézet, amelyet Rousseau saját magáról ír, de akár én is mondhattam volna ezt magamról:

„Szeretek semmiségekkel foglalatoskodni, belevágni száz dologba, és eggyel se jutni semmire, jönni-menni, ahogy eszembe jut, minden pillanatban tervet változtatni, …, nagy hévvel belekapni egy tízéves vállalkozásba, és sajnálkozás nélkül abbahagyni tíz perc múlva, egyszóval szöszmötölni naphosszat rendszer és állhatatosság nélkül, és sohasem törődni mással, csak a pillanat szeszélyével.”

Tanári segédlet a Jane Eyre-hez

Ezzel már régóta adós vagyok, és mivel Rousseau Vallomásai meglehetősen hosszúra nyúltak, így gondoltam, bepótolom az elmaradásom. Az eredeti itt található.

Most visszatérünk a szokásos általános-konkrét felosztáshoz. Kezdjük is el az általános dolgokkal.

1.      A jótékonyság, mások megsegítésének példáját otthonról hozzuk. Ez véleményem szerint csak részben igaz, és ezt éppen ez a könyv támasztja alá leginkább. Hiszen amilyen környezetben töltötte Jane az egész gyerekkorát és ifjúkora egy részét, csoda, hogy nem lett pszichopata.

Szóval a szociális érzékenység, az valahogy vele születik az emberrel, a környezet csak segíteni vagy hátráltatni tudja a kibontakozását.

2.      A nő helye otthon van. Ez mára nyilvánvalóan egy elavult elképzelés. De akkoriban, az ipari forradalom idején (a könyv 1847–ben íródott) az, hogy egy nő dolgozik, egy egészen új felvetés volt.

Persze mindig lesznek olyan férfiak, akik úgy fogják gondolni, hogy ők a „felsőbb rendű nem”.

3.      Az embereket gyakran a társadalmi helyzetük vagy jólétük alapján ítélik meg. Na, ez az a dolog, ami, úgy látszik, ezer év alatt sem változott. És esélyes, hogy nem is fog változni soha. Durva általánosítás, de valakinek valamikor ez megfordult a fejében, és valljuk be, nem alaptalanul.

(Az előítéletek és általánosítások valahogy bele vannak kódolva a génjeinkbe.)

4.      A szerető család fontosabb, mint a gazdagság. Ezt is csak félig mondanám igaznak. Persze attól is függ, mit értünk gazdagság alatt. Semmiképp se áldozzuk fel a családunkat (és a saját egészségünket sem!) azért, hogy több pénzünk legyen. De ha a hónap közepén már nincs annyink se, hogy egy száraz zsömlét vegyünk, akkor tök mindegy, mennyire szerető családunk van.

Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a pénz nem boldogít, sajnos nem így van.

5.      Végül, de nem utolsó sorban ott van a korkülönbség kérdése. Erre a lehető legigazabb választ adja a könyv. Jane és Edward boldogan éltek, míg meg nem haltak. (Senki sem firtatta, hogy hány év van köztük. És ez így van jól.)

Most pedig következzenek a konkrétumok:

1.      Szinte mindegyik segédletben volt legalább egy olyan feladat, amiben az adott művet egy másikkal kellett összehasonlítani. Nem jöttem még rá, hogy ebben mi a jó, de néha tényleg érdekes párhuzamokra lehet akadni. Itt például az első javaslat a gyerek Jane és Hamupipőke összehasonlítása. És ha jobban belegondolunk, tényleg van benne valami…

2.      Arról is elgondolkodhatunk, hogy mit üzen a lowoodi élet az árva gyerekek helyzetéről. Ők valahogy mindig, minden korban a társadalom fekete bárányai. Gonoszak, rosszak és csak megoldandó problémák, nem pedig érző lények, ráadásul gyerekek. Hm… újabb előítéletekre és általánosításokra bukkantunk… Mintha szegények tehetnének arról, hogy árvák lettek.

A másik dolog pedig, amiről ma már volt szó, a környezet hatása. Van, akit elront, van, akit jobbá tesz. De ez vajon tényleg a környezeten múlik? Megint csak azt mondom, a környezet csak erősítheti vagy késleltetheti a felszínre bukkanását annak, ami bennünk van, de meg nem változtat.

3.      Többször is kihangsúlyozza Bronte, hogy sem Jane, sem Edward nem az a kifejezett szépség. Ebből a szempontból ezt a könyvet rendkívül hasznos lenne elolvastatni minden fiatallal, hogy végre megértsék… Nem, nem azt, hogy a szerelemhez nem kell szépnek lenni. Hanem azt, hogy mindenki szép valakinek.

4.      A segédlet szerint Jane legjelentősebb döntése, amikor elhagyja Thornfieldet. És valóban; én ezt eddig át sem gondoltam. Mert az, hogy visszatér, szinte egyértelmű volt. De elhagyni, akit szeretünk, ráadásul önszántunkból, az nagyon kemény dolog.

5.      Miért mondhatjuk azt, hogy Jane az első igazi hősnő – teszi fel a kérdést a segédlet. Szerintem azért, mert a korabeli és korábbi regényekkel ellentétben Jane nem arra vár, hogy a sült galamb belerepüljön a szájába, hanem önálló, felelős döntéseket hoz, irányítja a saját sorsát.

Ezzel gyakorlatilag új jelentést ad a női szerepnek. Kilép a „ház úrnője” szerepből, majd amikor mégis visszakerül oda, az az ő saját, tudatos döntése lesz.

6.      Vajon azt sugallja a történet végkifejlete, hogy egy nő csak házasságban lehet boldog? Szerintem nem. Inkább azt sugallja, hogy akkor lehetünk boldogok, ha azzal élhetjük le az életünket, akit őszintén szeretünk, és szeretjük jó és rossz időkben is.

7.      Végül pedig gondoljunk bele abba, hogy miben lett volna más ez a könyv, ha nem Jane, hanem valaki más szemszögéből láttuk volna a történteket.

Én a magam részéről szívesen fürkésztem volna Mr. Rochester gondolatait… :P

Nos, ennyi lett volna ez a régen esedékes bejegyzés. Remélem, valamelyest hasznos vagy érdekes volt. És bízom benne, hogy jövő hétre sikerül végleg kivallatnom Rousseau-t. J

Tanári segédlet A skarlát betűhöz

A teacher’s guide vagy más néven tanári segédlet sorozatunk következő részében A skarlát betűvel foglalkozunk.

Ez a rész most kicsit más lesz az előzőekhez képest, de remélem, hasznos és/vagy szórakoztató lesz.

Az eredeti segédlet (melyet itt találtok) itt nem tárgyal konkrétumokat, inkább több feladatot hoz, melynek során a diákok felfedezhetik a könyv egyes, jelentősebb aspektusait. Éppen ezért csak néhány főbb pontot fogok kiemelni, amin érdekes elgondolkodni. Az egyébként, hogy ennyire mélyen belevonják a diákokat egy-egy könyv tanulmányozásába, még mindig felvillanyoz. Nem értem, miért nem lehet ezt itthon is bevezetni…

1.      Műfaj
Maga Hawthorne emeli ki, hogy ez egy romantikus regény, ami azért volt fontos, mert ez a műfaji meghatározás lehetővé tette számára egyrészt, hogy elkalandozzon a valóságtól. Kénytelen is volt erősen a képzeletére hagyatkozni, hiszen csak néhány feljegyzésből dolgozhatott, ami a „valós eseményeket” illeti. (Azért tettem idézőjelbe, mert azért koránt sem lehetünk biztosak benne, hogy a bevezetőben olvasottak tényleg megtörténtek-e. Bár valószínűsíthető, mert Hawthorne rövidített életrajzában olvastam, hogy két évig valóban a bostoni vámhivatalnál dolgozott.) Másrészt szintén ez tette lehetővé, hogy például a végkifejletet illetően több féle verziót is felvázoljon.

Szintén a romantikára jellemző, ami itt is megjelenik, hogy bepillanthatunk az emberi lélek rejtelmeibe. Illetve többször is fókuszba kerül az ember és a természet kapcsolata.

 

2.      Fontos témák

Ugyebár minden könyvnek vannak ilyen alapvető, univerzális témái, amiről lehet elmélkedni. A segédlet jelen esetben három ilyen fontos témát emel ki. Az első az elidegenítés. Ezt, azt hiszem, nem kell magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló. Hawthorne maga is többször kihangsúlyozza, hogyan bánnak az emberek Hesterrel és a lányával.

A második a látszat és a valóság témaköre. Itt már több mindenre lehet gondolni. Akár Dimmesdale, akár Chillingworth életére, de még az egész közösségre is, akik ugyan kitaszítják maguk közül Hestert, mégis igényt tartanak a munkájára.

A harmadik pedig a társadalmi szabályok megszegése, mely témáról szintén mindhárom főszereplő tekintetében lehet elmélkedni.

 

3.      Szimbolika

Ez a történet tele van szimbólumokkal. Rögtön a legfőbb ugye az a bizonyos skarlát betű, amiről órák hosszat lehetne beszélgetni. Hogy mi volt az eredeti jelentése, mi lett a későbbi jelentése, hogyan, mikor és miért változott meg. A segédlet pedig ehhez egy plusz érdekességet is felvet. Mégpedig azt, hogy a nagy A betű Amerikát is szimbolizálja, hiszen az ország a forradalom „bűnében” született, mégis virágzó ország lett, ahogyan Gyöngy is tisztességes asszony lett.

Mindig érdekes ilyesmikről olvasni, hiszen mi, nem amerikai állampolgárok, ezt így szerintem végig sem gondoljuk (legalábbis én nem gondoltam végig), mert ez minket nem érint ilyen vonatkozásban. De ha belegondolunk, tényleg így van. Bár persze lehet, hogy ez csak utólagos belemagyarázás.

De persze ezen kívül számtalan szimbólum megtalálható még a könyvben, kezdve Gyöngy nevével, ruházatával, Hester ruhái, az erdő és a patak, a rózsák a börtön előtt, stb.

 

4.      Irónia

Ahhoz képest, hogy milyen komoly, fájdalmas, keserédes történetet dolgoz fel a könyv, tömve van iróniával. Bennem ezek sem tudatosultak olvasás közben, de így utólag ezeket is érdekes volt felfedezni. A teljesség igénye nélkül csak néhány:

Chillingworth végül sokkal rosszabbul jár, mint Hester.

Gyöngy kezdettől fogva úrinőnek van öltöztetve, és később azzá is válik.

Gyöngy neve vidámságot és tisztaságot jelent.

A skarlát betű végül tiszteletet hoz Hester számára.

 

5.      Puritanizmus

Folyton folyvást visszatérünk a puritanizmushoz. Ami egy részről érthető, hiszen az amerikaiaknak, mivel nemzeti regényük, nyilván fontos az, hogy ismerjék az országuk múltját. Ismételten csak azt tudom mondani, amit, azt hiszem, már az eredeti bejegyzésben is említettem, én magam nem éreztem, hogy a kornak és a helynek ebben a történetben akkora jelentősége lenne. De komolyan mondom, ez a segédlet csak még jobban felkeltette az érdeklődésem az amerikai puritanizmus iránt. Szívesen olvasnék még róla…

Nos, ennyi lett volna mára. Remélem, mindenki talál benne legalább egy fél gondolatnyi érdekességet.

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Nathaniel Hawthorne könyve régóta bolygatja a fantáziám, ugyanis ez nagymamám kedvenc története. És mivel még mindig szükségem van némi regenerálódásra Szodoma után, így gondoltam, jöhet ez.

Nagyok voltak az elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, és bevallom őszintén, kicsit csalódtam. Pontosan úgy jártam ezzel a könyvvel, int tavaly Máraival. Viszonylag kevés volt a cselekmény, ami egyáltalán nem lett volna baj. Viszont iszonyatosan sok volt a leírás. Túl sok. És többnyire nem láttam értelmét. És ez volt a legfőbb baj.

Kezdetnek például rögtön ott volt az az aránytalanul hosszú előszó, amiben az író elmeséli, hogyan jutott tudomására a történet, amit be fog mutatni. De Ádámtól és Évától kezdi el. És a legbosszantóbb, hogy semmi pluszt nem adott hozzá sem a történethez, sem semmihez. A korról és a helyről sem tudtam meg sokkal többet.

A sztoriról most egyáltalán nem akarok írni, mert kevés dolog történik a könyvben. És azt a keveset is elég hamar ki lehet találni, mert az írónak nem erőssége a titkolózás. Persze sokáig nem kerülnek kimondásra bizonyos dolgok, de szerintem elég egyértelműek.

Két dologról azonban feltétlenül szót akarok ejteni. Az egyik az amerikai puritánság, ugyanis az ő körükben játszódik a történet. Nekem azonban fogalmam sem volt róla, hogy kik is ők. De jól utánanéztem. A puritanizmus, mint vallási irányvonal, még Angliában alakult ki a XVI. század közepén. A kálvinistákhoz hasonlóan meg akarták tisztítani az egyházat. De az anglikán egyházzal szemben a vallási vezetést ki akarták vonni a politikai vezetés alól. Valamint nagyon szigorú erkölcsök szerint éltek. (Forrás: Magyar Katolikus Lexikon) Később lehet, hogy azért is hajóztak át sokan Amerikába, mert az anglikán egyházzal szemben tehetetlenek voltak.

Egyébként a szigorú erkölcsösségben kívül másért én nem találtam fontosnak tudni, hogy kik is voltak ők. A sztori szempontjából nem volt több jelentősége.

A másik dolog pedig, amire feltétlenül ki szeretnék térni, az az egyik főszereplő, Arthur Dimmesdale. Mindig mindenki (én is) az erős karakterekről áradozik, de most először a gyenge karakter volt az, aki szemet szúrt. De nem azért, mert gyenge karakter volt. Hanem mert úgy volt gyenge, hogy közben pap volt. Nincs annál undorítóbb, mint amikor egy egyházi személy bukik el. És itt most nem az első „kis” botlására gondolok elsősorban. Hanem a bukására. Rendkívül feldühített. Pontosan az ilyen ember nem érdemli meg, hogy bárki is kiálljon mellette.

De pont azért, mert ennyire fel tudott bosszantani, ő egy briliánsan megírt gyenge karakter.

Egyébként volt pár jelenet, aminél határozottan elpityeredtem, szóval egy olvasást mindenképpen megér. De én azért nagy erkölcsi tanulságokat nem vontam le belőle. Amit a nép csinált Hesterrel, azt már kicsit elavultnak éreztem. Sajnos manapság túl sok skarlát betűt lehetne kiosztani, és épp ezért rövid úton hitelét vesztené. Azt azonban készséggel elhiszem, hogy adott korban ez így megtörténhetett. Amit pedig Chillingworth doktor csinált, az nem volt sem meglepő, sem érdekes.

S hogy miért lehet a listán? Mert a bosszantóan hosszú leírásai ellenére Hawthorne-nak néha nagyon is sikerült elkapnia a pillanatot. Már-már annyira csodásan, ahogy én még soha korábban nem olvastam. És az is kétségtelenül az előnyei közé sorolható, hogy gyönyörűen lett megfogalmazva. Értékesen, ez a leghelyesebb szó rá. Ez tipikusan egy olyan klasszikus, amiből igazán lehet tanulni. És ez persze nálunk a fordító érdeme is, azt azért ne felejtsük el.

„Hiszen a legmulandóbbak éppen azok a jellemvonások, amelyek egy emberi lélek szépségeit megadják. A természet az emberromot nem ruházza fel új szépséggel, mint ahogy a ledőlt falakat repkénnyel és virággal díszíti.”

„Akinek szíve és esze van, annak minden testi nyavalyája is szorosan összefügg belső élete bajaival.”

„Hiszen a szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet, úgyhogy kiárad a külső világra is.”

„A legérdekesebb kérdések közé tartozik, nem azonos-e gyökerében a szerelem és a gyűlölet? Hiszen mind a kettőhöz két szív legmeghittebb kapcsolata és ismerete kell.”