Mese, mese, mátka | Lewis Carroll: Alice Tükörországban

Legutóbbi kiadás: Helikon, 2015

Végre sikerült hozzájutnom az Alice Tükörországban című könyvhöz is, amire én valamiért mindig úgy gondoltam, hogy ez tulajdonképpen a Csodaországban második része. És végül is az is, csak más értelemben, mint ahogy én gondoltam, ugyanis Alice-en kívül egyik másik szereplő sincs benne az első részből.

A beszerzés történetéhez még az is hozzátartozik, hogy sajnos nem sikerült a Helikon Zsebkönyvek sorozatában megjelent példányt megvennem, azt ugyanis már nem lehet kapni. Amin szintén mindig nagyon elcsodálkozom, hogy milyen gyorsan „elfogynak” ezek a frissen kiadott könyvek. Mármint nekem egy öt évvel ezelőtt kiadott könyv még frissnek számít… 😊 De úgy tűnik, ezzel csak én vagyok így. (Oké, most utánanéztem, és 2015-ben adta ki a Helikon, azaz hét éve… Az meg nem tegnap volt. 😊)

A lényeg a lényeg, hogy elolvastam ezt a rövidke kis könyvet. Előtte nézegettem róla értékeléseket a molyon, és elég lehangolóak voltak, úgyhogy egy kicsit tartottam tőle. De a félelmem szerencsére teljesen alaptalan volt.

A könyvnek nyilvánvalóan az is az előnyére vált, hogy rövid. Ötszáz oldalon keresztül nem biztos, hogy el tudtam volna viselni ennyi sületlenséget. 😊 De nagyon tudom díjazni, mikor egy szerző eltalálja a „minőséghez” passzoló mennyiséget. Értitek ugye, hogy hogy értem?

Viszont éppen a rövidség miatt nem akarok belemenni a történésekbe. A Csodaországhoz hasonlóan Tükörország is roppant mód szórakoztató, tele van fura figurákkal, és nem érvényesek a fizika szabályai, szóval bármi megtörténhet. Tele van ez a könyv is irtó elmés szójátékokkal, ami nyilvánvalóan a fordító bravúrja is. És különösen pozitívnak találtam azt, hogy azért a sorok közt olvasva néhány „felnőtt dologra” is rácsodálkozhatunk. Hogy is tudnám ezt érthetőbben megfogalmazni? … Szóval, hogy van ebben a könyvben néhány dolog, amin felnőtt fejjel érdemes elgondolkodni. Ez pedig ugyebár minden korosztály számára élvezhetővé teszi Alice kalandjait.

Jó, azért nem kell tőle Coelho mélységű életigazságokat várni, ez alapvetően továbbra is inkább egy mese. De a mese is pont olyan szerintem, mint a legendák: mindig van valami valóságalapjuk.

És még mindig nincs vége a méltatásnak, van ugyanis még valami, amire én előszeretettel csodálkoztam rá ebben a könyvben. Mégpedig először is a gyerekek nem szokványos látásmódjára. És arra is, hogy Carroll ezt vissza tudta idézni. Én időnként elgondolkodok azon, milyen jó lenne, ha bizonyos helyzetek megítélésében nem játszanának szerepet a korábbi tapasztalataim. És irigylem azokat, akik felnőtt fejjel is gyermeki egyszerűséggel rá tudnak csodálkozni dolgokra.

Összefoglalva a tapasztaltakat, ez a kusza kis könyv engem roppant mód szórakoztatott, talán még jobban is, mint az Alice Csodaországban. Viszont azért azt nem gondolnám, hogy mindenkinek olvasnia kellene, annyira nem magasröptű mű.

Mit hiányolsz a gyermekkorodból?

Öregember néha bizony mégis csak vénember... | Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet

 

Legutolsó kiadás: 1989, Szépirodalmi

Flaubert ezen könyvét a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

Flaubertnek egyébként három könyve van a listán. A Bovarynét már korábban olvastam. Az Érzelmek iskolája pedig még hátravan. De a most szóban forgó könyve időben a legkésőbbi. Sőt, olyannyira élete végén írta ezt a művet, hogy befejeznie sem sikerült.

Ez a bejegyzés annyiból egy kicsit rendhagyó lesz, hogy most a történet rövid összefoglalása előtt vagyok kénytelen véleményt mondani. Bár tudom, hogy két könyv alapján nem ildomos messzemenő következtetéseket levonni, mégis az az érzésem, hogy ez a könyv kizárólag azért jelenhetett meg, mert a nagy Flaubert írta.

Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy igen ritkán szoktam egy könyvet végtelenül borzasztónak kikiáltani, de sajnos a Bouvard és Pécuchet is a szörnyű olvasmányaim táborát gyarapítja.

Történetünk két főhőse – nem túl meglepő módon – Bouvard és Pécuchet, két hivatalnok, akik egy véletlen folytán összebarátkoznak, majd közösen birtokot vásárolnak, oda költöznek, és igyekeznek értelmet találni életük hátralévő részének. A szó legszorosabb értelmében mindent kipróbálnak: földművelést, állattenyésztést, régészkedést, orvoslást, kuruzslást, hittérítést, nevelést. De mindennel kudarcot vallanak.

Olyan volt ez a könyv, mintha egy megkeseredett, a halálát váró ember írta volna, aki csalódott az életben, nem talál benne semmi szépet, semmi értelmeset. Ehhez képest viszont baromi sokat tud regélni sanyarú életéről, hogy mindenki kellőképp fel tudja mérni, mennyire sajnálatra méltó is ő valójában. Mint amikor gyanútlanul ülsz a háziorvosi rendelő várójában, és egyszer csak megjelenik a hírhedt Géza bácsi. Géza bácsit mindenki ismeri, sőt, mindenki kívülről fújja már az egész, szánalmas életét, de ő azért csak leül melléd, és elkezdi mesélni. És nem máshonnan, mint Ádámtól és Évától. Hogy ő már a születésekor is milyen peches volt. És őt valójában nem is akarták a szülei. És ő örökké a testvérei kinőtt ruháit kapta csak. És gyerekkorában minden barátja korcsolyázni járt, de neki nem volt korcsolyája. És ő még a nyolc általánost sem tudta elvégezni, mert el kellett mennie dolgozni. És a bányában egyszer ráesett egy hatalmas kő a lábára, és akkor leszázalékolták, pedig még csak huszonhét éves volt. És született neki is négy gyereke, de minek, mert alig bírták pénzzel a nagy családot. És különben is milyen hálátlanok a gyerekei, mert most meg rá sem nyitják az ajtót. És aztán már csak olyan alantas munkát tudott vállalni, mint hogy portás volt a helyi gyárban. De még onnan is kitették, mert a rendszerváltás után nem sokkal bezárták a gyárat. És volt neki már köszvénye, meg magas vérnyomása, meg szívszélhűdése, meg jobb oldali agyzsibbadása, meg harminckét különféle rákja.

Ha végigolvastad az előző bekezdést, és most meglehetősen rosszul érzed magad, akkor neked a Bouvard és Pécuchet című művet nem ajánlom. Mondjuk ha nem érzed magad rosszul, akkor sem. Szerintem az égvilágon semmi értelmeset nem mond ez a könyv, ami miatt el kellene olvasni. Sőt, igazából kimondottan idegesítő. Napok teltek el úgy, hogy már a gondolattól is rosszul voltam, hogy olvasnom kellene. És ez az a könyv, aminél egyáltalán nem érdekel, mit tartanak felőle bizonyos hozzáértő kritikusok, mert nincs élő ember a földön, aki meg tudná nekem magyarázni, hogy ez a könyv miért jó, vagy mi az értelme. Elkeserítő volt, teljesen lehangolt, és szabályszerűen sajnáltam ezt a két jóravaló embert, hogy ilyen borzasztó sorsot szánt nekik Flaubert.

Említésre kerül Rousseau Emilje és Új Héloise-a.

Mi az, ami pillanatok alatt le tud hangolni? Hogyan védekezel ellene?

„Mily alacsony gondolkodás, mindig csak a lét megnyujtásával törődni! Csak addig élet az élet, míg élvezzük.”

„Akárhogy is, halál nincs! Átalakulunk, harmattá, szellővé, csillagokká. Eljut valami belőlünk a fák keringő nedveibe, a drágakövek csillogásába, a madarak tollaiba. Visszaadjuk a természetnek, amit kölcsön kaptunk tőle s a Semmi, amely elénk tárul, semmivel sem rettentőbb a Semminél, mely bezárult mögöttünk.”