2020 - Összegzés

Elérkeztünk az év utolsó szerdájához. Hűűű, hát le kell szögeznünk, nem semmi év volt ez. Az egész világot totálisan a feje tetejére állította a koronavírus járvány. Az élet hónapokra takarékra lett téve, és igazából azt lehet mondani, hogy a nagy tavaszi leállás után sem lobbant azért be teljesen. Most meg ugyebár újra elég minimális a zsongás.

Egy szóval odakint megőrült a világ, de itt a blogon minden simán ment. Sőt! Azt kell mondjam, a blognak kifejezetten jót tett a tavaszi nagy karantén, mert ez volt az első év, amikor jócskán előre tudtam végre dolgozni. Ami azért nagyon jó, mert így elmaradtak a korábbi, határidős kényszerolvasások, amikor egy-egy bejegyzés kedvéért siettetnem kellett magam, és éreztem, hogy nem tudok az adott történetben annyira elmerülni.

Más részről viszont ez a kusza év azt is eredményezte, hogy nem tudtam a szokásos könyvmennyiséget teljesíteni. De ezt egy csöppet sem bánom, mert most viszont nincs hiányérzetem. Minden könyvben és minden olvasásban száz százalékig ott voltam. Ezért is lehetett talán az, hogy nem egy könyv kiverte most nálam a biztosítékot. De erről majd lentebb. Először jöjjön egy kis statisztika.

Idén 46 bejegyzés született, és ebből csak 27 szólt ténylegesen egy adott műről (és ebből 11 bejegyzés volt a NOHUN sorozat része). Ezen kívül voltak itt tag-ek, listák, molyos kihívásokhoz tartozó bejegyzések és más egyéb témák is. Szokás szerint én minden bejegyzés megírását élveztem, és bízom benne, hogy át tudtam adni nektek is valami értelmeset a gondolataimból. J

Összesen 31 könyvet olvastam el, ebből 11 kapcsolódott a projekthez. Ezen talán lehetne jövőre javítani, bár így sem panaszkodhatom, mert bár a darabszám kevésnek tűnik, a tavaszi karantén alatt olyan monstrumokat is bekebeleztem, mint a Trónok harca első két része, a listásak közül pedig a Hiúság vására volt meglehetősen vaskos.

Idén a legnagyobb szenzációt számomra az jelentette, hogy két könyvet is félbehagytam, a korábbról már ismert, és idén félig újraolvasott Új Héloise-t, valamint az Üvöltő szeleket. Tudhatjátok, hogy nem vagyok egy nagy félbehagyós, de ezeket most jól esett nem végigolvasni. Sőt, egyenesen büszke vagyok magamra, hogy félbehagytam őket. A részletekért kattintsatok a címekre.

Az idei felhozatalból számomra két történet emelkedett ki, az egyik Tolsztojtól a Kreutzer-szonáta, aminek meglepő módon nagyon sok gondolatával egyetértettem. (Mármint azért volt meglepő, mert én és az oroszok még hadilábon állunk.) A másik pedig a Hiúság vására, ami bár egy monstrum, de abszolút megéri elolvasni, mert roppantul szórakoztató.

Szereplők közül nehéz volt választani, igazán senki sem volt nagy hatással rám, de ha mégis kellene mondanom egyet, akkor Esztert mondanám A Jarndyce-örökösökből, mert ő olyan jólelkű volt, jó volt a társaságában lenni. (Habár a könyv maga nem igazán tetszett.)

Idén pedig kedvenc bejegyzésem is született, ez pedig nem más, mint a titkos társaságomat bemutató poszt, amit itt találtok. J

A bejegyzéseken kívül máshol is életre kelt a blog. Például nagyobbrészt idén futott két kihívás is a Molyon, melyet többé-kevésbé összekapcsoltam a bloggal, ezek az Elfeledett klasszikusok és a Történelmi kalandregények nagyjai címet viselték. És amint találok egy megfelelő témát, már indítom is a harmadikat.

Ezen kívül már jó ideje hallgatunk zenéket Facebook-on hétfőnként, illetve az adventi időszak kezdetével fent vagyunk az Instagramon is. (Bevallom, ez utóbbi kicsit félelmetes terep még nekem, mert a kép készítés/szerkesztés nem az asztalom, de igyekszem belejönni.)

Egy szóval szerintem izgalmas évet zárhatunk. De én már a jövő év miatt is nagyon izgatott vagyok. Köszönöm, ha velem tartottál. Boldog új évet kívánok mindenkinek! Viszlát 2021-ben! J

NOHUN #28 Clarin Leopold Alas: A főbíróné

 

Először is szeretnék minden Olvasónak nagyon boldog karácsonyt kívánni! J

A mai NOHUN részben egy tizenkilencedik századi spanyol regényt veszünk egy kicsit górcső alá, amelyről az a kevéske forrás, amelyet találtam, azt állítja, hogy századának egyik legnagyszerűbb spanyol regénye.

(Egy kis megjegyzés, mielőtt belevágnánk: a nagy könyv úgy hozza az író nevét, ahogyan a címben is szerepel, viszont a forrásokban Leopoldo Alasként emlegetik, a Clarín - hosszú í-vel - pedig csak valamiféle írói álnév lehet.)

A főbíróné (La Regenta) című regényben Alas a megkínzott és ezért széthullófélben lévő lelket vizsgálja. A könyvben egy képzeletbeli városban, Vetustában járunk, melyet az író Oviedóról mintázott. A főszereplőnk pedig Ana Ozores, aki áldozatul esik elsőként a jóval idősebb és sokkal inkább apai szerepet betöltő férjének, később pedig a szűk látókörű, konzervatív és nőgyűlölő közösségnek, amelyben él. A könyvben Ana olyan pszichológiai hanyatláson megy át, amelyben Alas szerint egész Spanyolország társadalma szenved.

Anát egyébként a spanyol Bovarynéként is emlegetik, ami már önmagában érdekessé teszi a könyvet. Habár a Bovaryné engem annyira nem nyűgözött le, bizonyára érdekes lenne összehasonlítani a két könyvet. Sőt, az az érzésem, hogy bizonyos szempontból még A skarlát betűvel is össze lehetne hasonlítani. Mert mind a házasságában szenvedő asszony, mind a tiltott szerelme miatt megbélyegzett asszony megjelenik Alas művében.

És van még egy szempont, ami nekem különösen felkeltette a figyelmem. Ez pedig nem más, mint hogy Ana egyik komoly hódolója éppen a gyóntatópapja lesz. Gyanítom, hogy újabb díszes taggal bővülne a társaságom… J

Források itt és itt

Süteményes book tag

Adventi időszak lévén, úgy döntöttem, ma jöjjön egy könnyed kis tag fincsi sütikkel. J Alapvetően én imádom az édességeket, szóval egyes pontoknál nem nagyon értettem, miért lett az adott süteményhez negatív dolog párosítva, de hát nem vagyunk egyformák. J J

 

Csokitorta – egy sötét hangulatú könyv, amit szerettél

Ez iszonyú hülyén fog hangzani így kezdésnek, mert ezt a könyvet nem olyan értelemben szerettem, hogy szerethető lenne. Hanem egyszerűen csak úgy gondolom, hogy nagyon jól bemutatja az adott témát, ennél fogva mindenkinek érdemes lenne életében egyszer olvasnia. Ez pedig nem más, mint a Nyugaton a helyzet változatlan. (Talán módosítanom kéne a pont nevét étcsokitortára…)

 

Vaníliás torta – a kedvenc könnyű olvasmányod

Bár korántsem jelenteném ki kapásból róla, hogy könnyű, mégis ide rögtön a Gulliver utazásai jutott eszembe. Meseszerű, ugyanakkor több értelemmel van megtöltve, mint sok, komolyabbnak titulált történet.

 

Vörös bársony torta – egy könyv, ami felemás érzéseket keltett benned

Kapásból kettő is eszembe jutott, a Cléves hercegnő és Az ártatlanság kora. A Cléves hercegnőnél ez a felemásság fizikailag is jól látható, a könyv első része egyáltalán nem kötött le, mivel ugyebár nem ismertem a korabeli elitet. A második része viszont zseniális volt.

Az ártatlanság koránál nem lehet ilyen élesen elválasztani a kettőt, de a problémám gyakorlatilag ugyanaz volt. Nem nagyon kötött le a New York-i elit név szerinti, részletes bemutatása.

Egyébként, ha nem kóstoltátok még a vörös bársony tortát, azt ajánlom, gyorsan pótoljátok eme hiányosságotokat. Szerintem egyáltalán nem hagy felemás érzéseket… J

 

Sajttorta – egy könyv, amit bármikor bárkinek ajánlanál

Akik hellyel-közzel olvasnak, azok biztos belefutottak már az ultimate listámba, amiről bármikor bárkinek képes vagyok áradozni. De egyre inkább kezdek rájönni, hogy ezek a könyvek egyáltalán nem valók mindenkinek, mert annyira szélsőségesek (mint én). J Mégis erről a listáról választottam, méghozzá az Ethan Frome-ot. Rövid könyvről van szó, és sokkal kifinomultabb mint a top 1 Werther. (Nem mellesleg szerintem Edith Wharton sokkal inkább megérdemelte volna ezért a műért a Pulitzer díjat, mint Az ártatlanság koráért.)

 

Kávés torta – egy könyv, amit elkezdtél, de nem fejezted be

Ez a pont elég sok tag-ben elő szökött jönni, és eddig sosem tudtam hozzá mit írni, mert az egyetlen delikvens olyan könyv, amit ugyebár nem nevezünk nevén. Na de idén végre van már egy megnevezhető történetem is, méghozzá az Üvöltő szelek. A mai napig kiver a víz, ha csak rá gondolok, és bocsánat, de nem értem, hogy tudta azt bárki végigolvasni. Igen, az tény, hogy nagyon más, mint a kortársai, de könyörgöm, engem semmi nem hozott még úgy le az életről, mint Cathy és Heathcliff „szerelme”.

 

Répatorta – egy szépen megírt könyv

Ide most A skarlát betű jutott eszembe. Habár nem voltam száz százalékosan megelégedve a könyvvel, mégis határozottan emlékszem, hogy Hawthorne-nak gyönyörűek a leírásai, megfogalmazásai. Tehát ez a könyv szó szerint szépen van megírva. J

 

Tiramisu – egy könyv, ami hiányérzetet hagyott benned

A gyertyák csonkig égnek egy nagyon szépen megírt, nagyon érdekes történet volt (mehetett volna akár az előző ponthoz is), de az eseményeket csak az egyik szemszögből ismerhettük meg, holott engem nagyon érdekelt volna, hogy mit tudott volna felhozni a másik fél mentségül. Vagy hogy egyáltalán akart volna-e bármit is mentségül felhozni.

 

Muffinok – egy sorozat 4 vagy több könyvvel

Nos, bár még sehol sem láttam, hogy ezeket a könyveket igazán egy sorozatként emlegették volna bárhol is, de mivel mást nem tudok ehhez a ponthoz hozni, így A hobbitot és A gyűrűk urát mondanám. Mert hát végül is a mai modern szóhasználattal élve A hobbit gyakorlatilag A gyűrűk ura előzménykötete.

 

Gyümölcstorta – egy könyv, ami nem azt adta, amire számítottál

Na hát ide hogy is jöhetne más, mint A Jarndyce-örökösök, aminek a címe alapján én egy teljesen más jellegű történetre számítottam, pereskedésre és az ebből fakadóan kiderülő szaftos, családi titkokra. Ehhez képest ez a könyv abszolút felejthető volt, és tulajdonképpen a pereskedést csak messziről érintette.

 

Köszönöm, hogy itt voltál, és elolvastad. Ha van kedved, írd meg kommentben, te melyik ponthoz milyen könyvet párosítanál.

Forrás

További kellemes adventi készülődést! J

Friss megjelenések 2020.

Tavaly nyáron két teljes bejegyzést is szenteltem annak, hogy utánanézzek, mi a helyzet a klasszikusok kiadása terén. (Ezeket a bejegyzéseket itt és itt találjátok.) Sok érdekes dologra fényt derítettem, most pedig egy konkrét helyzet kapcsán úgy gondoltam, újra előveszem ezt a témát, de most már célzottan csak 2020-ra gondolva.

Ennek a bejegyzésnek az apropóját az adta, hogy egy nagyszerű dologra lettem figyelmes. Ahogy azt már észrevehettétek, én nem különösebben követem a friss megjelenéseket. Mármint ha valami szembejön velem, azt nyilván, mint könyvimádó, megnézem, de tudatosan nem kutakodok, hogy éppen milyen újdonságokkal készülnek a kiadók. (Ezzel egyébként tudatosan csökkentve a kívánságlistám méretét… Mert amiről ugyebár nem tudunk, hogy létezik, az nem is hiányzik. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy a technika koránt sem működik tökéletesen… J) Szóval azzal, hogy egy-egy klasszikust újra kiadtak, általában akkor szembesülök, amikor épp próbálom beszerezni. (Vagy ha annyira tolják, mint például a 21. Század Kiadó az új Hemingway sorozatot, ami egyszerűen gyönyörű, de erről majd később.) Általában igyekszem egyszerre több könyvet rendelni, hogy csökkentsem a postaköltséget. És ilyenkor át szoktam nézni biztos, ami biztos azokat a címeket is, amelyeket a nagy könyv idézőjellel jelöl, vagyis aminek elvileg nincs magyar fordítása (és amelyeket egyébként a NOHUN sorozat keretében igyekszem bemutatni valamennyire). Így bukkanhattam rá idén Thomas Hardy Távol a világ zajától című művére, amely a nagy könyvben még Távol az őrjítő tömegtől címen szerepel, mivel akkor, amikor a nagy könyv megjelent, ennek a műnek még nem volt magyar fordítása.

El sem tudom mondani, mennyire örültem. Itt ugyanis nem a szokásos „adjuk ki a jó öreg klasszikust, mert az úgyis mindig kell, és azzal legalább kaszálunk” dologról van szó. Amivel egyébként abszolút semmi baj nincsen, mert egyrészt mind a kiadók, mind a könyvesboltok idén nagyon is rászorultak a „könnyű pénzre”, másrészt pedig a klasszikus az klasszikus. Hanem itt kérem szépen még extra energiát is fektettek a dologba, hiszen ezt a könyvet most először fordították magyarra. Vagyis a klasszikus könyvek piacán belül még azon szegmensnek sem áldozott le a napja, amelyik nálunk gyakorlatilag még nem is számít klasszikusnak. Elmondhatatlanul boldog voltam, természetesen a könyv azonnal a kosaramban landolt (sajnos még nem jutott ki hozzám), és rögtön eltökéltem magam, hogy ebből biza bejegyzés fog születni, mert ezt feltétlenül méltányolni kell.

Tehát hálás köszönet a Lazi Kiadónak, amiért idén megjelentette Thomas Hardy Távol a világ zajától című művét, ami most már nem a NOHUN sorozatba fog kerülni.

Egyébként személyes okokból is örültem a dolognak, ugyan Hardy-nak még csak egy könyvét olvastam, de az nagyon tetszett, szóval kíváncsi vagyok a munkásságára, és nagy reményeket fűzök a szóban forgó művéhez is.

Ezen felbuzdulva pedig úgy döntöttem, hogy utánanézek, mik is jelentek meg idén újra. Azt kell mondjam, hogy iszonyú sok klasszikust adtak ki idén. Nincs ugyan összehasonlítási alapom, tehát nem tudom megmondani, hogy többet-e vagy kevesebbet, mint egyébként, de az az érzésem, hogy többet, a már fentebb említett okból kifolyólag. Vagyis hogy a kiadóknak szüksége volt idén olyan biztos pontokra, amik tutira beváltják a hozzájuk fűzött reményt. Amivel, mint már szintén mondtam, egyáltalán semmi probléma sincsen. Sőt, én kifejezetten örülök neki. J

Végül húszig folytattam a kutatást, de biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal több jelent meg. A tavalyi statisztikák alapján azt a három kiadót vettem szemügyre, amelyek akkor a legmagasabb számokkal szerepeltek, ez pedig az Európa, a Lazi és a Helikon voltak. Egyiken sem okoztak csalódást, nekik köszönhetően dúskálhatunk a jóban. Az Európa olyanokat adott ki (a teljesség igénye nélkül), mint A ragyogás (Stephen King), a Pi élete (Yann Martel), a Zsivago doktor (Borisz Paszternak) vagy a Szeretetről, sötétségről (Ámosz Oz). A Helikon egy egész sorozatot épített a klasszikusokra, ez a Helikon Zsebkönyvek, és ennek részeként idén friss köntösben olvashatjuk például az Alice Csodaországbant (Lewis Carroll) vagy a Dorian Gray arcképét (Oscar Wilde). (Egyébként nekem ez a sorozat nagyon tetszik, praktikus, pénztárcabarát és szép is, imádom!) A Lazi pedig a Hardy könyv mellett többek közt a Kisasszonyokat (Louisa May Alcott) is újra kiadta.

És mindenképp meg kell említenem még két könyvet. Az elsőt, azt hiszem, talán Facebookon vagy Instagramon láttam, és hát valami gyönyörűség. A Menő Könyvek újra kiadta a Büszkeség és balítéletet, de valami csodálatos borítóval, úgyhogy akinek még esetleg nincs meg, az mindenképp nézzen rá, és tuti, hogy a Menő Könyvek kiadását fogja választani. Én egyelőre még türtőztetem magam, ami az ilyen gyűjtenivaló szépségek megvételét illeti, de ha így folytatják a kiadók, lehet, hogy elcsábulok…

A másik pedig a már emlegetett Hemingway könyvek, melyek közül három jelent meg a 21. Század Kiadónál, és ezek is csodálatosan néznek ki, úgyhogy kezdetnek Az öreg halász és a tengert már be is szereztem.

Nos, végezetül még egyszer hálás köszönet a kiadóknak, hogy foglalkoznak a világ jó öreg klasszikusaival, ráadásul még „újakat” is adnak nekünk.

Szenvedő gyerekeink

Idén két nagyszabású társadalomkritikát is volt szerencsém elolvasni (A Jarndyce-örökösök és a Hiúság vására). Mindkettő célja a XIX. századi Brit Birodalom társadalmának bemutatása volt. És az adott témában kijelenthetjük, hogy mindkét író nagyot alkotott az említett művekkel. (Legalábbis terjedelemben mindenképp! J J)

Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész és teológus mondta egyszer, hogy egy társadalom erkölcsei abban mutatkoznak meg, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. Ezért arra gondoltam, szemügyre veszem én magam is ezt a bizonyos társadalmat, az imént említett aspektusból nézve.

Nagyon sok könyvben vannak gyerek szereplők ilyen-olyan társadalmi rangban, de én most kifejezetten azokra a könyvekre szeretnék fókuszálni, amelyeknek gyerekek a főszereplői. Ugyanis meglepő következtetésekre juthatunk, ha kicsit közelebbről megszemléljük ezeket a történeteket.

Az alábbi könyveket olvastam a projekt kapcsán, melyeknek egy gyerek a főszereplője:

Copperfield Dávid

Joseph Andrews

Tom Jones

Twist Olivér

Lazarillo (Spanyolország)

Huckleberry Finn (Amerika)

Illetve volt még egy NOHUN könyv is, amely abszolút ide illik, ez pedig a felettébb különleges című A vízibabák.

Nem fogom természetesen újra összefoglalni a könyvek tartalmát, ezt nagyjából mindegyiknél megtettem az egyes bejegyzések kapcsán. (A listában az egyes címekre kattintva már olvashatjátok is.) De ha megfigyeljük, eléggé egy síkon mozognak ezek a történetek. Ezek a gyerekek sosem gazdagok, sosincs nyugodt életük, sőt, hellyel-közzel igencsak vérlázító dolgok történnek velük. Ezeknek a gyerekeknek nem hull az ölükbe jómód, taníttatás, nyugodt élet, szerető szülők. Ezek a gyerekek sokszor fáznak, éheznek, küszködniük kell az életben maradásért és az előrejutásért, ami néha azt is jelenti, hogy ténylegesen dolgozniuk kell. És sokkalta rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, ugyanis senki sem veszi őket komolyan, elvégre még csak gyerekek.

Teljesen lényegtelennek tartom, hogy miért kerültek rossz helyzetbe ezek a gyerekek, mert ami itt fontos, hogy egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülniük. Valakinek valahol a rendszerben észre kellett volna vennie, hogy itt baj van, és tenni valamit. És a megoldást egyáltalán nem az árvaházak jelentik, mert azokba is bekukkanthattuk egyik-másik könyvben, és ami ott zajlik, az egyértelműen nem megoldás.

Ha megnézzük ezeknek a gyerekeknek a sorsát, habár a könyvek kivétel nélkül minden esetben pozitív eseményekkel záródnak, azért a főszereplők közben igen sokat szenvednek. Vagyis Bonhoeffer szerint a XIX. századi Brit Birodalom (és ahogy a könyvekből látjuk, más országok) társadalmának is igencsak szégyellnie kellene magát.

Tisztában vagyok vele, hogy a probléma nagyon összetett, és a különféle élethelyzetek egyáltalán nem adnak módot az összehasonlításra. De a végeredményt tekintve a társadalom csúfos kudarcot vallott, mert ezeket a gyerekeket hagyták elkallódni, lesüllyedni olyan szintekre, ahová egy gyereknek sem szabadna kerülnie.

Persze most mutogathatunk ujjal ebből a csodálatos XXI. századból, hogy háhh, nem volt értéke a gyereknek, és szégyen-gyalázat, meg fujjoghatunk is. De egyrészt ha megnézzük a könyvek közti időtávokat, akkor láthatjuk, hogy a probléma elég sokáig fennállt. Másrészt pedig ezek a könyvek a mai napig fennmaradtak, és meglehetősen népszerűek, ami szerintem valahol megint csak azt mutatja, hogy a problémára máig nem sikerült megoldást találni. Sajnos azt kell mondjam, ezek a történetek ma sem állnak távol a valóságtól abban a tekintetben, hogy ma is vannak gyerekek méltatlan helyzetben. Sőt, én inkább azt mondanám, hogy csak romlott a helyzet, mert az én meglátásom az, hogy manapság még kevésbé veszik emberszámba a gyerekeket, mint a XIX. században. De kérlek, cáfoljatok meg.

Most, hogy végére értem a gondolatmenetemnek, látom, hogy meglehetősen negatív hangulatúra sikeredett ez a bejegyzés, de végül is nem egy vidám témáról van szó. A legpozitívabb következtetés, amit le tudok vonni, hogy mindenkinek alaposan át kell gondolnia a gyerekvállalás témáját az életében, felelősségteljesen kell döntenie, és szeretnie kell a gyerekeit. És ezzel persze még mindig nem lenne minden probléma megoldva, de sokat javíthatnánk a helyzeten.

A témához egyébként mindenképp ajánlanám még Swifttől a Szerény javaslat című rövid kis irományt... (A linkre kattintva az én bejegyzésemhez juttok, de abban megtaláljátok a linket magához a műhöz.)

Tehetségkutató

Ma olyan könyvekről lesz szó, amelyek nincsenek benne a nagy könyvben, bizonyos okok miatt mégis írnom kell róluk.

2019 novembere és 2020 novembere között futott a blog második kihívása molyon Történelmi kalandregények nagyjai címmel, melynek kapcsán a lelkes vállalkozókat arra kértem, hogy olvassanak el két-két könyvet Alexandre Dumastól és Walter Scottól. Az első kihívás tapasztalataiból tudhatjuk, hogy a moly engem is automatikusan feljelentkeztetett a saját kihívásomra, szóval nekiálltam. És ezúttal sikerrel is jártam, ráadásul olyannyira sikerrel, hogy a választott művek meg is ihlettek egy bejegyzésre. Ugyanis ez a kihívás és az olvasott könyvek közelebb vittek egy lépéssel annak megértéséhez (és nem megértéséhez), hogy mi alapján válogatták össze a műveket a nagy könyvbe.

A projekt kapcsán én korábban éppen két-két könyvet olvastam mindkét írótól (ezeket megtaláljátok itt, itt, itt és itt), és nem akartam ismételni, ezért random válogattam. Dumastól A fekete tulipánt és A jávai orvost olvastam, Scottól pedig A talizmánt és A lammermoori nászt.

Ahogy arról nagyon-nagyon régen, még a kezdetek kezdetén írtam, ennek a válogatásnak a célja a figyelemfelkeltés és egyfajta könyves párbeszéd beindítása. De nyilvánvalóan olyan könyveket akartak a szerkesztők összegyűjteni, amelyek megütnek egy bizonyos szintet. Az, hogy Dumasnak és Scottnak is nem is egy könyve bekerült a szerencsések közé, csöppet sem meglepő, ugyanis mindketten zseniálisak. Azokat a könyveiket, amik fent vannak a listán, bármikor bárkinek szívesen a kezébe adnám, és úgy gondolom, nem okoznának csalódást. Izgalmasak, fordulatosak, de nem gusztustalanul véresek, és nyáltól csöpögő szerelmekkel sincsenek tele. Mindenből éppen annyi van bennük, amennyi szükséges ahhoz, hogy az ember eltölthessen pár kellemes órát a szavak bűvöletében. Elsőként A fekete tulipán kapcsán viszont úgy éreztem, hogy némileg fellebbent a fátyol arról a titokról, hogy mitől lesz egy klasszikus klasszikus.

Tévedés ne essék, A fekete tulipán egy fantasztikus könyv. Nagy vonalakban egy tulipánkertészről szól, aki ki szeretné kísérletezni a fekete színű tulipánt, amelynek „feltalálására” pénzdíjat tűztek ki. És ahol pénzt lehet szimatolni, ott előbb-utóbb feltűnnek a „jóakarók”. Tulipánkertészünk azonban teljesen véletlenül megismerkedik egy egyszerű, tiszta szívű leánykával, aki viszont tényleg igyekszik segíteni neki. Nagyon tetszett a könyv, mert olyan aranyos, szívet melengető történet volt. Nem tudom ezt jobban kifejezni annál, mint hogy egyszerűen jól esett az utóbbi időben kissé megtépázott lelkemnek. Viszont összehasonlítva a Monte Cristo grófjával és A három testőrrel, azt kell mondjam, a nyomukba sem érhet.

Kicsit egyébként nehéz összehasonlítani a szóban forgó könyvet a másik kettővel, mert én úgy érzem, teljesen más jellegű. A fekete tulipán kevésbé csavaros, kevésbé kalandos, sőt, én inkább romantikus történetnek mondanám. Vagyis összességében, ha Dumas írói nagyságát akarnánk megismerni, akkor mindenképp inkább azokat a könyveit ajánlanám én magam is, amelyek rajta vannak a listán. Hozzájuk képest A fekete tulipán felejthető, kezdetleges próbálkozásnak tűnik. Amit kellemetlen ugyan kijelenteni annak fényében, hogy mennyire tetszett, de ez az igazság.

Scott esetében viszont épp ellenkező jellegű tapasztalataim születtek. A talizmán című könyve a keresztes háborúk korában játszódik, és zseniálisan és már-már túl igazságosan is mutatja be a háborúban részt vevő összeurópai csapatok táborát. És ezt a történetet szembe állítva például a Rob Roy-jal, azt kell mondjam, szerintem sokkal inkább kiérdemelte volna A talizmán a helyet a listán, mert a nem angol (és skót) állampolgárokhoz A talizmán témája sokkal közelebb áll, és izgalmas fordulatokban sem marad el mögötte.

A projekttől függetlenül viszont (és a kihívás tanulságaként) azt mondom, olvassunk bátran Alexandre Dumastól és Walter Scottól, mert nagyszerű könyveket írtak.

NOHUN #27 Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas posztumusz emlékiratai

A mai NOHUN részben egy nagyon érdekes könyvvel fogunk megismerkedni. Az érdekességét szerintem már a cím is sejteti, mert ugye emlékiratokat általában az ember saját maga szokott írni. Na de hogy tudná ezt megtenni posztumusz? Főszereplőnk, Brás Cubas márpedig megtette. Halála után írja meg a könyvét, és a művet morbid módon a testét evő férgeknek ajánlja.

A könyv cselekménye egyébként a nyitáshoz képest meglepően konzervatív, egy szerelmi háromszögről szól. Brás Cubas egy jómódú, Rio de Janeiró-i arisztokrata család gyermeke, akire hasonlóan jómódú lány és egy zsíros kormányzati pozíció vár. De lustasága és nemtörődömsége révén mindkettőtől elesik. Ekkor viszont váratlanul ráébred arra, hogy mégis csak szüksége van a szóban forgó lányra, Virgíliára, így viszonyt kezd a már férjes asszonnyal.

A cselekményt azonban sok helyen megszakítják Cubás filozofálgatásai az életéről, és az életről általában. Mivel ő már halott, nincs szükség rá, hogy a látszat kedvéért visszafogja magát, kimondhat mindent úgy, ahogy gondol. Ami, feltételezem, elég őszintévé teszi a könyvet.

A könyv azt a témát boncolgatja, hogy mi is az élet tulajdonképpen, ha azt az elért eredményeken kívül értelmezzük. Cubas válasza erre az, hogy az élet egyik értelme a gyermeknemzés, ez az élet legnagyobb ajándéka, és a legnagyobb szerencsétlenség az életben nem megszületni.

Cubason át Machado az emberi létet veszi górcső alá, és leplezetlenül, ironikusan írja meg az igazságot. A regény ugyanakkor játékos és abszurd is, amik igencsak felkeltették az érdeklődésem. Nem beszélve arról, hogy a New York Times például úgy írt róla, hogy Machado könyvének elolvasása után minden más regényt túl konzervatívnak fogunk találni. Ezek mellett már csak hab a tortán, hogy a könyv a tizenkilencedik század második felében, Dél-Amerikában játszódik. Ide egy fordítást, de izibe!

Források:

https://www.newyorker.com/books/second-read/rediscovering-one-of-the-wittiest-books-ever-written

https://www.nytimes.com/2020/06/16/books/review-posthumous-memoirs-bras-cubas-machado-de-assis.html

https://www.penguinrandomhouse.com/books/618216/the-posthumous-memoirs-of-bras-cubas-by-machado-de-assis-translated-with-an-introduction-and-notes-by-flora-thomson-deveaux-foreword-by-dave-eggers/

Magyarok a nagyvilágban

Amikor elkezdtem ezt a projektet, tudtam persze, hogy van pár magyar könyv is a listán, de arra egyáltalán nem voltam felkészülve, mennyiszer fogok magyarokra bukkanni más könyvekben.

Az első könyv a A lusiadák volt, és mikor magyarokról olvastam benne, bevallom őszintén, annyira meglepődtem, hogy rögtön feljegyeztem. Aztán a továbbiakban folyamatosan jegyzetelgettem, ha valahol felbukkant valamilyen magyar utalás. Ezeket minden könyvnél megtalálhatjátok az adott bejegyzésben (legtöbbször az Apró kincsek szekcióban).

Most pedig úgy gondoltam, összegyűlt már egy bejegyzésnyi anyag, ezért úgy döntöttem, csinálok egy összefoglalót arról, hogy eddig hol és milyen formában emlegettek fel minket az örökzöld könyvek alkotói. (A lista ABC sorrendben következik, nem pedig az olvasás sorrendjében.)

A kalandos Simplicissimus

Még egy érdekességet szeretnék kiemelni, mielőtt átadom a helyet az idézeteknek. Ez pedig a könyv magyar vonatkozása. Az ötödik könyv tizenkilencedik fejezetének alcíme: Egy s más a magyar újrakeresztelkedőkről és életük módjáról. A leírásban a hangsúly inkább az újrakeresztelkedőkön van, mint a magyarokon, de azért mégiscsak megemlítésre kerültünk egy újabb könyvben, amely rajta van az 1001-es listán. Ezen kívül a hatodik könyv tizennegyedik fejezetében a következő szerepel: „…ugyancsak egy kutat Magyarországon, a Szepesség közelében, amelynek vize szétmarja a vasat, jobban mondva olyan anyaggá változtatja, amelyből aztán tűz segítségével rezet készítenek, az eső pedig vitriollá változik;…” Izgalmas lenne utánajárni ennek, hiszen minden ilyen leírásnak van valami valóságalapja. (A tanulmány szerint azonban Grimmelshausen sosem járt Magyarországon. Kár. Bár ezt szerintem nem jelenthetjük ki egyértelműen. A történelmi ténykezelés a vesszőparipám…)

Magyarország újból több ízben is feltűnik, például a messze földön híres szarvasmarháink.

 

A lusiadák

Van ugyanis ennek a műnek egy kis hazai vonatkozása is. Mégpedig az, hogy egy régi legenda úgy tartotta, hogy az első portugál uralkodó magyar leszármazott volt. Ezt Camoes több helyen is megemlíti. És bár később bebizonyosodott, hogy ez tényleg nem több, mint egy legenda, én mégis azt mondanám, ki tudja.

 

A párizsi Notre-Dame

Utalás történik két helyen is Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia matematikust.

 

Candide vagy az optimizmus

Jaj, és majdnem elfelejtettem, hogy magyar vonatkozása is van a könyvnek. Kunigunda a Törökországba menekült Rákóczi szobalánya lesz.

 

Eugénie Grandet

Magyar vonatkozása is van a történetnek, méghozzá említésre kerül egy híres magyar sziámi ikerpár, a keresztcsontjuknál összenőtt Gófitz Ilona és Judit, akik sajnálatos módon „cirkuszi látványosságnak” számítottak, ezért egy európai körút során vásárokban mutogatták őket, valószínűleg így szerezhetett tudomást róluk Balzac. (Találtam róluk egy cikket az index.hu-n.)

https://index.hu/tudomany/til/2017/07/09/a_oszonyi_sziami_ikrek_voltak_a_18._szazad_legismertebb_magyarjai/

 

Heinrich von Ofterdingen

Két helyen is történik utalás magyarokra, egyszer a gazdag bányáinkat emlegetik, utána pedig Mathilde mesél róla, ahol gyakran megfordultak az apjával.

 

Hiúság vására

Magyar utalás is van a könyvben: „Becky más magyar mágnásokkal is megismerkedett a hadseregnél 1816-17-ben Franciaországban.”

 

Holt lelkek

Kétszer is kerül tokaji bor az asztalra.

 

Monte Cristo grófja

„Vagy azt hiszi talán, hogy Napoleon e hűséges katonái, kik meg vannak szokva vakon az ellenségre rohanni; meggondolási időt kérnek, míg elsütnek egy kartácsot, vagy szuronyrohamra csoportosulnak? Vagy talán jobban húzódoznak egy ember ledöfésétől, kit személyes ellenségüknek tartanak, mint egy orosz, vagy magyar katonától, kit sohasem láttak?”

„Feketébe öltözött pap ült a könnyed járásu, karcsu magyar lovon, háromszögletü kalappal a fején.”

 

Vallomások

Két helyen is említésre kerül Magyarország. Egyszer az egyik rokona kapcsán jegyzi meg, hogy Magyarországon is szolgált. Másodszor pedig felkeresi Svájcban egy ember, aki állítólag magyar, azért, hogy tőle, mint nagy filozófustól tanulhasson.

 

Tamás bátya kunyhója

A könyvben a 215. oldalon magyar vonatkozás is van, megemlítésre kerülnek a 48-as forradalom bukása után Amerikába emigrált magyarok.

 

Tom Jones

A 267. oldalon Mária Terézia seregeit emlegetik. (Fenemód tájékozottak voltak akkoriban az emberek, pedig még nem is volt internet.)

 

Tristram Shandy úr élete és gondolatai

Magyarország is szóba kerül a 409 és 410. oldalakon, megint csak a törökök elleni háborúval kapcsolatban.

 

A jelek szerint főként a kontinens nyugati oldalán voltunk jelen, de azért előfordultunk Amerikában és Oroszországban is, mindenhol érdemeink szerint. J

Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni ezekből az utalásokból. A célom ezzel a bejegyzéssel tényleg inkább csak egy kis összefoglalás volt. De azt azért mindenképp megjegyezném, hogy bár a fentebbi információk tényleg csak megjegyzések szintjén jelentek meg a könyvekben, vagyis magukban az eseményekben egyáltalán nem játszottak fontos szerepet, azért mégis csak ott voltak. És ez már önmagában elárul dolgokat…

Megszégyenültem (?) | Novalis: Heinrich von Ofterdingen

Ismét valami rövidre vágytam, így Novalis aprócska könyvét vettem kézbe. Mindössze 195 oldalról van szó, de be kell valljam, kifogott rajtam…

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e a dühöm, amit az olvasási élmény kapcsán érzek, vagy sokkal inkább be kéne állnom egy sarokba, és elgondolkodni a viselkedésemen. Ezért inkább csak leírom a tényállást, aztán mindenki gondoljon, amit akar. (De ha valaki esetleg meg tudná osztani velem, hogy miről is szólt tulajdonképpen ez a könyv, azt hálásan megköszönném!)

Szóval az történt, hogy van ennek a könyvnek a végén mindenféle értelmezés, ezercsillió jegyzet és még egy mini Novalis-életrajz is, de én sajnos mindezekkel együtt sem tudtam értelmezni ezt a művet.

A történet két részre van osztva, az első A várakozás címet viseli, amiben nagyjából az történik, hogy főhősünk, Heinrich von Ofterdingen, útra kel, hogy felkeresse anyja szülővárosát. Út közben rengeteg érdekes fazonnal találkozik, majd megérkezik a nagyapjához, akinél bemutatják őt Klingsohrnak, egy neves költőnek, és az ő lányának, Mathildének. A fiatalok, mármint Heinrich és Mathilde persze rögtön szerelembe esnek, és mindkét oldalról megkapják az engedélyt az esküvőre.

A második rész A beteljesülés címet viseli. Azt feltétlenül tudni kell, hogy ez a rész sajnos befejezetlen maradt az író váratlan halála miatt (ahogy az már lenni szokott, ugyebár). A költő egy jó barátja ugyan befejezte, de mivel már A várakozás utolsó fejezetét sem értettem, úgy, ahogy volt, így nem erőltettem, hogy ezt a „kamu-befejezést” elolvassam.

Nem értettem, ez az igazság, egy mukkot nem értettem az egész sztoriból, és nem is élveztem. Egyáltalán nem élveztem, mert minden oldalnál legalább egyszer hátra kellett lapoznom a jegyzetekhez, ami ugye engem alapból kiborít. De még úgy sem értettem a szöveget, hogy elolvastam hozzá a jegyzetet. Alulképzettnek érzem magam.

Másrészről viszont írtam már arról egy teljes bejegyzést, és ez a véleményem azóta sem változott, hogy azt a könyvet, amit nem tudok külön értelmező szótár nélkül értelmezni, azt én sajnos nem tudom értékelni.

Pedig erről a könyvről is leírták, hogy a német romantika legnagyobb műve, és egyébként azok a részek, amiket értettem, azok nagyon is tetszettek, ennek ellenére én nem tudtam ezzel a regénnyel mit kezdeni.

Két helyen is történik utalás magyarokra, egyszer a gazdag bányáinkat emlegetik, utána pedig Mathilde mesél róla olyan helyként, ahol gyakran megfordultak az apjával.

Ismét felfedeztem Rowling zsenialitását. A Harry Potter történetekben van egy varázslat, a Tarantallegra, amivel táncra tudod kényszeríteni a másikat. Ebben a könyvben megkapjuk ennek a szónak a magyarázatát: „Egy középkori hiedelem szerint a tarantula marása táncmozdulatokra emlékeztető görcsöket okoz.”

„…feledhetetlen az első elválás, és, miután éji látomásként riogatott, végül a nappal fogyatkozó örömévé válik, s növekvő vágyakozássá egy maradandó, biztos világ, nyájas útmutatás, vigasztaló ismeretség iránt.”

„Úgy látszik, a társadalom részint a nyereségért, részint a fennmaradásért fáradozik. Nagy reménység és közös érdek űzi-hajtja hatalmasan; gyermekek és öregek mintha nem is volnának belévalóak. Az előbbieket a gyámoltalanság és a tudatlanság zárja ki belőle, míg az utóbbiak azt remélik, megtették a magukét a cél érdekében, s nem kell immár a társadalom ügyeibe bonyolódniuk, visszatérnek magukba, s akad elég tennivalójuk, hogy méltó módon készüljenek egy magasabb rendű közösségre.”

„A természet… lelkünknek annyi, mint a testek a fénynek. Visszatartják és külön-külön színekre bontják; felületükön avagy belsejükben olyan fényt lobbantanak, amely, ha fölér sötétségükkel, tisztává és átlátszóvá teszi őket; ha pedig fölülmúlja, belőlük indul ki, hogy más testeket megvilágítson.”

„Az emlékezés a szerelem legbiztosabb fundamentuma.”

„Szerencsédnek mondhatod, hogy a legcsekélyebb szülői korlátozás nélkül növekedhettél fel, mert a legtöbb ember csak maradéka egy-egy teljes lakomának, amelyből merőben különböző étvágyú és ízlésű emberek falánkoztak.”

Akkor és most 3 | Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise

 

Most már határozottan kijelenthetem, hogy 2020 a félbehagyások éve… Na jó, ez így nagyon csúnyán és lehangolóan hangzik. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy 2020 a tudatos elengedés éve. És akkor ebből, azt hiszem, máris sejthető, miről lesz ma szó.

Igen, hivatalosan is csatlakoztam az anonim könyvet félbehagyók csoportjához. Persze tudom, hogy csak kettőről van szó, de ez nálam hatalmas szó. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a több száz könyvből, amit életem során olvastam, huszonpár év alatt mennyit hagytam félbe. Sőt, ha kell, tételesen is fel tudom sorolni. És ezeket általában nem csak azért hagytam abba, mert nem tetszettek, hanem más egyéb indokaim is voltak rá. (Mint ahogy például 2020-ig az egyetlen blogos félbehagyott könyvnél is… amiről nem beszélünk…, ezért nem is linkelem be. A mai napig felcseszi az agyam.)

Aztán jött ez az év, ami ugye egyébként is elég rendhagyó volt, de úgy látszik, az olvasási életemben is nagy változásokat hozott (és még nincs is vége az évnek!). Szóval idén eljutottam a 2, azaz kettő darab félbehagyott könyvhöz. Az első az Üvöltő szelek volt, a második pedig a bejegyzés címében említett mű.

Az Új Héloise-t a molyos kihívás miatt (is) kezdtem el újra, és ezzel a könyvvel végérvényesen el is dőlt, hogy nem tudtam a kihívást teljesíteni. Egy egészen kicsit cikinek érzem ezt a félbehagyást, elvégre ez a könyv nekem hatalmas szerelem volt első olvasásra, és amikor csak lehetett, áradoztam róla. Beleszerettem abba a fajta fordított felállásba, hogy a férfi az érzelmesebb, a nő pedig a realistább. Imádtam az évődésüket, és később azt, ahogyan a fennálló helyzetet kezelték. Az első nekifutásomról és kicsit bővebben a sztoriról egyébként itt, itt és itt olvashattok.

Másodjára idén június 30-án kezdtem el a könyvet, ezt ugye pontosan tudom, mert mióta regisztráltam molyra, mindig bejelölöm, mikor mit olvasok. És augusztus 22-én, amikor ezt a bejegyzést írtam, még mindig csak az első kötet kétharmadánál tartottam körülbelül. Kezdettől fogva éreztem, hogy ez most olyan nyögvenyelős. Ami egyáltalán nem a könyv hibája, hanem azt hiszem, én nem voltam most erre ráhangolódva. Egész egyszerűen most másra vágytam, és az, amit korábban imádtam ebben a történetben, egyszeriben rohadtul idegesíteni kezdett.

Azért persze küzdöttem vele, mert én határozottan azt hoztam magammal a kis batyumban otthonról a hamuban sült pogácsa mellett, hogy amit egyszer elkezdtünk, azt be kell fejezni. De az évek során, és rengeteg fájdalmas, saját magam elemezgetésével töltött óra után rájöttem, hogy ez igazából egy baromság. Ettől még persze a dolog nem megy könnyen, elvégre az Üvöltő szelek is elég régóta nyomasztott már, mire eljutottam oda, hogy abbahagyjam (és itt direkt nem a feladjam szót használtam!).

Viszont az érdekes a dologban, hogy az Üvöltő szeleknél is és most is határozottan volt egy pillanat, amikor egyszerűen csak megjelent a gondolat a fejemben mindenféle kommentár és ellenkezés nélkül, hogy ennek itt most véget kell vetni. Ami számomra azért furcsa és elgondolkodtató, mert én tényleg hajlamos vagyok kényszeríteni magam bizonyos dolgokra, amik az adott pillanatban egyáltalán nem esnek jól (ilyen például a testmozgás is, na de ez teljesen más lapra tartozik J).

Szóval be kell valljam, büszke vagyok magamra. Tényleg, őszintén örülök most annak, hogy mindenféle harc nélkül meghoztam ezt a döntést, és annak, hogy ezt egyáltalán nem élem meg kudarcnak.

Ebben a bejegyzésben tehát szó sem volt magáról a könyvről, de igazából ezekben az Akkor és most bejegyzésekben inkább az újraolvasási tapasztalataimat szerettem volna lejegyezni, és végeredményben ez is egyfajta tapasztalat. Viszont azt mindenképp le kell szögeznem, hogy ez a félbehagyás egyáltalán nem minősíti a könyvet! A könyv továbbra is zseniális, és továbbra is áradozni fogok róla, amikor csak tudok! J