Viszlát 2023! | Évösszegző

Idén már tizedjére érkezünk el ehhez a részhez, a december végi évösszegzőhöz. Csapjunk is bele!

Idén összesen 17 könyvet olvastam el, ami egy személyes negatív rekord. 😊 (Ebben csak a molyon vezetett, magyar nyelvű könyvek vannak benne, de időről időre olvasok német nyelvű könyveket is, ezek viszont legtöbbször nincsenek fent, és lusta vagyok felvinni őket. De idén még azokkal együtt sem volt sokkal több.) Ebből 9 volt projekthez kapcsolódó. Mentségemre legyen mondva, hogy a Háború és béke című monstrum legalább három normál könyvet tenne ki. 😊

Mielőtt rátérnénk 2023 best of-jaira, mindenképp álljon itt, hogy ez egy elég durva év volt, hatalmas hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Az év elején eltökéltem magam, hogy végre a tettek mezejére lépek egy régi álmom megvalósítása terén. Ez azt jelentette, hogy már az év elején tudtam, hogy az év második felének elején fel fogok mondani a munkahelyemen. Ez azért már önmagában adott egyfajta nyomást. A munka iszonyú nehéz volt önmagában is, mert a maga nemében az is egy szerelem projekt volt. Vagy talán szerelem mégsem, de mindenesetre nagyon fontos volt számomra. Ám a munkakörülmények távolról sem voltak megfelelőek, magyarul a belemet kidolgoztam. Aztán meg persze egyszerre történt minden. Vagyis először kiderült, hogy felvettek az egyetemre. Utána pedig az utolsó pillanatban találtunk lakást, szóval költöztünk és kezdődött az egyetem egyszerre, plusz a páromnak is új munka kellett, szóval az október pusztán csak ezek miatt volt elég stresszes. 😊 És hát az egyetem… az önmagában egy óriási stresszforrás. 😊 De persze én akartam, senki sem kényszerített. 😊

Ahogy azt a tíz éves, ünnepi posztban is írtam, most valahogy úgy érzem, hogy bezárult egy kör. Amikor indítottam ezt a projektet, akkor is épp egyetemre jártam. Most, tíz évvel később pedig megint. Sok tekintetben elég messze kerültem már a tíz évvel ezelőtti énemtől. Elvégre mégis csak tíz év tapasztalataival vagyok gazdagabb. Ugyanakkor még túl sok olyan dologban látom a hasonlóságot és a kapcsolódási pontokat az akkori énemmel, amikkel nem vagyok elégedett.

Na de ennyit rólam, most már tényleg legyen inkább a könyveké a főszerep. 2023 legmeghatározóbb könyve egyértelműen a Háború és béke volt, már csak a terjedelme miatt is. Büszke vagyok magamra, hogy legyűrtem ezt a gigászt. Na és persze azért szó sincs itt kimondott legyűrésről, mert én élveztem ennek a könyvnek az olvasását. Kedvenc azért nem lett, de egészen jó volt.

Az év másik szenzációja a Brás Cubas síron túli emlékezései volt, amely idén, azaz 2023-ban jelent meg először magyarul. A könyvről 2020-ban írtam először, akkor még a NOHUN sorozatban. Akkor azt írtam róla, ha megjelenne magyarul, én szívesen elolvasnám. És ezt idén végre meg is tehettem. És bár összességében ez a könyv is távol áll még a kedvenctől, egyrészt nagyon örültem a fordításnak, másrészt pedig voltak benne fantasztikus részek, amelyek miatt abszolút úgy érzem, hogy érdemes megismerkedni ezzel a könyvvel.

(A Háború és békét 4, a Brás Cubas síron túli emlékezéseit 4,5 csillagra értékeltem a Molyon, szóval tényleg közel voltak a kedvenc kitüntetéshez. 😊)

Az év abszolút csalódása a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete volt Stevensontól. Annyira tetszett tavaly a színdarab, és alig vártam, hogy olvashassam végre az eredeti művet, de meg sem közelítette a színpadi változatot.

Összességében viszont idén csupa fantasztikus történetekkel sikerült megismerkednem. És akkor most képzeletbeli dobpergéssel kísérve jöjjön 2023 kedvence. Szerintem, aki esetleg követte az idei utamat, annak nem lehet nehéz kitalálni, hogy az év legjobb könyve számomra a Drakula volt, a kedvenc szereplőm pedig Van Helsing. (Bár ebben bizonyára nagyban közrejátszanak a „hozzágondolt értékek” is.)

Most, ahogy írom ezt a bejegyzést, gondolkodok el rajta, hogy milyen furcsa, hogy a két könyv, amelyek a legígéretesebb témákkal kecsegtettek, állnak éppen az idei sikerlista két végén. Felettébb különös…

Visszakerestem a 2022-es évösszegzőt is, ahol nagyon optimistán mindenféle célokról beszéltem, ezeket még szeretném gyorsan áttekinteni. A dupla bejegyzés a könyvekről nekem tetszik, valószínűleg meg fogom tartani. Az Instagram oldal felturbózása… az még várat magára. Hiába na, egyértelműen túl öregnek érzem magam ehhez a plattformhoz. Engem sokkal inkább megfognak a szavak, mint a képek. Zolával és George Eliottal idén nem találkoztam, és Thomas Hardy-val is csak épp most randevúzok, így az már áttolódik 2024-re.

És hogy mit tudok ígérni a jövő évre? Megígérem, hogy nem ígérek semmit. 😊 Ugyanis eléggé lefoglal most az egyetem, így félnék bármi konkrétumot mondani például arról, hogy milyen sűrűn lesznek bejegyzések. Minden bizonnyal rendszertelenül fognak jönni. Ennél bővebben egyelőre nem akarok nyilatkozni, majd meglátjuk. Az biztos, hogy 2024 egy nagyon fontos év lesz az életemben.

Minden kedves Olvasónak ezúton kívánok nagyon boldog, sikerekben, élményekben, örömökben, csodákban és lenyűgöző olvasmányokban gazdag új évet!

Szerinted van értelme újévi fogadalmakat tenni?

Fedezzük fel Flandriát! | Hendrik Conscience: Flandria oroszlánja

 

Ahogy azt már az előző bejegyzésben említettem, sajnos túl sok (eseménydús) idő telt el az olvasás és aközt, hogy most írom ezt a bejegyzést, tehát nem tudok nagyon részletekbe menően írni erről a könyvről. De azért a két legfontosabb dolgot arról, hogy miért érdemes elolvasni ezt az alig 300 oldalas könyvet, mindenképp szeretnék említést tenni.

Flandria nem az a része Európának, amelyik nagyon benne lenne a köztudatban, ezért kimondottan jó volt a történelméről olvasni. És ezzel gyakorlatilag el is mondtam az egyik legfőbb indokot, amiért érdemes lehet elolvasni Hendrik Conscience Flandria oroszlánja című művét.

Valós történelmi személyek és események jelennek meg a könyvben, amelyeket Conscience kiváló érzékkel színezett ki, és így egy igen kellemes történelmi regényt kaptunk. Nem megy scotti vagy dumas-i magaslatokba, de azért nincs túl messze tőlük. És szerintem nem is kellett volna, mert mint ahogy azt az imént fentebb már írtam, a könyv már azzal leveheti az olvasót a lábáról, hogy egy olyan néppel ismerkedhetünk meg, amelyikről nem túl gyakran esik szó regényekben. Legalábbis magyarra fordított, népszerű regényben. A népszerű persze relatív, mivel ezt a könyvet utoljára (és először is) 1924-ben adták ki. Nekem is beletelt néhány évbe, mire be tudtam szerezni. De legalább megjelent. És én igazán sajnáltam volna, ha nem ismerkedhetek meg ezzel a művel.

A könyv cselekménye egész hűen követi a valós történelmi eseményeket Guido gróf angolokkal történt szövetségkötésétől a kortryk-i csatáig. (Magyarul ma már Kortrijknak írjuk a várost, de a könyvben még Kortrykként szerepel, ezért maradok az y-os változatnál.) Ez már önmagában is egy nagyon izgalmas dolog. De Conscience két kiváló szereplővel turbózta fel a történetet, nevezetesen a két céhmesterrel, Dekoninckkal és Breydellel. Dekoninckot egyébként szintén egy valós személyről mintázta valószínűleg, aki jelentős részt vállalt a valódi eseményekben.

Ahogy arra már az előző bejegyzésben is tettem egy célzást, Dekoninck és Breydel a személyiségüket tekintve ég és föld, ami jó néhány konfliktushoz vezet, és ezek roppant szórakoztató módon viszik előre a cselekményt. Egyértelműen ők a legizgalmasabb szereplők. Olyannyira izgalmasak, hogy ha valaki esetleg nem szimpatizálna történelmi regényekkel, akkor is érdemes ezt a könyvet elolvasnia Dekoninck és Breydel „párharca” miatt.

Azért találhatunk néhány sztereotipikusnak mondható jelenetet is a könyvben, például van benne egy nemesi származású lány, akit védelmezni igyekeznek, van benne egy barát (mármint vallási értelemben vett barát), akiről kiderül, hogy nem teljesen az, akinek látszik. És mellette még egyéb álruhás alakok is felbukkannak, akik színesítik a történetet.

Továbbá volt számomra három megdöbbentő dolog is a könyvben.

Az egyik a könyv címe. A Flandria oroszlánja megnevezést Guido gróf fia, Robrecht viselte, ez elég hamar kiderül. Robrecht is egy valós személy egyébként. Flandria zászlaja pedig sárga alapon egy fekete oroszlán, szóval vannak itt érdekességek egyébként is. De ezzel kapcsolatban számomra mégis a legérdekesebb az volt, hogy miért adta Conscience éppen ezt a címet a könyvének, mikor Robrecht vajmi keveset szerepelt a történetben, tekintve, hogy a teljes cselekmény idején szinte végig fogságban volt. Ebből én némi nemzeti büszkeséget érzek ki, de ez persze csak spekuláció.

A következő, ami meglepett, az szintén kapcsolódik egy icipicit a nemzeti büszkeséghez, de éppen ellentétesen, mint a cím. Nem másról van szó ugyanis, mint Charles de Valois ábrázolásáról. Ő ugyanis a flamandok által utált franciákhoz tartozott, mégis egy pozitív karakter. Én azt mindig nagyon pozitívnak találom, mikor valaki elismeri az ellensége érdemeit.

Végül az utolsó dolog, ami egy kissé megdöbbentett, hogy bár persze vannak benne csaták meg mészárlások, ahogy az általában a történelmi regényekben lenni szokott, de van a könyvben egy konkrét jelenet, ami a brutalitása miatt kiemelkedett a vérengzések közül. Teljesen hihető volt egyébként, illett a korhoz és a helyzethez is a jelenet. Csak mivel konkrét szereplőkről szólt, eléggé megérintett. Mert amíg csak arról van szó, hogy mondjuk a támadók lekaszabolták a helyőrséget, az persze sajnálatos, hiszen emberek halnak meg, de azon valahogy nem akad fenn az ember. De mikor egy konkrét embert ölnek meg, aki bár távolról sem főszereplő, de azért van némi kapcsolódása egy főbb szereplőhöz, az már teljesen más tészta.

Összességében nagyon tetszett a könyv. Rövid volt, izgalmas, szórakoztató, és sokat lehetett belőle tanulni. Szeretem azokat a regényeket, amelyekből egy kevésbé ismert népcsoport kultúráját, történelmét ismerhetjük meg, és úgy gondolom, ezeknek abszolút ott a helye a listán.

Szerinted igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást?

Hendrik Conscience: Flandria oroszlánja

Töredelmesen bevallom, ezzel a könyvvel egy ritka bűnt követtem el, mégpedig azt, hogy nem ültem le röviddel a könyv befejezése után megírni a bejegyzéseket róla. Ez azért történhetett, mert éppen költözésben és iskolakezdésben voltam, amikor befejeztem. Egyszóval zajlott épp az élet körülöttem, ami nem nagyon segít most az emlékek felidézésében. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a Flandria oroszlánjáról szóló bejegyzéseim kissé hiányosak lesznek. Szánom-bánom!

Pedig – ezt le kell szögeznem elöljáróban – egy meglehetősen jó könyvről van szó.

Megpróbálom azért most összeszedni az emlékeimet a könyv cselekményéről.

Azt hiszem, valahol ott vesszük fel a történet fonalát, hogy Flandriát francia fennhatóság alá akarják vonni, mivel Flandria grófja, Guido szövetkezett az angol királlyal, hogy legyőzzék a franciákat, de ez nem sikerült. Charles de Valois, egy igazi lovag kíséretével meglátogatja a grófot, és felajánlja neki azt a lehetőséget, hogy ha hűséget fogad a királynak, Szép Fülöpnek, akkor a király megtartja őt tisztségében, ha pedig mégsem így történne, akkor ő garantálja, hogy sértetlenül távozhatnak.

A gróf elfogadja a lehetőséget, és főbb hűbéruraival, köztük a saját fiával Robrechttel, Flandria oroszlánjával együtt elmennek Franciaországba. Pechjükre azonban a király felesége, Johanna, aki utálja a flamandokat, megtudja de Valois tervét, és rábeszéli a királyt, hogy ne fogadja el a hűségesküt. Majdnem az összes flamandot elfogják és börtönbe vetik a „hűségeskü” alkalmával. De Valois hiába jár közben a királynál, hogy ő márpedig megígérte, hogy a flamandok távozhatnak, a király a királyné erőszakoskodása miatt hajthatatlan. De Valois, mivel gyakorlatilag meg kellett szegnie a lovagi esküjét, elhagyja Franciaországot.

Ezután a franciák bevonulnak Flandriába, elfoglalják a nagy kereskedővárosokat, és súlyos adókat vetnek ki a lakosságra. Mindezek mellett persze a flamandok titokban szervezkednek, hogy hogyan tudnák a hűbéruraikat kiszabadítani és egyúttal megszabadulni a franciáktól.

Ezután a fő helyszín Brügge városa lesz, ahol a józan, megfontolt és rendkívül bölcs Pieter Dekoninck, a takácsok céhmesterének, valamint a heves vérmérsékletű Jan Breydel, a mészárosok céhmesterének ügyködéseit láthatjuk. Egyik fő feladatuk a francia megszállás után, hogy oltalmazzák és bújtassák Robrecht lányát, Machteldet. De közben azért nagyobb szabású terveket is szőnek, amelyek végül a kortryki csatában csúcsosodnak ki.

Hogy milyen események vezettek el a csatáig, arról nem szeretnék részletesen írni, de azért történnek bonyodalmak, ijesztőek és véresek, szóval izgalomban nincs hiány. Érdemes megismerkedni a történettel. Az okokat részletesebben a következő bejegyzésben fogom tárgyalni.

„Mit használ, ha valaki nyelvén hordja a lovagiasság törvényeit, ha egyúttal nincsenek mélyen belevésve a szívébe is?”

„Az előrelátás a legélesebb kés… Lassan vág ugyan, de nem tompul és nem törik.”

„Tudd meg, hogy az uralkodók zsarnoksága a népszabadság szülőanyja.”

„…aki a barátját elárulja, minden gonoszságra képes.”

„Közeledik a megváltás órája. De még nem szenvedtünk eleget, még kínzóbbá kell válnia rabbilincsünknek, hogy a leggyávábbak is összemorzsolják a lánc szemeit.”

Szerinted érdemes megismerkedni más népek történelmével?

10 éves az 1001 könyv projekt

Ma egy személyes(ebb) poszt következik. Ennek apropója, hogy a blog hétfőn, október 16-án lett 10 éves. Szeretnék most egy kicsit a múltról és a jövőről mesélni.

Valamikor a tavasszal szembesültem azzal a ténnyel, hogy 2013-ban nyitottam meg az 1001 könyv projekt blogot. Ez idő tájt három dolog jellemezte az életemet: A) arra az egyetemre jártam, amelyikre szerettem volna, és azt a szakot végeztem éppen, ami az álmom volt; B) mégis utáltam az egész egyetemesdit, és emiatt nagyon-nagyon magam alatt voltam; C) ám eddigre már elkezdtem kijönni magam alól, és gőzerővel kerestem a kapaszkodókat, amelyek fenntarthatnak a víz felszínén. És egy ilyen kapaszkodó lett ez a blog.

Nem vagyok egy nagy asztrológia hívő, de vannak dolgok, amelyek nagyon igazak rám az ikrek jegyből. Például, hogy vonzanak az ellentétek. Szeretem az apró, titkos dolgokat, ugyanakkor a nagy, monumentális vállalkozásokat is. És úgy gondoltam annak idején – ami azóta be is bizonyosodott –, hogy 1001 könyv elolvasása ki fog tartani egy életen át. Vagyis lesz legalább egy biztos pontja az életemnek, amihez mindig visszatérhetek. Már persze, ha nem adom fel útközben…

A teljesítményem az elmúlt tíz évben elég erősen ingadozó volt – ami szintén egyébként is jellemző rám. Ha nagyobb a lelkesedés, jobban belevetem magam a munkába, de a nyugisabb időszakokban hajlamos vagyok jobban elengedni magam. Voltak évek, amikor ebbe a projektbe is több energiát fektettem, és szuper dolgokat csináltam, és nagyon élveztem. És volt, amikor csak csinálgattam. Volt majdnem egy egész év, a 2016-os, amit a blogon teljesen kihagytam, de az olvasással akkor sem álltam le. Bejegyzéseket is írtam az olvasottakról, amiket aztán a következő évben fel is töltöttem. Olyan is volt, hogy már előre tudtam, egy más szempontból elfoglalt év vár rám, és eleve úgy terveztem, hogy ritkábban teszek fel bejegyzéseket.

Így, kisebb-nagyobb fennakadásokkal és kétségtelenül hullámzó teljesítménnyel, de elröppent tíz év. És nem adtam fel. Szerintem ez egy fantasztikus dolog. Még úgy is, hogy távolról sem én vagyok a legolvasottabb könyves blog. Sőt, az a gyanúm, csak elvétve téved ide néha egy-egy kósza lélek. És egy kezemen meg tudom számolni, a tíz év alatt mennyi visszajelzést kaptam olyanoktól. De ez engem egyáltalán nem zavar. Sosem titkoltam, hogy magam miatt csinálom ezt a projektet – a bloggal együtt. Ha mások is profitálnak belőle, az persze szuper, de nem célom a direkt reklámozás és a nagy követőtábor, és semmilyen téren nincs is erre kapacitásom.

A sors furcsa fintora, hogy tíz évvel ezelőtt egyetemistaként vágtam bele a projektbe, és éppen a tíz éves évfordulón léptem be egy új egyetem és ezzel egy új életszakasz kapuján.

Ez pedig át is vezet a jövőbe, ugyanis, bár ma még csak a harmadik napot töltöm az egyetemen, az már most teljesen egyértelmű számomra, hogy a következő két év nagyon kemény lesz. Bár azt fogom tanulni, amit annak idején is tanultam, közben eltelt tíz év, amikor viszont egyáltalán nem foglalkoztam még csak hasonló dolgokkal sem. És most úgy érzem, úgy kellene folytatnom a tanulmányaimat, mintha nem lenne a két szakasz közt egy óriási, már-már leküzdhetetlennek tűnő szakadék.

Ezzel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy éppen most, röviddel a tíz éves évforduló után fogom abbahagyni a projektet. Szó sem lehet róla. Meg akarom ünnepelni még a húsz és a harminc éves évfordulókat is. Abban viszont biztos vagyok, hogy maguk a bejegyzések a szokottnál is rendszertelenebbül fognak jönni. Legalábbis amíg fel nem tudom venni az egyetem ritmusát, addig biztos.

A közeljövőre vonatkozóan annyit tudok mondani, hogy szeretnék még egy bejegyzést, amelyben kicsit összegzem a tíz év tapasztalatait, élményeit. Aztán van még egy elolvasott könyvem, amiről még jön a szokásos tartalmi összefoglaló és értékelés. De ennél tovább egyelőre nem látok.

Nem készültem különösebben semmilyen születésnapi felhajtással. De annak idején, amikor a Hiúság vásárát olvastam, készítettem belőle egy olvasónaplót. Ha valaki szeretné megkapni, szívesen elküldöm neki – vedd fel velem a kapcsolatot a jobb oldalon, alul található kapcsolatfelvételi űrlap segítségével. (A válasz tekintetében máris a türelmedet kérem. Biztos, hogy válaszolni fogok, de elképzelhető, hogy beletelik néhány napba.)

Mi az a legfontosabb dolog az életedben, amihez kitartásra volt szükséged, és ki is tartottál?

Romantika a textilüzem árnyékában | Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

Újabb helyesbítéssel indítanék. Az előző bejegyzésben ugye jeleztem, hogy sajnálatos módon a Gaskell másik könyvéről, a Cranfordról szóló bejegyzésben következetesen rosszul írtam az írónő nevét. ☹ Az Észak és Délről szóló bejegyzés feltöltése után pedig szinte rögtön szembesültem vele, hogy a könyv címét is rosszul írtam, ugyanis én végig kis betűvel írtam a dél szót a címben, pedig helyesen Észak és Dél. Ez egy olyan sajnálatos baklövés, ami engem sajnos rettenetesen bosszant, mert igyekszem odafigyelni a helyesírásra.

És ha már a címnél tartunk, akkor maradjunk is ennél a témánál még egy gondolat erejéig. Ugyanis az égtájak eme ellentéte nekem automatikusan Amerikához kötődik, így igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy ennek a könyvnek a színtere teljes egészében Anglia. Maga az ellentét azonban nagyjából hasonló, ugyanis dél jelképezi a lassabb, nyugodtabb életvitelt folytató földműveseket, míg északon találjuk azt a büdös, piszkos, ködös, züllött iparvárost, ahová Hale-ék átköltöznek.

Bár a címben lévő ellentétnek természetesen lesz jelentősége a cselekmény szempontjából, azért itt alapvetően mégis inkább egy olyanfajta romantikus történetről van szó, amelynek egyik legkiemelkedőbb alakja Jane Austen. A két főszereplőnk különböző társadalmi rétegből jön ugyan, de a szerelem nem válogat. Mindketten végtelenül büszkék a maguk módján, ráadásul egy szerencsétlen véletlen folytán egy titkuk is lesz. És hogy még jobban megbonyolódjon a helyzetük, bár a titkot mindketten ismerik, de máshogyan értelmezik. Az olvasó pedig lényegében ennek a kapcsolatnak az alakulását követi nyomon.

Mindezek mellett persze erőteljesen jelen van, de azért főszerepet nem kap az észak és dél – Milton és Helstone – közti ellentét. Igazán üde színfolt volt, és szerintem nagyon feldobta a történetet az új helyszín, a gyárak, gyárosok és szakszervezetek világa. Érdekes volt ezekről olvasni egy alapvetően romantikus történetben. És mivel korábban nem találkoztam hasonlóval, meglepett ez a fajta témaválasztás. Sőt, talán az elején még egy picit bosszantott is. Bár lehet, hogy ez a bosszankodás igazából annak volt köszönhető, hogy nem derült ki konkrétan, hogy miért is kellett Hale-éknek elköltözniük. Csak annyi tudunk meg, hogy Mr. Hale lelkiismereti okokból ott akarja hagyni a lelkészi pályát, teljesen szakítani akar az egyházzal, és mivel közeli barátja, Mr. Bell Miltonból származik, ő javasolja neki, hogy költözzenek oda, mert ott tud segíteni neki állást találni. Nekem azonban ennyi magyarázat édes kevés. Nagyon érdekelt volna, hogy pontosan mi történt Mr. Hale-lel. De mivel nem tudtam meg, Margarethez hasonlóan rendkívüli módon bosszankodtam a költözésük miatt.

A bosszankodásom akkor kezdett elsőként alábbhagyni, amikor Margaret kezdte jobban megismerni Higginséket. Rajtuk keresztül ismerhetjük meg ugyanis a munkások nézőpontjait, és nyilván John szemén át látjuk a gyárosokat. Bár mindkét oldal leírása meglehetősen romantikusra sikeredett, azért az alapvető probléma – tudniillik, hogy ellenkező irányból szemlélik ugyanazt a dolgot – elég jól meg lett fogalmazva. És az a végtelenül egyszerű megoldás is ott sejlik a könyvben, amivel, ha teljesen nem is lehetne feloldani a két réteg közti ellentétet, azért enyhíteni lehetne.

Van tehát egy nagyon érdekes, izgalmas és újszerű aspektusa a könyvnek, de mint említettem, ez azért csak a díszlete egy romantikus történetnek. És ez nekem most egy picit fájt. Mert sokkal inkább érdekelt volna a gyáros sztori, mint Margaret és John szenvedése. Egyértelműen Higgins papa 😊 volt a kedvenc szereplőm, a munkásosztály áll közelebb hozzám, és sokkal inkább olvastam volna egy történetet róla, az ő szemszögéből.

Azért persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nem tetszett a könyv. Pedig őszintén szólva ódzkodok már a négyszáz oldalnál vastagabb könyvektől is. Amit egyébként azért nem értek, mert szeretek elmerülni egy-egy történetben. De valamiért a vastag könyvektől mindig tartok egy picit. De ez nagyon jó volt. Izgalmas, újszerű. Szóval, ha valaki egy felturbózott, Jane Austen-féle romantikus történetre vágyik, annak meleg szívvel tudom ajánlani Elizabeth Gaskell Észak és Dél című regényét.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire és a Don Quijotéra.

A munkásosztállyal vagy a cégtulajdonosokkal tudsz inkább azonosulni?

Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

A mai bejegyzésben Elizabeth Gaskell Észak és Dél című regényének történetét próbálom meg összefoglalni röviden, ami egy igazi kihívás lesz, mivel a regény majdnem 700 oldal. (Gaskell neve nem teljesen ismeretlen itt a blogon, hiszen olvastam már tőle a Cranford című könyvet. - Ezúton szeretnék egy helyreigazítást is tenni, ugyanis a Cranfordról szóló bejegyzésben végig rosszul írtam az írónő nevét.)

Az Észak és Dél főszereplője Margaret Hale, akivel Londonban találkozunk elsőként, egy esküvői készülődés során. Na nem az ő esküvőjére készülődünk, hanem az unokatestvére, Edith lakodalmára. Ám Margaret nem csak az esküvői előkészületekben vesz részt, hanem a saját kis életét is próbálja összecsomagolni éppen, ugyanis a lakodalom után rögtön visszatér a szüleihez egy délvidéki kis falucskába, Helstone-ba.

A várva várt visszatérés örömébe azonban elsőként egy kisebb, majd egy óriási bánat is vegyül. A kisebb az lesz, hogy újdonsült rokonának, Edith férjének, Lennox kapitánynak az öccse, akivel Londonban egyébként nagyon jó kapcsolatot ápolt, meglátogatja őt. Ám ez a látogatás nem minden hátsó szándék nélkül való, Henry Lennox ugyanis megkéri Margaret kezét, ám a lány kikosarazza.

Ennél sokkalta súlyosabb dolgokkal kell azonban Margaretnek megbirkóznia, méghozzá azzal, hogy az apja bejelenti, el fognak költözni, ő ugyanis feladja a Helstone-ban betöltött lelkészi pozícióját. Helyette felcsap magántanárnak egy északi iparvárosban, amelyet legjobb barátja, Mr. Bell javasolt a számára. A költözés és a hatalmas kontraszt korábbi és új életvitelük között minden családtagot megvisel, ám a legrosszabban Mrs. Hale-re hat.

Bár a család Mr. Hale magántanári munkája révén nagyon hamar szoros kapcsolatba kerül Milton egyik legbefolyásosabb gyártulajdonos-családjával, Margaret nagyon sokáig rossz véleménnyel van Thorntonékról. Tanulatlan, közönséges (a szó negatív értelmében), felfuvalkodott, önző és kegyetlen kereskedőnépségnek tartja őket. Sokkal szívesebben köt barátságot az egyszerű munkások körében.

Higginsék (a munkások) és Thorntonék látogatásaiból és beszélgetéseiből Margaret (és az olvasó is) képet kap egy hatalmas szövőgyár működéséről, a két, élesen elkülönülő osztály nézeteiről és a köztük feszülő ellentétekről.

Ezután az általános, helyzetfelvázoló rész után két fronton indulnak be az események. Az egyik vonalon láthatjuk, ahogy az imént említett feszültségek egy sztrájkba torkollnak, ami egy zendülésben csúcsosodik ki Thorntonék gyáránál. Az incidens során Margaret is éppen Thorntonéknál tartózkodik. Először meggondolatlanul a lázongó tömeg elé küldi John Thorntont, hogy beszéljen az emberek fejével. De, amikor látja, hogy itt a beszéd már hasztalan, maga áll John és a felbőszült tömeg közé, és a testével védelmezi John. Másnap John -, akinek egy ideje már felkeltette a figyelmét Margaret, mint nő -, felkeresi Margaretet az otthonában, és megkéri a kezét, de ő is fájó elutasításban részesül.

Ezzel párhuzamosan tanúi leszünk Mrs. Hale egészsége rohamos romlásának. A család nagyon aggódik, a doktor szerint a felépülésre nincs remény, ezért úgy döntenek, hazahívják Margaret bátyját, Fredericket, ez ugyanis Mrs. Hale leghőbb kívánsága. Frederick valamikor matrózként dolgozott, ám a pletykák szerint felkelést robbantott ki az utolsó hajón, ahol szolgált, ezért elmenekült, és Spanyolországban telepedett le. Frederick a legnagyobb titokban tér vissza Angliába, és Mrs. Hale sajnálatos halála után a legnagyobb titokban is szeretne távozni. Margaret kíséri ki őt a pályaudvarra az est jótékony sötétjében, ám sajnos véletlenül éppen Johnnal találkoznak össze útközben. John egészen eddig a pillanatig azért reménykedett, hogy talán idővel meg tudja lágyítani Margaret szívét. Ám mivel sejtelme sincs róla, hogy Margaretnek van egy bátyja, úgy gondolja, a férfi, akivel az este a lányt egyedül látta, csakis a kérője lehet.

Ez az eset aztán egy már-már kibogozhatatlannak tűnő félreértésbe bonyolódik. John éjszakákat virraszt át azon sajnálkozva, hogy halálosan beleszeretett egy lányba, aki durván elutasította őt és bizonyos tetteivel majdhogynem lerombolta azt az eszményképet, amelyet a férfi róla magában felépített. Margaret pedig lassanként rájön, hogy ő is beleszeretett Johnba, ám úgy érzi, bizonyos tetteivel végérvényesen elásta a lehetőségét annak, hogy ők valaha is együtt lehessenek. Ezen a faramuci helyzeten már csak az idő segíthet.

Ám az idő, eleinte úgy tűnik, egyáltalán nem akar segíteni a szerelmeseknek, ugyanis más egyéb frontokon is komoly megpróbáltatás elé állítja őket. Margaret nem sokkal az anyja elvesztése után az apját is elveszti, majd pedig a keresztapját. John gyárát pedig a sztrájk, illetve egy amerikai kereskedőház csődje a tönk szélére sodorja. Be kell zárnia a gyárat, és alkalmazotti munka után néznie. Ráadásul az apja halála után Margaret el is költözik Miltonból, visszatér Edith unkatestvére házába, Londonba, így még fizikailag is eltávolodnak egymástól.

Ennél a pontnál már azt gondolná az ember, hogy bizony ebből a románcból nem lesz semmi. De a szálak végül mégis csak szerencsésen szövődnek. Margaret ugyanis a keresztapjától jelentős vagyont és több miltoni ingatlant is örököl. Többek között azt a telket is, amelyen John gyára áll. Johnnak fel kell mondania a bérleti szerződést, ezért Londonba látogat. Mikor Margaret megtudja, milyen helyzetbe került John, felajánlja neki, hogy vegyen kölcsön tőle egy nagyobb összeget, amiből mind a gyár bérleti díját, mind a termelési költségeket fedezni tudja, és amikor majd egyenesbe jött, visszafizet neki mindent. Johnt nagyon megérinti Margaret nagylelkűsége, és úgy érzi, ez a remek alkalom, hogy újra felemlegesse a lány előtt a régi érzelmeit. Ezúttal pedig egy egészen másfajta választ kap, mint első alkalommal.

Ez lett volna tehát hétszáz oldalnyi esemény rövid összefoglalása. A következő bejegyzésben pedig majd elemezgetjük egy kicsit ezeket az eseményeket.

„És amikor látom, hogy a világ manapság milyen rossz úton jár, hogy olyan dolgokkal bajmolódik, amikről nem tud semmit, és nem teszi rendbe azokat, amik ott vannak az orra előtt, hát akkor azt gondolom, hagyjuk ezt a sok fecsegést a vallásról, és végezzük el mihamar azt a munkát, ami itt van az orrunk előtt!”

„Jó dolog engedelmeskedni a bölcs és igazságos parancsnoknak, és kitartani mellette, de még jobb dolog szembeszegülni az önkénnyel, azzal, aki igazságtalanul és kegyetlenül visszaél a hatalmával, nem a saját érdekünkben, hanem másokért, akik nem tudják megvédelmezni magukat.”

„Ha valaki azzal próbálkozik, hogy a világ összes baját a saját igazságának a medicinájával kúrálja ki, akkor annak ügyelnie kell, hogy mindenkinek másként, kinek-kinek a maga esze szerint adja be azt az orvosságot: és nem árt, ha vigyázatosan csinálja, mert különben a szegény beteg bolond talán visszaköpködi a képébe a csodaszerét.”

„Tudod, drágám, a gondolkodás sokszor elszomorított már életemben, de ha csináltam valamit, az soha!… Tégy valamit, húgom, jót, ha lehetséges, de mindenképpen tégy valamit!”

„Semmi nem hozza olyan közel egymáshoz az embereket, mint az evés!”

Mi a legnagyobb ellentmondás az életedben?

A rossz nő | Ivan Szergejevics Turgenyev: Tavaszi vizek

 

Turgenyevtől ez volt a második könyvem. Ezelőtt az Apák és fiúkat olvastam tőle, és ahogy visszaolvastam az arról írt értékelésemet, arra kellett rájönnöm, hogy tulajdonképpen ennél a könyvnél is ugyanezt érzem. Na de nem lövöm le előre a poént, haladjunk csak szépen sorban.

A címről csak annyit, hogy rögtön a könyv elején kiderül a választás oka, ugyanis egy versidézettel indítunk, amiben szerepel ez a kifejezés, és maga az idézet nagyon is illik a történethez.

Nem másról van itt szó ugyanis, mint hogy egy idős ember visszaemlékszik a fiatalságára. Illetve egy konkrét időszak eseményeire, amelyek megpecsételték az egész hátralevő életét.

A cselekmény keretbe van foglalva, az elején és a végén is az idős Szanyint látjuk. Elsőként, ahogy megtalálja a gránátkeresztet, ami aztán emlékeket juttat eszébe, végül pedig megtudjuk, mint tesz a kereszttel. A két esemény közt pedig arról olvashatunk, hogyan került hozzá a szóban forgó tárgy, és mi a jelentősége.

Egy gyönyörű szépen kibontakozó első szerelmet követhetünk nyomon. Bár kicsit furán indul, mert Szanyin elvileg csak átutazóban van Frankfurtban, mégis ott ragad. És ha már ott ragadt, jól bele is szeret egy menyasszonyba. Nehogy már egyszerű legyen a helyzet! 😊 De ha eltekintünk ezektől a „meseszerű” elemektől, egy igazán éterien romantikus kapcsolatot látunk.

Sajnos azonban amilyen váratlanul kialakul ez a szerelem, olyan váratlanul el is enyészik. Szanyin fejét ugyanis elcsavarja az alávaló, gonosz, férfifaló Marja Nyikolajevna.

Persze el lehet ítélni Marja Nyikolajevnát, mert tényleg egy gonosz, számító nőszemély. De pontosan ugyanannyira el lehet ítélni szerintem Szanyint is, akinek ezek szerint az érzelmei, akár a szalmaláng, fellobbannak majd el is lobbannak, egyáltalán nincs benne kitartás.

Nem nagyon volt egyensúlyban a két kapcsolat bemutatása. Nem tudom, hogy ez mennyire volt szándékos Turgenyev részéről, de én azt hiszem, hogy nagyon is az volt. Talán így akarta érzékeltetni, hogy ő maga is melyik kapcsolat mellett tette volna le a voksát. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogy melyik kapcsolatnak volt hosszú távon nagyobb jelentősége Szanyin életére, akkor éppen fordítva kellett volna lennie az arányoknak.

Távolról sem lett kedvenc a könyv. Visszatérve az első bekezdésbeli célzásomra, pontosan azt érzem, amit az Apák és fiúk esetében. Hogy nem rossz ez. Turgenyevnek iszonyú jó a stílusa. És egyébként az említett másik könyvvel összehasonlítva itt a sztori is jobb volt. De valami mégsem az igazi. Pedig azt el kell ismerni, hogy ritka jó a témaválasztás. Mert azért nem túl sűrűn látunk olyat, amikor egy férfiember beismeri (még ha csak magának is), hogy bizony annak idején, mikor előtte volt a nagy lehetőség, rossz nőt választott.

Utalás történik Az ifjú Werther szenvedéseire és az Anyeginre.

Magyar utalás is van a könyvben: „Ide nézzen, úgy teszek, mint a magyar király koronázáskor (s ostora végével a négy égtáj felé mutatott).” Milyen szokásainkat nem ismerték akkoriban!

Mi volt életed legrosszabb választása?

Ivan Szergejevics Turgenyev: Tavaszi vizek

 

Soron következő olvasmányom Turgenyevtől a Tavaszi vizek című kisregény volt. Mindösszesen körülbelül 150 oldalról van szó, úgyhogy csak egész röviden áttekintjük most a tartalmát.

Főszereplőnk egy jómódú, orosz ember Dimitrij Pavlovics Szanyin, aki egy magányos estén keserűen turkál a fiókjaiban, és kezébe akad egy rég elfeledett gránátkereszt. Erről pedig eszébe jut fiatalságának egy egyszerre csodás és sötét korszaka. Az ő visszaemlékezését követhetjük nyomon.

Fiatal emberként Európában utazgatott, és az egyik utolsó állomása Frankfurt volt. Ott tulajdonképpen csak néhány órát akart eltölteni, míg a kocsijára várt. A városban sétálgatva betért egy cukrászdába. Éppen a legjobbkor jött, ugyanis a tulajdonos fia rosszul lett, elájult, a nővére pedig teljes pánikban volt. Szanyin segített az ifjú Emilen, aztán megismerkedett a családdal – a nővérrel, Gemmával és az anyjukkal, Frau Lenoréval, ugyanis hálából meghívták vacsorára.

Gemma első pillantásra megtetszett Szanyinnak, így nagyon nem bánkódott, hogy lekéste a kocsit, amire jegyet váltott. De nem csak, hogy lekéste, még jó pár napig ott is maradt a városban, és minden nap elment a Roselli cukrászdába.

Egyszer aztán kiderült, hogy Gemmának vőlegénye van, egy kereskedősegéd, Klüber úr. Szanyin vele is megismerkedett, és másnapra szerveztek egy közös kirándulást négyesben, Klüber úr, Gemma, Emil és Szanyin.

Ezen a kiránduláson aztán végzetes dolog történt. Egy katonatiszt túlzottan kihívóan viselkedett Gemmával. Klüber urat ez a dolog annyira nem érintette meg, Szanyin viszont kiállt Gemmáért, és ennek az lett az eredménye, hogy a katonatiszt párbajra hívta Szanyint.

A párbajnak szerencsére nem lett végzetes kimenetel, már abban az értelemben, hogy nem halt meg, és még csak nem is sérült meg egyik fél sem. Viszont Gemmát annyira elvarázsolta Szanyin lovagiassága, hogy felbontotta az eljegyzését Klüber úrral – akit egyébként sem szeretett. Az anyja teljesen kétségbe esett, hogy mi lesz így velük, mert erősen Klüber úrra alapozta az egész család jövőjét. De Gemma hajthatatlan volt.

A fiatalok titokban vallották meg egymásnak az érzéseiket, aztán bejelentették házasodási szándékukat Frau Lenorénak. Ő ettől eleinte nem volt elragadtatva, de azért nem kellett nagyon sokáig győzködni, és megenyhült.

Szanyin biztosította Frau Lenorét, hogy anyagilag ő is megfelelően tudja biztosítani a jövőjüket. Ennek érdekében elhatározta, hogy eladja oroszországi birtokát. Szinte rögtön az elhatározás után belefutott egy volt iskolatársába, és tudván, hogy ő gazdag, megemlítette neki a birtok ügyét. Polozov erre azt felelte neki, hogy ezt a feleségével kell megtárgyalnia, mert valójában ő a gazdag, és ő intézi a családjukban az üzleti ügyeket. Szanyin kapva kapott az alkalmon, elutazott Polozovval a közeli Wiesbadenbe, hogy találkozzon Marja Nyikolajevnával.

Marja Nyikolajevna egy rendkívül szép, ám megbotránkoztatóan szabadelvű nő volt. Szanyin eleinte feszengett a közelében, ideges volt, sietett volna vissza a szerelméhez. Ám két nap alatt Marja Nyikolajevna teljesen elcsavarta a fejét. Szanyin röviden értesítette Gemmát, hogy nem fog visszatérni hozzá, aztán Polozovékkal utazott Párizsba, Marja Nyikolajevna szeretője lett.

Ezután visszaugrunk a jelenbeli Szanyinhoz, akit nagyon bánt, hogy ilyen csúnyán elhagyta az első szerelmét, aki ráadásul tényleg viszontszerette őt Marja Nyikolajevnával ellentétben. Megérinti őt, hogy megtalálta a kis gránátkeresztet, amit egyébként Gemma ajándékozott neki szerelme, odaadása és hűsége jeléül. Elutazik Frankfurtba, hogy újra felkeresse a Roselli cukrászdát, hogy megtudja, mi lett a lánnyal. A cukrászdát nem találja meg, és egyáltalában szinte senkit nem talál, aki akár csak a Roselli névre emlékezne. Ám sikerül rábukkannia arra a katonatisztre, akivel annak idején párbajozott. Tőle tudja meg, hogy Gemmának sikerült férjhez mennie, és az egész család kivándorolt Amerikába. Még az amerikai címüket is megszerzi, és, bár nem sok reménnyel, de levelet ír Gemmának, és kéri, hogy válaszoljon neki Frankfurtba. Néhány hetet ott is tölt, és várja a választ, ami csakhamar meg is érkezik. Gemma örül Szanyin levelének, sajnálja, hogy neki nem jutott ki a boldogságból, és elmeséli, hogy neki, Gemmának viszont igen, hogy milyen jól sikerült férjhez mennie, és hogy öt gyermeke született. A legidősebb lányáról, aki már menyasszony, küld is egy képet Szanyinnak, aki mosolyogva állapítja meg, hogy a lány teljesen úgy néz ki, mint a fiatal Gemma. A kis gránátkeresztet elküldi a lánynak nászajándékként.

„…nincs a világon semmi erősebb… és erőtlenebb a szónál!”

„Az első szerelem forradalom: a kialakult élet egyhangúan szabályszerű rendje egy pillanat alatt széttörik és összeomlik, az ifjúság barikádon áll, magasan lobog ragyogó zászlaja, s akármi várja holnap – halál vagy új élet –, lelkes üdvözletét küldi mindennek.”

„Gyenge emberek sohasem végeznek maguk – mindig csak várják a véget.”

„Ha sikerült megtenned, amit kívántál, ami lehetetlennek látszott, lélek, használd ki a legvégsőkig!”

Milyen volt az első szerelmed? (Nem a személy, hanem az érzés.)

Világszám! 2. | Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

 

Folytassuk tehát most ott, ahol múlt héten abbahagytuk. (Igen, szeptember lévén újra visszatérnek a heti bejegyzések.) Vagyis mi az a legfontosabb dolog, amit szerettem volna kiemelni a Brás Cubas síron túli emlékezései kapcsán.

A legtöbb könyvnek van egy központi témája, minden szál egy meghatározott pontban fut össze. Ám Brás Cubas emlékiratainak tényleg csak az a célja, hogy egy emlékirat legyen. Felvillantja Brás életének meghatározó pillanatait. És persze véleményez is. De a végén anélkül csukjuk majd be a könyvet, hogy bármilyen őrületes nagy tanulságot le tudtunk volna vonni.

Rögtön a könyv elején, a 33. oldalon olvashatjuk Brás véleményét a saját emlékiratairól, aminél helytállóban egyébként én magam sem tudnám jellemezni a könyvet: „…mélyen filozofikus mű lesz, de egyenetlenül filozofikus, egyszer komoly, azután pedig játékos, nem építő, de nem is romboló jellegű, nem tüzel fel és nem is hűt le senkit, a puszta szórakoztatásnál többet kínál, de nem akarja megváltani a világot.”

És tényleg ez a leghűbb összefoglalása az én érzéseimnek is. Ez a könyv olyan, mint abban a bizonyos mesében a királylány, aki ad is ajándékot meg nem is. Ez a könyv is ad valamit, de egyáltalán nem azt, amit az ember általában vár egy könyvtől. Egy kicsit belekóstolunk Brazília történelmébe, egy kicsit belelátunk egy ember, Brás életébe, politikai ambícióiba és szerelmi életébe. Látjuk, hogy maga Brás ebből mit értékel nagyra és mit nem, de nincs nyomás az olvasón, hogy neki is ugyanúgy kéne gondolkodnia, mint Brásnak. Ez egyszerre az erénye és a hátránya is a könyvnek.

Azért azt nagyjából mégis kijelenthetjük, hogy a szerelem, illetve egész pontosan Brásnak egy szerelmi kapcsolata áll többé-kevésbé a középpontban. A Virgíliával való találkozása és kapcsolata ugyanis jó időre meghatározza Brás életének folyását.

Ez a kapcsolat fantasztikusan van ábrázolva. Machado de Assis olyan képekkel érzékelteti egy titkos szerelmi viszony minden aspektusát, amellyel azért ritkán találkozik az ember. És ezekért a képekért abszolút megéri elolvasni a könyvet. (Aki esetleg rászánná magát – és én erre bíztatok minden romantikus lelkületű embert –, annak szívből ajánlom Az ingaóra, Az alkalmas pillanat, A fejpárna, illetve A házikó című fejezeteket példaképpen.) Ezek a képek már-már lírai jelleget kölcsönöznek egy-egy résznek. De ebből a szempontból is sok különböző részből tevődik össze a könyv. Mintha Machado de Assis kísérletezett volna egyes stílusokkal, adott témákhoz adott stílusokat párosított, és ezeket fenomenális módon sikerült neki egy nagy egésszé turmixolnia.

Az egészet pedig nem csak a külsőségekre, hanem a történetre is érthetjük – még ha nem is érezzük olvasás közben egésznek. Machado de Assis úgy határozta meg a könyvét, mint „utazás az élet körül”. És itt tényleg ez történik. Egy életet mutat be. Egy embert, akinek teljesen természetes módon talán más volt fontos, mint az olvasónak. Mást tekintett az élet értelmének. Más döntéseket hozott, mint akár az olvasó hozott volna az ő helyében. És talán az olvasó számára Brás élete értelmetlennek tűnhet. Mert mit is ért el? Mit tud felmutatni? Nem lett családja, nem lettek gyerekei, nem lett említésre méltó karrierje. De oly kevés ember hagy akkora nyomot a világban, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Brás csak egy egyszerű ember volt sajátos világlátással. Nem kell mindenkinek megmondania a tutit. Talán lehetett volna „hasznosabb” élete, de tartalmasabb aligha. És ahogy megírta az életét (ahogy Machado de Assis megírta ezt a könyvet), az mindenképp megér egy misét.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire, a Candide-ra és A lusiadákra.

Mi a legnagyobb, legfontosabb dolog, amit eddig véghez vittél az életedben?