William Makepeace Thackeray: Hiúság vására /2

Körülbelül olyan hosszú jegyzetet készítettem ehhez a könyvhöz, mint annak idején a Monte Cristo grófjához. Az említett könyv azonban fel volt osztva kötetekre, így több lehetőséget adott (majdnem) minden gondolatom kifejtésére.

Az előző bejegyzés így is elég hosszúra nyúlt, és csak egy dologról beszéltem benne, amelyet én személy szerint a legmeghatározóbbnak találtam a művel kapcsolatban. Aztán olvasgattam még a jegyzeteimet, és úgy döntöttem, szentelek még egy teljes bejegyzést ennek a könyvnek, hogy ne vesszen kárba a munkám. Így most a teljesség igénye nélkül felsorolok még néhány dolgot, amelyeket fontosnak éreztem olvasás közben feljegyezni.

Több valós történelmi részlet is megjelenik a könyvben, így például főleg Joseph Sedley kapcsán említésre kerül India, mint a Brit Birodalom gyarmata, amiről egyébként igen szívesen olvastam volna részletesebben, hogy hogyan folyhatott ott az élet. Valamint két valós csata is fontos „szereplő” a könyvben, a Quatre Bras-i és a waterlooi. Napóleont is elég sokat emlegetik a könyvben, legtöbbször gúnyosan Boney-nak hívják, és közvetve neki is fontos szerep jut, elvégre a fentebb említett csatákat is miatta vívják.

A könyv legvégén megtudjuk, hogy az író hogyan értesült a főszereplők életéről, ami persze korántsem garantálja, hogy ezek az emberek tényleg éltek. De miért ne élhettek volna? Persze nyilván nem a könyvbeli neveken, mert egy-két magas rangú személyt bizony kellemetlenül érintett volna a magánéletének kiteregetése.

Az író időnként kiszólogat az olvasónak, amit néhol teljesen indokolatlannak éreztem, néhol viszont szórakoztatott, amikor úgy „viselkedett”, mint egy valóságos vásári rikkancs. Abszolút át tudta ilyenkor adni ezt a vásári vagy cirkuszi hangulatot, és ezeket értékeltem. Valamint néhányszor megszólított embereket, mintha számukra íródott volna ez a könyv egyfajta erkölcsi példatárként, de hogy kik lehettek ezek az emberek, az nem derült ki.

Felírtam magamnak egy olyan kérdést, hogy vajon miért lett lenézett dolog a kereskedelem. Ezt a könyvtől függetlenül sem értettem soha, de azt hiszem, így a történet végére leesett a tantusz. A kereskedelemből ugyanis jócskán meg lehetett gazdagodni, ha valaki jókor volt jó helyen, volt elég tőkéje, és meghozta a megfelelő döntéseket (akárcsak manapság). A szegények eleve rossz szemmel nézték a gazdagokat, mint mocskos kizsákmányolókat. A gazdagok viszont, akik eleve beleszülettek a jómódba és a címek világába, lenézték a felkapaszkodottakat, akik nem voltak műveltek, és egyáltalán nem illettek az ő köreikbe, habár a vagyonuk már meglett volna hozzá.

Amit szintén nem értettem, és erre a kérdésre a könyv elolvastával sem kaptam választ, hogy miért vágják sokszor ezek a felkapaszkodott szülők a gyerek fejéhez, hogy ne játsszák már az úri fiút/lányt. Hiszen éppen ők nevelték vagy neveltették úgy a gyerekeiket, mint kis lordokat és lady-ket. Érzek itt egyfajta szakadást. A szülők, akik már felgazdagodtak a lordok és a lady-k közé, még számkivetettek ebben a társaságban, így megpróbálják a gyerekeiket feltoloncolni közéjük. Amikor viszont a gyerek tényleg elkezd urasan viselkedni, akkor meg ki vannak bukva…

Nem csak ebben a könyvben, hanem sok előzőben is feltűnt már, milyen gyakran éltek az emberek annak idején a hitel intézményével, és mennyire nem zavart sokakat, hogy akkora adósságokat halmoztak fel, hogy két élet is kevés lenne a törlesztésre. Ez nekem csak azért annyira szembetűnő, mert én nem tudnék úgy élni, mint ahogy például Rebecca élt, hogy folyton menekült a hitelezők és a behajtók elől, és mindenkit csak hitegetett a fizetéssel. Én értem a hitel működését, és aláírom, hogy vannak helyzetek, amikor szükséges, de nem gondolnám normálisnak, hogy valaki a napi megélhetéséhez is ehhez az eszközhöz folyamodjon.

Rendkívül furcsa és elkeserítő volt olvasni, mennyire meghatározta az emberek napi kapcsolatát is a pénz. Arra gondolok itt most konkrétan, hogy ha valaki a vagyona alapján hirtelen már nem tartozott a jómódúak közé, a korábbi barátai hirtelen elfelejtették, meg sem ismerték az utcán, és minden kapcsolatot megszakítottak vele. Illetve hogy milyen elsöprő érzelmekre és galád játszmázásra késztetett egyeseket szintén a pénz, miket meg nem tettek egyesek a remélt örökség érdekében (lásd pl. Bute Crawleynét). És azon gondolkodtam sokszor olvasás közben, hogy én el nem tudnám képzelni, hogy úgy éljek, hogy folyton csak várom, hogy a gazdag rokonaimtól végre rám szálljon a pénz és a birtok (netalán még egy cím is). Számomra teljesen hihetetlen az, hogy valakinek az az életcélja, hogy a rokonai halálával meggazdagodik, és hogy ki ne tagadtassék az örökségből, képmutató módon körülrajongja, és ápolja, védelmezi a szóban forgó rokont.

Rebecca életével kapcsolatban eleinte az volt az érzésem, hogy valahogy mintha eleve el lenne rendelve ebben a múltbéli világban, hogy aki rossz csillagzat alatt születik, az nem élhet jól. Megmondom őszintén, ahogy már az előző bejegyzésben is említettem, egy darabig, bár bosszantott, hogy mindenkit átvágott és manipulált, ugyanakkor élveztem végigkövetni, ahogy tör előre, és egyre feljebb emelkedik. Én azt hiszem, ahhoz képest, ahonnan indult, és amilyen kilátásai voltak, nagyon jó élete lehetett volna. Bíztam benne, hogy rá fog cáfolni a kezdeti feltételezésemre. De aztán kiderült, hogy neki nem elég a jó élet, ő a „legjobbat” akarta, a legfelső körökbe vágyott, gátlástalanul tört előre, és őszintén szólva elég nyilvánvaló volt, hogy ennek nagy bukás lesz a vége. De attól, hogy ő nem cáfolt rá a rossz születés – rossz élet teóriára, attól még az nem igaz. J

Szintén Rebeccával kapcsolatban még, nem tudtam eldönteni, mi az író saját vélekedése a hőséről. A történet elején szegény, szánandó lánynak állította be, akinek szemet kell hunyni a helytelen tettei felett, elvégre neki magának kell kikaparnia azt a bizonyos gesztenyét, sem pénz, sem rokonok, sem senki és semmi nem segíti őt az életben. Aztán elkezdte negatív színben feltüntetni, ami egyébként igaz is volt. Sok tettére nem lehet mentség a származása. Végül pedig a könyv végén azt éreztem, hogy mégis próbálja felmenteni őt, pedig közben maga is kimondta, hogy Rebecca egy rossz életű asszony, és olyasmiket is cselekedett, amik egyáltalán nem illenek egy könyv lapjaira. Én a magam részéről egy pillanatig sem kedveltem őt igazán. Az könyv első felében körülbelül találtam mentséget a tetteire, és kíváncsi voltam, hogyan alakul a sorsa. De aztán egyre inkább megbizonyosodtam róla, hogy a származásnak itt nincs az ég világon semmi jelentősége, mert ő bizony egy rosszindulatú, számító ember.

Érdekes volt számomra párhuzamot felfedezni két merőben más beállítottságú ember, Emília és Rawdon között, már ami az érzelmi életüket illeti. Bár ugye Emília és George kapcsolata nem tartott sokáig, de nekem az az érzésem, hogy valahova oda jutott volna, ahová Rebecca és Rawdon házassága. Mindketten rosszul választottak párt, csak Emíliának több „szerencséje” volt.

Végezetül pedig Dobbin kapitány valószínűleg azért is lett már nagyon korán a szívem csücske, mert rögtön a könyv elején, amikor megismerjük, megtudjuk, milyen válogatott kínzásokat kellett kiállnia gyerekként az iskolában a társaitól. Ezzel pedig nagyon együtt tudok érezni. A gyerekek még a felnőtteknél is gonoszabbak, mert nyíltan gonoszak, és így minden gonoszkodásuk biztosan célba talál. És még csak tudatában sincsenek annak, hogy tönkre tudnak vágni egy életet. Szerencsére a Dobbin kapitányét nem sikerült. J

NOHUN #23 Charles Kingsley: A vízibabák

A mai NOHUN részben egy nagyon különleges(nek tűnő) könyvről lesz szó. Vágjunk is bele.

A nagy könyv szerint sokan mesekönyvként emlegetik Kingsley művét, és az eredeti angol címből (The Water Babies: A Fairy Tale for a Land Baby) is erre lehetne következtetni. Sőt, a forrásaimban is mindenhol mesekönyvként szerepel. Pedig állítólag egyáltalán szó sincs itt semmiféle gyerekeknek szóló történetről.

Habár a főszereplőnk egy gyerek, a kéményseprőként dolgozó Tom. És azt is be kell ismernem, hogy a történet kétségtelenül elég mesésen kezdődik. Tom ugyanis egy gazdag házban történt galiba után éppen menekülésben van. Egy általa biztonságosnak ítélt helyen aztán megpihen, elalszik, és belecsusszan egy folyóba, ahol vízibaba válik belőle. Egy elvarázsolt világba kerül, ahol sok fura figurával megismerkedik, és ahol újratanulja, miről is szól valójában az élet.

Ez eddig akár valóban lehetne mese is, de a könyvben nagyon érdekes témák kerülnek tárgyalásra, úgy mint a vallás, az oktatás, a gyerekmunka és a szegénység. Valamint a történet bemutatja Charles Darwin nem sokkal korábban megjelent A fajok eredetéről című könyvének főbb téziseit is.

A vízibabák világát tündérek irányítják, akiknek célja, hogy összegyűjtsék a szenvedő gyerekeket, és különféle technikákkal „megjavítsák” őket, hogy később normális felnőttekként élhessenek tovább. Ennek kapcsán engem például nagyon érdekelne, hogy Kingsley vajon azért adott a tündéreknek megmentő szerepet, mert annyira kilátástalannak látta a gyerekek helyzetét, vagy pusztán a meseszerűség kedvéért kerültek a történetbe.

Sajnos források elég szegényesen állnak rendelkezésre erről a könyvről, pedig engem az is nagyon felcsigázott, hogyan lehet egy gyerekkönyvbe evolúciós témákat is belecsempészni úgy, hogy mondjuk a gyerekek is megértsék. Vagy ez ilyen kettő az egyben könyv lehet, amely egyaránt érdekes olvasmány a gyerekeknek és a felnőtteknek? Én nem vagyok a mesekönyvek kifejezett rajongója, de erre a történetre mindenképpen befizetnék.

(Források itt és itt.)

Férfiszerelem | William Makepeace Thackeray: Hiúság vására

Következzen most egy jó nagy falat, egy nyolcszáz oldalas könyv, a Hiúság vására. A terjedelméből nyilvánvaló, hogy rengeteg mindenről lehetne beszélni a könyv kapcsán, de én mindösszesen egy dolgot szeretnék kiemelni. (Illetve egy nagyobb volumenűt, a kisebbeket pedig egy külön bejegyzésben gyűjtöttem össze.)

Először is tekintsük át nagyon röviden a történetet. A könyvnek másfél főszereplője van. Na jó, kettő, de nekem az volt az érzésem, hogy egyikükről többet olvashatunk. (Vagy csak több minden történik vele?) Két fiatal lányról, Emíliáról és Rebeccáról van szó, akik a könyv kezdetén egyszerre távoznak egy lányiskolából. A két lány teljesen más társadalmi helyzetben van, míg Emília egy jómódú családból származik, addig Rebecca szegény árva. Útjaik hamar kettéválnak, és a legkülönfélébb dolgok történnek velük. Az ő történetükön keresztül bemutatásra kerül, milyen is az élet akár a legalsó, akár a legfelső körökben. Ugyanakkor mindkettejüknek kijut a jóból és a rosszból is. Egyszóval a könyv magát az életet hivatott tulajdonképpen bemutatni. Én magam viszont meg sem kísérlem részletesen leírni mindazon eseményeket, amelyekről a könyvben szó van, mert az maga is elég terjedelmes szöveget jelentene.

A történet cseppet sem unalmas, tényleg minden fejezetben történik valami jelentőségteljes. A karakterek is zseniálisak mind egy szálig. Emília és Rebecca két teljesen ellentétes jellem. Emília képviselné a színtiszta jóságot, de hamar meglátni a gyengeségeit, és bizony komoly hibákat is elkövet. Rebecca pedig elég alávaló nőszemély, de egy darabig (nekem körülbelül a fia születéséig) elég élvezetes volt olvasni a mesterkedéseit. Végig az volt az érzésem, hogy az író mintha megpróbálna időnként mentegetőzni Rebecca tettei miatt, holott az egész karakter annyira átlátszó volt. Az elején még én is úgy gondoltam, hogy az előrejutása érdekében muszáj fortélyokhoz folyamodnia, de aztán elkapta szegényt a gépszíj, mindent akart, és ezért mindenkin átgázolt, és akkor már nem voltam kibékülve vele.

De ebben a bejegyzésben két másik karaktert szeretnék kiemelni, akik számomra nagy-nagy meglepetések voltak. A szerelmes történeteknek elkerülhetetlenül részei a férfi karakterek, akik általában a vágy tárgyai. Csak ritkán találkozunk olyan könyvvel, amelyben épp a férfi az, aki lángol, aki eleped a nőért. Vagy ha vannak is ilyenek, hát elég tartózkodóak, úgy kell kihámozni belőlük, hogy mit akarnak. És a szerelmi tragédiák sem őket érintik rosszul többnyire. Úgyhogy amikor igazán érző szívű férfiakkal találkozik az ember, az olyan jó érzés. Jó érzés tudni, hogy léteznek, és nem csak a hatalom és a pénz mozgat mindenkit.

Két ilyen elismerésre méltó karakter is volt ebben a könyvben, az egyik Rawdon Crawley, a másik pedig William Dobbin, őket szeretném most bemutatni nektek.

Kezdjük Crawley-val, mert ő kevéssé fedi fel az érzelmeit, de én azt hiszem, hogy Rebeccának sikerült igazán magába bolondítania. Pincsikutyaként követte a nőt mindenhova, és bármit megtett érte és neki. Lemondott az előkelő családjáról, a tekintélyes örökségéről, ugyanakkor folyton estélyekre járt, és mindent megszerzett Rebeccának, amit csak a nő kiejtett a száján. És ahogy Rebecca távolodott tőle, ő úgy vált eleinte egyre ragaszkodóbbá. De a fiuk születése után kezdett egyre inkább rádöbbenni, mennyire melléfogott, mert hát Rebecca enyhén szólva is távol állt a mintafeleség képétől. Anyának pedig inkább nem is nevezném. Rawdon viszont, aki eleinte egy tudatlan, állat módjára viselkedő katonának lett beállítva, megszelídült mellette és a fia mellett, és azt hiszem, tisztességes férj vált volna belőle. Örültem, hogy a botrány kitörése után, nem hagyta magát újra rászedni a felesége által, és kitartott a maga igaza mellett, és beletörődött a szakításba.

William Dobbin Emília férjének, George Osborne-nak a legjobb barátja volt, és az első pillanattól kezdve szerelmes volt Emíliába. Hallgatag, együgyű, magának való embernek ismerhettük őt meg, de ahhoz az első pillanattól kezdve nem férhetett kétség, hogy megtett mindent, amiről úgy gondolta, hogy boldoggá teheti szíve választottját. Nem csak, hogy jelentős szerepet játszott abban, hogy létrejöhetett a frigy Emília és George között, hanem később is támogatta Emíliát és a fiát anyagilag és érzelmileg is. Látszólag elfogadta azt a tényt is, hogy Emília sosem lehet az övé, de mikor Emília súlyosan megbántotta, akkor elszakadt nála a cérna, és amit akkor mondott neki, attól, higgyétek el, szem nem marad szárazon. Vérzett a szívem érte, mikor rájött, illetve úgy kezdte érezni, hogy elpocsékolta legnemesebb érzéseit és gyakorlatilag az egész életét valakire, aki egyáltalán nem méltányolta sem őt, sem a tetteit. Sajnáltam, hogy arra kényszerült, hogy mindezt bevallja. Mert ő egy igazi, nemes szívű lovagként tűnt fel az egész könyvben.

Én mindkét férfivel mélyen együtt éreztem, és sajnáltam őket, mert igazán megérdemelték volna a boldogságot. De ahogy Thackeray is írta (és lentebb, az idézetek közt megtaláljátok), ki lehet boldog a Hiúság Vásárában? Ahol értéke csak a vagyonnak és a nemesi címeknek van. Ahol mindenki csak megjátssza magát, és az „előadás” végén magányosan és bánatosan tér nyugovóra. Ahol minden csak az érdekekről szól. Bizony, néha túl későn jövünk rá, hogy mindent feláldoztunk a látszat érdekében, azért, hogy különbnek tessünk másoknál.

Meglepő módon aktuálisabb nem is lehetne a könyv, elvégre manapság a különféle közösségi média felületek megkönnyítik számunkra, hogy összehasonlítgassuk egymást, és igyekezzünk mások fölébe kerekedni. De ennek a könyvnek épp az a tanulsága szerintem, hogy nem szólhat az életünk pusztán arról, hogy megmutassuk a világnak, hogy mi akárkinél jobbak vagyunk. Mert ha így van, akkor csupán mi is részesei leszünk ennek a bizonyos Hiúság Vásárának, és soha nem lesz nyugtunk, sosem leszünk sem boldogok, sem elégedettek.

Melegen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akit érdekelnek az emberi sorsok, aki szeret hosszan elidőzni egy-egy történetben (mégis csak 800 oldalról van szó!), vagy aki pusztán csak szeretne jól szórakozni ebben a vásári komédiában (tragédiában?).

A következő listás könyvekre történik utalás: Az ezeregy éjszaka meséi, Robinson Crusoe, Cecilia, Udolpho rejtélyei, Humphry Clinker kalandozásai, Ivanhoe, Az ifjú Werther szenvedései, Vonzások és választások

Itt is sokat kártyáznak, a nők pikéteznek, a férfiak pedig whisteznek, de megismerkedünk egy új kártyajátékkal is, a francia trente et quarante-tal. Ugyanakkor itt már „modernebb” játékok is megjelennek, úgy mint a biliárd és a rulett.

Magyar utalás is van a könyvben: „Becky más magyar mágnásokkal is megismerkedett a hadseregnél 1816-17-ben Franciaországban.”

„A világ csak tükör, amely mindenkire saját arckifejezését vetíti vissza.”

„Isten szakállas teremtményei éppen olyan mohók a dicséretre, éppen olyan válogatósak ruházatukban, éppen olyan büszkék előnyös megjelenésükre, éppen annyira tudatában vannak hódítási képességüknek, akár a legkacérabb nő a világon.”

„Ha valaki szegény ahhoz, hogy cselédet tartson, bármilyen előkelő is, magának kell kisöpörnie a szobáját, s ha egy édes kislánynak nincs édesmamája, hogy az ügyet elintézze a fiatalemberrel, saját magának kell hozzálátnia.”

„Nincsenek-e ilyen kis fejezetek mindenki életében, amelyek semminek látszanak, s mégis hatnak az egész történet folytatására?”

„…nagyon hízelgő egy nőre, ha a vele egyneműek megvetik.”

„Ha az emberek csak okos házasságot kötnének, micsoda fennakadás állna be a népesség szaporodásában!”

„Sohase mulasszunk el egy alkalmat sem, ha kedves szót mondhatunk. Mint ahogy Collingwood, amint üres helyet látott meg a birtokán kivett a zsebéből egy szem makkot és elültette, úgy kell bánni a bókjainkkal is egész életünkben. Egy szem makk semmibe sem kerül, de csodálatos tölgyfa sarjadhat belőle.”

„De prédikáció nélkül is eszünkbe véshetjük azt az igazságot, hogy az a nyüzsgés, diadalmámor, nevetés és vidámság, melyet a Hiúság Vására a közönségnek bemutat, nem mindig kíséri el a szereplőt a magánéletbe, s néha komor levertség és gyászos búbánat fogja el.”

„Miféle titokzatos mesmerismus rejlik a barátságban, hogy a hatása alatt olyasvalaki, aki egyébként lomha vagy hideg, vagy félénk, a más érdekében bölccsé, tevékennyé, határozottá válik?”

„Mindig szilárdnak lenni a maga igazában, mindig előretörni, sohasem kételkedni – nem ezek azok a nagy képességek, amelyekkel a butaság megszerzi vezető szerepét a világban?”

„…mielőtt valaki a pokolba megy, előbb egy egész sereg más lelket küld oda.”

„Ha a kényelmes jólét nem is teszi tisztességessé az embert, legalább megtartja a tisztesség útján.”

„Mihelyt az egyik füllentés, hogy úgy mondjuk, esedékessé válik, rögtön másikat kell koholni, hogy be lehessen váltani a régebbi elfogadványt, s így a forgalomban lévő hazugságok elkerülhetetlenül szaporodnak, és napról napra nő a leleplezés veszélye.”

„Bár kétlem, hogy a jámborságnak az a gyakorlata, melyet nőrokonaink oltanak belénk kora ifjúságunkban, tudniillik, hogy hálásnak kell lennünk, amiért jobban jártunk, mint mások, nagyon ésszerű vallásosság.”

„Ha egy utas örökösen remek poggyászáról beszél, amely véletlenül éppen nincs vele, akkor, fiam, őrizkedj attól az utastól. Tízet egy ellen, hogy szélhámos.”

„Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?”