Akkor és most 3 | Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise

 

Most már határozottan kijelenthetem, hogy 2020 a félbehagyások éve… Na jó, ez így nagyon csúnyán és lehangolóan hangzik. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy 2020 a tudatos elengedés éve. És akkor ebből, azt hiszem, máris sejthető, miről lesz ma szó.

Igen, hivatalosan is csatlakoztam az anonim könyvet félbehagyók csoportjához. Persze tudom, hogy csak kettőről van szó, de ez nálam hatalmas szó. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a több száz könyvből, amit életem során olvastam, huszonpár év alatt mennyit hagytam félbe. Sőt, ha kell, tételesen is fel tudom sorolni. És ezeket általában nem csak azért hagytam abba, mert nem tetszettek, hanem más egyéb indokaim is voltak rá. (Mint ahogy például 2020-ig az egyetlen blogos félbehagyott könyvnél is… amiről nem beszélünk…, ezért nem is linkelem be. A mai napig felcseszi az agyam.)

Aztán jött ez az év, ami ugye egyébként is elég rendhagyó volt, de úgy látszik, az olvasási életemben is nagy változásokat hozott (és még nincs is vége az évnek!). Szóval idén eljutottam a 2, azaz kettő darab félbehagyott könyvhöz. Az első az Üvöltő szelek volt, a második pedig a bejegyzés címében említett mű.

Az Új Héloise-t a molyos kihívás miatt (is) kezdtem el újra, és ezzel a könyvvel végérvényesen el is dőlt, hogy nem tudtam a kihívást teljesíteni. Egy egészen kicsit cikinek érzem ezt a félbehagyást, elvégre ez a könyv nekem hatalmas szerelem volt első olvasásra, és amikor csak lehetett, áradoztam róla. Beleszerettem abba a fajta fordított felállásba, hogy a férfi az érzelmesebb, a nő pedig a realistább. Imádtam az évődésüket, és később azt, ahogyan a fennálló helyzetet kezelték. Az első nekifutásomról és kicsit bővebben a sztoriról egyébként itt, itt és itt olvashattok.

Másodjára idén június 30-án kezdtem el a könyvet, ezt ugye pontosan tudom, mert mióta regisztráltam molyra, mindig bejelölöm, mikor mit olvasok. És augusztus 22-én, amikor ezt a bejegyzést írtam, még mindig csak az első kötet kétharmadánál tartottam körülbelül. Kezdettől fogva éreztem, hogy ez most olyan nyögvenyelős. Ami egyáltalán nem a könyv hibája, hanem azt hiszem, én nem voltam most erre ráhangolódva. Egész egyszerűen most másra vágytam, és az, amit korábban imádtam ebben a történetben, egyszeriben rohadtul idegesíteni kezdett.

Azért persze küzdöttem vele, mert én határozottan azt hoztam magammal a kis batyumban otthonról a hamuban sült pogácsa mellett, hogy amit egyszer elkezdtünk, azt be kell fejezni. De az évek során, és rengeteg fájdalmas, saját magam elemezgetésével töltött óra után rájöttem, hogy ez igazából egy baromság. Ettől még persze a dolog nem megy könnyen, elvégre az Üvöltő szelek is elég régóta nyomasztott már, mire eljutottam oda, hogy abbahagyjam (és itt direkt nem a feladjam szót használtam!).

Viszont az érdekes a dologban, hogy az Üvöltő szeleknél is és most is határozottan volt egy pillanat, amikor egyszerűen csak megjelent a gondolat a fejemben mindenféle kommentár és ellenkezés nélkül, hogy ennek itt most véget kell vetni. Ami számomra azért furcsa és elgondolkodtató, mert én tényleg hajlamos vagyok kényszeríteni magam bizonyos dolgokra, amik az adott pillanatban egyáltalán nem esnek jól (ilyen például a testmozgás is, na de ez teljesen más lapra tartozik J).

Szóval be kell valljam, büszke vagyok magamra. Tényleg, őszintén örülök most annak, hogy mindenféle harc nélkül meghoztam ezt a döntést, és annak, hogy ezt egyáltalán nem élem meg kudarcnak.

Ebben a bejegyzésben tehát szó sem volt magáról a könyvről, de igazából ezekben az Akkor és most bejegyzésekben inkább az újraolvasási tapasztalataimat szerettem volna lejegyezni, és végeredményben ez is egyfajta tapasztalat. Viszont azt mindenképp le kell szögeznem, hogy ez a félbehagyás egyáltalán nem minősíti a könyvet! A könyv továbbra is zseniális, és továbbra is áradozni fogok róla, amikor csak tudok! J

NOHUN #26 Anthony Trollope: Phineas Finn

 

A mai NOHUN részben egy újabb Anthony Trollope könyvről lesz szó.

Ha egy írótól több könyv is fent van a listán, és egyikből sem készült magyar fordítás, az nekem valamiért gyanús. Trollope-nak összesen ez a két könyve van fent a listán, és csupán egy könyvéből készült fordítás, legalábbis a moly szerint, az viszont pont nem szerepel a listán. Felettébb érdekes…

Ez a mai könyvünk, a Phineas Finn (Phineas Finn, the Irish Member) az előzőhöz hasonlóan egy sorozat része. Ebben a sorozatban Trollope a politikusok életét veszi egy kicsit górcső alá.

Phineas Finn egy ambiciózus fiatalember, aki magas politikai és társadalmi körökbe vágyik. Ezen céljainak eléréséhez a gyengébbik nemet is felhasználja, és minden lelkiismereti aggálya ellenére több vasat is tart a tűzben. Ez azonban sohasem vezet jóra, így Phineas barátunk vesztét is az fogja okozni, hogy rossz hölgy mellett teszi le a voksát, ami miatt párbajba is keveredik egy másik úriemberrel.

Valamint szegény Phineas olyan áldott jó embernek teremtetett, akinek elvei vannak, amiket sajnos nem tud összeegyeztetni a politika világában játszódó történésekkel. Így amikor egy fontos ügyben a saját pártja ellen szavaz, lemondatják. Egy újabb hölgy személyében érkezne a segítség, de ekkor már valószínűleg győzött főhősünkön a jobb belátás, nem fogadja el a gazdag özvegy házassági ajánlatát, inkább visszatér csendes hazájába.

Ha már politikáról van szó, engem sokkal jobban érdekelnének a háttérben meghúzódó, valódi hatalmi harcok (már ha léteznek ilyenek egyáltalán), semmint a nőtől nőig való szaladgálás. Mert a leírások alapján én sokkal inkább látom Phineast „házasságszédelgőnek” (barátnőszédelgőnek, de ilyen szó ugyebár nem létezik), mint komoly politikai babérokra törő férfiúnak. Így nincs is hiányérzetem, már ami a könyv magyar fordítását illeti.

Forrás: https://trollopesociety.org/book/phineas-finn/

Akkor és most 2 | Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály

A következő Akkor és most páciens az általam sokat emlegetett és nagyon szeretett Kohlhaas Mihály volt.

Természetesen az eredeti bejegyzést is hozzá olvastam, azt itt éritek el. Abban elég jól össze is foglaltam ennek a rövidke műnek a tartalmát, úgyhogy ezzel most nem is szeretnék foglalkozni.

Bármennyire is tetszik ennek a könyvnek a témája, már az első olvasáskor is éreztem, és most másodjára pedig csak még inkább, hogy Kohlhaas nem az a tipikus pozitív főhős. Mert bizony ő tesz olyan dolgokat, amelyek elítélendőek. Persze ha nagyon akarnám, meg tudnám magyarázni, hogy miért teszi ezeket. De nem akarom, mert bármennyire is az igazság pártján igyekszem állni, jelen esetben az az igazság, hogy Kohlhaas is követ el igazságtalanságokat. Szóval nem kell őt mentegetni.

Ugyanakkor az ő igazságtalanságaitól eltekintve még mindig nagyon tetszett a kitartása és a megingathatatlansága. Tetszett, hogy az esetek többségében mégis csak igyekezett saját magát is alávetni az igazságszolgáltatásnak, ahogy például az utolsó jelenetben is láthatjuk.

Úgy érzem, hogy a helyzetet figyelembe véve ki lehet jelenteni, hogy Kohlhaas mindent, sőt, még többet is megtett, hogy a helyes úton tartsa az ügyét. És mit kapott cserébe? Folyamatos eltussolást, pusztán azért, mert ő nem várúr. Mert ő nem valaki, és nem voltak rokonai sem magas beosztásban. Csoda, hogy ép ésszel kibírta a könyv végéig.

Ezúttal azonban még valami feltűnt Kohlhaasszal kapcsolatban, ami csak megerősítette bennem a rokon érzéseket. Mégpedig az, hogy nem volt ő túlzottan szószátyár ember. Alapból sem beszélnek sokat ebben a rövidke történetben, inkább leírásokból értesülünk az eseményekről. De azon ritka alkalmakkor, amikor Kohlhaas megszólal, akkor viszont tuti, hogy valami lényegeset mond, és ráadásul elég ütős megfogalmazásban (lásd pl. a két idézetet a régebbi bejegyzésben).

Egyszóval mind a főszereplő, mind az ügye, a könyv fő témája tagadhatatlanul nagyon közel állnak hozzám. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy ezt a történetet nem csak többszörösen összetett, néhol szinte már végtelennek tűnő mondatai miatt lehet nehéz olvasni. Azt hiszem, hogy ilyen fajta végletességgel, mint amit ez a történet bemutat, nehéz lehet olyan valakinek azonosulnia, aki maga is nem ilyen. Ez bizony lehet bosszantó. És ez nekem csak azért most tűnik fel, mert én biza ilyen makacs vagyok, mint ez a jóember Kohlhaas.

Persze én nagyon szeretném, ha minden ember kicsit ilyen lenne, és kiállna (ki merne állni) a maga jogos igazáért. Talán ellentmondásnak tűnhet, de én egyenesen azt hiszem, hogy akkor békésebb és barátságosabb lenne a világ. Túlságosan megengedők vagyunk, és beletörődünk sok dologba, amibe pedig nem kellene.  Erre én azt mondom, hogy szorítsuk össze a fogunkat, álljunk a sarkunkra, és legyünk egy kicsit mind Kohlhaas Mihályok. Nem az a fajta Kohlhaas, aki városokat gyújt fel, mert lássuk be, az nem a helyes lépés. Hanem az a másik, aki akárhányszor képes újratárgyaltatni az ügyét, nem pusztán az igazságtételért, hanem azért, hogy példát statuáljon, hogy egy embert sem lehet eltaposni, tűnjön bármily kicsinek és jelentéktelennek.

Akkor és most 1/2 | Friedrich Hölderlin: Hüperión

Ma következik a Hüperión újraolvasási kalandjaim második felvonása. Először egyben írtam meg az egészet, de olyan sok mindent sikerült összeszednem, hogy végül úgy döntöttem, kitesz ez két bejegyzést is.

Az első rész igencsak negatív hangvételűre sikeredett, ezért most igyekszem a pozitívumokra koncentrálni, mert azok is vannak! De… J még mielőtt ezekről fellebbenteném a fátylat, még valamit, egy icipici negatívumot, vagyis egész pontosan kettőt meg kell említenem.

Az egyik, hogy akiknek nem voltak a Hüperiónéhoz hasonló élményei, azok kevésbé tudnak azonosulni vele, és így nekik nem valószínű, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert alapvetően itt kevés a cselekmény, a hangsúly inkább az elmélkedésen van.

A másik pedig, hogy teljesen meg tudom érteni, ha valaki esetleg nehezen olvashatónak titulálná a könyvet. A mondatok néhol bekezdésnyi hosszúak, tele gondolatjelekkel, ezt talán nehéz lehet követni. A leírások is helyenként elég nyakatekertek. Szóval be kell ismernem, nem egyszerű olvasni. Mégis, én azt hiszem, ha valaki megértéssel fordul Hüperión sorsa felé, akkor túl tudja tenni magát a könyv hibáin.

Mert ez egy szuper könyv, szerintem ez az előző két bejegyzésemből is kitűnt (vagy ha nem, hát akkor tessék, most határozottan kijelentettem! J). Annyira szuper, hogy egy csomó pozitívum is van benne. Na jó, talán csomó nem, de ezek nagyon fontos pozitívumok, amelyek szorosan kapcsolódnak az előző bejegyzésben tárgyalt negatívumokhoz. Íme:

A tényleges tettek elterelik a figyelmünket a világ gonoszságáról

Az igaz barátságok nagyon ritkák, de nagyon értékesek

A természet közelsége megnyugtat és elviselhetővé teszi az életet

Ezek azok a dolgok, amelyek segítségével Hüperión megküzd a problémáival. És azt hiszem, nekünk is használnunk kellene az általa ajánlott gyógyíreket. Ezek ugyanis olyan alapvető igazságok, amelyek kivétel nélkül mindenkinél működnek. Próbáljátok csak ki!

Ha rossz passzban vagytok, kezdjetek el csinálni valamit az ágyban tespedés helyett. Bármit, tényleg! Mosogassatok el. Olvassatok. Sétáljatok. Nem fogja megoldani a problémát, de eltereli majd a gondolataitokat, és sokszor az is óriási segítség.

Ha problémátok adódott, üljetek le egy csésze kávéra (vagy bármire) a barátaitokkal. Néha jó csak úgy átbeszélni valakivel a dolgot, akiről biztosan tudjuk, hogy meghallgat. És az is lehet, hogy véletlenül pont neki lesz valami megoldása a helyzetre.

Menjetek el a közeli parkba, vagy akinek van, elég csak a kertbe kimennie, és figyeljétek meg, sokkal jobban lesztek! Nézegessétek a fákat, hallgassátok a madarakat. Sőt, ehhez már egy egyszerű, panelházi balkon is elég néha. Ültessetek csak egyetlen cserép zöldséget. Vagy virágot. Én totál kertellenes voltam, amíg egyszer hirtelen felindulásból nem vettem egy cserép szamócát. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyrészt a párom gondozta, mert én abszolút kerti analfabéta vagyok, annyira nem értek a növényekhez, hogy még a kaktuszokat is kinyírom. De az érzés, amikor leszedtem az első szem szamócát… megfizethetetlen!)

Határozottan emlékszem, hogy mind a pozitív, mind a negatív gondolatok és érzések megvoltak bennem az első olvasáskor is. Ezt azért érzem fontosnak kihangsúlyozni, mert egy könyv újraolvasásakor mindig attól tartok, hogy csalódást fog okozni. Ezért is nem kenyerem nagyon az újraolvasás. Ez esetben is féltem, hogy az emlékeimben élő tűz csupán pillanatnyi lángolás volt, de szerencsére az ellenkezője igazolódott be.

Számomra ez a könyv a felnőtté válás esszenciája volt és marad is. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, akit hasonló problémák gyötörnek, mint Hüperiónt, vagy aki szeretné megérteni a mamahotelekben lakó, látszólag céltalanul bolyongó fiatalokat.

Végezetül íme egy csokor friss idézet: J

„Aki csupán megszagolja – nem ismeri a virágot, és nem ismeri az sem, aki letépi, csak azért, hogy tanulmányozza.”

„…semmi sem oly kicsiny és kevés, hogy lelkesedni ne lehetne rajta.”

„Az ember mindent látó, mindent megvilágító nap, ha szeret, és ha nem szeret: sötét lakás, amelyben füstös lámpás ég.”

„Ó, mennyire igazuk volt a régi zsarnokoknak, ha tiltották az olyan barátságokat, mint a miénk! Így olyan erős az ember, akár egy félisten, és nem tűr meg a maga körében semmi arcátlant!”

„Hidd el nekem, igaz lelkemből mondom: nagy-nagy fölösleg a beszéd. Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén.”

„Évezredek során vándorolnék, át minden csillagon, felöltenék minden formát, megnyilatkoznék az élet minden nyelvén, hogy egyszer, csak egyszer újra találkozzam véled.”