Világszám! 1. | Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

Két héttel ezelőtt olyan dolog történt itt a blogon, ami korábban még sosem. És ez most valamilyen érthetetlen okból őrületes boldogsággal tölt el. 😊 Arról van szó ugyanis, hogy a Brás Cubas síron túli emlékezéseiről volt már szó korábban a blogon, méghozzá a – jelenleg szünetelő, de nem elfelejtett – NOHUN sorozatban. Ám a Helikon kiadó jóvoltából végre a magyar olvasók is megismerkedhetnek Machado de Assis regényével.

Kíváncsi lennék, minek apropóján jutott a kiadó arra az elhatározásra, hogy vállalja ennek a közel 150 éves regények a fordítását és kiadását. Talán veszem majd a fáradtságot, és írok nekik egy kedves-lelkes, érdeklődő levelet ezügyben. 😊

Már a megjelenéskor elolvastam a NOHUN-os bejegyzésemet a könyvről, mert érdekelt, hogy mire jutottam annak idején azt illetően, hogy elolvasnám-e ezt a regényt, ha lenne magyar fordítás. Akkor egyértelműen azt állítottam, hogy nagyon érdekelne ez a történet. De bármit mondtam volna is akkor, valószínűleg így is, úgy is elolvastam volna.

Ilyen előzmények tekintetében várhattam volna sokat ettől a könyvtől, de nem tettem. Ennek oka pedig a cím fordítása. Mivel a nagy könyv megjelenésekor ennek a regénynek még nem volt hivatalos magyar címe, a nagy könyv fordítói gyakorlatilag egy az egyben átvették az eredeti címet (már amennyire én ezt a nagy portugál tudásommal meg tudom ítélni…), vagyis a nagy könyvben Brás Cubas posztumusz emlékiratai szerepel. Bár a posztumusz nem éppen a legmagyarabb szó, szerintem egész nyugodtan maradhatott volna. Egyrészt azért, mert ez a cím sokkal inkább passzolt volna magához Brás Cubashoz, a főhősünkhöz. Ezt majd később még kifejtem. Másrészt a „síron túli emlékezései” nagyjából ugyanannyira magyartalanul hangzik, mint a posztumusz szó. Vagy talán még inkább. Legalábbis számomra.

A borítót viszont nagyon eltalálta a Helikon. Pontosan olyan többértelmű, és pontosan ugyanúgy megadja az olvasónak az értelmezési szabadságot, mint maga a regény.

A könyvhöz három előszó is készült. A másodikat és a harmadikat az író és a fiktív író, vagyis Machado de Assis, illetve maga Brás Cubas írta, vagyis ezek szerves részei a regénynek. Az elsőt kifejezetten a magyar kiadáshoz Cserna-Szabó András írta. Bevallom, nem olvastam még tőle semmit, pedig nagyon ígéretesnek tűnő könyvei vannak. (A Szíved helyén épül már a Halálcsillagot a megjelenése óta szeretném elolvasni, mert nagyon tetszik a címe, de sajnos még nem jutottam oda. Talán majd most.) Az kétségtelen, hogy a könyv stílusát nagyon jól sikerült átvennie. Mindazonáltal számomra semmi újat nem tett hozzá a könyvhöz. Inkább olyan volt, mint a filmekhez készült előzetes. De ha már valaki megvette a könyvet, valószínűleg el fogja olvasni, vagy legalábbis belekezd, és akkor ki fog derülni számára, hogy milyen, és hogy ez neki tetszik-e. Egyszóval kicsit céltalannak éreztem.

Ha már itt tartunk, utószó is volt a könyvhöz, amit Milton Hatoum, egy kortárs brazil író írt. Sajnos azt kell mondjam, hasonlóképpen nem láttam értelmét, mint az első előszónak. Nem szeretem az ilyen hivatalos „magyarázatokat”. Köszönöm szépen, de van nekem saját képzelőerőm, és majd én azt hallok ki a sorok közül, amit szeretnék. Ráadásul ez a könyv ebből a szempontból egy igazi kincs, mert itt aztán semmilyen nagy tanulság nincs az ember szájába rágva. És akkor itt el is érkeztünk a lényeghez, az egyik legfontosabb dologhoz, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban szeretnék kiemelni.

De erről majd bővebben két hét múlva…

Ha most kellene összegezned az életed, milyen nagy tanulságot vonnál le belőle?

Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

Ma egy nagyon különleges könyvvel kezdünk el foglalkozni. De hogy miért is különleges, az majd csak a következő bejegyzésből fog kiderülni. 😊 Ma csak megnézzük Joaquim Maria Machado de Assis Brás Cubas síron túli emlékezései című művének cselekményét.

Ahogy az a címből is kiderül, itt egy visszaemlékezésről van szó. De nem akármilyenről! Brás Cubas, a főszereplőnk a halála után emlékezik vissza az életére.

Emlékezéseit a halálával kezdi, egész részletesen leírja a halálának körülményeit. Aztán néhány fejezet múlva, bravúros logikával áttér a születésére, és onnantól fogva, ugyan kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal, de egyenesen haladunk előre az életében.

A kisgyermekkorából azt emeli ki, hogy milyen szertelen, vadóc volt, és hogy főleg az apja mennyire elkényeztette őt. Nem tudott olyan csínyt elkövetni, amiért igazán megfenyítették volna.

Az első igazi kellemetlenség az életében az első szerelme miatt éri. Marcela ugyanis egyszerre több vasat tart a tűzben, és láthatóan mindig annak kedvez, aki éppen a legtöbb és a legdrágább ajándékokkal halmozza el őt. Mivel Brás jómódú családból származik, ez eleinte nem probléma számára, de aztán rövid időn belül jókora adósságot halmoz fel. Ekkor az apja erőszakkal Európába, Portugáliába küldi, egyrészt, hogy elszakítsa Marcelától, másrészt pedig, hogy jogot tanuljon.

Néhány évet ott tölt, és valóban jogi tanulmányokat folytat, sőt, el is végzi az iskolát, de emellett elég léha életet él. Egy napon azonban az apja hazahívja, mert az anyja súlyosan lebetegszik. Brás még éppen időben érkezik vissza Rióba (Rio de Janeiro), hogy néhány szót válthasson nagy beteg anyjával, röviddel azután azonban a nő meghal. Brást annyira lesújtja ez a szomorú eset, hogy egy időre az egyik vidéki birtokukra vonul vissza.

Ekkor is az apja lendíti ki a fásultságból, kérleli, hogy egyrészt lépjen fel a politikában, másrészt pedig nősüljön meg. Brás mindkettőbe beleegyezik. Az apja már ki is nézte számára az egyik befolyásos képviselő lányát, bízva abban, hogy ez a házasság majd a karrierjére is jó hatással lesz.

Brás ekkor ismerkedik meg Virgíliával. Egy ideig randiznak is, ám végül Brás kosarat kap, Virgília az egyik vetélytársához, Lobo Neveshez megy hozzá. Kis idővel az esküvő után Virgília és Brás egy bálban találkoznak újra. Ekkor még csak beszélgetnek, a következő bálban már táncolnak is néhány keringőt, és menthetetlenül egymásba szeretnek. Ekkor kezdődik meg a hosszú éveken át tartó, titkos viszonyuk, és ennek a viszonynak a leírása teszi ki a könyv nagy részét. Brás barátságot köt Virgília férjével, Lobo Nevesszel, így bejáratos lesz a házukba. Ám csakhamar gyanakodni kezdenek rájuk. Ekkor vesz egy kis házikót, ahová beköltöztetik Virgília egykori varrónőjét, így a nő akaratlanul is a titkos kapcsolat őrzője lesz.

Nagyon szeretik egymást, ám Virgília nem hajlandó elhagyni Lobo Nevest. Brás annyira odavan a nőért, hogy látszólag képes belenyugodni a másodhegedűs szerepébe. Ám Lobo Nevest kinevezik egy északi tartomány elnökévé, ami azzal jár, hogy oda kell költözniük, így Brás és Virgília kapcsolatának a távolság miatt vége szakad.

Ezután Brás csak teng-leng. A nővére összeismerteti egy potenciális menyasszony-jelölttel, ám a lány tragikusan fiatalon egy járvány áldozata lesz. Politikai babérokra tör, nem kisebb pozíciót céloz meg, mint a miniszterit, ám kudarcot vall. Ezután ellenzéki újságot alapít, de azt is feladja. Virgíliával is találkozik később újra, amikor visszaköltöznek Rióba, de a kapcsolatukat már nem újítják fel.

Az utolsó fejezetben összegzi az életét, és arra jut, hogy sok mindent nem ért el, de azt sem mondhatja, hogy rossz élete volt, mert látott a magáénál sokkal sanyarúbb sorsokat is.

Ha most írnád meg az életrajzodat, életed melyik eseményét tennéd a fő helyre?

„Higgyék el, nincs jobb dolog az emlékezésnél, senki ne higgyen a jelen boldogságban… Az idő múlásával, amikor lecsillapodik a szenvedély, akkor igen, akkor már átadhatjuk magunkat a maradéktalan gyönyörűségnek, mert a két illúzió közül az a jobb, amelybe fájdalom nélkül belefeledkezhetünk.”

„…a saját kis játék kardunk mindig nagyobb, mint Napóleon pallosa.”

„Egy alaptalan vagy téves babona még megengedhető, de az olyan már megengedhetetlen, amelyiknek áldozatul esik az élet egy darabja.”

„…a teljes őszinteség összeegyeztethetetlen egy bizonyos szintű társadalmi helyzettel, és a társadalmi békét csak kölcsönös porhintéssel lehet fenntartani…”

„Harcolj. Vagy szétcsapsz közöttük, vagy nem, az a lényeg, hogy harcolj.”

„Azt nem tagadhatod…, hogy aki jót tesz, mindig boldogabbnak érzi magát, mint az, akivel tették. Mert mi is egy jótétemény? Olyan cselekedet, amely a kedvezményezett valamiféle szükségét megszünteti. Miután az eredmény megvalósult, azaz megszűnt a szükség, a szervezet visszatér korábbi állapotába, közömbös helyzetébe.”

„A jótétemény emlékének tovább élése a jótevő emlékezetében a jótétemény természetével és hatásával magyarázható. Először is, ott van a jótett érzése, és ebből következően annak a tudata, hogy képesek vagyunk jót tenni, másodszor, különbnek tartjuk magunkat egy másik lénynél, mind az állapotunkban, mind az eszközeinkben; és a leginkább megalapozott vélemények szerint ez az egyik valóban igen kellemes dolog az emberi szervezet számára.”

Könyv vs. színdarab | Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Ebben a bejegyzésben még utoljára a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című művel foglalkozok. A könyv tartalmát, az én értékelésemet és néhány kósza gondolatot elolvashatjátok a linkeken. Na és volt még egy bejegyzésem még jóval korábban Stevenson eme művéről. Ez a bejegyzés tavaly októberben született, ekkor jártam ugyanis a budapesti Operettszínházban, és éppen a Jekyll és Hyde című darabot volt szerencsém megnézni. Ebben a mai bejegyzésben pedig szeretném kicsit összehasonlítani a darabot és az eredeti művet.

Feltehetően mindenféleképpen megszületett volna ez a bejegyzés, de most van egy kis extra is a dologban. Az a ritka eset állt ugyanis elő, hogy a feldolgozás jobban elnyerte a tetszésem, mint az eredeti, és ez számomra mindig különös. Nekem ugyanis az az alapfeltevésem, hogy mivel egy könyvbe több információ fér bele, mint egy filmbe vagy egy színdarabba, automatikusan érdekesebb és izgalmasabb lesz, és ezáltal jobban is fog tetszeni. Olyannal persze már többször is találkoztam, hogy egy könyv feldolgozása is tetszett (például a Jane Eyre esetében). De olyan eset, hogy a feldolgozás sokkalta jobban tetszett, mint az eredeti, csak egyszer fordult eddig elő, méghozzá A gyűrűk urával kapcsolatban. Itt elolvashatjátok, miért tetszett nekem a filmtrilógia jobban, mint a könyv. Viszont még A gyűrűk ura esetében sem arról van szó, hogy ne tetszett volna a könyv. Nagyon szeretem a könyveket is, mert persze arra is áll, hogy több minden történik bennük, mint a filmekben. Csak az én kis, végtelenül romantikus lelkemhez bizonyos aspektusok miatt a filmek közelebb állnak. A Jekyll és Hyde esetében viszont ráadásul arról van szó, hogy a könyv egyáltalán nem tetszett, míg a színdarab viszont nagyon.

És hogy miért is volt a színdarab sokkalta jobb a könyvnél? Nos, a könyvnek igazából nem nagyon volt cselekménye. Történt benne egy gyilkosság, de annak sem lehetett az olvasó „szemtanúja”, csak mások elmondásából értesült róla. És azon túl többnyire dr. Jekyll barátjának, dr. Uttersonnak az elmélkedéseit olvashatjuk arról, vajon mi köze lehet Jekyllnek Hyde-hoz.

A könyv cselekménye teljesen egyértelműen kevés lett volna egy szórakoztató színdarabhoz. Ám ahogy azt már egy korábbi bejegyzésben jeleztem, a téma igenis adott volna lehetőséget egy bővebb, és ezáltal érdekesebb kifejtésre. Szerencsére más is meglátta ezt a hatalmas potenciált, és a lehető legpraktikusabban és szórakoztatóbban került kibővítésre a történet.

Bekerült két nagyon jelentős női főszereplő is a történetbe, a gyilkosságok számát is megemelték, és úgy összességében zseniálisan szőtték össze a szálakat. Jobban mondva alapvetően arról van szó, hogy egyáltalán csináltak szálakat, amelyeket össze lehetett fűzni, és aztán fantasztikusan össze is fűzték őket.

Egyáltalán nem azt akarom azonban mondani, hogy a darab hibátlan lenne, mert erről szó sincs. De összességében mégis élvezhetőbb volt, mint a könyv, és a lehetőségeihez mérten alaposabban foglalkozott a témával.

Mi a véleményed a könyves feldolgozásokról?