2020 - Összegzés

Elérkeztünk az év utolsó szerdájához. Hűűű, hát le kell szögeznünk, nem semmi év volt ez. Az egész világot totálisan a feje tetejére állította a koronavírus járvány. Az élet hónapokra takarékra lett téve, és igazából azt lehet mondani, hogy a nagy tavaszi leállás után sem lobbant azért be teljesen. Most meg ugyebár újra elég minimális a zsongás.

Egy szóval odakint megőrült a világ, de itt a blogon minden simán ment. Sőt! Azt kell mondjam, a blognak kifejezetten jót tett a tavaszi nagy karantén, mert ez volt az első év, amikor jócskán előre tudtam végre dolgozni. Ami azért nagyon jó, mert így elmaradtak a korábbi, határidős kényszerolvasások, amikor egy-egy bejegyzés kedvéért siettetnem kellett magam, és éreztem, hogy nem tudok az adott történetben annyira elmerülni.

Más részről viszont ez a kusza év azt is eredményezte, hogy nem tudtam a szokásos könyvmennyiséget teljesíteni. De ezt egy csöppet sem bánom, mert most viszont nincs hiányérzetem. Minden könyvben és minden olvasásban száz százalékig ott voltam. Ezért is lehetett talán az, hogy nem egy könyv kiverte most nálam a biztosítékot. De erről majd lentebb. Először jöjjön egy kis statisztika.

Idén 46 bejegyzés született, és ebből csak 27 szólt ténylegesen egy adott műről (és ebből 11 bejegyzés volt a NOHUN sorozat része). Ezen kívül voltak itt tag-ek, listák, molyos kihívásokhoz tartozó bejegyzések és más egyéb témák is. Szokás szerint én minden bejegyzés megírását élveztem, és bízom benne, hogy át tudtam adni nektek is valami értelmeset a gondolataimból. J

Összesen 31 könyvet olvastam el, ebből 11 kapcsolódott a projekthez. Ezen talán lehetne jövőre javítani, bár így sem panaszkodhatom, mert bár a darabszám kevésnek tűnik, a tavaszi karantén alatt olyan monstrumokat is bekebeleztem, mint a Trónok harca első két része, a listásak közül pedig a Hiúság vására volt meglehetősen vaskos.

Idén a legnagyobb szenzációt számomra az jelentette, hogy két könyvet is félbehagytam, a korábbról már ismert, és idén félig újraolvasott Új Héloise-t, valamint az Üvöltő szeleket. Tudhatjátok, hogy nem vagyok egy nagy félbehagyós, de ezeket most jól esett nem végigolvasni. Sőt, egyenesen büszke vagyok magamra, hogy félbehagytam őket. A részletekért kattintsatok a címekre.

Az idei felhozatalból számomra két történet emelkedett ki, az egyik Tolsztojtól a Kreutzer-szonáta, aminek meglepő módon nagyon sok gondolatával egyetértettem. (Mármint azért volt meglepő, mert én és az oroszok még hadilábon állunk.) A másik pedig a Hiúság vására, ami bár egy monstrum, de abszolút megéri elolvasni, mert roppantul szórakoztató.

Szereplők közül nehéz volt választani, igazán senki sem volt nagy hatással rám, de ha mégis kellene mondanom egyet, akkor Esztert mondanám A Jarndyce-örökösökből, mert ő olyan jólelkű volt, jó volt a társaságában lenni. (Habár a könyv maga nem igazán tetszett.)

Idén pedig kedvenc bejegyzésem is született, ez pedig nem más, mint a titkos társaságomat bemutató poszt, amit itt találtok. J

A bejegyzéseken kívül máshol is életre kelt a blog. Például nagyobbrészt idén futott két kihívás is a Molyon, melyet többé-kevésbé összekapcsoltam a bloggal, ezek az Elfeledett klasszikusok és a Történelmi kalandregények nagyjai címet viselték. És amint találok egy megfelelő témát, már indítom is a harmadikat.

Ezen kívül már jó ideje hallgatunk zenéket Facebook-on hétfőnként, illetve az adventi időszak kezdetével fent vagyunk az Instagramon is. (Bevallom, ez utóbbi kicsit félelmetes terep még nekem, mert a kép készítés/szerkesztés nem az asztalom, de igyekszem belejönni.)

Egy szóval szerintem izgalmas évet zárhatunk. De én már a jövő év miatt is nagyon izgatott vagyok. Köszönöm, ha velem tartottál. Boldog új évet kívánok mindenkinek! Viszlát 2021-ben! J

NOHUN #28 Clarin Leopold Alas: A főbíróné

 

Először is szeretnék minden Olvasónak nagyon boldog karácsonyt kívánni! J

A mai NOHUN részben egy tizenkilencedik századi spanyol regényt veszünk egy kicsit górcső alá, amelyről az a kevéske forrás, amelyet találtam, azt állítja, hogy századának egyik legnagyszerűbb spanyol regénye.

(Egy kis megjegyzés, mielőtt belevágnánk: a nagy könyv úgy hozza az író nevét, ahogyan a címben is szerepel, viszont a forrásokban Leopoldo Alasként emlegetik, a Clarín - hosszú í-vel - pedig csak valamiféle írói álnév lehet.)

A főbíróné (La Regenta) című regényben Alas a megkínzott és ezért széthullófélben lévő lelket vizsgálja. A könyvben egy képzeletbeli városban, Vetustában járunk, melyet az író Oviedóról mintázott. A főszereplőnk pedig Ana Ozores, aki áldozatul esik elsőként a jóval idősebb és sokkal inkább apai szerepet betöltő férjének, később pedig a szűk látókörű, konzervatív és nőgyűlölő közösségnek, amelyben él. A könyvben Ana olyan pszichológiai hanyatláson megy át, amelyben Alas szerint egész Spanyolország társadalma szenved.

Anát egyébként a spanyol Bovarynéként is emlegetik, ami már önmagában érdekessé teszi a könyvet. Habár a Bovaryné engem annyira nem nyűgözött le, bizonyára érdekes lenne összehasonlítani a két könyvet. Sőt, az az érzésem, hogy bizonyos szempontból még A skarlát betűvel is össze lehetne hasonlítani. Mert mind a házasságában szenvedő asszony, mind a tiltott szerelme miatt megbélyegzett asszony megjelenik Alas művében.

És van még egy szempont, ami nekem különösen felkeltette a figyelmem. Ez pedig nem más, mint hogy Ana egyik komoly hódolója éppen a gyóntatópapja lesz. Gyanítom, hogy újabb díszes taggal bővülne a társaságom… J

Források itt és itt

Süteményes book tag

Adventi időszak lévén, úgy döntöttem, ma jöjjön egy könnyed kis tag fincsi sütikkel. J Alapvetően én imádom az édességeket, szóval egyes pontoknál nem nagyon értettem, miért lett az adott süteményhez negatív dolog párosítva, de hát nem vagyunk egyformák. J J

 

Csokitorta – egy sötét hangulatú könyv, amit szerettél

Ez iszonyú hülyén fog hangzani így kezdésnek, mert ezt a könyvet nem olyan értelemben szerettem, hogy szerethető lenne. Hanem egyszerűen csak úgy gondolom, hogy nagyon jól bemutatja az adott témát, ennél fogva mindenkinek érdemes lenne életében egyszer olvasnia. Ez pedig nem más, mint a Nyugaton a helyzet változatlan. (Talán módosítanom kéne a pont nevét étcsokitortára…)

 

Vaníliás torta – a kedvenc könnyű olvasmányod

Bár korántsem jelenteném ki kapásból róla, hogy könnyű, mégis ide rögtön a Gulliver utazásai jutott eszembe. Meseszerű, ugyanakkor több értelemmel van megtöltve, mint sok, komolyabbnak titulált történet.

 

Vörös bársony torta – egy könyv, ami felemás érzéseket keltett benned

Kapásból kettő is eszembe jutott, a Cléves hercegnő és Az ártatlanság kora. A Cléves hercegnőnél ez a felemásság fizikailag is jól látható, a könyv első része egyáltalán nem kötött le, mivel ugyebár nem ismertem a korabeli elitet. A második része viszont zseniális volt.

Az ártatlanság koránál nem lehet ilyen élesen elválasztani a kettőt, de a problémám gyakorlatilag ugyanaz volt. Nem nagyon kötött le a New York-i elit név szerinti, részletes bemutatása.

Egyébként, ha nem kóstoltátok még a vörös bársony tortát, azt ajánlom, gyorsan pótoljátok eme hiányosságotokat. Szerintem egyáltalán nem hagy felemás érzéseket… J

 

Sajttorta – egy könyv, amit bármikor bárkinek ajánlanál

Akik hellyel-közzel olvasnak, azok biztos belefutottak már az ultimate listámba, amiről bármikor bárkinek képes vagyok áradozni. De egyre inkább kezdek rájönni, hogy ezek a könyvek egyáltalán nem valók mindenkinek, mert annyira szélsőségesek (mint én). J Mégis erről a listáról választottam, méghozzá az Ethan Frome-ot. Rövid könyvről van szó, és sokkal kifinomultabb mint a top 1 Werther. (Nem mellesleg szerintem Edith Wharton sokkal inkább megérdemelte volna ezért a műért a Pulitzer díjat, mint Az ártatlanság koráért.)

 

Kávés torta – egy könyv, amit elkezdtél, de nem fejezted be

Ez a pont elég sok tag-ben elő szökött jönni, és eddig sosem tudtam hozzá mit írni, mert az egyetlen delikvens olyan könyv, amit ugyebár nem nevezünk nevén. Na de idén végre van már egy megnevezhető történetem is, méghozzá az Üvöltő szelek. A mai napig kiver a víz, ha csak rá gondolok, és bocsánat, de nem értem, hogy tudta azt bárki végigolvasni. Igen, az tény, hogy nagyon más, mint a kortársai, de könyörgöm, engem semmi nem hozott még úgy le az életről, mint Cathy és Heathcliff „szerelme”.

 

Répatorta – egy szépen megírt könyv

Ide most A skarlát betű jutott eszembe. Habár nem voltam száz százalékosan megelégedve a könyvvel, mégis határozottan emlékszem, hogy Hawthorne-nak gyönyörűek a leírásai, megfogalmazásai. Tehát ez a könyv szó szerint szépen van megírva. J

 

Tiramisu – egy könyv, ami hiányérzetet hagyott benned

A gyertyák csonkig égnek egy nagyon szépen megírt, nagyon érdekes történet volt (mehetett volna akár az előző ponthoz is), de az eseményeket csak az egyik szemszögből ismerhettük meg, holott engem nagyon érdekelt volna, hogy mit tudott volna felhozni a másik fél mentségül. Vagy hogy egyáltalán akart volna-e bármit is mentségül felhozni.

 

Muffinok – egy sorozat 4 vagy több könyvvel

Nos, bár még sehol sem láttam, hogy ezeket a könyveket igazán egy sorozatként emlegették volna bárhol is, de mivel mást nem tudok ehhez a ponthoz hozni, így A hobbitot és A gyűrűk urát mondanám. Mert hát végül is a mai modern szóhasználattal élve A hobbit gyakorlatilag A gyűrűk ura előzménykötete.

 

Gyümölcstorta – egy könyv, ami nem azt adta, amire számítottál

Na hát ide hogy is jöhetne más, mint A Jarndyce-örökösök, aminek a címe alapján én egy teljesen más jellegű történetre számítottam, pereskedésre és az ebből fakadóan kiderülő szaftos, családi titkokra. Ehhez képest ez a könyv abszolút felejthető volt, és tulajdonképpen a pereskedést csak messziről érintette.

 

Köszönöm, hogy itt voltál, és elolvastad. Ha van kedved, írd meg kommentben, te melyik ponthoz milyen könyvet párosítanál.

Forrás

További kellemes adventi készülődést! J

Friss megjelenések 2020.

Tavaly nyáron két teljes bejegyzést is szenteltem annak, hogy utánanézzek, mi a helyzet a klasszikusok kiadása terén. (Ezeket a bejegyzéseket itt és itt találjátok.) Sok érdekes dologra fényt derítettem, most pedig egy konkrét helyzet kapcsán úgy gondoltam, újra előveszem ezt a témát, de most már célzottan csak 2020-ra gondolva.

Ennek a bejegyzésnek az apropóját az adta, hogy egy nagyszerű dologra lettem figyelmes. Ahogy azt már észrevehettétek, én nem különösebben követem a friss megjelenéseket. Mármint ha valami szembejön velem, azt nyilván, mint könyvimádó, megnézem, de tudatosan nem kutakodok, hogy éppen milyen újdonságokkal készülnek a kiadók. (Ezzel egyébként tudatosan csökkentve a kívánságlistám méretét… Mert amiről ugyebár nem tudunk, hogy létezik, az nem is hiányzik. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy a technika koránt sem működik tökéletesen… J) Szóval azzal, hogy egy-egy klasszikust újra kiadtak, általában akkor szembesülök, amikor épp próbálom beszerezni. (Vagy ha annyira tolják, mint például a 21. Század Kiadó az új Hemingway sorozatot, ami egyszerűen gyönyörű, de erről majd később.) Általában igyekszem egyszerre több könyvet rendelni, hogy csökkentsem a postaköltséget. És ilyenkor át szoktam nézni biztos, ami biztos azokat a címeket is, amelyeket a nagy könyv idézőjellel jelöl, vagyis aminek elvileg nincs magyar fordítása (és amelyeket egyébként a NOHUN sorozat keretében igyekszem bemutatni valamennyire). Így bukkanhattam rá idén Thomas Hardy Távol a világ zajától című művére, amely a nagy könyvben még Távol az őrjítő tömegtől címen szerepel, mivel akkor, amikor a nagy könyv megjelent, ennek a műnek még nem volt magyar fordítása.

El sem tudom mondani, mennyire örültem. Itt ugyanis nem a szokásos „adjuk ki a jó öreg klasszikust, mert az úgyis mindig kell, és azzal legalább kaszálunk” dologról van szó. Amivel egyébként abszolút semmi baj nincsen, mert egyrészt mind a kiadók, mind a könyvesboltok idén nagyon is rászorultak a „könnyű pénzre”, másrészt pedig a klasszikus az klasszikus. Hanem itt kérem szépen még extra energiát is fektettek a dologba, hiszen ezt a könyvet most először fordították magyarra. Vagyis a klasszikus könyvek piacán belül még azon szegmensnek sem áldozott le a napja, amelyik nálunk gyakorlatilag még nem is számít klasszikusnak. Elmondhatatlanul boldog voltam, természetesen a könyv azonnal a kosaramban landolt (sajnos még nem jutott ki hozzám), és rögtön eltökéltem magam, hogy ebből biza bejegyzés fog születni, mert ezt feltétlenül méltányolni kell.

Tehát hálás köszönet a Lazi Kiadónak, amiért idén megjelentette Thomas Hardy Távol a világ zajától című művét, ami most már nem a NOHUN sorozatba fog kerülni.

Egyébként személyes okokból is örültem a dolognak, ugyan Hardy-nak még csak egy könyvét olvastam, de az nagyon tetszett, szóval kíváncsi vagyok a munkásságára, és nagy reményeket fűzök a szóban forgó művéhez is.

Ezen felbuzdulva pedig úgy döntöttem, hogy utánanézek, mik is jelentek meg idén újra. Azt kell mondjam, hogy iszonyú sok klasszikust adtak ki idén. Nincs ugyan összehasonlítási alapom, tehát nem tudom megmondani, hogy többet-e vagy kevesebbet, mint egyébként, de az az érzésem, hogy többet, a már fentebb említett okból kifolyólag. Vagyis hogy a kiadóknak szüksége volt idén olyan biztos pontokra, amik tutira beváltják a hozzájuk fűzött reményt. Amivel, mint már szintén mondtam, egyáltalán semmi probléma sincsen. Sőt, én kifejezetten örülök neki. J

Végül húszig folytattam a kutatást, de biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal több jelent meg. A tavalyi statisztikák alapján azt a három kiadót vettem szemügyre, amelyek akkor a legmagasabb számokkal szerepeltek, ez pedig az Európa, a Lazi és a Helikon voltak. Egyiken sem okoztak csalódást, nekik köszönhetően dúskálhatunk a jóban. Az Európa olyanokat adott ki (a teljesség igénye nélkül), mint A ragyogás (Stephen King), a Pi élete (Yann Martel), a Zsivago doktor (Borisz Paszternak) vagy a Szeretetről, sötétségről (Ámosz Oz). A Helikon egy egész sorozatot épített a klasszikusokra, ez a Helikon Zsebkönyvek, és ennek részeként idén friss köntösben olvashatjuk például az Alice Csodaországbant (Lewis Carroll) vagy a Dorian Gray arcképét (Oscar Wilde). (Egyébként nekem ez a sorozat nagyon tetszik, praktikus, pénztárcabarát és szép is, imádom!) A Lazi pedig a Hardy könyv mellett többek közt a Kisasszonyokat (Louisa May Alcott) is újra kiadta.

És mindenképp meg kell említenem még két könyvet. Az elsőt, azt hiszem, talán Facebookon vagy Instagramon láttam, és hát valami gyönyörűség. A Menő Könyvek újra kiadta a Büszkeség és balítéletet, de valami csodálatos borítóval, úgyhogy akinek még esetleg nincs meg, az mindenképp nézzen rá, és tuti, hogy a Menő Könyvek kiadását fogja választani. Én egyelőre még türtőztetem magam, ami az ilyen gyűjtenivaló szépségek megvételét illeti, de ha így folytatják a kiadók, lehet, hogy elcsábulok…

A másik pedig a már emlegetett Hemingway könyvek, melyek közül három jelent meg a 21. Század Kiadónál, és ezek is csodálatosan néznek ki, úgyhogy kezdetnek Az öreg halász és a tengert már be is szereztem.

Nos, végezetül még egyszer hálás köszönet a kiadóknak, hogy foglalkoznak a világ jó öreg klasszikusaival, ráadásul még „újakat” is adnak nekünk.

Szenvedő gyerekeink

Idén két nagyszabású társadalomkritikát is volt szerencsém elolvasni (A Jarndyce-örökösök és a Hiúság vására). Mindkettő célja a XIX. századi Brit Birodalom társadalmának bemutatása volt. És az adott témában kijelenthetjük, hogy mindkét író nagyot alkotott az említett művekkel. (Legalábbis terjedelemben mindenképp! J J)

Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész és teológus mondta egyszer, hogy egy társadalom erkölcsei abban mutatkoznak meg, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. Ezért arra gondoltam, szemügyre veszem én magam is ezt a bizonyos társadalmat, az imént említett aspektusból nézve.

Nagyon sok könyvben vannak gyerek szereplők ilyen-olyan társadalmi rangban, de én most kifejezetten azokra a könyvekre szeretnék fókuszálni, amelyeknek gyerekek a főszereplői. Ugyanis meglepő következtetésekre juthatunk, ha kicsit közelebbről megszemléljük ezeket a történeteket.

Az alábbi könyveket olvastam a projekt kapcsán, melyeknek egy gyerek a főszereplője:

Copperfield Dávid

Joseph Andrews

Tom Jones

Twist Olivér

Lazarillo (Spanyolország)

Huckleberry Finn (Amerika)

Illetve volt még egy NOHUN könyv is, amely abszolút ide illik, ez pedig a felettébb különleges című A vízibabák.

Nem fogom természetesen újra összefoglalni a könyvek tartalmát, ezt nagyjából mindegyiknél megtettem az egyes bejegyzések kapcsán. (A listában az egyes címekre kattintva már olvashatjátok is.) De ha megfigyeljük, eléggé egy síkon mozognak ezek a történetek. Ezek a gyerekek sosem gazdagok, sosincs nyugodt életük, sőt, hellyel-közzel igencsak vérlázító dolgok történnek velük. Ezeknek a gyerekeknek nem hull az ölükbe jómód, taníttatás, nyugodt élet, szerető szülők. Ezek a gyerekek sokszor fáznak, éheznek, küszködniük kell az életben maradásért és az előrejutásért, ami néha azt is jelenti, hogy ténylegesen dolgozniuk kell. És sokkalta rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, ugyanis senki sem veszi őket komolyan, elvégre még csak gyerekek.

Teljesen lényegtelennek tartom, hogy miért kerültek rossz helyzetbe ezek a gyerekek, mert ami itt fontos, hogy egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülniük. Valakinek valahol a rendszerben észre kellett volna vennie, hogy itt baj van, és tenni valamit. És a megoldást egyáltalán nem az árvaházak jelentik, mert azokba is bekukkanthattuk egyik-másik könyvben, és ami ott zajlik, az egyértelműen nem megoldás.

Ha megnézzük ezeknek a gyerekeknek a sorsát, habár a könyvek kivétel nélkül minden esetben pozitív eseményekkel záródnak, azért a főszereplők közben igen sokat szenvednek. Vagyis Bonhoeffer szerint a XIX. századi Brit Birodalom (és ahogy a könyvekből látjuk, más országok) társadalmának is igencsak szégyellnie kellene magát.

Tisztában vagyok vele, hogy a probléma nagyon összetett, és a különféle élethelyzetek egyáltalán nem adnak módot az összehasonlításra. De a végeredményt tekintve a társadalom csúfos kudarcot vallott, mert ezeket a gyerekeket hagyták elkallódni, lesüllyedni olyan szintekre, ahová egy gyereknek sem szabadna kerülnie.

Persze most mutogathatunk ujjal ebből a csodálatos XXI. századból, hogy háhh, nem volt értéke a gyereknek, és szégyen-gyalázat, meg fujjoghatunk is. De egyrészt ha megnézzük a könyvek közti időtávokat, akkor láthatjuk, hogy a probléma elég sokáig fennállt. Másrészt pedig ezek a könyvek a mai napig fennmaradtak, és meglehetősen népszerűek, ami szerintem valahol megint csak azt mutatja, hogy a problémára máig nem sikerült megoldást találni. Sajnos azt kell mondjam, ezek a történetek ma sem állnak távol a valóságtól abban a tekintetben, hogy ma is vannak gyerekek méltatlan helyzetben. Sőt, én inkább azt mondanám, hogy csak romlott a helyzet, mert az én meglátásom az, hogy manapság még kevésbé veszik emberszámba a gyerekeket, mint a XIX. században. De kérlek, cáfoljatok meg.

Most, hogy végére értem a gondolatmenetemnek, látom, hogy meglehetősen negatív hangulatúra sikeredett ez a bejegyzés, de végül is nem egy vidám témáról van szó. A legpozitívabb következtetés, amit le tudok vonni, hogy mindenkinek alaposan át kell gondolnia a gyerekvállalás témáját az életében, felelősségteljesen kell döntenie, és szeretnie kell a gyerekeit. És ezzel persze még mindig nem lenne minden probléma megoldva, de sokat javíthatnánk a helyzeten.

A témához egyébként mindenképp ajánlanám még Swifttől a Szerény javaslat című rövid kis irományt... (A linkre kattintva az én bejegyzésemhez juttok, de abban megtaláljátok a linket magához a műhöz.)