Tehetségkutató

Ma olyan könyvekről lesz szó, amelyek nincsenek benne a nagy könyvben, bizonyos okok miatt mégis írnom kell róluk.

2019 novembere és 2020 novembere között futott a blog második kihívása molyon Történelmi kalandregények nagyjai címmel, melynek kapcsán a lelkes vállalkozókat arra kértem, hogy olvassanak el két-két könyvet Alexandre Dumastól és Walter Scottól. Az első kihívás tapasztalataiból tudhatjuk, hogy a moly engem is automatikusan feljelentkeztetett a saját kihívásomra, szóval nekiálltam. És ezúttal sikerrel is jártam, ráadásul olyannyira sikerrel, hogy a választott művek meg is ihlettek egy bejegyzésre. Ugyanis ez a kihívás és az olvasott könyvek közelebb vittek egy lépéssel annak megértéséhez (és nem megértéséhez), hogy mi alapján válogatták össze a műveket a nagy könyvbe.

A projekt kapcsán én korábban éppen két-két könyvet olvastam mindkét írótól (ezeket megtaláljátok itt, itt, itt és itt), és nem akartam ismételni, ezért random válogattam. Dumastól A fekete tulipánt és A jávai orvost olvastam, Scottól pedig A talizmánt és A lammermoori nászt.

Ahogy arról nagyon-nagyon régen, még a kezdetek kezdetén írtam, ennek a válogatásnak a célja a figyelemfelkeltés és egyfajta könyves párbeszéd beindítása. De nyilvánvalóan olyan könyveket akartak a szerkesztők összegyűjteni, amelyek megütnek egy bizonyos szintet. Az, hogy Dumasnak és Scottnak is nem is egy könyve bekerült a szerencsések közé, csöppet sem meglepő, ugyanis mindketten zseniálisak. Azokat a könyveiket, amik fent vannak a listán, bármikor bárkinek szívesen a kezébe adnám, és úgy gondolom, nem okoznának csalódást. Izgalmasak, fordulatosak, de nem gusztustalanul véresek, és nyáltól csöpögő szerelmekkel sincsenek tele. Mindenből éppen annyi van bennük, amennyi szükséges ahhoz, hogy az ember eltölthessen pár kellemes órát a szavak bűvöletében. Elsőként A fekete tulipán kapcsán viszont úgy éreztem, hogy némileg fellebbent a fátyol arról a titokról, hogy mitől lesz egy klasszikus klasszikus.

Tévedés ne essék, A fekete tulipán egy fantasztikus könyv. Nagy vonalakban egy tulipánkertészről szól, aki ki szeretné kísérletezni a fekete színű tulipánt, amelynek „feltalálására” pénzdíjat tűztek ki. És ahol pénzt lehet szimatolni, ott előbb-utóbb feltűnnek a „jóakarók”. Tulipánkertészünk azonban teljesen véletlenül megismerkedik egy egyszerű, tiszta szívű leánykával, aki viszont tényleg igyekszik segíteni neki. Nagyon tetszett a könyv, mert olyan aranyos, szívet melengető történet volt. Nem tudom ezt jobban kifejezni annál, mint hogy egyszerűen jól esett az utóbbi időben kissé megtépázott lelkemnek. Viszont összehasonlítva a Monte Cristo grófjával és A három testőrrel, azt kell mondjam, a nyomukba sem érhet.

Kicsit egyébként nehéz összehasonlítani a szóban forgó könyvet a másik kettővel, mert én úgy érzem, teljesen más jellegű. A fekete tulipán kevésbé csavaros, kevésbé kalandos, sőt, én inkább romantikus történetnek mondanám. Vagyis összességében, ha Dumas írói nagyságát akarnánk megismerni, akkor mindenképp inkább azokat a könyveit ajánlanám én magam is, amelyek rajta vannak a listán. Hozzájuk képest A fekete tulipán felejthető, kezdetleges próbálkozásnak tűnik. Amit kellemetlen ugyan kijelenteni annak fényében, hogy mennyire tetszett, de ez az igazság.

Scott esetében viszont épp ellenkező jellegű tapasztalataim születtek. A talizmán című könyve a keresztes háborúk korában játszódik, és zseniálisan és már-már túl igazságosan is mutatja be a háborúban részt vevő összeurópai csapatok táborát. És ezt a történetet szembe állítva például a Rob Roy-jal, azt kell mondjam, szerintem sokkal inkább kiérdemelte volna A talizmán a helyet a listán, mert a nem angol (és skót) állampolgárokhoz A talizmán témája sokkal közelebb áll, és izgalmas fordulatokban sem marad el mögötte.

A projekttől függetlenül viszont (és a kihívás tanulságaként) azt mondom, olvassunk bátran Alexandre Dumastól és Walter Scottól, mert nagyszerű könyveket írtak.

NOHUN #27 Joaquim Maria Machado de Assis: Brás Cubas posztumusz emlékiratai

A mai NOHUN részben egy nagyon érdekes könyvvel fogunk megismerkedni. Az érdekességét szerintem már a cím is sejteti, mert ugye emlékiratokat általában az ember saját maga szokott írni. Na de hogy tudná ezt megtenni posztumusz? Főszereplőnk, Brás Cubas márpedig megtette. Halála után írja meg a könyvét, és a művet morbid módon a testét evő férgeknek ajánlja.

A könyv cselekménye egyébként a nyitáshoz képest meglepően konzervatív, egy szerelmi háromszögről szól. Brás Cubas egy jómódú, Rio de Janeiró-i arisztokrata család gyermeke, akire hasonlóan jómódú lány és egy zsíros kormányzati pozíció vár. De lustasága és nemtörődömsége révén mindkettőtől elesik. Ekkor viszont váratlanul ráébred arra, hogy mégis csak szüksége van a szóban forgó lányra, Virgíliára, így viszonyt kezd a már férjes asszonnyal.

A cselekményt azonban sok helyen megszakítják Cubás filozofálgatásai az életéről, és az életről általában. Mivel ő már halott, nincs szükség rá, hogy a látszat kedvéért visszafogja magát, kimondhat mindent úgy, ahogy gondol. Ami, feltételezem, elég őszintévé teszi a könyvet.

A könyv azt a témát boncolgatja, hogy mi is az élet tulajdonképpen, ha azt az elért eredményeken kívül értelmezzük. Cubas válasza erre az, hogy az élet egyik értelme a gyermeknemzés, ez az élet legnagyobb ajándéka, és a legnagyobb szerencsétlenség az életben nem megszületni.

Cubason át Machado az emberi létet veszi górcső alá, és leplezetlenül, ironikusan írja meg az igazságot. A regény ugyanakkor játékos és abszurd is, amik igencsak felkeltették az érdeklődésem. Nem beszélve arról, hogy a New York Times például úgy írt róla, hogy Machado könyvének elolvasása után minden más regényt túl konzervatívnak fogunk találni. Ezek mellett már csak hab a tortán, hogy a könyv a tizenkilencedik század második felében, Dél-Amerikában játszódik. Ide egy fordítást, de izibe!

Források:

https://www.newyorker.com/books/second-read/rediscovering-one-of-the-wittiest-books-ever-written

https://www.nytimes.com/2020/06/16/books/review-posthumous-memoirs-bras-cubas-machado-de-assis.html

https://www.penguinrandomhouse.com/books/618216/the-posthumous-memoirs-of-bras-cubas-by-machado-de-assis-translated-with-an-introduction-and-notes-by-flora-thomson-deveaux-foreword-by-dave-eggers/

Magyarok a nagyvilágban

Amikor elkezdtem ezt a projektet, tudtam persze, hogy van pár magyar könyv is a listán, de arra egyáltalán nem voltam felkészülve, mennyiszer fogok magyarokra bukkanni más könyvekben.

Az első könyv a A lusiadák volt, és mikor magyarokról olvastam benne, bevallom őszintén, annyira meglepődtem, hogy rögtön feljegyeztem. Aztán a továbbiakban folyamatosan jegyzetelgettem, ha valahol felbukkant valamilyen magyar utalás. Ezeket minden könyvnél megtalálhatjátok az adott bejegyzésben (legtöbbször az Apró kincsek szekcióban).

Most pedig úgy gondoltam, összegyűlt már egy bejegyzésnyi anyag, ezért úgy döntöttem, csinálok egy összefoglalót arról, hogy eddig hol és milyen formában emlegettek fel minket az örökzöld könyvek alkotói. (A lista ABC sorrendben következik, nem pedig az olvasás sorrendjében.)

A kalandos Simplicissimus

Még egy érdekességet szeretnék kiemelni, mielőtt átadom a helyet az idézeteknek. Ez pedig a könyv magyar vonatkozása. Az ötödik könyv tizenkilencedik fejezetének alcíme: Egy s más a magyar újrakeresztelkedőkről és életük módjáról. A leírásban a hangsúly inkább az újrakeresztelkedőkön van, mint a magyarokon, de azért mégiscsak megemlítésre kerültünk egy újabb könyvben, amely rajta van az 1001-es listán. Ezen kívül a hatodik könyv tizennegyedik fejezetében a következő szerepel: „…ugyancsak egy kutat Magyarországon, a Szepesség közelében, amelynek vize szétmarja a vasat, jobban mondva olyan anyaggá változtatja, amelyből aztán tűz segítségével rezet készítenek, az eső pedig vitriollá változik;…” Izgalmas lenne utánajárni ennek, hiszen minden ilyen leírásnak van valami valóságalapja. (A tanulmány szerint azonban Grimmelshausen sosem járt Magyarországon. Kár. Bár ezt szerintem nem jelenthetjük ki egyértelműen. A történelmi ténykezelés a vesszőparipám…)

Magyarország újból több ízben is feltűnik, például a messze földön híres szarvasmarháink.

 

A lusiadák

Van ugyanis ennek a műnek egy kis hazai vonatkozása is. Mégpedig az, hogy egy régi legenda úgy tartotta, hogy az első portugál uralkodó magyar leszármazott volt. Ezt Camoes több helyen is megemlíti. És bár később bebizonyosodott, hogy ez tényleg nem több, mint egy legenda, én mégis azt mondanám, ki tudja.

 

A párizsi Notre-Dame

Utalás történik két helyen is Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia matematikust.

 

Candide vagy az optimizmus

Jaj, és majdnem elfelejtettem, hogy magyar vonatkozása is van a könyvnek. Kunigunda a Törökországba menekült Rákóczi szobalánya lesz.

 

Eugénie Grandet

Magyar vonatkozása is van a történetnek, méghozzá említésre kerül egy híres magyar sziámi ikerpár, a keresztcsontjuknál összenőtt Gófitz Ilona és Judit, akik sajnálatos módon „cirkuszi látványosságnak” számítottak, ezért egy európai körút során vásárokban mutogatták őket, valószínűleg így szerezhetett tudomást róluk Balzac. (Találtam róluk egy cikket az index.hu-n.)

https://index.hu/tudomany/til/2017/07/09/a_oszonyi_sziami_ikrek_voltak_a_18._szazad_legismertebb_magyarjai/

 

Heinrich von Ofterdingen

Két helyen is történik utalás magyarokra, egyszer a gazdag bányáinkat emlegetik, utána pedig Mathilde mesél róla, ahol gyakran megfordultak az apjával.

 

Hiúság vására

Magyar utalás is van a könyvben: „Becky más magyar mágnásokkal is megismerkedett a hadseregnél 1816-17-ben Franciaországban.”

 

Holt lelkek

Kétszer is kerül tokaji bor az asztalra.

 

Monte Cristo grófja

„Vagy azt hiszi talán, hogy Napoleon e hűséges katonái, kik meg vannak szokva vakon az ellenségre rohanni; meggondolási időt kérnek, míg elsütnek egy kartácsot, vagy szuronyrohamra csoportosulnak? Vagy talán jobban húzódoznak egy ember ledöfésétől, kit személyes ellenségüknek tartanak, mint egy orosz, vagy magyar katonától, kit sohasem láttak?”

„Feketébe öltözött pap ült a könnyed járásu, karcsu magyar lovon, háromszögletü kalappal a fején.”

 

Vallomások

Két helyen is említésre kerül Magyarország. Egyszer az egyik rokona kapcsán jegyzi meg, hogy Magyarországon is szolgált. Másodszor pedig felkeresi Svájcban egy ember, aki állítólag magyar, azért, hogy tőle, mint nagy filozófustól tanulhasson.

 

Tamás bátya kunyhója

A könyvben a 215. oldalon magyar vonatkozás is van, megemlítésre kerülnek a 48-as forradalom bukása után Amerikába emigrált magyarok.

 

Tom Jones

A 267. oldalon Mária Terézia seregeit emlegetik. (Fenemód tájékozottak voltak akkoriban az emberek, pedig még nem is volt internet.)

 

Tristram Shandy úr élete és gondolatai

Magyarország is szóba kerül a 409 és 410. oldalakon, megint csak a törökök elleni háborúval kapcsolatban.

 

A jelek szerint főként a kontinens nyugati oldalán voltunk jelen, de azért előfordultunk Amerikában és Oroszországban is, mindenhol érdemeink szerint. J

Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni ezekből az utalásokból. A célom ezzel a bejegyzéssel tényleg inkább csak egy kis összefoglalás volt. De azt azért mindenképp megjegyezném, hogy bár a fentebbi információk tényleg csak megjegyzések szintjén jelentek meg a könyvekben, vagyis magukban az eseményekben egyáltalán nem játszottak fontos szerepet, azért mégis csak ott voltak. És ez már önmagában elárul dolgokat…

Megszégyenültem (?) | Novalis: Heinrich von Ofterdingen

Ismét valami rövidre vágytam, így Novalis aprócska könyvét vettem kézbe. Mindössze 195 oldalról van szó, de be kell valljam, kifogott rajtam…

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e a dühöm, amit az olvasási élmény kapcsán érzek, vagy sokkal inkább be kéne állnom egy sarokba, és elgondolkodni a viselkedésemen. Ezért inkább csak leírom a tényállást, aztán mindenki gondoljon, amit akar. (De ha valaki esetleg meg tudná osztani velem, hogy miről is szólt tulajdonképpen ez a könyv, azt hálásan megköszönném!)

Szóval az történt, hogy van ennek a könyvnek a végén mindenféle értelmezés, ezercsillió jegyzet és még egy mini Novalis-életrajz is, de én sajnos mindezekkel együtt sem tudtam értelmezni ezt a művet.

A történet két részre van osztva, az első A várakozás címet viseli, amiben nagyjából az történik, hogy főhősünk, Heinrich von Ofterdingen, útra kel, hogy felkeresse anyja szülővárosát. Út közben rengeteg érdekes fazonnal találkozik, majd megérkezik a nagyapjához, akinél bemutatják őt Klingsohrnak, egy neves költőnek, és az ő lányának, Mathildének. A fiatalok, mármint Heinrich és Mathilde persze rögtön szerelembe esnek, és mindkét oldalról megkapják az engedélyt az esküvőre.

A második rész A beteljesülés címet viseli. Azt feltétlenül tudni kell, hogy ez a rész sajnos befejezetlen maradt az író váratlan halála miatt (ahogy az már lenni szokott, ugyebár). A költő egy jó barátja ugyan befejezte, de mivel már A várakozás utolsó fejezetét sem értettem, úgy, ahogy volt, így nem erőltettem, hogy ezt a „kamu-befejezést” elolvassam.

Nem értettem, ez az igazság, egy mukkot nem értettem az egész sztoriból, és nem is élveztem. Egyáltalán nem élveztem, mert minden oldalnál legalább egyszer hátra kellett lapoznom a jegyzetekhez, ami ugye engem alapból kiborít. De még úgy sem értettem a szöveget, hogy elolvastam hozzá a jegyzetet. Alulképzettnek érzem magam.

Másrészről viszont írtam már arról egy teljes bejegyzést, és ez a véleményem azóta sem változott, hogy azt a könyvet, amit nem tudok külön értelmező szótár nélkül értelmezni, azt én sajnos nem tudom értékelni.

Pedig erről a könyvről is leírták, hogy a német romantika legnagyobb műve, és egyébként azok a részek, amiket értettem, azok nagyon is tetszettek, ennek ellenére én nem tudtam ezzel a regénnyel mit kezdeni.

Két helyen is történik utalás magyarokra, egyszer a gazdag bányáinkat emlegetik, utána pedig Mathilde mesél róla olyan helyként, ahol gyakran megfordultak az apjával.

Ismét felfedeztem Rowling zsenialitását. A Harry Potter történetekben van egy varázslat, a Tarantallegra, amivel táncra tudod kényszeríteni a másikat. Ebben a könyvben megkapjuk ennek a szónak a magyarázatát: „Egy középkori hiedelem szerint a tarantula marása táncmozdulatokra emlékeztető görcsöket okoz.”

„…feledhetetlen az első elválás, és, miután éji látomásként riogatott, végül a nappal fogyatkozó örömévé válik, s növekvő vágyakozássá egy maradandó, biztos világ, nyájas útmutatás, vigasztaló ismeretség iránt.”

„Úgy látszik, a társadalom részint a nyereségért, részint a fennmaradásért fáradozik. Nagy reménység és közös érdek űzi-hajtja hatalmasan; gyermekek és öregek mintha nem is volnának belévalóak. Az előbbieket a gyámoltalanság és a tudatlanság zárja ki belőle, míg az utóbbiak azt remélik, megtették a magukét a cél érdekében, s nem kell immár a társadalom ügyeibe bonyolódniuk, visszatérnek magukba, s akad elég tennivalójuk, hogy méltó módon készüljenek egy magasabb rendű közösségre.”

„A természet… lelkünknek annyi, mint a testek a fénynek. Visszatartják és külön-külön színekre bontják; felületükön avagy belsejükben olyan fényt lobbantanak, amely, ha fölér sötétségükkel, tisztává és átlátszóvá teszi őket; ha pedig fölülmúlja, belőlük indul ki, hogy más testeket megvilágítson.”

„Az emlékezés a szerelem legbiztosabb fundamentuma.”

„Szerencsédnek mondhatod, hogy a legcsekélyebb szülői korlátozás nélkül növekedhettél fel, mert a legtöbb ember csak maradéka egy-egy teljes lakomának, amelyből merőben különböző étvágyú és ízlésű emberek falánkoztak.”