Beszéljünk a kötelezőkről | Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Annyi téma van, amely mentén megfoghattam volna ezt a könyvet, de végül a kötelezőknél maradtam. Engem annak idején úgy engedtek el az iskolába, hogy a kapott feladatokat el kell végezni, ezért én sosem kérdőjeleztem meg a kötelező olvasmány intézményét. Nem kérdeztem, hogy miért kell, és miért pont azt kell, miért nem mást, ami feltehetően sokkal szórakoztatóbb lett volna. Szóval én egy könyv kivételével az összes kötelezőt elolvastam annak idején, bár meg kell mondjam, sok hasznát nem láttam a dolognak. Na de ez! Ez a könyv! Ezt, kérem szépen, mindenkinek lenyomnám a torkán szép szóval vagy erőszakkal. Hogy mindenki elgondolkodhasson azon, vajon miben is különbözünk mi az állatoktól. Nem sokban, azt meg kell hagyni. A nagy sok minden csuda dologban, amit kitaláltunk az évek során, épp csak emberségesnek felejtettünk el lenni. Talán, de csak talán, ez a könyv segítene kissé visszarázódni. (Bár ironikus módon ugye az első világháború után szinte rögvest – háborúkban mérve legalábbis – kitört a második, hagy folytatódjon lealjasodásunk.)

A könyv az első világháború idején, annak is inkább már a vége felé játszódik. Bár akár az egész háborút is magában foglalhatná, azt hiszem. Egy fiatal katona, Paul Bäumer sorsát követhetjük, ő az elbeszélő, így olyan érzésünk lehet, mintha a naplóját olvasnánk. A könyv nincs 200 oldal sem, mégis azt hiszem, nagyjából minden benne van, ami egy háborúban egy mezei katonának „fontos” lehet. Olvashatunk kiképzésről, háttérmunkáról, éles harcról a fronton, sérülésről, szabadságról. Láthatjuk, sőt, a zsigereinkben érezhetjük azt, amit elképzelnünk sem szabadna, amiről mind azt gondolhatjuk, hogy ez nem történhetett volna meg, és mégis megtörtént. És majd hánynunk kell magunktól meg az embertársainktól, az egész emberiségtől, a politikusoktól, a fegyvergyárosoktól, az idióta tanároktól, a szülőktől, és az egész világtól, ezt garantálhatom.

Mikor elkezdtem olvasni, öt oldal után már 20 sornyi jegyzetem volt, hogy miről fogok majd ebben a bejegyzésben írni. De most, hogy írnom kéne, olyan értelmetlennek tűnik az egész. Mert egyszerűen fel nem foghatom, hogy ez valóban megtörtént. Hogy emberek ezeket megtették, eltűrték, hagyták, ott voltak, meghaltak vagy épp túlélték, de ez olyannyira egyre megy.

Nem tudnám, melyik szörnyűséget emeljem ki az elképzelhetetlenek közül. Minden értelmét veszti a fronton, és minden megváltozik. Teljesen visszájára fordul, ami hétköznapi. Elmosódik a jó és a rossz, az illendő és az illetlen. Minden átértékelődik. És a legtöbb dolog elveszíti értékét.

Rengeteg részt feljegyeztem magamnak, ahol fontos dolgokról olvashatunk. De ez az egész könyv fontos. Egyértelműen leszámol azzal a sztereotípiával, hogy katonának lenni és a hazát védeni nemes dolog. És ha jobban belegondolunk, valóban, mi nemes van abban, hogy lepuffantunk valakit, aki pontosan ugyanolyan ember, mint mi magunk. A keserédes poén pedig az egészben az, hogy ha halálba küldjük a szerencsétlent, akkor még valójában jót is teszünk vele. Ebből a pokolból csak halál ad szabadulást. Mindenki próbálja elkerülni, hisz evilági eszünkkel a halál nem lehetőség. De életben maradni sem túl előnyös, mert amit tapasztalsz, az alapjaiban rengeti meg az életbe és az emberekbe vetett hitedet.

Zseniális a könyv, ehhez kétség sem fér. Bekúszik a bőröd alá, eljut az elméd legrejtettebb zugaiba, veled marad örökké a gondolat, hogy ez nem történhetett meg, és mégis. És borzasztó. És nem fogod majd elhinni, hogy ez napjainkban is létezhet. És mégis. És nem fogod érteni. Nem fogsz érteni semmit. Borzasztó lesz. Kegyetlen. De talán arra sarkall, hogy tegyél a békéért. Ha többért nem, legalább a saját lelki békédért. Annál nincs fontosabb.

Úgy döntöttem, nem emelek ki egy részt sem. Nem írok róla részletesen, mert ez egy esszencia. Az első világháború esszenciája. De bármelyik másiké is lehetne. Arról, hogy mi történik egy háborúban egy egyszerű közkatonával. Hogyan éli a mindennapjait, hogyan gondolkodik a világról, és mit tesz vele a háború.

Szemernyi kétség sem férhet hozzá, hogy ezt a könyvet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz!


A könyv a 100-as poszteren is szerepel, itt a hozzá tartozó kis kép:

Először nem nagyon akart leesni nekem, hogy miért pont egy pipacsot rendeltek ehhez a könyvhöz. Aztán eszembe jutott egy régi történet egy úttörő füzetkéből, ahol pipacsok nőttek egy síron, és elkezdtem kutakodni. És megtudtam, hogy a pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. Az Emlékezés Napján pedig az első világháború végére és a háborúban elhunyt katonákra emlékezünk (vagyis egész pontosan a britek emlékeznek). Maga a pipacs pedig John McRae: A flamand mezőkön című költeményéből jött.

„Egyébiránt komikus, hogy a világ szerencsétlenségét oly gyakran okozzák kis emberek: sokkal energikusabbak és kellemetlenebbek a nagynövésűeknél.”

„Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá. Az első becsapódó gránát a szívünket találta. El vagyunk zárva a tevékenységtől, a törekvéstől, a haladástól. Nem hiszünk többé benne; csak a háborúban hiszünk.”

NOHUN #10 Samuel Richardson: Clarissa

Richardson másik listás könyve, a Clarissa, a Pamelához hasonlóan egyfajta „példabeszéd” akarna lenni az erényes lányok számára.

Főszereplőnk Clarissa Harlowe, egy jómódú családból származó lány, aki elég előnyös házasság elé néz. A szülei választottja azonban nem szimpatikus számára, inkább egy rosszfiú felé kacsingat, akit az egész családja ki nem állhat. Lovelace addig- addig beszéli tele Clarissa fejét, leveleken keresztül persze, hogy a lány végül beadja a derekát, és megszökik vele. Lovelace számtalanszor próbára teszi Clarissa erényességét, de a lány egyszer sem adja be a derekát. Inkább naivan arra vár, hogy a férfi beváltja az ígéretét, és feleségül veszi őt. Lovelace-nek azonban ez esze ágában sincs. Helyette inkább elkábíttatja szegény lányt, és megerőszakolja. Clarissa ezután megszökik tőle, és a férfi barátjánál, Belfordnál keres menedéket. Teljesen elzárkózik az élettől, a halálra készül, és meg is hal. A családjából csak az egyik unokatestvére áll ki mellette, aki végül párbajban megöli Lovelace-t. Belford összegyűjti Clarissa leveleit, amelyeket Lovelace-nek és a barátnőjének írt, hozzá teszi a saját leveleit, amelyeket Lovelace-tól kapott, és ezekből a levelekből állítja össze a könyvet, hogy példával szolgálhasson más lányoknak.

Clarissa, Pamelához hasonlóan szintén az erényesség mintaképe, ő azonban nem nyer el semmilyen jutalmat a történet végén, elvégre egyszer ő is hibázott. Amikor engedett Lovelace csábításának, és megszökött vele, szégyent hozva ezzel nem csak magára, hanem a családjára is. Ennek a könyvnek az igazi értéke azonban az, hogy Richardson bepillantást enged a gaz csábító legtitkosabb gondolataiba. Láthatjuk, hogy mi motiválja Lovelace-t, hogyan gondolkodik, hogyan viaskodik magával, és hogyan győzedelmeskedik végül az alattomos és gonosz énje.

Nos, véleményem szerint (tekintetbe véve azért azt, hogy nem olvastam ezeket a könyveket… még) már akkoriban ki kellett volna találni a kötelező olvasmány intézményét az iskolákban, és Richardson könyveit ténylegesen a lányok kezébe adni. Az már más kérdés, hogy mekkora sikert arattak volna.

Források:

https://www.britannica.com/topic/Clarissa-novel-by-Richardson

https://www.sparknotes.com/lit/clarissa/summary/

Állásinterjú előtt erősen ajánlott | Robert Louis Stevenson: A Kincses sziget

Stevenson Kincses szigetéről az első emlékem egy nagyon halvány kis gondolatfoszlány egy füzetkéről. Azt hiszem, ez a füzetke a történet rövidített változatát tartalmazta képekkel illusztrálva. És volt egy kép a fekete foltról, amely engem valami rejtélyes okból kifolyólag a mai napig halálra rémít. Nem emlékeztem rá, hogy pontosan mi annak a jelentősége, csak arra, hogy az valami rossz. Egy tiszta fehér lapon egy fekete kör, amitől a hátamon feláll a szőr. Mindez egy gyerekeknek szánt mesés füzetke vonatkozásában elég hátborzongató, nem? Szóval nem is tudtam igazán, hogy mit várjak ettől a könyvtől.

Aztán úgy döntöttem, nem várok semmit. Legrosszabb esetben is legalább megtudom, mi a fészkes fene az a fekete folt. J És a végére egész kellemes élményem kerekedett a dologból. Mert a történet koránt sem volt annyira rettenetes, mint amilyen emléket társítottam hozzá. Azonban felettébb érdekes kérdéseket vetett fel bennem. De haladjunk csak szépen sorjában.

Elsőként a történetről. Mivel rövidke könyvről van szó, mindössze 200 oldal, ezért nem szeretnék sok mindent elárulni. Főszereplőnk egy gyerek, Jim Hawkins, aki kalandos úton hozzájut egy térképhez, ami egy kalózkincs rejtekhelyét ábrázolja. Megmutatja ezt a térképet egy orvosnak, aki megmutatja egy befolyásos embernek, és ők ketten, mármint az orvos és a barátja, eldöntik, hogy megszerzik a kincset. Roppant becsületes módon Jimet is magukkal viszik. És hát az útjuk során, vagyis inkább főleg már akkor, amikor megérkeznek a Kincses szigethez, különféle kalandokba keverednek. Kiderül ugyanis, hogy a hajó személyzetének nagy része is feni a fogát a kincsre. Jim pedig folyton kockázatosabbnál kockázatosabb vállalkozásokba fog, de vele van a jó szerencse, mert véletlenül mindig olyan dolgokba üti az orrát, ami aztán megmenti a doktorék életét. És talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a könyv happy enddel zárul. Sőt, többszörös happy enddel, mert például sikerül megmenteniük egy ember életét, aki évekkel korábban a lakatlan szigeten ragadt.

Az egész persze egy teljesen képtelen történet, de olyannyira képtelen, hogy akár meg is történhetett pontosan így. J De a fülszövegben olvasható, hogy Stevenson a gyerekei kedvéért találta ki ezt a sztorit. Így alapvetően semmi komolyat nem kell elvárni tőle. Nincsenek különösebben összetett karakterek, sem véresen komoly cselekmény, csak úgy lazán, kalózosan. J Ugyanakkor mégis van benne egy csodálatos dolog, amely minden gyerek számára követendő példa lehet. Ez pedig az én kedvenc karakteremhez, Smollett kapitányhoz kötődik. Smollett kapitány testesíti meg számomra az eszményi munkaerőt, azt a módot, ahogy szerintem mindenkinek a munkához kéne állnia. Először is ért a dolgához, másodszor teszi is a dolgát becsülettel, végül pedig tisztelettudó. Le a kalappal előtte. Emiatt melegen ajánlom mindenkinek elolvasásra. És persze akinek nem inge, az nem veszi magára, de azt hiszem, mind nagyon is magunkra vehetnénk. (És akkor talán a világ dolgai jobb irányba haladnának.)

Ami viszont kérdéseket vetett fel bennem. Ugyebár egy ifjúsági regényről van szó. És az kétségtelen, hogy fenn tudja tartani az ifjúság figyelmét, mert folyton történik valami, és ráadásul kalandokban vehetünk részt. De azért itt meghalnak emberek. És nem csak úgy belepottyannak a vízbe vagy betegek lesznek. Hanem itt azért történik késelés, lövések dördülnek. Egyszóval van benne némi erőszak. Amire egy kalózos történet esetében az ember úgy tekint, mint szükséges hozzávalóra. De miért is? Miért vesszük tök természetesnek, hogy egy kalózos könyvben valakinek erőszakos halált kell halnia? És miért nem rebben a szemünk sem, amikor valakit megölnek? Bármennyire is csak egy könyvről van szó, ezegyszer az emberi élet kioltásának figyelmen kívül hagyása (vagy hatástalansága?) megrémített.

„Nem elég megszerezni a pénzt, félre is kell tenni, az a fontos, erre mérget vehetsz.”

# hallgasdhétfőn 3. | Gendzsi regénye

És már el is érkeztünk a #hallgasdhétfőn sorozat harmadik részéhez. J

A Gendzsi regénye, bár sokkal-sokkal vaskosabb mű, mint A bambuszgyűjtő öregember története, mégis kevesebb zenét találtam hozzá. Persze nagy valószínűséggel ez csak az én bénázásom miatt van. J

Íme a két zene, amelyet ehhez a könyvhöz kapcsolódóan meghallgattunk:

Isao Tomita: The Tale of Genji

Isao Tomita japán elektronikuszene-szerző, aki egy egész albumnyi zenével mutatja be a mai közönségnek (az album 1999-es!) Gendzsi történetét.

Kousuke Atari: Ai

A japán kultúrához híven a történetből anime sorozat is készült, melynek ez a dal lett a záródala.

Mindkét zene nagyon távol-keletiesen cseng, úgyhogy ebből a szempontból sikerült visszaidézniük a könyvet. (Bár tőlem bármelyik másik távol-keleti történethez is kapcsolódhatnának. J) Nekem személy szerint Isao Tomita szerzeménye jobban tetszik, egész kellemesnek találtam.

Ami az angoloknak Scott, a franciáknak... | Alexandre Dumas: A három testőr

A könyv eredeti borítója a védőborító alatt.

Dumas három testőre is olyan történet, amelyet ilyen vagy olyan formában, de szerintem mindenki ismer. Én is láttam valamikor régen filmen és rajzfilmen is. És bár a konkrét történetre nem emlékeztem, arra igen, hogy lenyűgözött az a fajta barátság, amely a főhősök között szövődött. Egyszóval óriási várakozással fogtam neki a könyvnek, és végre, végre azt mondhatom, hogy nem csalódtam.

Meglehetősen vaskos kötetről van szó. Az általam olvasott kiadás (Európa, 1981) 686 oldal. De ez most senkit ne ijesszen el. Csak úgy suhannak majd a lapok, higgyétek el nekem! Most pedig megpróbálom röviden összefoglalni ennek a 686 oldalnak a történéseit.

Főszereplőnkkel, D’Artagnannal együtt útra kelünk egy vidéki kisvárosból Párizsba szerencsét próbálni, szeretnénk bekerülni a királyi testőrség tagja lenni. Utunk során összetűzésbe keveredünk egy sebhelyes arcú idegennel és annak egy nőismerősével. Ez a két szereplő az egész történet folyamán vissza-visszatér, mondhatni kísérteni fogják D’Artagnant. Párizsba érkezvén rögtön betérünk a királyi testőrség parancsnokához, aki jó szívvel fogad, lévén, hogy ő is arról a vidékről származik, ahonnan mi. Ugyan nem tud rögtön helyet biztosítani nekünk a testőrségben, de beajánl a sógora seregébe, ahol vitézül meg is álljuk a helyünket. Közben roppant kalandos és mulatságos módon megismerkedünk a címben szereplő három testőrrel, Athosszal, Porthosszal és Aramisszal, és elválaszthatatlan jó barátok leszünk.

Mikor így nagyjából felvázolódott ez az alapszituáció, akkor egyszerre három fontos dolog is történik. Egyrészt D’Artagnan rájön, hogy nem elég jó katonának lenni, jó politikusnak is kell lennie, mert ezidőtájt bizony a hatalom nem egyenlő a királlyal. Hanem még a király hű tanácsadóját, a bíboros urat is figyelembe kell venni. És akkor a királynét még nem is említettük. Másrészt egy véletlen folytán D’Artagnan maga is belekeveredik egy udvari cselszövésbe, s gyorsan döntenie kell, hogy a fent említett három hatalmi ág közül melyik mellé áll. Harmadrészt pedig e cselszövés kapcsán megismerkedik egy bájos hölggyel, akivel azonnal szerelembe is esik. És lényegében ez a három dolog határozza meg a további eseményeket. És hát lesz itt kérem szépen minden, ami egy jó kis kalandregényhez kell. Emberrablás, gyilkosság, ármány, cselszövés, kegyetlenség, titkok.

De ez a könyv nem pusztán kalandregény, hanem történelmi regény is. Felvonultat ugyanis egy csomó valós történelmi személyt és eseményt. Így például XIII. Lajos francia királyt és feleségét, Ausztriai Annát, Richelieu bíborost, és La Rochelle ostromát. De szerencsére nem kell történelemzseninek lennünk ahhoz, hogy élvezhessük a történetet. Ezek inkább csak pluszban emelik a könyv értékét, mint ahogy az is, hogy az író az elején leszögezi, hogy a könyvet Richelieu bíboros és más kortársak emlékiratai alapján írta. (Persze azért ne vegyünk mindent készpénznek, amit az írók mondanak!)

És ha esetleg valakit a rendkívül pörgős, izgalmas cselekmény nem elégítene ki, akkor még mindig van egy nagy „rejtett” értéke a könyvnek. Ez pedig annak a fajta barátságnak az ábrázolása, amelyet legjobban tényleg a testőrök jelmondata foglal össze: Egy mindenkiért, mindenki egyért! Bármilyen veszélyes kalandokba vág is D’Artagnan, a testőrök szó nélkül követik, és kitartanak mellette, támogatják. Ugyanígy a pénzen is folyton megosztoznak, kérdés nélkül, és anélkül, hogy később bárki bármit is visszakövetelne. Ritka kincs az ilyen barátság, amely feltétlenül érdemes arra, hogy emléket állítson neki az ember, akár egy könyv formájában is. Bár azért az egy kicsit elszomorított, hogy a történet végén végül mégiscsak szétszéledtek a barátok. Mert amellett, hogy testőrök voltak, mindegyiküknek megvolt a maga privát élete és vágyai, a testőrség mindegyiküknek csak egy állomás volt.

Szintén a testőröknél kell még megemlíteni, hogy habár ők lehettek a maguk korának lovagjai, azért itt már korántsem lelhetők fel a klasszikus lovagi erények. Ami számomra azért volt meglepő, mert bennem élt valamiféle eszményi kép erről a három testőrről és a negyedik barátjukról. Hogy ők folyton-folyvást csak harcolnak a jó ügyért, de azon kívül szent életet élnek, támogatják és védelmezik a gyengéket és a nőket. De azért itt elég valóságos képet kapunk arról, hogy amikor volt pénz valahonnan, akkor mentek ám a tivornyák kifulladásig. És ha a helyzet úgy kívánta, szemrebbenés nélkül használták fel a nőket a saját céljaikra.

Persze azért nem kellett minden nőt félteni ebben a történetben (sem). A testőrök mellett az egyik kiemelkedő karakter volt a könyvben Milady Winter. Többször is emlegették őt úgy, mint a pokolbéli gonosz küldötte, és magam sem tudnám jobban leírni őt. Ízig-vérig gonosz, tekintet nélkül átgázol mindenkin, hogy célt érhessen. A gyilkosságtól sem riad vissza, ha a helyzet azt követeli, de azért jobb szeret inkább rávenni valakit, hogy elvégezze helyette a piszkos munkát. Újabb erős női karakterrel állunk szemben, de azért ő koránt sem követendő példa! És szerencsére meg is kapja méltó büntetését a könyv végén.

A testőrök közül Athos lett a kedvencem. Aramist túl vallásosnak, Porthost pedig túl piperkőcnek találtam. Athos férfi volt a javából, és különlegessé tette a titkos múltja. D’Artagnan pedig túl éretlen volt, de hát ő volt a legfiatalabb négyük közül. Ahány asszonnyal összefutott, annyiba lett szerelmes, amit Ketty-vel tett, azt koránt sem lehet korrektnek nevezni. És azt is furcsállottam benne, hogy mennyire ingadozott a király, a királynő és a bíboros között. Vagyis egész pontosan azt, hogy nem utálta eléggé a bíborost ahhoz, hogy szóba se álljon vele. De azt hiszem, ezügyben inkább én vagyok az éretlen, D’Artagnan pedig a politikailag megfontolt. Elvégre Richelieu személye megkerülhetetlen volt, muszáj volt vele valamiféle elfogadható kapcsolatot kialakítani.

Egy szó mint száz, a könyv zseniális volt. Rövid fejezetek, pörgős események, minden mindennel összefüggött, és mindennek jelentősége volt. Remek karaktereket láthattunk. Volt egy kis szerelem, egy kis titok, egy kis ez, egy kis az. Hasonlóan jó volt olvasni, mint Walter Scott Ivanhoe-ját. Tényleg ne riasszon el senkit a terjedelem, higgyétek el, amikor a végén becsukjátok a könyvet, azt fogjátok kívánni, bár tartana még vagy 700 oldalon át.

Utalás történik a Don Quijotéra és a Gulliver utazásaira.

„A bátorság mindig tiszteletet kelt; az ellenség bátorsága is.”

„…milyen furcsa a sors, hogy egymás pusztítására uszítja az embereket olyanok érdekében, akikhez semmi közük, s akik, úgy lehet, azt sem tudják róluk, hogy léteznek.”

„A részegek és szerelmesek lépteit, mint tudjuk, Isten vigyázza.”

„Az élet olvasóján minden szem egy-egy apró nyomorúság; a bölcs mosolyogva pergeti le.”