Jane Austen: A mansfieldi kastély

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.05.25./

Bevallom őszintén, nagyon vonakodva kezdtem bele ebbe a könyvbe több okból is. Legfőképpen azért, mert korábbi Austen olvasmányélményeim alapján nem számíthattam sok jóra (Értelem és érzelem elment szódával, Büszkeség és balítélet rettenetes volt számomra). Aztán meg azért is, mert nem sok jó kritikát olvastam A mansfieldi kastélyról.

Ennek megfelelően kellő unalommal és félelemmel kezdtem neki. Csak az hajtott, hogy olvassak valami régit. (Esküszöm, hiányoznak a kínai családregények. J) És egy darabig, jó sokáig, tényleg csak bosszankodtam. Mert a lényeg valahogy csak nem akart előbukkanni. Aztán úgy kábé a könyv kétharmadánál kezdett derengeni valami, és azt hittem, sínen vagyok. Még fel is kiáltottam magamban: most megvagy, Jane! Akkor még nem tudtam, hogy Jane az utolsó oldalakkal a sárba fogja tiporni az összes önérzetemet. Most már tudom, és örülök, elmondhatatlanul örülök ebben a pillanatban, hogy van ez a lista, én meg vagyok olyan hülye, hogy belevágtam, és kényszerítem magam némely nemkívánatos könyv elolvasására, mert komolyan mondom, időnként pont azok a könyvek világosítanak fel, amelyeket a legkevésbé szeretnék elolvasni. Mert ott a kényszer, hogy muszáj. És tudom, hogy ez mennyire hülyén hangzik, mert miért lenne már muszáj? Csak azért, mert rajta van egy idióta listán, amiről kitaláltam, hogy elolvasom az összes tételt? De hiszen ezt én találtam ki magamnak, tehát akár azt is kitalálhatnám, hogy egyiket-másikat egyszerűen kihagyom. Vagy legalábbis a végére hagyom. De én általában véve elég komolyan veszem azokat a dolgokat, amiket kitalálok saját magamnak. Néha túl komolyan is. És számomra ez tényleg egyfajta kényszer.  Kényszer, aminek köszönhetően most gazdagabb lettem egy fantasztikus olvasmányélménnyel, amitől a lista nélkül holtbiztos, hogy megfosztottam volna magam.

A jövőben bátran fogom ajánlani mindenkinek, hogy vegyen magára ilyesfajta kényszereket. Nem tudhatjuk, hogy mely szikla alatt lapulnak kincsek. Azt persze egy szóval sem mondom, hogy a kincskeresés könnyű dolog. Keményen meg kell dolgozni érte.

Igenis szenvedtem ezzel a könyvvel. Mert olyan nagyon lassan indult be. Csak csordogált és csordogált, nekem meg elképzelésem sem volt, hogy mi fog ebből az egészből kisülni, és hol van még a sztori vége. Aztán egyszer csak elkezdtem kapisgálni. Kezdtem megérteni, mire volt jó az előző kétharmada a könyvnek. És nem hogy elkezdett tetszeni és érdekelni a könyv, még csúnyán bele is sétáltam Jane néni csapdájába. Elvégre tapasztalataim alapján nem voltam felkészülve, hogy Jane néninek lehetnek egyáltalán csapda jellegű ötletei.

Főszereplőnk Fanny Price, aki csóró szüleitől gazdag nagynénjéhez és nagybátyjához kerül puszta szívjóságból. De valójában ő lesz a család fekete báránya. Már abból a szempontból, hogy folyton kilóg. Sokmindent megkap, amit unokanénjei- és bátyjai is, ugyanakkor mégis éreztetik vele, hogy ő nem egészen közéjük tartozik. Mindennek tetejébe pedig még a nyakába szakad egy Norris néni is. Az ürömbe azonban öröm is vegyül, Fanny pártfogójára talál második számú unokabátyjában, Edmundban. Edmund tanítgatja, terelgeti, védelmezi Fannyt, és ezáltal csakhamar a lány titkos szerelme lesz. És ezzel Fanny belecsöppen a könyv szerelmi rendkívül sokszögébe. J Ugyanakkor a legtöbb szög csak ámítás. Becsvágy, hataloméhség, pénz játszanak közre bizonyos vonzalmakban, és a szereplők ebből kifolyólag nem is lehetnek boldogok. Egészen addig, amíg néhány értelmesebb fajta szereplőnek fel nem nyílik a szeme, ahogy az enyém is a könyv végén, és rá nem jönnek, valójában melyik szögeket alkotják ők maguk.

Mint mindig, most sem akarom lelőni a könyv legfőbb poénjait. Amit mégis kiemelnék, hogy mennyire semmibe vette Fannyt az igazi családja, mármint a szülei és a legtöbb testvére. Fel sem tűnt nekik, hogy egy emberrel több vagy kevesebb, szegény lány csak egy volt a sok közül. Egyszóval bármennyi megpróbáltatás is érte Fannyt a Bertram családnál, még azokért is csak hálás lehetett, mert minden rosszal együtt sokkal, de sokkal jobban járt, mintha otthon maradt volna.

A karakterek közül egyértelműen Fanny lett a kedvencem. Lehet őt gyenge, kis bólogatójánosnak is látni, de szerintem egyáltalán nem volt az. Igenis harcolt, igenis kimondta a véleményét, igenis ellenkezett. Csak éppen ő még tudta, hogy mi a jó modor, az udvariasság, az illem. És ezeket összekeverni a gyengeséggel elég elszomorító dolog. Én egyenesen felnéztem rá, két dolog miatt. Egyrészt mert folyamatos harcban állt önmagával, és mint tudjuk, saját magunkat legyőzni a legkeményebb, ugyanakkor legdicsőségesebb dolog. Másrészt pedig azért, mert ő nem sétált bele abba a csapdába, amibe én szemrebbenés nélkül, és ez véleményem szerint becsülendő, erős jellemre utal. Ő számomra a példaképszerű, felejthetetlen, austeni karakter.

Utána következnek Norris néni és Mary Crawford. Mindketten rendkívül jól sikerült rossz karakterek. Norris nénit nagyjából az első jelenete után kedvem lett volna agyoncsapni egy szívlapáttal, és érzéseim iránta a továbbiakban sem változtak. Mary Crawford pedig azért tetszett, mert nagyon jól tudta titkolni, valójában mennyire együgyű.

Amilyen lassan indult a sztori, annyira összecsapottnak tűnik a vége. Ez elég nagy kontrasztot ad, de nem tudtam haragudni érte, egyszerűen csak azért, mert megértettem. Megértettem, hogy miért kellett az elején az a nagyon alapos, mindenre kiterjedő bemutatása a szereplőknek. A végén pedig elfogadtam, hogy Austen jelen esetben nem kiteljesedő boldogságról akart ódákat zengeni, hanem az odavezető, ijesztően kacskaringós utakat akarta bemutatni, és a végén elégnek érezte, hogy egyszerűen közölje, ki az, aki boldogan élt, míg meg nem halt, és ki nem.

Lehetne még sok mindenről beszélni e könyv kapcsán, többek közt például az úri családok gyermekeinek oktatásáról – hogy hogyan lett Maria és Julia Bertram a két legelcseszettebb ember a Földön. De ez engem most a legkevésbé sem érdekel. Manapság is vannak nevelési problémák, ez nem újdonság. A világ sajnos javíthatatlan. Úgyhogy inkább zárom is soraimat. Meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Jó kis teszt ez, mennyire vagyunk szilárd jellemek.

Idézetek előtt még két apró megjegyzés. Két utalás egy-egy listás könyvre. Pontosabban egy könyvre és egy íróra: az Érzékeny utazásra és Oliver Goldsmithre. (Akinek A wakefieldi lelkészét egyszerűen képtelenség beszerezni.) Itt a vége. J

„Idővel majd nyilván kiismerem a szokásaikat; de mivel én azt a jó londoni bölcsességet hoztam magammal, hogy pénzért minden kapható, eleinte bizony megütköztem egy kissé a maguk hajthatatlanul független vidéki szellemén.”

„…vagy közbejön valami: az a jótékony valami, amely a csukott szemmel néző és csukott aggyal gondolkodó emberek legfőbb barátja.”

„Gondolom, a fiatalokban sohasem tombol a vígság, ha otthon van, akire fel kell nézniük.”

„Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek.”

„Eddigi tudomásom szerint boldogtalanság ellen a legjobb gyógyszer a nagy jövedelem.”

De Sade márki: Justine, avagy az erény meghurcoltatása

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.04.05./

Szodoma után kissé rettegve kezdtem bele Sade másik listás művébe, és nem is alaptalanul. Egyszerűen nem is tudom, hogyan foglaljam érthető mondatokba az érzéseimet, annyira fel vagyok háborodva. Az elmém folyamatosan azt sikítja, hogy BOTRÁNYOS! Nem, nem alapvetően a könyv. Hanem, hogy egy ilyen könyv fent van a listán. Hogy ez a könyv egyáltalán bármilyen listán rajta lehet a tiltott művek listáját kivéve. Hogy ezt a könyvet valakik, akik állítólag még szakértők is, ajánlják másoknak. Ez véleményem szerint egyszerűen FELHÁBORÍTÓ!

Nagyon sajnálom, és előre elnézést, ha totálisan érthetetlen lesz, amit itt most össze fogok írni, de egyszerűen magamon kívül vagyok. A Szodomát ugyebár végig sem bírtam olvasni. Ezen nagy nehezen végigszenvedtem magam, de többször is felmerült, hogy félbe hagyom. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy az egész projektet abbahagyom. Mert miért hallgatnék olyan emberek tanácsára, miért fogadnám el a javaslataikat arra nézve, hogy mit olvassak, amikor egy ilyen szennyet meleg szívvel ajánlgatnak az egész világnak. Nagyon sajnálom, de véleményem szerint ennek a könyvnek semmilyen értéke nincs. Nincs kifejezetten jól megírva, sőt, a barokkos körmondatok már az elején elveszik az ember kedvét az olvasástól, a történet nem csak simán rossz, hanem undorító, felfordult a gyomrom tőle. Sőt, mi több, ki merem jelenteni, hogy ez a könyv egyenesen veszélyes. Az erény meghurcoltatása, mert az erényt szapulja, lealacsonyítja, elértékteleníti, a bűnt pedig magasztalja, és rossz kezekbe kerülve ez könnyen olaj lehet a tűzre. A kurta-furcsa lezárás pedig nem jelent feloldást.

Nem is akarok ezzel tovább foglalkozni. Könyörögve kérek minden jóravaló embert, hogy soha, ismétlem, SOHA ne olvassa el!!

„A boldogtalan számára legkeservesebb az ébredés; az érzékek szunnyadnak, a gondolat megpihen, a gondok tovareppennek, s akkor hirtelen vad erővel tör rá a sors minden keserűsége, hogy csaknem összeroppan belé.”

Edith Wharton: Az ártatlanság kora

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.03.16./

Ezt a könyvet még 2015-ben, a „nagy” kihívásra szerettem volna elolvasni, hiszen Pulitzer díjas műről van szó. Épp ezért lepődtem meg, hogy egyszerűen nem lehetett kapni. Sőt, a könyvtárban sem találtam meg. Még a külső raktárakban sem volt meg. Mindenféle antikváriumba előjegyeztettem, és időről időre kaptam is e-mailt, hogy felbukkant egy példány, de olyan horrorisztikus áron, amit egyszerűen nem voltam hajlandó kiadni érte. Néhány hónappal ezelőtt azonban sikerült egy baráti árat mondania az egyik kereskedőnek, amire természetesen azonnal rábólintottam.

Kíváncsi voltam erre a regényre, mert a címe véleményem szerint olyan semmit mondó, a tartalma viszont sokat sejtető. A Pulitzer díj pedig még tovább növelte a várakozásomat. Egy szóval a várakozás túl nagy lett, és ennek megfelelően a könyv összességében véve félig csalódás, félig szerelem lett.

A történet két nagyobb egységre, „könyvre”, tagolódik, az első a főszereplő, Newland Archer házassága előtt, a második pedig utána játszódik. Illetve ez alapján az utolsó fejezetet külön le lehetett volna választani egy harmadik könyvvé, ami pedig sok-sok évvel az események után játszódik, de nagyon is szerves része a történetnek – és egy tökéletes befejezése.

Főszereplőnk, mint már említettem, Newland Archer, egy new yorki fiatalember, aki a történet elején megismerkedik menyasszonya, May Welland egyik rokonával, Olenska grófnővel, aki a család fekete báránya. Ellen Mingott ugyanis, ahogy a nevéből is látszik, külföldre ment férjhez, de most visszatért a rokonaihoz és a hazájába, és válást fontolgat. Mivel életének nagy részét Európában töltötte, Olenska grófnő egyáltalán nem illik bele New York társadalmi életébe, jövőre vonatkozó tervei pedig csak tovább rontanak a helyzetén. New York elitje ugyanis a XIX. században olyan szigorú etikett szerint élt, amiben véleményem szerint normális emberek nem élnek. Oké, én legalábbis nem tudnám elképzelni, hogy így éljek, hogy hülye illemszabályok beosztják minden egyes napom minden egyes percét a legapróbb részletekig. Nem csak egyszerűen azt, hogy mit kell/illik csinálnom, hanem hogy kivel, meddig, milyen ruhában, miről szabad közben beszélnünk, stb.

Ebben a szigorúságban tehát Olenska grófnőnek egyértelműen pártfogóra van szüksége, és meg is kapja Newland személyében. Newland eleinte tényleg csak kötelességből közeledik a grófnő felé, de néhány beszélgetés után Ellen olyan dolgokra nyitja fel a szemét, amelyek mindig is ott voltak az orra előtt, csak a társadalmi kötöttségek miatt nem vette észre. Egyre inkább ráébred, milyen céltalan és értelmetlen életet él egész New York elitje, és ez a felismerés pedig egyre közelebb viszi őt Ellenhez.

A könyv precíz részletességgel írja le a XIX. századi New York társadalmát, szokásait életét. Főként az első könyvben. Ebből kifolyólag az első könyv nem is annyira tetszett. Lassan haladt a cselekmény, cserébe pedig baromi sok volt a leírás, ami engem őszintén szólva egy idő után untatott. Nem szeretem, mikor egy könyv a szájamba akar rágni valamit. Célozgasson rá, vagy mondja ki egyszer nyíltan. De nem mesélje el huszonötödjére is ugyanazt, csak más megközelítésből, mert attól a falra mászok. Példának okáért arra, hogy Olenska grófnőnek és Julius Beaufortnak nem kellene találkozgatnia, minden egyes alkalommal kapunk célzást, amikor csak ez a két szereplő együtt tűnik fel (vagy le), ami az első könyvben elég gyakran megtörténik. Nem azt mondom, nyugodtan húzza fel a szemöldökét Newland Archer, amikor a skuytercliffi télben meglátja Beaufort-t a házikó felé közeledni, sőt, rosszallóan ingathatja is a fejét. De ne gondoljon arra, hogy Olenska grófnőnek nem lenne szabad ennyire nyíltan találkozgatnia egy szoknyapecér hírében álló férfival, mert az elmúlt nyolcvanhárom és fél alkalommal is ugyanerre gondolt, én meg elsőre is megértettem.

A második könyvben ellenben már pörögtek az események. Na nem úgy, mint egy jó kis kortárs thrillerben. Inkább csak az első könyvhöz képest pörögtek. Mindenesetre itt már történtek dolgok, alakult a fő történetszál, és valahogy mélységet kaptak a szereplők. Mert az első könyvben mindenki úgy fel lett címkézve; ő a főszereplő, ő a tündi-bündi és csupa ártatlanság menyasszony, ő az oda nem illő különc. Aztán mindenki kibővült. Megteltek élettel, még ha nem is feltétlenül jó értelemben. Newland lett a mintapolgár, akit gúzsba kötött saját megfelelési kényszere, May olyan igazi, álnok feleség lett, aki ártalmatlannak látszik, de valójában nagyon is tud olvasni a sorok között, Ellen pedig… Ellen lehetett volna a gaz csábító, igen, határozottan benne volt a lehetőség, de nagyon-nagyon köszönöm Edith Whartonnak, hogy végül igazi, nemes lelkű nőt csinált belőle.

A végkifejlet sejthető, talán el sem kell olvasni hozzá a könyvet. Newland kis hal a nagy óceánban, és mikor ismeretlen terepre téved, egy darabig élvezi az újdonság varázsát, de közben fokozatosan, szinte öntudatlanul kúszik visszafelé a megszokott, az ismert dolgok felé, a „helyes” dolgok felé, pedig tudja, hogy ott nem vár rá semmi, ott nem teljesedhet ki. Ő a tökéletes áldozat, mert az egyetlen látó a vakok között, mégsem tud „uralkodni”, éppen azért, mert ő az egyetlen.

Összességében ez egy gyönyörű kapcsolat története, hozzáillő befejezéssel, ugyanakkor egy ember kőkemény szenvedéstörténete. Fájdalmasan szép történet, amely után azért hálát adhatunk, hogy nem a XIX. századi New Yorkba születtünk. Én mondjuk a magam részéről nem adtam volna neki Pulitzert, de ezen ugyebár már túl vagyunk.

„A valódi magány az, amikor csupa olyan kedves ember vesz körül, aki csak azt várja tőlem, hogy tettessek!”

„Talán éppen attól volt annyira áttetszően tiszta a szeme, hogy nem ismerte a világ dolgait, és ettől lehetett az is, hogy az arca inkább egy típust mutatott, semmint egyéniséget; mintha arra választották volna ki, hogy modellt álljon a polgári erkölcs vagy egy görög istennő szobrához. Vére, mely közvetlenül világos bőre alatt csörgedezett, inkább valami tartósító folyadéknak hatott, nem pedig pusztító elemnek; lerombolhatatlan ifjúsága látszatra nem volt sem kemény, sem unalmas, csupán egyszerű és tiszta.”

„Hirtelen mintha egész jövője elébe gombolyodott volna; és amikor legombolyodott, maga előtt látta egy férfi apadó alakjának teljes ürességét, akivel soha semmi nem történik.”

„Oly ostobának tűnt, hogy azért fedezték fel Amerikát, hogy azután a többi ország másolatává tegyék!”

„A legrosszabb az volt, hogy ha az ember megtette a kötelességét, akkor alkalmatlan lett arra, hogy bármi mást tegyen.”

Alessandro Manzoni: A jegyesek

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.02.18./

Alessandro Manzoni könyvét már régesrég letöltöttem a MEK-ből, de csak mos jutottam el oda, hogy neki is vágjak. Pontosabban nem most, hanem már egy hónappal ezelőtt. Nagy várakozásokkal indultam neki a könyvnek, de… Lássuk a valóságot.

Történetünk a XVII. században játszódik Olaszországban, Milánóhoz közel. Egy kis falucskában egy egyszerű pár szeretne egybekelni, de a papjuk nem akarja összeadni őket, mert a környék kényura megfenyegette őt. Ezért aztán a pár cselhez folyamodva próbál mégis a dolga végére érni, de ez sem sikerül nekik, így kénytelenek elmenekülni a falujukból. Elválnak útjaik, és kivel-kivel számos izgalmas kaland történik. Az ifjú, Renzo, Milánóban belekeveredik egy felkelésbe, melynek következtében elfogató parancsot adnak ki ellene, így sokáig bujkálnia kell egy másik tartományban. Kedvesét, Luciát pedig csellel elragadják biztonságos búvóhelyéről, és már majdnem a gonosz kényúr kezére jutna, de elrablója megsajnálja őt, és visszaszolgáltatja anyjának. Lucia ezután Milánóba költözik, hogy minél távolabb legyen attól a személytől, aki őt megrontani akarta, Don Rodrigótól, itt azonban még nagyobb veszedelem vár rá a pestis képében. Elkapja a kórt, ahogy Renzo is elkapja, de mindketten szerencsésen felépülnek belőle, újra egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Ebből az alap sztoriból is látszik, hogy nem Manzoni találta fel a spanyol viaszt. Sok-sok könyvnek ez az alapja: adott egy szerelmes pár, akiknek mindenféle értelmetlen viszontagságokon kell keresztülmenniük, míg végre egymáséi lehetnek. De ha nem lennének az értelmetlen viszontagságok, nem lenne könyv sem. Ez rendben is van. De másoknak ezt valahogy jobban sikerült kivitelezniük, mint Manzoninak. Itt egyszerűen csak a pórnép áll szemben a hatalmaskodó gazokkal, és nincs megoldás. Amennyire vártam ezt a könyvet, amennyire vártam, hogy visszacsöppenhessek egy régmúlt korba, más értékrendű emberek közé, és ott élhessek egy darabig velük, pontosan akkora csalódás volt ez a könyv. Már most tudom, hogy nem hagyott bennem mély nyomot. Még csak nem is bosszantott. Nem ijesztett meg, mint például a Veszedelmes viszonyok. Az egyetlen értékelhető, amit találtam benne, az a feltehetően valós történelmi események – a Milánót majdhogynem elsöprő éhínség és a későbbi pestisjárvány – leírásai voltak. Ezeknél tényleg azt éreztem, hogy messzemenőkig részletesek, és ha valóban megtörténtek a dolgok, akár így is történhettek.

Szóval a történet – langyos. Nincsenek izgalmas fordulatok, rettenetesen sok az olyan leírás, ami nem igazán kapcsolódik a fő szálhoz (és a kutyát sem érdekli), például a főapátnő vagy Christoforo atya története. És akkor most nézzük meg a karaktereket. Renzo – uncsi. Egy nagyszájú parasztlegény, aki csakazértis véghez viszi akaratát. Lucia – uncsi és bosszantó. Egyetlen épkézláb gondolata az volt, amikor megtette a szüzességi fogadalmát, ha már ilyen kis mimóza lélek, de még erről is hagyta lebeszélni magát. Ezt pedig annyira de annyira utálom. Tényleg, szívemből utálom az ilyet. Ha valaki vallásos, az legyen fehér. Persze, tudom, nem léteznek fekete-fehér emberek. De igenis létezzenek! Ha valaki hisz Istenben, cselekedjen Istennek tetszően, és pont. Nincs apelláta. A többiek meg elhanyagolhatók. Don Rodrigó a fő ellenség, Ágnes, Lucia anyja egy nagyszájú parasztasszony, sokkal inkább illene Renzohoz, mint a lánya. A névtelen lovag, aki elrabolja Luciát, egyik pillanatról a másikra megtér, és szentéletű lesz. Ezt nem tudom sajnos elhinni. Az egyetlen értékelhető karakter Don Abbondio volt, az a szerencsétlen lúzer, na ő például egy az egyben fekete karakter, bármennyire is vallásos, ráadásul pap. Mindig a saját helyzetét nézte, a saját bőrét mentette, nem érdekelte, mit parancsol(na) a kötelesség. És ez egy paptól teljesen kiszámíthatatlan és érdekes volt. De sajnos túl keveset szerepelt.

Élményemet bizonyára a fordítás sem emelte. Mint említettem, a MEK-ből töltöttem le a könyvet, ahova sajnos egy 1800-as évekbeli fordítás van feltéve. Igencsak rontott az élvezeti értéken, de le kell szögezni, nem ez volt a legrosszabb.

Jöjjenek az idézetek, aztán felejtsük el gyorsan ezt a felejthető történetet.

„Azok, kik mások türelmét kiszíják, kik gaztetteket, vagy bármi módon másokon igazságtalanságot követnek el, nemcsak elkövetett vétkükért, hanem azon roszért is felelősek, melyet az általuk megsértettek keblében felkeltenek.”

„…ládd, ha az ember jól tudja forgatni a kiáltványokat, senki sem bünös és senki sem ártatlan.”

„…mert hiszen e világnak egyik bolondsága, - hogy ismeretlenül gyülöljük egymást.”

„Ezen önmagával és másokkal vívott fájdalmas harczok közt töltötte el gyermek éveit, s lépett át azon válságos korba, melyben a lélekbe titkos hatalom ébred fel, mely a szívben szunnyad hajlamokat felkelti, felékesiti, átalakítja, s váratlan irányba vezeti.

„Az ösvény saját mélységébe szédíti a szemlélőt.”

„…ott van hazánk, hol jól megy dolgunk…”

„…a zsiványok kipusztulhatnak, a dögvészből kigyógyulhat az ember; de az évek ellen nincs orvosság.”