Mennyire hihetjük? - Az utolsó mohikán

Sok regénynek van valóságalapja, így Az utolsó mohikán eseményei is egy megtörtént csata köré csoportosulnak. Az angol és francia gyarmatosítók tényleg háborúban álltak egymással a földekért, tényleg voltak indián szövetségeseik, és a regényben leírt csata a William Henry erődnél 1757-ben tényleg lejátszódott.

A könyvben az angolok végül feladják az erődöt, cserébe a franciák sértetlen távozást ígérnek nekik. A kivonuláskor azonban a franciák indián szövetségesei megtámadták az angolokat, és a támadást csak kevesen élték túl.

Azt feltételezhetjük, hogy ez az esemény tényleg megtörtént. De az, hogy ugyanúgy történt-e a valóságban is, ahogy a regényben szerepel, az már más tészta. Egyes történészek szerint a vérengzés közel sem volt olyan nagymértékű, mint ahogy azt Cooper leírta. A gyarmatosítóknak azonban érdekükben állhatott eltúlozni a számadatokat, és ezzel az indiánokat a lehető legrosszabb színben feltüntetni. És mivel Cooper maga nem volt ott – a regény közel száz évvel az események után íródott – ezért nem tudott elsődleges forrásból dolgozni.

Az ilyesfajta számadatok, hogy például hány halottja volt az indián mészárlásnak, a történelem legizgalmasabb szeletei a történészek szempontjából. Mivel ma már nincs élő ember, aki ott járt volna, és tanúsíthatná az eseményeket, így gyakorlatilag azt is be lehet bizonyítani, hogy így történt, és azt is, hogy nem. Ezzel nincs is semmi baj, a történelem így szép.

Arról is folyik a vita, hogy milyen szerepe volt a francia tábornoknak, Montcalmnak a történtekben. Vajon direkt nem lépett közbe, vagy a saját katonáit féltette? Örök rejtély marad.

Olvasóként ilyesmiken elmélkedni azért lehet érdekes, mert nem szabad készpénznek vennünk mindent, amit az írók tényként közölnek. Persze izgalmas dolog belegondolni abba, hogy adott események nem csak egy író fejében léteznek. És így maga az olvasó is részese lehet a történelemnek.

Forrás: Cáfolják az utolsó mohikán mítoszát

Off #9 - Személyesen én és a könyvek

Ma egy személyes poszttal jövök. Annyiban személyes, hogy kicsit a bloggal kapcsolatos érzéseimről, meglátásaimról szeretnék írni.

A tavalyi év nagyon jól sikerült. Elolvastam 25 könyvet, ami a 2014-es évhez képest hatalmas fejlődést jelentett. Az idei év is egészen jól indult. De most úgy érzem, kicsit ámokfutássá változott ez az egész.

Egyrészt az életem kezd kicsit átalakulni. Dolgozom, kapcsolatban vagyok, emellett a projekt mellett is számtalan más dologgal foglalkozok. Próbálom megtalálni az egyensúlyt, de ez egy hosszú és lassú folyamat.

Másrészt, főként az utóbbi időben úgy éreztem, kicsit tömegtermelésre álltam. Siettem, hogy meglegyen a heti egy könyv. Így viszont nem éreztem elég alaposnak a megértést, a bejegyzések is néha összecsapottnak tűntek, és őszintén szólva nem is tudtam élvezni a történeteket. Nem akarom, hogy ez erről szóljon. Élvezetből akarom ezt csinálni, elsősorban a saját szórakozásomra és okulásomra.

Szóval úgy döntöttem, nem fogom tartani, sem túlteljesíteni a tavalyi feszített tempót. Mert élvezetből akarok olvasni, nem kötelességtudatból. Ettől függetlenül a heti egy bejegyzést szeretném tartani. Rengeteg többé-kevésbé off poszt ötletem van, amikről feltétlenül akarok írni. Igyekszem az időt is megtalálni rájuk. (Na meg a megfelelő forrást. Mert mióta befejeztem az egyeteme, a kutatási területeim jelentősen lecsökkentek – legnagyobb bánatomra.) Ha pedig befejeztem egy listás könyvet – most is folyamatban van egyébként az Ivanhoe olvasása – feltétlenül azzal fogok jelentkezni.

Ez a projekt az egyik kis gyermekecském, és ki akarom élvezni, mert csak úgy van értelme.

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Még mindig rövid olvasmányt keresve kezdtem bele James Fenimore Cooper Az utolsó mohikán című könyvébe. Előzetesen annyit mindenképp meg kell jegyeznem, hogy az én gyerekkoromból teljesen kimaradtak az indiános történetek. És valahogy később sem éreztem ingerenciát rá, hogy megismerkedjek velük. Valahogy mindig találtam mást, ami jobban izgatott. Pedig az indián kultúrát, amely olyan messzi – mind térben, mind időben – és olyan nagyon más, mindig is érdekesnek találtam.

Egy szó mint száz, mostani olvasmányommal egy eddig általam érintetlen területre léptem.

A történet az angol-francia gyarmatosítási háborúk idején játszódik. Két angol kisasszony szeretne eljutni az apjukhoz, aki az egyikangol erőd parancsnoka. Az ő kalandos útjukat meséli el a könyv.

Nagyon nem szeretném részletezni az eseményeket, hiszen ez egy vérbeli kalandregény – minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Arról azért mégis ejtsünk pár szót, hogy hogyan is kerülnek ide az indiánok. Egyrészt úgy, hogy mind az angolok, mind a franciák szövetségben álltak bizonyos indián törzsekkel. Másrészt úgy, hogy a lányoknak indián kísérőik lesznek, név szerint Unkasz és Csingacsguk, illetve Sólyomszem/Hosszú puska, aki eredetileg nem indián, de befogadták maguk közé az indiánok.

Csingacsguk és Sólyomszem egyébként több könyvben is szerepelnek együtt.

Mint ahogy az előbbiekben is említettem, ez egy ízig-vérig kalandregény. És persze indiánregény is. De én vártam volna, hogy több ismeretterjesztő rész lesz benne. Persze így is sok minden meg lehet tudni az indiánokról. Vegyünk most ebből sorra néhányat:

·         Több különböző indián törzs létezett. Ezzel többnyire mindenki tisztában van. Itt most konkrétan az irokézekről, a delavárokról és a mohikánokról esik szó. A különböző törzsek szövetségben vagy éppen háborúban állnak. Mindegyik törzsnek voltak szent állatai, saját harci kiáltásai és szertartásai, és akár egymással éppen ellentétes szokásaik, hagyományaik.

·         Voltak különböző speciális dolgaik, amiket csak ők szanáltak. Ezek közül most négyet szeretnék kiemelni, amelyek a könyvben is többször előfordultak: a wigwam, az indiánok lakóhelyéül szolgáló sátor, a mokaszin, a bőrből készült lábbelijük, a tomahawk, más néven harci balta, és a békepipa.

·         Az indiánok a nevüket mindig valamilyen tulajdonságuk alapján kapják. Sólyomszem például onnan kapta a nevét, hogy rendkívül jól tud célozni.

·         A skalpolás bár elég barbár szokás, mégis szerves része volt az indián kultúrának. Az indiánok a megölt ellenség feje tetejéről levágták a hajas fejbőrt. Ez volt úgymond a harci zsákmány. A szokás bizonyára valamilyen hiedelemhez is kötődött.

Az egész történet bennem olyan hatást keltett, mintha egy zord, téli éjszakán ülnék a kandalló előtt a medvebőrön kisgyerekként, és a vénséges indián nagyapó elmesélné nekem kalandos életét. Ebből a szempontból a fordítás kifejezetten remek lett, mert megtartotta az indiánoknak azt a töredezett beszédét, ahogy angolul (vagy éppen franciául) beszéltek.

A bibliából két érdekes dolog derült ki számomra erről a könyvről. Pontosabban az egyik a könyvről, a másik pedig az íróról. Először is állítólag Cooper volt az első amerikai író, aki hírnevet szerzett magának. Másodszor pedig Cooper a történetet egy ténylegesen megtörtént esemény köré kerekítette, ez az esemény pedig a William-Henry-erődnél történt vérengzés volt. (A franciák legyőzték az angolokat, a William-Henry erőd békés átadásáért cserébe az angolok szabadon távozhattak. Ám amikor kivonultak az erődből, a franciákkal szövetséges indiánok megtámadták és lemészárolták őket.) Feltehetően ezen két okból kerülhetett fel ez a könyv a listára.

Én mindenképpen ajánlom olvasásra, téli estékre, egy bögre forró teával. ;) Kalandos és érdekes. Nekem főként Cora karaktere tetszett, ő valahogy kilógott a sorból. A többiek hozták a formát, amit „kellett”, ő viszont más volt.

„Néha nemcsak az öregek bölcsek, hanem a fiatalok is.”

„Csakugyan, ez a két indián oly becsületesen és őszintén viselkedett, oly könnyedén és természetesen mondott le korábbi felfogásáról, miután jobb belátásra tért, hogy a civilizált európai hatalmak bármelyik parlamentjében egyszer s mindenkora befellegzett volna politikai pályafutásuknak.”

Denis Diderot: Az apáca

A következő könyv kiválasztásánál egyetlen szempont lebegett a szemem előtt: rövid legyen! Így esett a választásom Diderot Az apáca című művére, mely ugyan tényleg rövid, viszont annál jobban borzolja a kedélyeket. Nézzük is meg, miről van itt szó.

Főhősünket, Susanne Simonint a szülei zárdába kényszerítik. Ő sokáig ellenáll, de végül csak beadja a derekát. A zárdában azonban fellázad. Először nem akarja letenni az esküt. De csak addig édesgetik az apácák, míg rábeszélik. De nem igazán érez kedvet ehhez a „hivatáshoz”, ezért kérelmet nyújt be, hogy esküjét érvénytelenítsék. Mikor ez a zárdában kitudódik, az apácák, élükön a rendfőnöknővel pokollá teszik Susanne életét. Bántalmazzák, éheztetik, halálra dolgoztatják, megszégyenítik.

Perének elvesztése után ugyan beletörődik a sorsába, és ezután valamivel elfogadhatóbbá válik az élete. Az ügyvédje azonban megígéri neki, hogy legalább annyit megpróbál elintézni, hogy áthelyezzék Susanne-t egy másik zárdába. Ez végül meg is történik. Itt egy fokkal nyugalmasabb élet vár rá, azonban más jellegű bűnökkel ismerkedik meg. Az új főnöknője finoman szólva is beleszeret a lányba, majd amikor Susanne, gyóntatója tanácsára hallgatva teljesen elutasítja a főnöknő közeledését, a főnöknő beleőrül a szenvedésbe.

Végül Susanne-nak sikerül teljesítenie, amire mindig is vágyott, megszökik a zárdából, Párizsba megy, ahol lapítania kell, nehogy a hatóságok megtalálják, és visszavigyék.

Nagyjából ennyi lenne a történet. Maga a regény egyébként levélregény. Egy hosszú levélről van szó, amelyben Susanne elmeséli egész élete történetét egy magas rangú embernek, akitől megmentését várja.

Nem egy bonyolult történet, ugyanakkor rövidségéhez képest rendkívül vérlázító. Olyan sokszor szorult ökölbe a kezem olvasás közben, hogy a végén inkább már úgy hagytam. Alapból is gusztustalan, mikor egy csoport kipécéz egyetlen embert, és mindenféle aljas dolgot elkövet ellene. Nem is ez volt az igazán bosszantó ebben a könyvben. Hanem a tudat, hogy ilyen dolgokat olyan emberek követnek el, akik elvileg mélyen vallásosak, és az egész életüket Istennek szentelték. Ezeknek nem örömben és szeretetben kéne együtt élniük?? Nem szeretem az ilyen álszent, álvallásos, képmutató embereket. Mindenki el tudja azt dönteni magáról szerintem, hogy akkor ő most hisz-e Istenben vagy sem. És ha eldöntötte, akkor viselkedjen is úgy.

Ugyanide jön a leszbikusság kérdése. Nekem semmi bajom nincs azzal, ha valaki lány létére a lányokhoz vonzódik. Azt sem értem, ezt miért kell elítélni. De ha nekem a vallásom tiltaná, hogy a lányokhoz vonzódjam, akkor el kéne gondolkodnom, hogy mondjuk másik vallást választok. Vagy lemondok a lányokról. Kinek melyik megy könnyebben.

Szóval ez a „hirdetjük Isten igéit, de közben ott hágjuk át, ahol nem szégyelljük” dolog nagyon, de nagyon felháborító volt, és mindig is az lesz számomra.

Nem szerettem volna minden poént lelőni, így direkt nem tértem ki arra, hogy miért kényszerítették „rabságba” Susanne-t. Ez a másik felháborító dolog a könyvben, legalábbis az a része, ahogy az „anya” intézi a dolgokat. És nem véletlenül tettem idézőjelbe az anya szót…

A maga korában egyébként biztosan nagy leleplező könyvnek számított, már ami a zárdabeli életet illeti. Nem is jelent meg, csak jó pár évvel az író halála után. (Diderot biztos féltette a… jó hírét.)

 „Kissé különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog lehet Istentől s az ördögtől való, aszerint, ahogy nézni akarjuk.”

Jean-Jacques Rousseau: Vallomások

Végre sikerült kivallatnom Rousseau-t. Szögezzük le rögtön az elején, nem volt egy egyszerű dolog. Az öreg nagyon sokáig élt, nagyon sok mindent csinált, nagyon sok mindenkivel találkozott, és mindezeket a lehető legunalmasabb stílusban adta elő. De azért nem volt minden tanulságtól mentes az olvasás.

Lehet, hogy kicsit összeszedetlennek fogok tűnni, de bevallom őszintén, sokszor volt olyan, hogy azon kaptam magam, nem is figyelem igazán, hogy mit olvasok. Igazi önéletrajz volt ez, egy élet minden apróságával együtt, és néha nem volt túl érdekfeszítő. Rengeteg ismeretlen névvel volt tele, akik jötttek-mentek, feltűntek aztán újra el, és nem tudtam követni, hogy ki kicsoda. Éppen ezért sokszor nem kötött le. De azért a másik oldalon ott voltak az ismerős nevek és az érdekes dolgok, amik miatt mégis csak megérte elolvasni ezt a könyvet.

A könyvet az olvasógépemen olvastam, így nem tudom, valójában hány kötetes, valójában hogy is néz ki, és hány oldalból áll. Az olvasógépemen 2309 oldalt számlált. Ebből arra következtetek, hogy a valóságban is meglehetősen vaskos lehetett. Két részre volt osztva, amik ténylegesen elég jól elkülönültek egymástól. Az első részben a gyerek- és ifjúkorával foglalkozik, a második rész pedig a Párizsba költözésével indul, és gyötrelmes felnőttkorát mutatja be. Mindkét rész könyvekre volt osztva, de fogalmam sincs, hány könyvből áll összesen.

Az első részben tehát a fiatalságát mutatja be. Nem szeretnék részletesen kitérni az egyes jelentősebb eseményekre, amik vele történtek. Felesleges is lenne, hiszen arra ott van maga a könyv. Csak azokat a dolgokat emelném ki, amik számomra nagyon érdekesek voltak. Ebben a részben például a legfőbb dolog számomra az volt, hogy kialakultak azok a jellemvonásai, amelyek egyrészt rendkívül hasonlóvá tették hozzám, másrészt pedig később ezekből alakultak ki azok a jeles gondolatai, amelyek híres filozófussá tették.

Kesze-kusza nevelése ellenére nagyon erényes fiatalember lett belőle, az „igazság bajnoka”, ugyanakkor koránt sem bűntelen. Elvetette a pénz istenítését, szeretett olvasni, társaságban félszeg volt, nem találta a helyét, a világot visszataszítónak látta, ezért előnyben részesítette a magányt. Akkor volt a legboldogabb, amikor utazhatott. Türelmetlen volt, minden munkáját félbehagyta. Minden új dolog, ismeret iránt hatalmas fellángolást érzett, de ez hamar el is múlt. Mikor mindezeket felismertem benne, őszintén megdöbbentem. Hogy lehet az, hogy egy századokkal korábban élt híres filozófus ennyire hasonlíthat egy egyszerű, mezei kis senkire, mint amilyen én is vagyok? Sok hasonló gondolatunk és jellemvonásunk van.

A második részben párizsi és későbbi életét mutatja be. Bekerül a nagyvilági körökbe, a zenében, az irodalomban és a filozófiában is nagyot alkot, és nagy jövő várna rá. De mint tudjuk, a radikális gondolkodású embereket a saját koruk mindig is megveti, utálja és üldözi. És végül ez történik Rousseau-val is. Bár én azért nem gondolnám, hogy olyan Európát behálózó összeesküvést hajtanak végre ellene, mint amilyet ő maga leír, azt simán el bírom képzelni, hogy mindenhonnan kiutálták, felsőbb utasításra kitiltották városokból, műveit elégették. Egyszóval nem volt egyszerű élete.

Ez volt az első valódi önéletrajz, amit életemben olvastam. Izgalmas volt felfedezni a hasonlóságokat egy ilyen nagy ember, mint Rousseau és saját magam között. Voltak rendkívül érdekes, meglepő események is benne, amelyeket itt pontokba szedve szeretnék tárgyalni a teljesség igénye nélkül (csak ami számomra érdekes volt, plusz a szokásos, izgalmas apróságok ugyebár):

o   Megélhetésének biztosítása céljából a fiatal Rousseau vállalja, hogy újból felveszi a kereszténységet. Igen, már ez önmagában elég érdekes momentum, de itt még nincs vége. Átnevelő intézetbe küldik, ahol a keresztény hittételekre tanítják. Meg arra, hogy a homokozás nem bűn. Mármint nem az a homokozás, amikor fogod a lapátot meg a vödröt, és homoksütit sütsz. Hanem amikor egy a kereszténységet éppen felvenni szándékozó muzulmán férfi szexuális vágyainak középpontjában állsz. Azért történtek akkor is megbotránkoztató és felháborító dolgok.

o   Nem csak ebből, hanem más okokból és az erősen hiányos szexuális nevelésből kifolyólag a fiatal Rousseau-nak voltak ám perverziói. Például szerette mutogatni magát fiatal és kevésbé fiatal lányoknak és asszonyoknak sötét kapualjakban.

o   Rousseau évekig egy nála idősebb asszony, bizonyos Warensné fennhatósága alatt élt. Rousseau mindig is anyjaként tekintett Warensnére, az asszony azonban ennek ellenére vagy éppen ezért úgy gondolta, kezébe veszi a tudatlan fiatal szexuális oktatását. Rendkívül érdekes kapcsolat volt az övék.

o   Valamelyik Rousseau-ról szóló bejegyzésben már említettem, hogy ő egy olyan ember, akiről már mindenki hallott az iskolában. De hogy mennyi mindent nem tudunk róla, ahhoz elég csak annyi, hogy Rousseau nagyon sokáig és nagyon behatóan foglalkozott a zenével. Sokáig kottamásolásból élt, valamint operákat és más zenei műveket is írt.

o   A falusi jós című vígoperáját azért adja ki névtelenül, mert kíváncsi rá, hogy mekkora sikert tud elérni akkor, ha nem a neve alapján ítélik meg a művét. Az opera hatalmas sikert arat, nekünk pedig ez a kis momentum megmutatja, hogy már akkor is érdemes volt jóban lenni a gazdag és befolyásos emberekkel, különben nem tudtál érvényesülni, bármennyire is jól dolgoztál. (És ez a tény, lássuk be, azért elég elszomorító.)

o   Olyan nagy emberek voltak a kortársai, és kapcsolatban is állt velük, mint Voltaire, Diderot, Hume, stb.

o   Két helyen is említésre kerül Magyarország. Egyszer az egyik rokona kapcsán jegyzi meg, hogy Magyarországon is szolgált. Másodszor pedig felkeresi Svájcban egy ember, aki állítólag magyar, azért, hogy tőle, mint nagy filozófustól tanulhasson.

o   Több emléke leírása közben is megemlíti, hogy az adott esemény ihlette valamelyik művének egy-egy jelenetét. Így például leírja, kikről mintázta a szavojai vikáriust, vagy hogyan született az Új Héloise csónakázós jelenete.

Ezek lettek volna gondolataim Rousseau önéletrajzáról. Persze biztosan lehetne még rajta mit tárgyalni, de nem akarok én itt tanulmányt írni a könyvről. Csakis amit én említésre méltónak tartottam. Akit pedig érdekel Rousseau élete, az olvassa el maga.

Az 1001-es listára pedig feltehetően azért kerülhetett fel, mert ez volt a modern kori önéletrajzoknak az őse, hiszen Rousseau előtt sok-sok évig senki sem gondolt arra, hogy őszintén megírja a saját életét, ahogy ő maga gondolkodik róla.

„A meglevő pénz a szabadság eszköze, a hajszolt pénz a szolgaságé.”

„Mindig rossz módszer tehát úgy olvasni mások szívében, hogy a magunkét rejteni akarjuk.”

„…ha mindenki tudna olvasni mindenki másnak szívében, többen akarnának lejjebb szállni, mint fölfelé emelkedni.”

„A hívők általában olyanná teszik Istent, amilyenek ők maguk: a jók jóvá, a gonoszok gonosszá.”

„…bármily keserves a kötelességnek és az erénynek hozott áldozat, bőségesen megfizet érte a szív mélyén hordott édes emlék.”

„De hát úgy áll a dolog, hogy ezek a nagy tudósok, akik annyi mindent tudnak, igen kevéssé tudják azt, hogy mindenkinek csak a maga mesterségében szabad ítélkezni.”

„Eladó tollból nem származhatik erő és nagyság.”

„…mindig éreztem, hogy írónak lenni csak akkor dicső és tiszteletre méltó feladat, ha az írás nem mesterség.”

És végül egy olyan idézet, amelyet Rousseau saját magáról ír, de akár én is mondhattam volna ezt magamról:

„Szeretek semmiségekkel foglalatoskodni, belevágni száz dologba, és eggyel se jutni semmire, jönni-menni, ahogy eszembe jut, minden pillanatban tervet változtatni, …, nagy hévvel belekapni egy tízéves vállalkozásba, és sajnálkozás nélkül abbahagyni tíz perc múlva, egyszóval szöszmötölni naphosszat rendszer és állhatatosság nélkül, és sohasem törődni mással, csak a pillanat szeszélyével.”

Tanári segédlet a Jane Eyre-hez

Ezzel már régóta adós vagyok, és mivel Rousseau Vallomásai meglehetősen hosszúra nyúltak, így gondoltam, bepótolom az elmaradásom. Az eredeti itt található.

Most visszatérünk a szokásos általános-konkrét felosztáshoz. Kezdjük is el az általános dolgokkal.

1.      A jótékonyság, mások megsegítésének példáját otthonról hozzuk. Ez véleményem szerint csak részben igaz, és ezt éppen ez a könyv támasztja alá leginkább. Hiszen amilyen környezetben töltötte Jane az egész gyerekkorát és ifjúkora egy részét, csoda, hogy nem lett pszichopata.

Szóval a szociális érzékenység, az valahogy vele születik az emberrel, a környezet csak segíteni vagy hátráltatni tudja a kibontakozását.

2.      A nő helye otthon van. Ez mára nyilvánvalóan egy elavult elképzelés. De akkoriban, az ipari forradalom idején (a könyv 1847–ben íródott) az, hogy egy nő dolgozik, egy egészen új felvetés volt.

Persze mindig lesznek olyan férfiak, akik úgy fogják gondolni, hogy ők a „felsőbb rendű nem”.

3.      Az embereket gyakran a társadalmi helyzetük vagy jólétük alapján ítélik meg. Na, ez az a dolog, ami, úgy látszik, ezer év alatt sem változott. És esélyes, hogy nem is fog változni soha. Durva általánosítás, de valakinek valamikor ez megfordult a fejében, és valljuk be, nem alaptalanul.

(Az előítéletek és általánosítások valahogy bele vannak kódolva a génjeinkbe.)

4.      A szerető család fontosabb, mint a gazdagság. Ezt is csak félig mondanám igaznak. Persze attól is függ, mit értünk gazdagság alatt. Semmiképp se áldozzuk fel a családunkat (és a saját egészségünket sem!) azért, hogy több pénzünk legyen. De ha a hónap közepén már nincs annyink se, hogy egy száraz zsömlét vegyünk, akkor tök mindegy, mennyire szerető családunk van.

Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a pénz nem boldogít, sajnos nem így van.

5.      Végül, de nem utolsó sorban ott van a korkülönbség kérdése. Erre a lehető legigazabb választ adja a könyv. Jane és Edward boldogan éltek, míg meg nem haltak. (Senki sem firtatta, hogy hány év van köztük. És ez így van jól.)

Most pedig következzenek a konkrétumok:

1.      Szinte mindegyik segédletben volt legalább egy olyan feladat, amiben az adott művet egy másikkal kellett összehasonlítani. Nem jöttem még rá, hogy ebben mi a jó, de néha tényleg érdekes párhuzamokra lehet akadni. Itt például az első javaslat a gyerek Jane és Hamupipőke összehasonlítása. És ha jobban belegondolunk, tényleg van benne valami…

2.      Arról is elgondolkodhatunk, hogy mit üzen a lowoodi élet az árva gyerekek helyzetéről. Ők valahogy mindig, minden korban a társadalom fekete bárányai. Gonoszak, rosszak és csak megoldandó problémák, nem pedig érző lények, ráadásul gyerekek. Hm… újabb előítéletekre és általánosításokra bukkantunk… Mintha szegények tehetnének arról, hogy árvák lettek.

A másik dolog pedig, amiről ma már volt szó, a környezet hatása. Van, akit elront, van, akit jobbá tesz. De ez vajon tényleg a környezeten múlik? Megint csak azt mondom, a környezet csak erősítheti vagy késleltetheti a felszínre bukkanását annak, ami bennünk van, de meg nem változtat.

3.      Többször is kihangsúlyozza Bronte, hogy sem Jane, sem Edward nem az a kifejezett szépség. Ebből a szempontból ezt a könyvet rendkívül hasznos lenne elolvastatni minden fiatallal, hogy végre megértsék… Nem, nem azt, hogy a szerelemhez nem kell szépnek lenni. Hanem azt, hogy mindenki szép valakinek.

4.      A segédlet szerint Jane legjelentősebb döntése, amikor elhagyja Thornfieldet. És valóban; én ezt eddig át sem gondoltam. Mert az, hogy visszatér, szinte egyértelmű volt. De elhagyni, akit szeretünk, ráadásul önszántunkból, az nagyon kemény dolog.

5.      Miért mondhatjuk azt, hogy Jane az első igazi hősnő – teszi fel a kérdést a segédlet. Szerintem azért, mert a korabeli és korábbi regényekkel ellentétben Jane nem arra vár, hogy a sült galamb belerepüljön a szájába, hanem önálló, felelős döntéseket hoz, irányítja a saját sorsát.

Ezzel gyakorlatilag új jelentést ad a női szerepnek. Kilép a „ház úrnője” szerepből, majd amikor mégis visszakerül oda, az az ő saját, tudatos döntése lesz.

6.      Vajon azt sugallja a történet végkifejlete, hogy egy nő csak házasságban lehet boldog? Szerintem nem. Inkább azt sugallja, hogy akkor lehetünk boldogok, ha azzal élhetjük le az életünket, akit őszintén szeretünk, és szeretjük jó és rossz időkben is.

7.      Végül pedig gondoljunk bele abba, hogy miben lett volna más ez a könyv, ha nem Jane, hanem valaki más szemszögéből láttuk volna a történteket.

Én a magam részéről szívesen fürkésztem volna Mr. Rochester gondolatait… :P

Nos, ennyi lett volna ez a régen esedékes bejegyzés. Remélem, valamelyest hasznos vagy érdekes volt. És bízom benne, hogy jövő hétre sikerül végleg kivallatnom Rousseau-t. J

Tanári segédlet A skarlát betűhöz

A teacher’s guide vagy más néven tanári segédlet sorozatunk következő részében A skarlát betűvel foglalkozunk.

Ez a rész most kicsit más lesz az előzőekhez képest, de remélem, hasznos és/vagy szórakoztató lesz.

Az eredeti segédlet (melyet itt találtok) itt nem tárgyal konkrétumokat, inkább több feladatot hoz, melynek során a diákok felfedezhetik a könyv egyes, jelentősebb aspektusait. Éppen ezért csak néhány főbb pontot fogok kiemelni, amin érdekes elgondolkodni. Az egyébként, hogy ennyire mélyen belevonják a diákokat egy-egy könyv tanulmányozásába, még mindig felvillanyoz. Nem értem, miért nem lehet ezt itthon is bevezetni…

1.      Műfaj
Maga Hawthorne emeli ki, hogy ez egy romantikus regény, ami azért volt fontos, mert ez a műfaji meghatározás lehetővé tette számára egyrészt, hogy elkalandozzon a valóságtól. Kénytelen is volt erősen a képzeletére hagyatkozni, hiszen csak néhány feljegyzésből dolgozhatott, ami a „valós eseményeket” illeti. (Azért tettem idézőjelbe, mert azért koránt sem lehetünk biztosak benne, hogy a bevezetőben olvasottak tényleg megtörténtek-e. Bár valószínűsíthető, mert Hawthorne rövidített életrajzában olvastam, hogy két évig valóban a bostoni vámhivatalnál dolgozott.) Másrészt szintén ez tette lehetővé, hogy például a végkifejletet illetően több féle verziót is felvázoljon.

Szintén a romantikára jellemző, ami itt is megjelenik, hogy bepillanthatunk az emberi lélek rejtelmeibe. Illetve többször is fókuszba kerül az ember és a természet kapcsolata.

 

2.      Fontos témák

Ugyebár minden könyvnek vannak ilyen alapvető, univerzális témái, amiről lehet elmélkedni. A segédlet jelen esetben három ilyen fontos témát emel ki. Az első az elidegenítés. Ezt, azt hiszem, nem kell magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló. Hawthorne maga is többször kihangsúlyozza, hogyan bánnak az emberek Hesterrel és a lányával.

A második a látszat és a valóság témaköre. Itt már több mindenre lehet gondolni. Akár Dimmesdale, akár Chillingworth életére, de még az egész közösségre is, akik ugyan kitaszítják maguk közül Hestert, mégis igényt tartanak a munkájára.

A harmadik pedig a társadalmi szabályok megszegése, mely témáról szintén mindhárom főszereplő tekintetében lehet elmélkedni.

 

3.      Szimbolika

Ez a történet tele van szimbólumokkal. Rögtön a legfőbb ugye az a bizonyos skarlát betű, amiről órák hosszat lehetne beszélgetni. Hogy mi volt az eredeti jelentése, mi lett a későbbi jelentése, hogyan, mikor és miért változott meg. A segédlet pedig ehhez egy plusz érdekességet is felvet. Mégpedig azt, hogy a nagy A betű Amerikát is szimbolizálja, hiszen az ország a forradalom „bűnében” született, mégis virágzó ország lett, ahogyan Gyöngy is tisztességes asszony lett.

Mindig érdekes ilyesmikről olvasni, hiszen mi, nem amerikai állampolgárok, ezt így szerintem végig sem gondoljuk (legalábbis én nem gondoltam végig), mert ez minket nem érint ilyen vonatkozásban. De ha belegondolunk, tényleg így van. Bár persze lehet, hogy ez csak utólagos belemagyarázás.

De persze ezen kívül számtalan szimbólum megtalálható még a könyvben, kezdve Gyöngy nevével, ruházatával, Hester ruhái, az erdő és a patak, a rózsák a börtön előtt, stb.

 

4.      Irónia

Ahhoz képest, hogy milyen komoly, fájdalmas, keserédes történetet dolgoz fel a könyv, tömve van iróniával. Bennem ezek sem tudatosultak olvasás közben, de így utólag ezeket is érdekes volt felfedezni. A teljesség igénye nélkül csak néhány:

Chillingworth végül sokkal rosszabbul jár, mint Hester.

Gyöngy kezdettől fogva úrinőnek van öltöztetve, és később azzá is válik.

Gyöngy neve vidámságot és tisztaságot jelent.

A skarlát betű végül tiszteletet hoz Hester számára.

 

5.      Puritanizmus

Folyton folyvást visszatérünk a puritanizmushoz. Ami egy részről érthető, hiszen az amerikaiaknak, mivel nemzeti regényük, nyilván fontos az, hogy ismerjék az országuk múltját. Ismételten csak azt tudom mondani, amit, azt hiszem, már az eredeti bejegyzésben is említettem, én magam nem éreztem, hogy a kornak és a helynek ebben a történetben akkora jelentősége lenne. De komolyan mondom, ez a segédlet csak még jobban felkeltette az érdeklődésem az amerikai puritanizmus iránt. Szívesen olvasnék még róla…

Nos, ennyi lett volna mára. Remélem, mindenki talál benne legalább egy fél gondolatnyi érdekességet.

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Nathaniel Hawthorne könyve régóta bolygatja a fantáziám, ugyanis ez nagymamám kedvenc története. És mivel még mindig szükségem van némi regenerálódásra Szodoma után, így gondoltam, jöhet ez.

Nagyok voltak az elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, és bevallom őszintén, kicsit csalódtam. Pontosan úgy jártam ezzel a könyvvel, int tavaly Máraival. Viszonylag kevés volt a cselekmény, ami egyáltalán nem lett volna baj. Viszont iszonyatosan sok volt a leírás. Túl sok. És többnyire nem láttam értelmét. És ez volt a legfőbb baj.

Kezdetnek például rögtön ott volt az az aránytalanul hosszú előszó, amiben az író elmeséli, hogyan jutott tudomására a történet, amit be fog mutatni. De Ádámtól és Évától kezdi el. És a legbosszantóbb, hogy semmi pluszt nem adott hozzá sem a történethez, sem semmihez. A korról és a helyről sem tudtam meg sokkal többet.

A sztoriról most egyáltalán nem akarok írni, mert kevés dolog történik a könyvben. És azt a keveset is elég hamar ki lehet találni, mert az írónak nem erőssége a titkolózás. Persze sokáig nem kerülnek kimondásra bizonyos dolgok, de szerintem elég egyértelműek.

Két dologról azonban feltétlenül szót akarok ejteni. Az egyik az amerikai puritánság, ugyanis az ő körükben játszódik a történet. Nekem azonban fogalmam sem volt róla, hogy kik is ők. De jól utánanéztem. A puritanizmus, mint vallási irányvonal, még Angliában alakult ki a XVI. század közepén. A kálvinistákhoz hasonlóan meg akarták tisztítani az egyházat. De az anglikán egyházzal szemben a vallási vezetést ki akarták vonni a politikai vezetés alól. Valamint nagyon szigorú erkölcsök szerint éltek. (Forrás: Magyar Katolikus Lexikon) Később lehet, hogy azért is hajóztak át sokan Amerikába, mert az anglikán egyházzal szemben tehetetlenek voltak.

Egyébként a szigorú erkölcsösségben kívül másért én nem találtam fontosnak tudni, hogy kik is voltak ők. A sztori szempontjából nem volt több jelentősége.

A másik dolog pedig, amire feltétlenül ki szeretnék térni, az az egyik főszereplő, Arthur Dimmesdale. Mindig mindenki (én is) az erős karakterekről áradozik, de most először a gyenge karakter volt az, aki szemet szúrt. De nem azért, mert gyenge karakter volt. Hanem mert úgy volt gyenge, hogy közben pap volt. Nincs annál undorítóbb, mint amikor egy egyházi személy bukik el. És itt most nem az első „kis” botlására gondolok elsősorban. Hanem a bukására. Rendkívül feldühített. Pontosan az ilyen ember nem érdemli meg, hogy bárki is kiálljon mellette.

De pont azért, mert ennyire fel tudott bosszantani, ő egy briliánsan megírt gyenge karakter.

Egyébként volt pár jelenet, aminél határozottan elpityeredtem, szóval egy olvasást mindenképpen megér. De én azért nagy erkölcsi tanulságokat nem vontam le belőle. Amit a nép csinált Hesterrel, azt már kicsit elavultnak éreztem. Sajnos manapság túl sok skarlát betűt lehetne kiosztani, és épp ezért rövid úton hitelét vesztené. Azt azonban készséggel elhiszem, hogy adott korban ez így megtörténhetett. Amit pedig Chillingworth doktor csinált, az nem volt sem meglepő, sem érdekes.

S hogy miért lehet a listán? Mert a bosszantóan hosszú leírásai ellenére Hawthorne-nak néha nagyon is sikerült elkapnia a pillanatot. Már-már annyira csodásan, ahogy én még soha korábban nem olvastam. És az is kétségtelenül az előnyei közé sorolható, hogy gyönyörűen lett megfogalmazva. Értékesen, ez a leghelyesebb szó rá. Ez tipikusan egy olyan klasszikus, amiből igazán lehet tanulni. És ez persze nálunk a fordító érdeme is, azt azért ne felejtsük el.

„Hiszen a legmulandóbbak éppen azok a jellemvonások, amelyek egy emberi lélek szépségeit megadják. A természet az emberromot nem ruházza fel új szépséggel, mint ahogy a ledőlt falakat repkénnyel és virággal díszíti.”

„Akinek szíve és esze van, annak minden testi nyavalyája is szorosan összefügg belső élete bajaival.”

„Hiszen a szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet, úgyhogy kiárad a külső világra is.”

„A legérdekesebb kérdések közé tartozik, nem azonos-e gyökerében a szerelem és a gyűlölet? Hiszen mind a kettőhöz két szív legmeghittebb kapcsolata és ismerete kell.”

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Az orr

Az orosz irodalom mindig is távol állt tőlem. Bár az Anyegint szerettem, de azon kívül túl sok orosz irodalmat nem is olvastam. Szodoma után azonban akartam valami rövidet és nagyon mást. Kellett valami üdítő az érzékeimnek. Mondjuk azt túlzás lenne állítani, hogy felüdültem…

A történet két nap alatt játszódik. Rögtön az elején értesülünk róla, hogy valakinek eltűnt az orra, ami először egy borbély kenyerében tűnik fel. A borbély meg akar szabadulni tőle, a folyóba akarja dobni, de pont rajtakapja egy rendőr.

Mielőtt megtudnánk, hogy mi lesz a borbéllyal, átugrunk az orr tulajdonosára, és innentől kezdve az ő napját kísérjük végig. Felkelés után rögtön szembesül vele, hogy nincs meg az orra. Kétségbeesetten és felháborodva elindul, hogy panaszt tegyen a rendőrfőnöknél, de nem találja őt otthon. Ekkor az utcán megpillantja a saját orrát államtanácsosként. Próbálja jobb belátásra bírni, de nyilvánvalóan nem sikerül. Ezután hirdetés útján akarja visszaszerezni, de ez sem sikerül. Este végül aztán beállít hozzá a rendőr, aki az elején elkapta a borbélyt, és visszaszolgáltatja az orrot jogos tulajdonosának. Másnap reggelre az orr pedig visszakerül a helyére.

Na, most ennek a történetnek az értelmezéséhez segítségre volt szükségem, mert nekem nem jelentett semmit. Illetve, ez így nem teljesen igaz. Nekem az jutott eszembe, hogy „valaki nagyon fennhordja az orrát”. Olyannyira, hogy meg is válik az orr a gazdatesttől, és egy magasabb rangban éli tovább életét, mit sem törődve eredeti tulajdonosával. De a történet vége valahogy nem passzolt ehhez az elgondoláshoz.

Aztán elolvastam, hogy mit írnak az okosok, és kiderült, hogy ez egyfajta társadalomkritika akart lenni. Az orr személyesíti meg a kishivatalnokok nagyravágyását, és a történet megmutatja, hogy a kishivatalnok élete szakmai előrelépés nélkül céltalan és értelmetlen.

Valamint az, hogy például az újságnál nem akarták feladni a főhős hirdetését, arra utal, mennyire közönyösek az emberek egymás iránt.

A maga korában biztosan éles kritikának számított ez a kis történet. Én magam a XXI. században azonban nem tudtam vele mit kezdeni. A társadalom közönyössége viszont ma is megállja a helyét. A csapból is az folyik, hogy szociálisan mennyire érzéketlenek vagyunk. Én a magam részéről ehhez annyit fűznék hozzá, hogy persze, segítsünk egymásnak, hiszen emberek vagyunk. De azért mindenki a saját képességeihez és lehetőségeihez mérten segítsen. (És amennyiben nem tud segíteni, akkor ne bélyegezzék meg rögtön azzal, hogy milyen szívtelen dög.)

A sztori végével – és koránt sem ott volt vége, hogy az orr visszakerült a helyére… - meg aztán pláne nem tudtam mit kezdeni. Bevallom, arról meg az jutott eszembe, hogy ha egyszer már valaki befutott, mindent kiadnak a neve alatt. (Bocsánat, Gogol Úr!)

Ez lett volna rövid és felettébb szürreális első találkozásom Gogollal.

„De semmi sem tart sokáig ezen a földön, ezért aztán az öröm sem olyan eleven a következő pillanatban, mint az első percben volt. A harmadik pillanatban még gyengébb lett, és végül észrevétlenül beleolvadt egy mindennapi hangulatba, mint ahogy a vízen a hullámkörök, amelyeket egy belepottyant kő vert fel, végül egybeolvadnak a sima felszínnel.”

De Sade márki: Szodoma 120 napja

Emberek! Nem is tudom, hogy kezdjem. Megpróbálom kulturált formában kifejezni a felháborodásomat, de nem ígérem, hogy menni fog.

Szóval, az olvasógépemen kb. 1400 oldal ez a förtelem. A 300-ig sem jutottam. Amit elolvastam belőle, az a következőkről szólt. Van négy beteg faszi, akik egy négy hónapig tartó orgiát szerveznek, feleségekkel, szolgálókkal, kisfiúkkal, kislányokkal és adoniszokkal. Részletes bemutatásra kerülnek a főszereplő fazonok, a feleségeik is, akik egyébként valamelyik másik szereplőnek a lányai. Valamint leírják, hogy hogyan cserkészik be a kisfiúkat és kislányokat. Továbbá szintén részletes leírásra kerül az orgia helyszíne és szabályzata. Aztán elkezdődik az első nap, aminek körülbelül a feléig jutottam szerintem, amikor azt mondtam, hogy kész, vége. Nem érdekel, hogy listás könyv, nincs az a pénz, amiért én hajlandó vagyok ezt tovább olvasni. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ilyen szintű kínzásnak kitenni magam.

Ez a de Sade márki egy beteg állat volt, és az idiótája még könyvet is írt a perverzióiról. Valakik pedig ezt kiadták, nem is egyszer. Valakik pedig lefordították más nyelvekre, és úgy is kiadták. De a legfelháborítóbb, hogy kritikusok és irodalmárok ajánlják ezt a könyvet elolvasásra.

Nem akarok több szót pazarolni erre.

Nyomatékosan megkérek minden jó lelkű embert, aki ide téved, hogy SOHA ne olvassa el ezt a könyvet, ha jót akar magának. Tényleg!

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Nos, az új évet, Emil után, valami fincsivel akartam kezdeni, és hála Laclosnak a kívánságom teljesült is. Persze nem abban az értelemben fincsi ez a könyv, mint egy romantikus regény, ahol minden viszontagság ellenére a szerelmesek végül úgyis egymáséi lesznek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ó, nem! Ez a könyv megrázó volt. Olyan mélyen megrázó, hogy az ilyen könyvek után elfog a vágy, hogy imádkozzam, ugye a valóságban nem léteznek ilyen szörnyetegek. Pedig tudom, hogy léteznek. És épp ettől megrázóak az ilyen könyvek.

 A Veszedelmes viszonyok levélregény. Meglepően sok levélregény van a listán, és be kell vallanom, tetszik ez a műfaj. Jobban meg lehet ismerni a szereplőket, nem csak a főszereplőt. Ezért gyakorlatilag majdnem az összes ember, akinek a leveleit tartalmazza ez a könyv, főszereplőnek mondható. Vegyük sorrendben őket.

Ott van először is a velejéig romlott Valmont vikomt. Ő a tipikus gazdag, ingyenélő figura. Az ég világon semmi dolga nincs, mert rászakadt egy nagy csomó pénz, tehát nem izgatják megélhetési problémák. Sokkal inkább saját vágyainak kielégítése. És egyelőre maradjunk annyiban, hogy elég érdekes vágyai vannak.

Mielőtt tovább ugranánk a következő szereplőre, tisztázzuk, hogy mi is az a vikomt, nekem ugyanis fogalmam sem volt róla. Illetve azt sejtettem, hogy valamiféle nemesi cím, de hogy pontosan mi, azt nem tudtam. De most jól utána néztem. A vikomt nemesi cím a báró és a gróf között helyezkedik el, magyarul akár algrófnak is lehetne mondani. Már csak azért is, mert eredetileg a grófok helyettesei viselték ezt a címet. Később azonban már a király adományozta. Olyan is előfordulhatott, hogy magasabb rangú család nem rangidős, azaz nem a legidősebb tagjai viselték ezt a címet.

Azt sajnos nem sikerült belőnöm, hogy Valmont hogyan is lett vikomt, de a sztori szempontjából ez lényegtelen is.

A következő főszereplő Merteuil márkiné, aki gazdag özvegyasszony, és gyakorlatilag Valmont női megtestesülése. Önző, gonosz, átgázol mindenkin, a lényeg, hogy ő megkapja, amit akar.

Tourvelné képviseli az asszonyi tisztaságot és erényt, legalábbis addig, amíg meg nem ismerkedik Valmont-nal.

A gyermeki tisztaságot, erényt és szűziességet Cécile Volange testesíti meg, aki sajnos Merteuil márkiné bűvkörébe kerül.

Danceny lovag pedig tényleg a lovagiasság mintaképe, de sajnos őt is behálózzák.

Ők öten a főbb szereplők. Rajtuk kívül meg kell még említeni Cécile anyját, aki csak annyiban érdekes figura, hogy a történtek alapján gőze sincs a gyereknevelésről, valamint Rosamonde-nét, aki Valmont nagynénje.

A történet szerint Valmont és Merteuil márkiné valamikor szeretők voltak, de már szakítottak. Azonban, feltehetően hasonló életelveik miatt jó barátságban maradtak. Merteuil márkiné bosszút akar állni egy régi szeretőjén, aki el akarja venni Cécile Volange-ot, ezért megkéri Valmont barátját, hogy csábítsa el a kis Cécile-t, akit éppen a könyv elején vesz ki az anyja a zárdából. Valmont azonban éppen Rosamonde-nénál tartózkodik, és azzal van elfoglalva, hogy elcsábítsa Tourvelnét. Egy másik szálon pedig azt követhetjük szemmel, hogy Cécile megismerkedik Danceny lovaggal, és egymásba szeretnek. Eddig tart az első rész. Nagyjából megismerkedünk a szereplőkkel, és a köztük lévő viszonyokkal. A további részek pedig a csábítás egyes szakaszai szerint vannak felosztva.

A második rész azzal kezdődik, hogy Cécile anyja felfedezi lánya szerelmét, ezért gyorsan vidékre utaznak, egész pontosan Rosamonde-néhoz, hogy Cécile a távolságnak köszönhetően elfelejthesse Danceny-t. De Cécile eddigre már összebarátkozott Merteuil márkinéval, Danceny pedig Valmont vikomttal, és azok ketten, mindent megtesznek azért, hogy Cécile-t romlásba döntsék. Egy ideig megpróbálnak összehozni nekik egy találkát, miközben Valmont tovább ostromolja Tourvelnét. De aztán úgy gondolja, amíg Tourvelné nem adja be a derekát, addig eljátszadozik Cécile-lel is.

A harmadik részben Tourvelné, aki eddig gyönyörűen ellenállt Valmont igazán szép, de egyáltalán nem őszinte szerelmes leveleinek, végül megadja magát. Viszonyt kezdenek, de az elérhető már nem olyan csábító Valmont számára, hát túl akar adni rajta. Vissza akarja kapni korábbi kedvesét, Merteuil márkinét. Merteuil márkiné azonban közben magába bolondítja Danceny lovagot, és egy cseppet sem kívánja feleleveníteni korábbi kapcsolatát Valmont-nal.

A negyedik részben a bűnösök – mind az öten - megkapják méltó büntetésüket. Valmont és Merteuil márkiné háborút indítanak egymás ellen, ami végül mindkettejük vesztét okozza. Danceny számára kiderül az igazság, mert Valmont átadja neki a teljes levelezést, így azt is megtudja, hogy Cécile megcsalta őt. A teljes levelezést letétbe helyezi Rosamonde-nénál, aki így szintén megismeri az igazságot, ami rá nézve elég kellemetlen lesz, mert Cécile anyja is tőle akarja megtudni az igazságot. Rosamonde-né azonban nem fedi fel előtte, hogy mennyire romlott is a lánya.

A könyv elején olvashatjuk az eredeti kiadó, illetve magának az írónak az előszavát is. Mindketten elhatárolódnak a történtektől. Ami nem is csoda, hiszen a maga korában ez a könyv nagy port kavarhatott.

Szintén az író előszavában lehet olvasni, hogy a lányok számára egyszerre lehet tanulságos és veszélyes is ez a könyv, ezért nagy körültekintéssel kell kiválasztani azt az időpontot, amikor elolvashatják. Az író maga az esküvő napját javasolja. Valamint volt még egy gondolat, aminek akkor még nem értettem a jelentőségét, de így utólag nagyon is fontos: régen rossz annak az anyának, aki nem az első számú bizalmasa a saját lányának.

Könnyen lehetett olvasni ezt a könyvet, mert az események egy pillanatra sem álltak meg. Mégsem a cselekmény, hanem a karakterek miatt fenomenális ez a könyv. Valmont és Merteuil márkiné tényleg hajszálra ugyanolyanok. Álnok, gonosz, önző emberek, élvhajhászok és bosszúállók. És tényleg átgázolnak mindenkin. Valmont bármelyik másik nőt megkaphatná, hogy szexuális vágyait kielégítse, ő mégis Tourvelnét környékezi meg, aki kihívást jelent számára. Merteuil márkiné pedig képes egy ártatlan, jóhiszemű kislányt romlásba dönteni csak azért, hogy bosszút állhasson valakin, aki egyszer régen őt sértette meg. Persze épp azért, amiért ilyen gonoszok, gyakorlatilag a sorsukba van kódolva, hogy elbuknak. De ez a sok összetört szívet és tönkretett életet nem javítja meg, nem kárpótol senkit.

Ha viszont a másik oldalról nézzük a dolgot, Tourvelné, Cécile és Danceny is mondhattak volna nemet. Jó, talán Cécile nem, mert őt kvázi megerőszakolja Valmont az első alkalommal. De aztán a lány megírja egyik levelében, hogy valójában csak az ismeretlentől félt, de egyébként élvezte a dolgot, és utána rendszeresen találkozgatnak éjszakánként Valmont-nal. Még Tourvelné tartja magát a legtovább, és én őszintén drukkoltam neki, mert én közben láttam, hogy milyen álnok is Valmont valójában. Megírta a világ legszebb szerelmes leveleit. Olyan szépeket, hogy majdnem a könnyem is kicsordult. Ugyanakkor folyamatosan tájékoztatta barátnéját, Merteuil márkinét arról, hogyan áll éppen a „becserkészés”. Kegyetlenül beszélt az erény besározásáról. És épp emiatt a hatalmas kontraszt miatt ő az egyik legérdekesebb karakter volt, akivel eddig könyvben találkoztam. Ettől függetlenül persze minden második oldalon kedvem lett volna megfojtani, mert egy gusztustalan, kétszínű alak. De sosem hittem volna, hogy valaki képes őszintén írni a szerelemről, miközben nem is szerelmes. Brutális, de briliáns.

Cécile és Danceny levelezése is szép volt. Olyan igazi első szerelmes. De ebben a könyvben sokkal izgalmasabb volt olvasni a gaz csábítók furmányos és választékos leveleit.

Apróság Nr. 1.: Két idézet is szerepel az Új Héloise-ból. Kicsit visszatetszőnek tűnik, hogy épp abból a gyönyörűségből idéznek.

Bár Valmont Tourvelnéhoz írt levelei tele voltak szebbnél szebb megfogalmazásokkal, nem éreztem hitelesnek, hogy hazug idézeteket szedjek ki, ezért az idézetek alacsony száma.

„Úgy látszik, csak annak van sikere, aki megmenti a bajbajutottakat; az, aki ráadást ad, érje be a szokásos köszönettel.”

„…ha egy férfi a hatalom illúziójával elkápráztatott egy asszonyt, akkor olyan csapdát állított neki, melyből nagyon nehéz a szabadulás.”

„Ilyenek a férfiak. Szövik-szövögetik a maguk piszkos terveit, de ha valami ügyetlenséget csinálnak közben, azt elnevezik becsületességnek.”

 „Miért ahhoz ragaszkodunk, aki menekül tőlünk, s miért nem kell az, aki utánunk fut? Hogy miért, azt nem tudom; de a bőrömön érzem, hogy másként nem lehet.”

„Amikor az ember magányra vágyik, akkor vagy a teste beteg, vagy a lelke.”

„Hát ilyen a szerelem? Odáig juttat minket, hogy még azt a szakadékot is visszasírjuk, amelybe kis híján beletaszított?”

„A férfi azt a boldogságot élvezi, amit maga érez, az asszony csak azt, amit másnak szerez.”

„Azért gyötörsz ennyit, hogy meggyűlöljelek? Pedig hogy fáj az, ha gyűlölni kell valakit; egészen beteg lesz tőle a szív.”

„…a gonoszok megkapják büntetésüket, de ebből ártatlanul tönkretett áldozataik vajmi csekély vigaszt meríthetnek.”