Bram Stoker: Drakula

Stoker Drakulája az időrendi sorrend szerint még később következett volna, de mikor láttam, hogy megjelent az Európa Kiadó Kapszulakönyvtár sorozatában, ami nekem eleve nagyon tetszik, akkor egyszerűen be kellett szereznem. Utána pedig csak ott állt a polcon, és búslakodott… Meg kellett vigasztalnom! 😊

Ebben az első bejegyzésben először tehát a tartalomról:

De mielőtt ténylegesen rátérnénk az eseményekre, azt mindenképp meg kell említenem, hogy az egész könyv naplóbejegyzésekből, levelekből és egy-egy újságcikkből áll össze. De nem kell megijedni, vannak benne párbeszédes részek is.

Rögtön a könyv elején belecsapunk a sűrűjébe, ugyanis Jonathan Harker ügyvéd mellé szegődünk, aki úton van Drakula gróf erdélyi kastélyába, hogy londoni lakásvásárlással kapcsolatos hivatalos ügyeket vitassanak meg. Egész hosszú időn át vendégeskedik a grófnál, és ez idő alatt legnagyobb bánatára tökéletesen tisztába jön a gróf titkával. Csak sajnos ekkor még egyszerűen nem képes elhinni.

Jonathant éppen a legszorultabb helyzetben hagyjuk hátra, és térünk át a felesége naplójára. Illetve ekkor még csak a menyasszonya. Mina feljegyzéseiből megismerjük Lucy Westenrát, aki valamilyen különös betegségben szenved. Mina Lucy egyik kérőjét, egy bolondokházát vezető orvost, doktor Sewardot kéri meg, hogy próbálja meggyógyítani Lucy-t. Innentől aztán belelátunk majd egyrészt Seward naplójába is, ami szintén megnyit egy mellékszálat. Valamint további főszereplővel is gazdagodunk, Abraham Van Helsing lép színre, mint Seward egykori orvosa és barátja, aki szintén Lucy meggyógyításán ügyködik.

A szálak nagyjából a történet felénél kezdenek szépen összeállni egy kerek egésszé. Doktor Van Helsing gyanúját Lucy betegségével kapcsolatban Mina és főleg Jonathan erősítik meg. Sajnos azonban Lucy-t az életnek már nem, csak az örökkévalóság számára tudják megmenteni. Ezután viszont kis csapatunk, vagyis Mina, Jonathan, Seward doktor, Van Helsing doktor, valamint két további, kisebb mellékszereplő, Arthur Holmwood (a későbbiekben Lord Godalming), Lucy egykori vőlegénye és az ő egyik barátja, Quincey Morris összefognak, hogy megszabadítsák a világot Drakulától.

Mivel tudják, hogy Drakula Angliában van, elsőként itt kísérlik meg elpusztítani, de ő megszökik előlük. Ezután a csapat is tengerre száll, tesznek egy egész szép kis körutat, majd megérkeznek Várnába, onnan továbbmennek Galacba, majd onnan gyakorlatilag visszatérnek Drakula kastélyába, és végül ott sikerül véget vetni a galád vámpír ámokfutásának.

Röviden és tömören ez lenne Bram Stoker Drakula című könyvének a tartalma. De ebben a könyvben jóval több rejtőzik még a sorok közt, tele van tömve érdekességekkel. Alig várom, hogy jövő héten veletek is megoszthassam a felfedezéseimet.

Mit gondolsz a vámpírokról és egyéb természetfeletti lényekről?

„Az öregek fél lábbal állnak a koporsóban, és egyáltalán nem szeretik ezt, és nem akarnak félni tűle. Ezér űzök belülle tréfát, hogy felviduljak kicsinyég.”

„Mer az élet végül is csak várakozás valamire, ami más, mint amit most csinálunk, és a halál az egyetlen, ami biztos.”

„A jó gazdaember nem fogja felásni az elültetett tengerijét, hogy megnézze, nő-e már; ilyet gyermekek csinálnak, akik gazdálkodást játszanak, de nem az, akinek ez az életfoglalkozása.”

„Jusson eszébe, barátom, hogy a tudás erősebb, mint az emlékezet, és nem szabad a gyengébbre hagyatkoznunk.”

„A hibából tanulunk, nem a sikerből!”

„Higgyen olyan dolgokban, amelyekben nem hihet. Hadd szemléltessem. Hallottam egyszer egy amerikait, aki így határozta meg a hitet: Ami képessé tesz minket, hogy hitelt adjunk oly dolgoknak, amelyekről tudjuk, hogy nem igazak.”

„Azt hiszem, ez az emberi természet sajátja, hogy bár tudjuk, mi az igazság, azt hitetjük el magunkkal, amit szeretnénk.”

Elmélkedések Charles Dickens Szép remények című regényéről

 

Ezen a héten utoljára még maradunk Charles Dickens Szép remények című művénél. Eddig megnéztük röviden a könyv tartalmát, aztán írtam a könyv beszerzésének körülményeiről, a címről és a szereplőkről, végül pedig kiemeltem pár eseményt, amelyek megmagyarázhatatlan volta számomra elrontotta a könyv hangulatát. Ma pedig még tovább áskálódunk a történetben a könyvhöz készített tanári segédlettel.

Lábjegyzet: egyre nehezebben találom meg ezeket a kis füzeteket, és a korábbi bejegyzésekben lévő linkek például már nem is működnek. Igyekszem majd sort keríteni arra, hogy ezeket frissítsem.

Bevallom őszintén, azt hittem, hogy több érdekességre fog rávilágítani a tanári segédlet. De most mindösszesen csupán három olyan kérdést találtam, amiről azt gondoltam, hogy megérné még egy bejegyzésben szót ejteni róluk. Csapjunk is a lovak közé!

Az első kérdés, hogy mi a véleményed a szökött rabról, akinek Pip a történet elején segített. Ez azért egy érdekes kérdés, mert jómagam elég vegyes érzésekkel viseltettem iránta, és a helyzet iránt, amibe Pipet hozta. Gondolom, számára éppen kapóra jött, hogy egy gyerekbe botlott, hiszen egyrészt egy gyereket könnyebb irányítani, másrészt, ha Pip mégis elmesélte volna egy felnőttnek, hogy kivel találkozott, talán nem is hittek volna neki. Ez utóbbi lehetőség esélye Pip nővérének ismeretében hatványozottan növekszik is. Ugyanakkor én Pip helyében mégis inkább a segítségkérést választottam volna a segítségadás helyett. És furcsállottam is, hogy Pipben fel sem merült ez az eshetőség.

Mivel rögtön a nyitójelenetben megtörténik az ominózus találkozás, az első pillanattól kezdve biztosak lehetünk abban, hogy ez az esemény nagyon fontos lesz Pip életében. De én másfajta következményekre számítottam. Meg sem fordult a fejemben, hogy épp a fegyenc teremt lehetőséget Pip szép reményeinek feléledésére. Sokkal inkább számítottam arra, hogy ő lesz az, aki valahogyan Pip balszerencséjének okozója lesz. Bár végeredményben sajnos az is lett. De én úgy képzeltem ezt el, hogy épp, mikor már egyenesbe jönne Pip élete, akkor fog majd felbukkanni, és világgá kürtöli, hogy annak idején Pip segített neki megszökni, és emiatt mindenki Pip ellen fog majd fordulni. Ez előítéletesség? Azt hiszem, igen. Pedig tudom, hogy nem szabadna mindenkit egy kalap alá venni, az agyam mégis így próbál egyszerűsíteni.

A következő, roppant érdekes kérdés, hogy miért részesíti előnyben Pip Estellát Biddy-vel szemben. Jó, valójában ez egy roppant egyszerű kérdés, mert hát hányszor történt már meg az emberekkel, hogy eldobtak valami megbízhatót valami pompázatos miatt. Én azt hiszem, ha nem jött volna a váratlan örökség, Pip előbb-utóbb beletörődött volna a sorsába, megmaradt volna Biddy mellett, és később nevetve gondolt volna vissza rá, hogy képes lett volna eldobni álmai asszonyát egy olyan szörnyeteg miatt, mint Estella.

Végül az utolsó, harmadik kérdés arra irányul, hogy miért nem láthatta Pip, hogy nem Havisham kisasszony a jótevője? Ahogy korábban is írtam, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy nem ő az. Amikor először elbocsájtotta, azt talán még be lehetett volna tudni egy próbának, de mikor Estella eladósorba került, és szó sem esett, még csak célzás szintjén sem a házasságról, ott már azért egészen nyilvánvaló volt a sumákolás. Szerintem ezt Pip is láthatta, csak ha bevallotta volna magának, akkor idejekorán kellett volna azzal a ténnyel is szembesülnie, hogy Estellát soha nem szánták neki. Ezt nyilván nem akarta. Meg tulajdonképpen nem is volt más lehetőség. Mégis ki gondolt volna épp a szökött fegyencre? (Ímhol a durva előítélet újfent…)

Itt sokkal inkább érdekes lehet viszont azon elgondolkodni, hogy miért hagyta meg Havisham kisasszony Pipet a tévhitében? Talán ezzel is a szenvedését akarta fokozni. De akkor már mehetett volna mélyebbre is, ha már annyira ki akart szúrni vele, és akár homályosan célozgathatott volna mégis valami előre kitervelt házasságra. Persze így nem lehetett a szemére vetni, hogy hazudik, hiszen nem állított soha semmilyen valótlanságot. Pusztán nem cáfolta meg Pip egyébként is kimondatlan feltételezéseit.

Ezzel a bejegyzéssel lezárom a Szép remények "ciklust". :) Úgy gondolom, elég alaposan kielemeztük. De ha bárkinek lenne még hozzáfűznivalója, szívesen olvasnám a kommentek közt a gondolatait.

Felismered az előítéleteidet és dolgozol rajtuk?

Amikor sokat akar a szarka... 2. | Charles Dickens: Szép remények

 

Ezúttal még inkább alámerülünk a Szép remények eseményeibe. Megnézzük azokat a momentumokat, amelyek miatt sajnos nem tudom azt mondani erre a történetre, hogy tetszett. Annak ellenére sem, hogy a múlt heti bejegyzésben jó pár remek karaktert sorakoztattam fel.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt számomra, hogy nem Havisham kisasszony lesz Pip titkos jótevője. De arra, bevallom őszintén, nem gondoltam, hogy éppen a történet elején megmentett fegyenc lesz. Ezzel persze alapvetően nem lett volna baj, de nem értettem a fegyenc viselkedését. Mert úgy emlékszem, egyszer sem mondta, és semmilyen más módon sem fejezte ki, hogy hálát várt volna a tetteiért, vagy ő maga is jómódban akart volna együtt élni Pippel. De akkor meg mégis mi a fenéért kockáztatta egyrészt a saját életét, másrészt a Pipét csak azért, hogy találkozhasson vele?

Pip undora és későbbi pálfordulása előtt is eleinte egy kicsit értetlenül álltam, de végül is beláttam, hogy ebben van ráció. Elvégre abban az ominózus első pillanatban Pip nem azért segített neki, mert megszánta, hanem mert halálosan félt attól, hogy a fegyenc beváltja a fenyegetéseit. Innen az undor, no meg onnan, hogy amikor Magwitch színt vallott, Pip számára egyértelművé vált, hogy Estella sosem lesz az övé, mert soha nem is szánták neki. De Pip alapjában véve egy jó szívű, jó lelkű ember, még ha a gazdagság meg is rontotta egy időre, tehát érthető, hogy végül megszánta az öreget, aki életének egy jelentős részét és minden pénzét annak szentelte, hogy egy ismeretlen kisfiún segítsen.

Azt viszont már megint csak nem értettem, hogy mi szükség volt arra, hogy kiderüljön, kik Estella szülei, mert hogy igazából ez aztán egyáltalán nem lendítette előre, és nem is terelte más mederbe a cselekményt. Magwitch-nek talán egy megnyugvás volt, hogy a halottnak hitt lánya él, és jó helyre került. (Bár ez így ebben a formában inkább egy kegyes hazugság volt.) De mivel az utolsó pillanatban tudta meg, talán már fel sem fogta igazán.

Aztán, amit még szintén nem értettem, és azt hiszem, ez volt az a momentum, ami végérvényesen elrontotta számomra a történetet: Magwitch felbukkanása után Pip némileg paranoiás lesz, és minden sarkon ellenséget sejt, aki le akarja buktatni a bujkáló szökevényt. Ez eddig abszolút érthető. Már az utolsó előkészületeket teszik a nagy szökés/szöktetés érdekében, amikor kap egy levelet, amiben valaki felfedi, hogy tud Provisról (ez volt Magwitch álneve), és fontos információk átadása érdekében találkozót kér Piptől. Pip ebben is átverést sejt, mégis elmegy. És gyanúja be is igazolódik, már abban a tekintetben, hogy csupán annyit tud meg, hogy Orlick, egykori ellensége a kovácsműhelyből, Magwitch egykori ellenségével karöltve felfedte a titkukat. Orlick ezen a találkozón megpróbálja megölni Pipet, de szerencsére Herbert a keresésére indul, és meg is találja, megmenti. Ám mindezek után a paranoiás Pipben egyáltalán fel sem merül annak a lehetősége, hogy elhalassza a szökést. Pedig Orlick szabad lábon, Magwitch ellensége szabad lábon, nem tudják, hogy ők hogy kerültek kapcsolatba, nem tudják, hogy mit terveznek. Csupán annyit tudnak, hogy le akarják leplezni őket. Ennek ellenére megkísérlik a szökést, aztán meg csodálkoznak, hogy lebuknak. Ez a teljesen logikátlan lépés annyira nem illett Dickens eddigi történetvezetéséhez, hogy emiatt egy kissé rossz szájízzel tettem le a könyvet.

Ezen kívül volt még egy apróság az elején, ami nem volt számomra világos, mégpedig az, hogy mi célja volt annak, hogy Havisham felfogadta Pipet? Ez nem derült ki számomra egyértelműen a könyvből. Én magam aztán arra tippeltem, hogy csupán Estellának szeretett volna felkínálni egy jó alapanyagot, akin gyakorolhatja a szívtelenségét. És erre tökéletes volt egy tanulatlan, szegény, árva gyerek, akiért „nem kár”.

Összességében a történet szépen megmutatja, mi történik akkor, amikor valaki nagyobb összeghez jut, de semmilyen pénzügyi kultúrája nincsen. És persze ezt nem lehet Pipnek felhánytorgatni, mert akkoriban ez a fogalom nem is létezett. Ennek a projektnek viszont ugyebár épp az lenne az egyik lényege, hogy felfedezzük a régi idők bölcsességeit, és hasznosítani tudjuk őket a mai világban. Nem szabad hagynunk, hogy mint Pipet, elvakítsanak a szép reményeink. Persze a remények, az álmok, a tervek hasznos dolgok, de önmagukban nem visznek előrébb az életben.

Sajnos a fent említett, számomra érthetetlen dolgok miatt Dickens továbbra sem a szívem csücske, de talán később még teszek egy próbát a Két város regénye című művével. Ugyanis a Szép reményekkel egyetemben az is szerepel a 100-as poszteren.

Herbert Händelnek nevezi el Pipet, és tényleg így is szólítja aztán az egész történet során. Ennek magyarázata, hogy Händelnek van egy darabja, amely A békés kovács címet viseli, és ez jutott Herbert eszébe Pipről.

Mit gondolsz, téged megszédítene egy váratlan, nagy örökség?

Amikor sokat akar a szarka... 1. | Charles Dickens: Szép remények

Múlt héten áttekintettük Charles Dickens Szép remények című művének „rövid” történetét. Ahogy abban a bejegyzésben is írtam, az egy igen erősen lerövidített tartalom volt, mert több mint ötszáz oldalon elég sok minden történik. Néhány jelentős eseményt is kihagytam, tényleg csak a legfontosabbakat szerettem volna összefoglalni.

Most pedig következzenek az én meglátásaim, gondolataim, érzéseim a könyv kapcsán. Valamint itt néhány további részletet is fel fogok tárni a cselekményre és a szereplőkre vonatkozóan.

Elsőként mindenképp szeretnék megemlékezni a könyv beszerzésének körülményeiről. Hosszú évek óta mindenféle antikvárium értesítőlistáján rajta voltam, hogy ha bekerült egy példány, azonnal szóljanak. És alig hittem el, mikor azt láttam éveken át, hogy tízezer forint alatt nem lehet kapni ezt a könyvet. (De gyakran elértük a húszezer forintot is.) Számomra ez azért volt furcsa, mert Dickens engem eddig egyáltalán nem nyűgözött le, távolról sem lett a kedvenc íróm. De persze tudom, hogy rengetegen nagyon szeretik. De akkor is, húszezer forint egyetlen példányért? Bevallom őszintén, nevetségesnek tartottam.

Szerencsére az Európa Kiadó, aki amúgy is előszeretettel nyúl klasszikusokhoz, úgy döntött, hogy újból kiadja. Gyönyörű könyvet sikerült összehozniuk, a borító valami meseszép. Fel is tettem gyorsan a karácsonyi kívánságlistámra, és a barátnőm pedig éppen ezt választotta a szóban forgó listáról. Úgyhogy karácsony után, ahogy a Jó feleségeket befejeztem, neki is ugrottam.

A következő, amit szeretnék megemlíteni, hogy bár a könyv borítója csodálatos, sajnos a szerkesztéssel akadtak problémáim. Amikor csak egy-két elütésről van szó, afelett simán átsiklok, de itt sajnos többről volt szó. Főleg az elején, az első száz oldal során szinte minden második oldalon találtam egyet. Ettől mondjuk én nem dőlök a kardomba, és nem jelentem ki, hogy innentől kezdve nem fogok az Európa Kiadótól olvasni. Csupán kíváncsi lennék, hogy ez minek az eredménye. Mert mostanában egyre több kiadónál és egyre több könyvnél tapasztalom ugyanezt.

Na de most már térjünk át a történetre. Illetve még egy icipici megjegyzés előtte. Eddig Dickenstől a következő könyveket olvastam: Twist Olivér, Copperfield Dávid, Örökösök; valamint a Karácsonyi éneket, ami nem szerepel a listán. Ezen könyvek után pedig arra a megállapításra jutottam, hogy Dickens stílusa egyszerűen túl száraz nekem. A Szép reményekben egy picit már lágyabb hangot ütött meg. Voltak gyönyörű leírásai, és néhol már egy-egy poént is sikerült elsütnie. De még mindig távol áll Dickens attól, hogy szeressem. És mivel nincs is több könyve a listán, nem valószínű, hogy további próbákat fogok tenni vele. (Pedig a Két város regénye is nem olyan rég jelent meg, és az is annyira gyönyörű.)

A cím remek választás volt, kiválóan összefoglalja a történet lényegét. A szegény sorból származó fiú a gazdagok csillogó világába kerülve rögvest szép reményeket kezd táplálni. Ezek a szép remények aztán egy darabon elkísérik, a kifejezés ténylegesen meg is jelenik a történetben, több helyen is. Végül pedig köddé válnak, mivel bizonyosság sosem támasztotta alá őket.

Lássuk most a szereplőket. A főszereplő ugyebár a szegény sorból származó fiú, Pip, de távolról sem ő a legjobb karakter a könyvben. Ő a kiváló példája annak, mikor sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, ebből a szempontból tehát végül is ő is egy jó szereplő. Gyermekként korát meghazudtoló meglátásai vannak az életről, ám mint oly sok más embert, őt is elvakítja a gazdagság, a csillogás, a pompa. Kicsit persze érthető az a folyamat, amin átmegy. Mert ki ne viselné nehezen, ha éppen származása miatt, amiről nem tehet, alázzák meg? Szerelme Estella iránt megint csak érthető, és nekem tetszett is az egész könyvön átívelő kitartása, még ha Estella nem is érdemelte meg ezt a rajongást, és sok fájdalmas pillanatot okozott Pipnek. Joe-tól való elfordulását is meg tudtam érteni, bár egyáltalán nem helyeseltem. Amit viszont nem nagyon tudtam elfogadni, az az, hogy miért kellett rövid úton adósságba vernie magát? Persze értem én, hogy az előkelő életnek vannak bizonyos kötelező kellékei, de attól még szerintem lehetett volna spórolni. Pláne úgy, hogy tulajdonképpen itt nem egy örökségről volt szó, amit rögtön és egyben megkapott, hiszen aki ráhagyta a pénzét, még javában élt.

Pipen kívül viszont jó néhány valóban fantasztikus és meglepő karakter színesítette ezt a történetet. Kezdjük mindjárt az egyszerű, néhol már együgyű(nek tűnő) Joe-val, Pip nevelőapjával, aki a maga egyszerűségében látta a dolgokat, de épp ez volt benne a zseniális. Hogy ő nem csak egy tudatlan kovács volt, hanem azért nagyon is értette az élet nagy összefüggéseit. És tudta, mi fán terem a boldogság, vagy legalábbis a saját boldogsága.

Aztán ott volt Havisham kisasszony, akinek kezdetben nagyon tetszett a hozzáállása a saját családjához. Eleinte azon is jól szórakoztam, hogyan tanítgatta Estellát a férfiszívek összetörésére. Aztán persze vele együtt kellett ráeszmélnem, hogy valójában ő maga térítette a legrosszabb útra Estellát, és ezzel garantált neki egy boldogtalan és szörnyűséges életet. Fájdalmas felismerni, néha mennyire meghatározza egy-egy múltbeli esemény az egész életünket, és ezáltal akár másokét is.

Nagyon tetszett még Herbert is. Az első pillanattól, ahogy Pip és ő találkoztak, még ismeretlenül, Havisham kisasszony házának udvarán, és összeverekedtek, de csak amolyan barátságos jelleggel, tudtam, hogy ennek a fiúnak még jelentősége lesz a történetben. És hát lett is, mert ő lett Pip első számú és leghűségesebb barátja és bizalmasa. De még nála is többre értékeltem Wemmicket. Az volt az érzésem, hogy ő valamivel idősebb Pipnél, és jóval bölcsebb. Egyáltalán nem éreztem, hogy ők ketten ugyanazokhoz a körökhöz tartoznának, de egy véletlen folytán megismerkedtek, közelebbi kapcsolatba kerültek, és egy nagyon igazi barátság bontakozott ki kettejük közt. De Wemmick egy nagyon különös figura volt. Megosztotta magát a munkája és a privát élete közt. Látványosan máshogy viselkedett az irodában és az otthonában, és ez nagyon tetszett. Felnéztem rá, egyenesen csodáltam. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a problémával, hogy hazaérve nehezen tudom letenni, elengedni a munkahelyi dolgokat. És annyira irigyeltem Wemmicket, hogy ő ezt így külön tudja választani.

Még rengeteg mondanivalóm lenne erről a könyvről, de már most kezd elég hosszúra nyúlni ez a bejegyzés, ezért úgy döntöttem, ketté bontom. Jövő héten szerdán tehát folytatjuk a Szép remények boncolgatását.

Hogyan tudnád két szóban összefoglalni a jelenlegi élethelyzeted?