2022-ben az utolsó | Évösszegző 2022

Az év utolsó bejegyzése következik. Ez mindig izgalommal tölt el, két okból is. Először is, mert jó visszatekinteni arra, ami volt, ugyanis ilyenkor már főleg csak érzések vannak meg, konkrét könyvek nem igazán. 😊 Másodszor pedig ilyenkor még mindig izgalmas tervezgetni a jövő évet. (Most is tele vagyok tervekkel, de hát ki tudja, mit hoz a jövő! 😊)

Azt mindjárt itt az elején ki kell jelentenem, hogy a 2022-es nem volt egy könnyű év, semmilyen szempontból sem. A családomban és a munkahelyem is történtek olyan dolgok, amik igencsak hátráltattak az olvasásban. A munkahelyi változásokat már tavaly novemberben tudtam, ezért is terveztem úgy ezt az évet, hogy csak kéthetente lesznek bejegyzések. De be kell vallanom, az év során néha még ezt is túl sűrűnek éreztem. Nagyon sok olyan, hosszabb időszak volt az év folyamán, amikor egyszerűen nem volt kedvem kézbe venni könyvet.

Ha már itt tartunk, azt is be kell vallanom, hogy a helyzet még koránt sem normalizálódott. Csak annyiban történt változás, hogy most éppen túlteng bennem az optimizmus, tele vagyok tervekkel és ötletekkel. Lélekben persze igyekszem felkészülni arra, hogy valószínűleg, rajtam kívül álló okok miatt majd el fog fogyni ez a lelkesedés. Mint mindig, biztosan jövőre is lesznek hullámhegyek és -völgyek. De egyelőre igyekszem inkább a hegyekre berendezkedni! 😊 Ez elsőként azt jelenti, hogy szeretnék visszatérni a heti bejegyzésekhez. De, hogy jobban igazodni tudjak a hullámzó olvasási kedvemhez, azt tervezem, hogy a jövőben – vagy legalábbis jövőre – minden könyvről legalább két bejegyzés fog születni.

Természetesen még ezer más ötletem is van a jövő évre, kezdve a siralmas Instagram oldalam feljavításával… De ez a bejegyzés most már tényleg szóljon inkább még a 2022-es évről.

Idén összesen 15 könyvről született bejegyzés (de a nem projektes könyvekkel együtt is csak 21 az idén olvasott könyveim száma). Ez egy icipicit elkeserít, mert ilyen kevés olvasást utoljára 2017-ben produkáltam. De ha az élethelyzetemet is figyelembe veszem – és miért ne venném? elvégre nagyban befolyásolja az olvasási kedvem –, akkor teljesen érthető a dolog. 2017 volt az első teljes év, amit külföldön töltöttünk, szóval történt egy pár változás. Idén pedig egy új, vezető beosztásban kezdtem az évet egy vadonatúj helyen (ami nem csak nekem volt új, hanem teljesen újonnan épült, szóval mindent egy csapat olyan embernek kellett összeraknia, akik maguk is csak 2021. novemberében jöttek össze először), tehát idén sem csak a lábamat lógattam koktélokat szürcsölgetve. Röviden, azt hiszem, a mennyiségi hiányosság ellenére is megveregethetem a vállam. Te is tegyél így, kedves olvasó, bármennyit is olvastál idén! Megérdemeljük az elismerést! 😊

Összesen egyébként, ezzel együtt 21 bejegyzés jelent meg idén a blogon. Nem csak könyvekről volt ugyanis idén sem szó. Az év első felében volt egy kis verseny. A második felében pedig ellátogattam az Operettszínházba, ahol egy fenomenális előadást tekinthettem meg. Őszintén mondom, az volt nem csak a blog szempontjából, hanem egyébként is az évem egyik fénypontja.

Na de térjünk vissza a könyvekhez. Idén nagyon érdekes volt a felhozatal. A legtöbb könyv ugyanis vagy nagyon-nagyon tetszett, vagy pedig nagyon nem. Alig volt köztes állapot. És volt két olyan könyv is, amelyek pedig egyszerre voltak nagyon jók és nagyon rosszak. 😊 Ez aztán a teljesítmény! Nem igaz? 😊

Idén született egy újabb félbehagyásom is, amiért továbbra is büszke vagyok magamra. Egyáltalán nem keserít el a dolog, és ez már önmagában feldob. Egyszerűen meg kell tanulnom nemet mondani, és ezek a félbehagyások remek lehetőségek erre. Mert persze eltökéltem magam, hogy végig viszem ezt a projektet. De közben jól akarom érezni magam. És elhihetitek, a legvégsőkig kitartok egy könyv mellett! Lásd: eddig az összes Dosztojevszkij művön átküzdöttem magam. 😊 És a félbehagyott könyvekből sem csak ötven oldalt olvastam el. A most szóban forgó Maldoror énekeiből is több mint a felén túl voltam már, amikor végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen nem éri meg. De örömmel veszem, ha valaki szeretne meggyőzni arról, hogy ez egy jó könyv. Én nem zárkózok el az észérvek elől.

Ott van például egy korábbi félbehagyásom, az Üvöltő szelek. Arról tudom, hogy nagyon sokan szeretik. Én mégis szenvedésnek éltem meg, pedig ott is, azt hiszem, már csak valami minimális oldalszám volt hátra a végéig. Mégis letettem a folytatásról, mert annyira szenvedtem közben. Nincs ezzel semmi baj, ez a szép ebben a dologban, hogy minden könyv megtalálja a maga olvasóközönségét. Nem minden történet szólít meg mindenkit. De a Maldoror esetében kimondottan szeretném, ha valaki megpróbálna meggyőzni, vagy valamennyire megmagyarázni, hogy is kellene értelmezni ezt a művet.

Verne Gyula bácsi személyében új kedvenc írót avattam. (Bocsánat, nem tudok leszokni arról, hogy így, magyarosítva emlegessem őt, ez annyira beleégett az agyamba. 😊) Idén két könyve került terítékre, mert csak ennyi szerepel a nagy könyvben, az Utazás a Föld középpontja felé és a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. De biztos, hogy fogok még tőle olvasni, mert egyszerűen lenyűgözött. Lenyűgözött, hogy mennyi tudást sűrít a könyveibe, de milyen szórakoztató módon! Nagyon sajnálom, hogy nem ismerkedtem meg vele korábban, mert biztos vagyok benne, hogy már gyerekként is nagyon élveztem volna a történeteit. De így harmincon túl is teljesen elvarázsolt, és szerencsére hatalmas életműve van, úgyhogy lesz még lehetőség elmerülni a zseniális történeteiben.

Zolával is idén kezdtem ismerkedni a Thérése Raquin jóvoltából, és ő is nagyon tetszett. Neki több könyve is a listán van, és az egyiket sikerült is idén beszereznem, ráadásul bombasztikus áron, úgyhogy biztos, hogy jövőre is találkozunk.

Kedvenc könyvet és karaktereket már nehezebb lesz választani, mert szerencsére van választék. 😊 Most visszanéztem molyon, és négy könyvet is öt csillagra értékeltem. Mégis úgy érzem, hogy a 2022-es év legjobb könyvének egy ötödiket fogok választani, ami csak négy csillagot kapott. Ez pedig nem más, mint az Oblomov. Ez volt az a történet, amely a legmélyebb nyomot hagyta bennem. Nagyon-nagyon fájt olvasni ezt a könyvet, mert a lelkem olyan húrjait pendítette meg, amelyek… nincs jobb szó rá, nagyon fájdalmasak voltak. Nagyon közelről érintett Oblomov sorsa, és kezdettől fogva azt éreztem, hogy ezzel a könyvvel nekem most meg kellett ismerkednem, hogy lássam, hogy bizonyos tekintetben mennyire rossz irányba haladok jómagam is.

A legjobb karakterek viszont egy olyan könyvben szerepeltek, amit csak három csillagra értékeltem, az írójával pedig egyáltalán nem vagyok kibékülve. Ő az írója ugyanis annak a könyvnek is, ami az egyik mélypont volt idén. A jobbik könyve viszont nem más, mint A félkegyelmű. A történet egyáltalán nem tetszett, de a szereplők majdnem mind zseniálisak. Miskin a bálvány, akihez annak ellenére jó lenne felérni, hogy a könyvből is megtudtuk, nincs létjogosultsága a világban. Volt ott két amazon, Filippovna Násztászja és Aglája, akik mindketten végtelenül szórakoztatóak voltak a maguk buta szenvedélyességével, ami nélkül viszont szerintem nem érdemes élni. És nem feledkezhetünk meg Prokofjevna Lizavetáról sem, aki egyszerűen fenomenális volt a maga meg nem értettségében. 😊

Bármily kevés könyvet is sikerült idén elolvasnom, mégis azt kell mondjam, egy nagyon izgalmas és érdekes évet zárhatok. És biztos vagyok benne, hogy jövőre sem fogunk unatkozni, mert

• kilátásban van például a további ismerkedés Zolával;
• veszettül keresem a Jekyll és Hyde-ot, hogy végre az eredeti művel is megismerkedhessek;
• beszereztem az első Kapszula Könyvtáras (Európa Kiadó) példányomat, ami nem más, mint a Drakula;
• bizonyára sorra fognak kerülni újabb George Eliot könyvek (vagy legalábbis egy mindenképp, amit már szintén beszereztem);
• nagy valószínűséggel jön Thomas Hardy is, akiről előzetesen jó emlékeim vannak (erről részletesen majd a könyvénél);
• az évet pedig terveim szerint a Kisasszonyok folytatásával, a Jó feleségekkel fogjuk nyitni, ami szinte garantálja a remek kezdést.

o  Mindenkinek, aki eljut idáig az olvasásban, először is köszönöm az olvasást! 😊 Ezen túl pedig kellemes karácsonyt, és sikerekben, örömökben, kihívásokban és kalandokban gazdag új évet kívánok!! Legközelebb már a jövőben találkozunk, 2023-ban, egészen pontosan január 4-én.

A szürrealizmus és én | Lautréamont grófja: Maldoror énekei

 

Legfrissebb kiadás: 1988, Európa

Lautréamont gróf műve a 2022-es év utolsó könyve itt a blogon. Ez után már csak az évértékelővel jelentkezek idén, aztán újult erővel és nagy lelkesedéssel belecsapunk 2023-ba.

A Maldoror énekeit én a MEK-ből töltöttem le teljesen ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

A nagy könyvben érdekesen írtak erről a könyvről, úgyhogy különösen kíváncsi voltam rá. Gondoltam, végre valami új, valami más, mint az eddigiek. Lesüllyedünk a gonosz világába, és ott is körülnézünk, vagy valami hasonló. Ehhez képest sajnos csúfos csalódás ért, és újabb könyvvel bővült a félbehagyottak listája – amiről tudvalevő, hogy nálam eleve nem túl hosszú. De csak félig vagyok csalódott, a másik felem nagyon is büszke magamra, hogy újra azt tudtam mondani, nem, nem vagyok hajlandó csak azért végig szenvedni 600(!) oldalt, hogy elmondhassam, hogy elolvastam. (A 600 oldal – és a további oldalszámos említések is - az ebook olvasón értendő.)

A következőket tudom elmondani a könyvről. A szöveg valóban énekekből áll, az énekek pedig számozott „versszakokból”. De ez nem a klasszikus értelemben értendő, prózai szövegről van szó. Bár néhány részben vannak refrén-szerűen ismétlődő mondatok. Volt benne néhány eléggé elgondolkodtató rész az emberi természetről, az isteni természetről, az emberek és isten viszonyáról, az emberek sötét oldaláról, a vallás megítéléséről és az isten félreértelmezéséről. Továbbá gyönyörű, de tényleg gyönyörű leírások is vannak benne, meg mindenféle olyan megjegyzések, amelyektől a gróf különösen intelligens ember színében tűnik elő. De sajnos nem találtam összefüggéseket az egyes részek közt, és a legtöbb részen belül sem. Volt, hogy minden harmadik bekezdésben teljesen másról volt szó, ami sehogy sem kapcsolódott az előzőhöz.

Körülbelül kétszáz oldal után kezdtem elgondolkodni rajta, hogy ennyire hülye nem lehetek, hogy nem értem ezt a könyvet. Háromszáz oldal után fogalmazódott meg bennem először, hogy talán nem kellene nekem ezt végig szenvedni. Majd a négyszázadik oldal környékén úgy döntöttem, hátra lapozok, és megnézem, van-e valami elemzés a könyv végén. Ha van, elolvasom, és hátha megvilágosodok, és akkor befejezem. Nem volt. Úgyhogy ezennel félig-meddig könnyes búcsút veszünk Maldoror és én.

Azért persze sajnálom. Sajnálom egyrészt azért, mert utálok félbehagyni könyvet, még mindig. És azért is, mert bármily meglepő, voltak benne olyan gondolatok – vagy inkább érzések, amelyekkel nagyon is egyet tudtam érteni. Nekem egyáltalán nem az volt az érzésem, hogy Maldoror az istent gyalázza, és a bűnt dicsőíti. Sokkal inkább mintha az lett volna a szándéka, hogy felnyissa az emberek szemét, hogy abban hinni, hogy az isten kizárólag a jó, merő gyerekes naivitás. Egyszóval lett volna ebben a könyvben potenciál, de valahogy nem akart összeállni egy értelmes, összefüggő szöveggé a mondatok eme végeláthatatlannak tűnő halmaza.

A könyvet, illetve Lautréamont munkásságát egyébként a szürrealizmus előfutárának tartják. És én és a szürrealizmus nem vagyunk nagy barátok. Nekem egyszerűen kell, hogy legalább egy minimális értelme legyen a dolgoknak, és méghozzá ebben a világban és ebben az életben.

Nyitott vagy a tiédtől teljesen eltérő gondolatokra?