Daniel Defoe: Robinson Crusoe

Robinson története ismét egy várva várt olvasmány volt számomra, mert eddig nagyjából mindenki furcsán nézett rám, mikor közöltem, hogy nem ismerem a történetet. (És a filmet sem láttam. Még.) Mondjuk nem vártam annyira, mint a Don Quijotét. És így nem is volt akkora csalódás. Vagyis igazából egyáltalán nem volt csalódás. Leginkább semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem.

Csak olvastam, és olvastam, aztán egyszer csak vége lett. Közben Robinson hajótörést szenvedett, lehúzott 27 évet egy lakatlan szigeten, aztán szerencsésen megmenekült. Éljen.

Viccet félretéve, tényleg nem éreztem semmit, miközben olvastam. Kicsit olyan volt, mint egy túlélő kézikönyv, de közben mégsem. Sok mindent leírt, ami hasznos lehet(ne), például hogy hogyan szelídítette meg a kecskéket, és hogyan oldotta meg egyéb más problémáit, de ezekről én még olvastam volna részletesebben.

Mindazonáltal jól bemutatta Defoe a lélek hányattatásait egy ilyen helyzetben. Vagyis a saját elgondolásom szerint is körülbelül ilyen érzelmi fázisokon vezet az út a megoldásokig. Először kétségbe esünk, félünk, rettegünk, de aztán úgyis próbálkozunk, mert győz az életösztönünk. Ez valahogy belénk van kódolva.

Természetesen megint nem tudok elvonatkoztatni a könyvben lévő tanulmánytól, mely szerint ennek a könyvnek az értéke, hogy tanuljunk, sajátítsuk el korunk ismereteit, hogy minden helyzetben megálljuk a helyünket. Ez talán Defoe korában lehetséges volt, ma már kötve hiszem, hogy kivitelezhető lenne. Kitartok az előző bekezdésben írtaknál, vagyis hogy szerintem ez a könyv egy főhajtás a minden emberben munkálkodó életösztön előtt. (Még akkor is, ha az írónak csupán kis részben kellett a saját képzeletére hagyatkoznia, hiszen rendelkezésre álltak egy valódi számkivetett feljegyzései.)

Az egyetlen rész, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, az a kor vélekedése a spanyol gyarmatosítás módjáról, melyet az író volt szíves megosztani velünk, méghozzá így: „Ha követném elhatározásomat, igazolnám a spanyolok Amerikában elkövetett barbárságait, mikor milliószámra pusztították a bennszülötteket. Igaz, hogy bálványimádók voltak, és véres szertartásokat követtek, de kiirtásukról ma a legnagyobb undorral beszélnek maguk a spanyolok is.” Ez őszintén meglepett.

Továbbá eszembe jutott olvasás közben néhány alternatív lehetőség, amiről csak úgy magamban elmélkedtem, például hogy mi lett volna, ha nem tud annyi „segítséget” összeszedni magának Robinson, vagy hogyha mások is túlélik vele együtt a hajótörést. Na de ezek már más történetek lettek volna, nem pedig Defoe Robinsonja.

Nem volt rossz könyv, de nem igazán nyerte el a tetszésem. És semmi esetre sem adnám mondjuk a saját gyerekem kezébe. Én szerintem nem igazán találtam volna kalandosnak gyerekként, inkább félelmetesnek.

„Azóta többször megfigyeltem, milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni.”

„Mivel kedvét lelte a tanításban, én is szívesen tanultam.” (Talán kötelezővé kéne tenni ezt a művet a tanároknak is.)

„Láttam, hogy a tenger hatalmas hegyként nyomul utánam, mint dühös ellenség, akivel nem vagyok képes felvenni a harcot.”

„…miután az ésszerűség és számolás minden mechanikus munka alapja, az ember idővel saját magától is mester lehet.”

„Egyszóval, a természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket.”

„Mert az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja!”

„Ó, milyen nevetséges az ember, ha a félelem hatalmába kerítette! Eldobja azokat az eszközöket, melyeket a józan ész ad kezébe segítségül.”

„…a veszélytől való félelem tízszer kínosabb, mint maga a veszély.”

A kalandos Simplicissimus - összefoglaló

Két kötet, több mint ezer oldal. Rendkívül furcsa könyv, s bár összességében különböző benyomásaim születtek a két kötetről, ami közös volt, az az, hogy néhol nagyon tetszett, néhol viszont nem (néhol pedig nagyon nem, lásd pl. Kurázsi története). Benyomásaimat egyikről és másikról is külön-külön már leírtam, így most csak azt szeretném összegezni, ami valóban összeköti a két könyvet, és amiért szerintem felkerült a listára.

Az első és legfontosabb, amiről egyébként mindkét kötet kapcsán külön is írtam, a vallás. A reformáció idején járunk, amikor ez az egész téma elég zavaros. Az író nagyon okosan nem foglal állást, nem áll ki egyik felekezet mellett sem, csupán istenfélő életre buzdít. Ahogy ezt tette, az nekem, mint egy nem gyakorló katolikusnak, többnyire tetszetős volt. Bár sokszor kiemelte magát Istent is, pont ugyanannyiszor emelte ki azokat az emberi erényeket, amelyeket napról napra gyakorolnunk kéne. A miértekben ugyan nem értünk egyet, de magam is azt vallom, ha jobban betartanánk például a tízparancsolatot, boldogabban élhetnénk.

Maga az író sem titkolja egyébként, és főként a második kötetben több helyen is olvasható, hogy gyakorlatilag a példás életre való nevelés a célja ezzel a könyvvel. Továbbá, hogy azért ültette át a „példabeszédeit” ilyen szórakoztató történetekbe, mert úgy gondolja, hogy ebben a formában fogékonyabbak rá az emberek. Nos, nálam abszolút elérte vele a célját.

Itt kell megjegyeznem azonban, hogy én azt hittem, a második kötet is Simplicissimusról fog szólni, és arról, hogy a lakatlan szigeten végbement megtérése után hogyan fogja jobb belátásra bírni az embereket, de tévednem kellett. Sőt, azt kell mondjam, teljes mértékben visszasüllyedt korábbi romlott életvitelébe.

A másik kiemelendő téma, a háború. A 30 éves háború idején játszódnak a történetek, főként az első kötet. A könyv végén lévő tanulmány azt írja, hogy ma azért értékelik/jük nagyra ezt a könyvet, mert rengeteg hiteles történelmi adatot tartalmaz. Ennek én nem néztem utána, de az tény, hogy rengeteg eseményt megörökít a háborúból, amelyek a jegyzetek szerint valóban meg is történtek. Ezenkívül többé-kevésbé időrendben követi az eseményeket, de említés szintén szerepelnek benne neves emberek is, hadvezérek és más fontos személyek, illetve helyszínek. Ez tényleg hasznos és dicséretes, de ami számomra még érdekesebb volt, az író saját véleménye a háborúról és a katonákról.

Ahogy az előző kérdésben sem, úgy ebben sem foglal állást az író. Nem az a célja, hogy meggyőzzön az egyik vagy másik oldal igazáról. Csupáncsak leírja, hogy a háború következtében látta, mennyire lepusztul a hazája, hogy szenvednek az emberek, a honfitársai, és hogy mit vált ki az emberekből a sok szörnyűség. És ami felettébb érdekfeszítő és szokatlan, leírja, hogy megkérdőjelezhető a katonák lojalitása, hiszen hol az egyik, hol a másik oldalon harcolnak, akárha zsoldosok lennének.

Összességében a könyvről azt mondanám, a két kötetet valahogy össze kellett volna gyúrni egy egységes egésszé, a sok sallangot pedig kihagyni, már ha valóban a tanítás volt a cél. De miért ne az lett volna, mikor maga az író árulta el nekünk ezt? Erről tehát felesleges tovább beszélni. A kevesebb néha több.

Johann Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus 2. kötet

Kivégeztem Simplicissimus barátunk második kötetét. Felettébb érdekes volt. Kezdve mindjárt azzal, hogy nagyrészt nem is róla szólt. Ez a kötet ugyanis több különböző részből áll össze, több különböző főszereplővel.

Nem szeretném mindegyik részt külön bemutatni. Aki kíváncsi rá, az járjon utána maga. Csak néhány benyomásomat szeretném felvillantani. Az első két rész különböző okok miatt nagyon nem tetszett, és azt hittem, hogy az egész könyv kínszenvedés lesz, de szerencsére nem. Mert utána jöttek a magamban „Madárfészeknek” titulált részek, szám szerint kettő, és ezek nagyon jók voltak. Főleg az első. Kicsit visszatért az első kötet első száz oldalának érzése, visszakanyarodtunk a vallásos élet szépségéhez. A két „Madárfészek” egyfajta példabeszédek gyűjteménye volt, és ha többnyire erkölcstelen formában is, de nagyon tetszett, amiket megmutatott, a romlott emberi élet szeletkéit. Őszintén megfordult a fejemben, hogy valamelyik nap újra elmegyek egy misére. (Persze magamat ismerve erősen kétséges, hogy ez meg is fog valósulni, mivel annyi rettentő sok dolgom van. Bár mostanában úgy érzem, kezd javulni az időbeosztó képességem… Bocs ezért a mellékvágányért.)

A következő rész egy párbeszéd volt arról, hogy hogyan lehet legegyszerűbben meggazdagodni (vagy inkább hogy lehet gazdaggá spórolni magunkat), és hogy lehet aztán az összes pénzünket elherdálni. Nekem ez a rész is nagyon tetszett, de nem vettem belőle idézeteket, mert többnyire elég közhelyesek. Ennek ellenére szerettem.

A kötet végén volt még egy kis anekdotagyűjtemény, ami szintén elég szórakoztató volt. Bár amikor nők a nevetség tárgyai, azt nem mindig szeretem.

Kicsit furcsa volt ezt a könyvet olvasni, mert én arra számítottam, hogy Simplicissimus kalandjai fognak tovább folytatódni. De nem így lett. Épp ezért nehéz lenne erről a kötetről egységesen írni. Minden résznek más a főszereplője, és minden rész másról is szól. Ugyanakkor ennek a kötetnek is az a célja, és ezt maga az író is kijelenti most már, hogy példát állítson a jó keresztény emberek elé, hogyan éljék az életüket, hogy végül elnyerjék a mennyország kulcsát. Célt azonban kötve hiszem, hogy ért ez a könyv. Túl szétszórt, nem elég egyértelmű. S bár egy helyen azt is kiemeli az író, miért döntött emellett a megoldás mellett, én mégsem gondolnám, hogy ez így, ebben a formában működőképes lehet. Vagy talán tényleg úgy van, mint ahogy az egyik idézetben is lehet majd lentebb olvasni: a jó emberek megragadják a jót belőle, a rosszaknak pedig ez csak egy könyv marad, tele vicces és butuska történetekkel.

Néhány szösszenetet még így is kiemelnék, amelyek feltétlenül érdemesek az olvasásra:

·         3. rész 5. fejezet, amelyben totálisan kifigurázásra kerül a kereszténység és a reformáció révén létrejött új vallások szembenállása. Csak mert az ember úgy gondolná, ha valaki megér ilyen nagy pártszakadásokat, feltétlenül állást foglal. Számomra rendkívül szimpatikus, ahogy az író viszonyul ehhez a témához. (Ezt, ti. a véleményét még az első kötetben, Simplicius szájába adva közli is: még egyik felekezet sem tudta igazán meggyőzni arról, melyikhez is kellene csatlakoznia, hogy melyik az „igazi”.)

·         4. rész 2. fejezet, amelyben a természetet dicsőíti, hogy mennyi mindent tanulhatunk az egyszerű és együgyű(nek hitt) növényektől és állatoktól

·         Több helyen is ír arról, hogy a hitünk/hiedelmeink mennyire meghatározzák a valóságunkat (pl. 3. rész 12. fejezet; 5. rész/110)

 

További kiemelésre érdemes apróságok (szeretem az ilyesmiket, na):

·         Magyarország újból több ízben is feltűnik, például a messze földön híres szarvasmarháink J

·         elejtett megjegyzés egy korábban éppen a listáról olvasott könyvről, Az aranyszamárról

·         említés egy híres holland hajóskapitányról, bizonyos Jacob van Heemskerkről, akinek a sírfelirata állítólag a mai napig olvasható Amszterdam egyik templomában, az Oude Kerkben. Még soha nem voltam Amszterdamban, de ha egyszer eljutok, ez lesz az első, amit meg fogok nézni. (Bárkinek bármi infója van, megköszönöm, ha jelentkezik.)

·         Tudtátok, hogy bárminemű sérülés esetén a kötelezően előírt gyógykezelés a mozgás? Ezzel megelőzhető, hogy az alvadt vér egy helyre gyűljön a testben, és leülepedjen, és további bajt okozzon. (Az egyszerű ember történelmének egy apró szeletkéje. Rajongásom tárgya.)

 

„Nemes, szépséges hölgy… testemet ugyan rögtön újra szabaddá tette a fátum, de egyebekben teljesen rabszolgája maradtam, és most nincs más vágyam, és azért is jöttem ide, csak hogy hölgyem szájából halljam az ítéletet: élet vagy halál. Élet akkor, ha megkönyörül szánalomra méltó foglyán, a szerelem súlyos börtönében részvétével vigasztalja, s megmenti a haláltól; vagy halál, ha nem részesülhetek kegyelmében és viszontszerelmében, vagy hölgyem szerelmére méltatlannak találtatom.”

„Akkor követsz el bolondságot, amikor azt hiszed, hogy szabadságodat élvezed, holott a bűn szolgája, az ördög rabja és sajnos Isten ellensége is vagy.”

„Mert a tulajdon a gazdája szabad lelkületét elkínozott rabszolgalélekké nyomorítja, mártíromságba dönti…”

„Ott, ahol az apát kezdi a kockavetést, nem lehet a játékot a barátoknak sem megtiltani.”

„Az a bölcs és tudós, aki jóra tud mindent váltani.”

„A vélt enyém-tiéd, ahogy azt egyik is, másik is állítja: ez okoz minden háborút…”

„Erre Jupiter megparancsolta Marsnak, hogy úgy járjon el Ceres bőségszarujával, ahogy a túlzsúfolt kaptárral szokás: egy kicsit meg kell metszeni és kifosztani, hadd lássák, vajon a szükség és szegénység önismeretre ébreszti-e az embereket, és felfedi-e előttük tulajdon hibáikat, hogy helyrehozzák azokat.”

„Amint a méhek mézet színak a virágból, a pókok pedig mérget, úgy merítenek a jó emberek jót a könyvekből, a rossz emberek pedig rosszat. Nem lehet egyetlen könyv sem olyan megbotránkoztató, hogy jámbor ember valami jót ne tanulhatna belőle, és egyetlen könyv sem lehet olyan istenfélő, hogy egy hibbant ember ne lelne benne valamit, ami őt az ő zavarodott gondolataiban, véleménye szerint, meg ne erősítené.”

„…amióta hadi fegyverek kerültek a kezem ügyébe, jó néhány derék anyának gyermekét fektettem le aludni gyöngédség nélkül, aljas művészeteim segítségével.”

„…mit ér sokat szerezni, ha nem tudjuk fel is használni?”

„Égen-földön minden dolog/a gazdagság körül forog./A Pénzes ember bölcs, erős,/nagyrabecsült királyi hős,/minden lehet, amibe fog.”

„…a piac tanít meg vásárolni.”