Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Újabb magyar a listáról, az ötvenes kihívásra pedig anyukám kedvence, épp ezért nagyon-nagyon vártam, hogy olvashassam. És mivel Tristram agymenése után kellett valami rövid és feldolgozható, pont kapóra jött.

Kavarognak bennem az érzések, úgyhogy nem is tudom, hogy kezdjem. Nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett, mert az nem lenne igaz. De annyira nem estem hasra tőle. Illetve volt néhány dolog, ami miatt nem lett a kedvencem, pedig lehetett volna.

Oké, először a történetről. A könyv a maga közel kétszáz oldalával gyakorlatilag egyetlen este történéseit meséli el, mégis egy élet van belesűrítve. Főhősünk, Henrik vacsorára várja egy régi barátját, Konrádot. És amíg Konrád meg nem érkezik, addig elmereng a múlt eseményein, így ismerjük meg a kettejük kapcsolatát. Konrád érkezése után pedig kezdetét veszi a vacsora, ami valójában Henrik szónoklatává avanzsál át. Ebből a szónoklatból derül ki tulajdonképpen, hogy miért is van akkora jelentősége ennek a látogatásnak. Konrád ugyanis negyvenegy évvel ezelőtt meg akarta ölni Henriket, de végül nem tette meg, hanem inkább szó nélkül lelépett, ezzel azt is napvilágra hozva, hogy Henrik feleségének, Krisztinának a szeretője volt. Természetesen akkoriban, mikor mindezek történtek/kiderültek, Henriket nagyon rosszul érintették, de azóta már csak két kérdésre szeretne választ kapni Konrádtól, ezért negyvenegy éven keresztül várja, hogy újra találkozzanak. A két kérdésből végül csak az egyikre kap választ, bár azt hiszem, mindkettőre tudta, már az előtt is, hogy feltette volna. Egyszóval ez az egész találkozás igazándiból értelmét vesztette, hiszen bizonyosságot nem kapott Henrik egy nagyon komoly kérdést illetően. És ez volt az egyik dolog, ami nem tetszett. Hogy minden szép és nemes és okos és megdöbbentő és komoly gondolat ellenére magának a cselekménynek nem volt semmi értelme.

A másik dolog pedig, ami nagyon-nagyon nyomasztóan hatott rám olvasás közben, az az volt, hogy Márai időnként kissé átesett a ló túloldalára a leírásokkal. Voltak pillanatok, amikor megjegyeztem magamban, milyen rendkívül jó atmoszférát tud teremteni. De nem sokkal utána viszont már túlzónak éreztem a szóképeket és az ismétléseket. Mintha elkezdenéd pakolni a kályhába a fát, hogy befűts egy hideg téli éjszakán, aztán a végén már annyira forró lesz a szoba, hogy egyszerűen megsülsz.

A harmadik dolog pedig, bár erre nem mondanám, hogy nem tetszett, csak furcsa volt, hogy gyakorlatilag csak Henrik nézőpontját ismerhettük meg, Konrád szinte alig beszélt, bár az egy-két szavas válaszaiba azért több jelentés volt belesűrítve.

Mindezeket leszámítva azonban ez a könyv egy gyönyörű elmélkedés a barátságról. Aki veszített már el barátot, feltétlenül olvassa el. Nekem nagyon kapóra jött, mert már sajnos nem egy kapcsolatom, amiről azt hittem, hogy barátság, csúnya véget ért. De talán ezután majd át tudom értékelni magamban ezeket a dolgokat, hiszen az egyik nagy gondolata ennek a könyvnek éppen az, hogy ha a barátságot úgy tekintjük, mint egy önzetlen kapcsolatot, akkor nincsenek elvárásaink, és akkor nem is csalódhatunk. Ha viszont már vannak elvárásaink, akkor át kell gondolnunk, hogy az adott kapcsolat tényleg barátság-e.

A másik nagy gondolat, ami engem nagyon megfogott, az pedig a másságról szólt. Na nem arról a másságról, amire manapság mondjuk, hogy másság. Hanem arról, hogy szövődhet-e igazi barátság vagy szerelem két olyan ember között, akik homlokegyenest más életszemléletűek és életvitelűek. Ennek a fejtegetése (és a felismerés, hogy én ebben a történetben nagyon Konrád vagyok) életem egy másik fájó pontjára világított rá, és így talán szép lassan azon is sikerül túltennem magam.

Szóval összességében hasznosnak bizonyult ennek a könyvnek az elolvasása, minden hibája ellenére. (Ami persze nem is biztos, hogy mindenkinek hiba.) Az 1001-es listás mivoltát pedig kicsit értem, kicsit nem. Anyukám szerint pedig Márainak nem minden könyve van tele ennyire kiborítóan túlzó és szájbarágó részekkel, úgyhogy valószínűleg még folytatni fogom az életművével való ismerkedést.

„Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek.”

„…az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.”

„Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt.”

„S most minden élni kezd körülötted: a fény felnyitja az erdő mennyezetét, mintha a titkos szerkezet, a világ színpadának rejtélyes zsinórpadlása működni kezdene.”

„S vannak pillanatok, mikor már nincsen éjszaka és még nincsen nappal az emberi szívben, mikor a fenevadak előmásznak a lélek odvas rejtekeiből, mikor megmozdul szívünkben és mozdulattá alakul át kezünkben egy indulat, melyet hasztalan neveltünk és szelídítettünk éveken át, néha nagyon hosszú időn át…”

Laurence Sterne: Tristram Shandy úr élete és gondolatai

Egy héttel később a tervezettnél, de csak sikerült befejeznem a küzdelmet Tristram Shandy úr életével és gondolataival. Szó szerint küzdelem volt, és gyakran eszembe jutott közben, hogy ezzel a listával haladni többnyire jó mulatság, néha viszont elég kemény meló.

A könyv az Érzékeny utazáshoz hasonlóan nem szólt semmiről, nem volt se eleje, se vége, csak random sztorik összeválogatása volt pocsék fogalmazással. És az előbbi művel ellentétben még az az előnye se volt meg, hogy rövid, ugyanis 617 oldal.

Na de lássuk, mit sikerült kihámoznom ebből a könyvből.

Kilenc nagyobb egységből, könyvből áll. Úgy vettem ki, hogy ezek eredetileg fizikailag is külön jelentek meg. Minden könyv hosszabb-rövidebb fejezetekre van osztva. Hogy mi alapján, arra nem sikerült rájönnöm. Az elsőtől a negyedik könyvig Tristram születését és keresztelését kísérhetjük figyelemmel, és az eközben zajló eseményeket, melyek főként beszélgetések Tristram apja, nagybátyja, Tóbiás, Tóbiás szolgája, Trim, Yorick tiszteletes és Dr. Slop között. (A könyv további részeiben is ők a főbb szereplők.) Főként olyan magasröptű szónoklatokat olvashatunk Tristram apjától, amelyben valamely eszement elméletét bizonygatja, például hogy milyen jelentősége van a keresztneveknek az ember életében, illetve hogy a nemzés és a szülés is komoly befolyással bírnak a gyerek későbbi életére.

Az ötödik és hatodik könyvekben a gyereknevelés témakörét fejtegeti szintén Tristram apja. A hatodik könyv Tóbiás és Trim kerti hadjáratairól szólnak. Ők valaha mindketten katonák voltak, de Tóbiás súlyos sebet kapott az egyik csatában, ezért leszerelték. Trim felcsapott szolgájának és ápolójának, és kitalálta, hogy Tóbiás vidéki birtokán a tekepályát alakítsák át harctérré, és miután Tóbiás felépült, azzal múlatták a mindennapjaikat, hogy minden komolyabb ütközetett lejátszottak ezen a harctéren.

A hetedik könyv Tristram franciaországi utazásáról szól. Ez a rész sokkal inkább leíró jellegű, mint az Érzékeny utazás. (Már persze a könyv többi részéhez mérten. Önmagában nem igazán állná meg a helyét.) A nyolcadik és kilencedik könyvek pedig Tóbiás nagybácsi szerelmi történetét mesélik el.

Ezek a könyvek főbb irányvonalai, de azért sikerült ilyen hosszúra ez a mű, mert több benne az elkalandozás, és a mindenféle beszúrt szövegrészletek, mint maga a fő történetszál. Ilyen különálló történetek vagy beszúrt szövegrészek például egy katolikus kiátkozás szövege, Yorick egyik prédikációja, Slawkenbergius elbeszélése (az orrokhoz kapcsolódva) vagy az andoüilletsi apátasszony története.

Hogy mi lett volna szerintem a könyv mondanivalója? Nos, talán ez egyfajta mentegetőzés Tristram részéről, magyarázkodás, hogy miért különc figura ő. Bár ez így sehol nincs megfogalmazva a könyvben, és magáról Tristramról egyébként elég keveset tudunk meg. Alaposan megismerjük viszont az apját, aki, mint korábban is említettem, agyament elméletek kiagyalója; illetve a nagybácsit, Tóbiást, akinek pedig a háborúskodás a vesszőparipája. És mintha kettejük bemutatásával kérne elnézést Tristram a világtól azért, amilyen, annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem tudjuk meg, hogy ő milyen is valójában.

Magáról a szövegről. A kiadás, amit szerencsém volt olvasni, 1956-os, úgyhogy képzelhetitek. Bár sokkal vészesebb volt a bekezdésnyi mondatok értelmezése, mint a manapság már nem használt igeidők megfejtése. Sokszor elkalandozott a tárgytól, ennek következtében én is. Volt olyan, hogy oldalakkal később ocsúdtam csak fel, hogy gőzöm sincs, mit olvastam, mert máshol jártak a gondolataim. Ezenkívül gyakran kiszólogat az olvasóhoz, kicsillagoz vagy félbehagy részeket, és néha az írásról is ír. Ezek a részek viszont érdekesek. Például az elején, mikor bemutatja az apját és a nagybátyját, megállapítja, hogy szerinte egy embert a vesszőparipáin keresztül lehet a leginkább jellemezni. Ebben azért van valami. De ír még a szavak tudatos használatáról, a hasonlatok hasznosságáról, az elkalandozások célszerűségéről, illetve arról is, hogy ha épp nincs ihletünk, akkor változtassunk a helyzetünkön (például öltözzünk át és borotválkozzunk meg).

Néhány apróságot azért még mindenképp szeretnék megosztani, de mivel ezeket nem bírtam egységes szövegbe fogalmazni, így jöjjenek csak úgy pontokba szedve, egymás után: (Olvasásnál a más számára talán jelentéktelen szösszenetek az én vesszőparipáim… J)

o   Gyakran felemlíti a Don Quijotét, a Candide-ot és a Gargantua és Pantagruelt. Cervantest és Rabelaist pedig példaképének is tekinti.

o   Bár nem közvetlen módon, de ha szóba kerül a vallás, kiolvashatjuk a sorok közül a katolikus és az anglikán egyházról alkotott véleményét.

o   Magyarország is szóba kerül a 409 és 410. oldalakon, megint csak a törökök elleni háborúval kapcsolatban.

o   A 191. oldalon van egy érdekes és jól megírt fejezet arról, hogy az emberek sokszor csak azért nem oldják meg a problémáikat, hogy tovább panaszkodhassanak miattuk.

o   „Bizonyos arckifejezésből, testtartásból, mozdulatokból beszéd és cselekvés közben … következtetni lehet bárki bensejére, lelki tartalmára…” – Mindig meglep, hogy ezeknek a rég letűnt koroknak az emberei milyen fontos összefüggéseket ismertek. Aztán eszembe jut, hogy nekik sokkal több idejük és lehetőségük volt például jelen esetben megfigyelni más embereket, hiszen nem gátolta őket holmi számítógép és egyéb modern kütyük. Meggyőződésem, hogy hiába tartjuk olyan nagyra magunkat, régebben az emberek sokkal okosabbak voltak, és sokkal többet tudtak a világról és egymásról, mint mi. (És hasznosabb is volt az ő tudásuk.)

o   A franciaországi utazás leírásánál megemlíti Beauvaist. Ez most csak azért érdekes, mert áprilisban én is voltam Franciaországban, és a beauvais-i reptérre érkeztem elsőként, onnan utaztam tovább Párizsba. Különös véletlen. J

o   Szintén a franciaországi utazásoknál egy helyen arról ír, hogy szeret beszélgetni az állatokkal, és a szamár az egyedüli olyan állat, amellyel értelmes kommunikációt lehet folytatni. Ez meg csak azért érdekes, mert nagymamám kedvenc állata a szamár, és ő is mindig azt mondogatja, hogy mennyire értelmes állat. Különös véletlen 2. J

o   Kettő aprócska történet volt, amelyek nem hogy szórakoztattak, de egyenesen hangosan felnevettem az olvasásuk közben. Mindkettő a könyv vége felé volt. Az egyik, amikor Trim elmeséli első szerelembe esésének történetét. A másik pedig, amikor Trim felvilágosítja Tóbiást arról, hogy amit Tóbiás erénynek gondol egy hölgyet illetően, az valójában csak célzott kíváncsiság. Nem akarom lelőni ezeknek a kis történeteknek a poénját, mert ezek tényleg jók. Bár gyanítom, önmagukban nem állnák meg a helyüket, de végigszenvedve majd hatszáz oldalt, igazán üdítőek. J

Végezetül arról, hogy miért lehet rajta az 1001-es listán. Van a könyv elején egy elemzés a műről, amit, bevallom őszintén, nem volt kedvem végigolvasni. Szóval jelen esetben nem tudom, mit mondanak az okosok. Annyi tény, hogy magáról az írásról fontos gondolatokat fogalmaz meg. Az is tény, hogy leplezetlenül bírálja a neki nem tetsző dolgokat. Ugyanakkor az meg egy másik tény, hogy engem ez a kuszaság nem szórakoztatott. Nem tudtam vele haladni, ezért is kellett ráhúznom még egy hetet. Szóval… Nem igazán tudom, hogy mindezekért felkerülhet-e a listára. Mármint, persze, már rajta van. De vajon ha egy könyv nem szórakoztat, és kínszenvedés végigolvasni, nem mindegy-e, hogy milyen értékes gondolatokat tartalmaz?

 

„…mert szilárd meggyőződésem, hogy valahányszor az ember mosolyog és még inkább, ha kacag, megtoldja e diribdarab életet egy kevéssel.”

„Adós és hitelező bugyellárisa közt nincs akkora tátongó szakadék, mint megtréfáló és megtréfált emlékezete közt.”

„Míg valamely csapást meg nem emésztettünk, korai minden vigasztalás; ha pedig már megemésztettük, amúgy is elkésett…”

„…az emberi szív megszomorításának itemjein (ismétlődésén)és keresztülhúzott számításainak fekete lajstromán ha végigtekintünk, bámulatos, hogy a lélek mely rejtek rugóból meríti erőit újra meg újra, hogy helytálljon s össze ne roskadjon a természet rárótta terhek alatt…”

„Íme, korántsem oly rémületes immár; kivált ha felgondoljuk, …, hogy amíg mi vagyunk – nincs halál; s ahol halál vagyon – mi már nem vagyunk.”

„Az a meggyőződésem …, hogy az értelem világában is van valahol egy északnyugati átjáró, melyen haladva, az emberi szellem sokkalta rövidebb úton jut el a tudáshoz és a megismeréshez, mint eleddig. Ámde sajna! Nem minden termőföld mellett kanyarog folyóvíz vagy csergedező patak, s nem áll minden gyermek mellett oly szülő, …, ki ez utat megmutatja.

„Az egyenes:

-          A jónak ösvénye, melyen az igaz keresztyén járdal – mondják a hittudósok.

-          Az erkölcsi feddhetetlenség jelképe! – mondja Cicero.

-          A legfáintosabb vonal! – mondják a káposztakertészek.” :D

„Minden bűneink … miként zárdánk gyóntatója mondja: vagy halálosak, vagy bocsánatosak. Harmadik eset nem lehetséges. Mármost lévén a bocsánatos bűn a csekélyebb, az enyhébb vétek, azt megfelezvén, vagyis csupán félig követve el, a másik fele nélkül; avagy egészében elkövetvén ugyan, de ezen valakivel testvériesen megosztozva: végezetre oly cseppecske lészen, hogy nem is igazándi bűn.”

„Ily sajátos módon szoktam az életben előadódó tenger bajt elkönyvelni: hogy egy picula erejéig a magam hasznát is lássam benne.”

„Felettébb sajnálatos dolog, ámde mindennapos megfigyelése a férfiúnak, hogy ő is, akárcsak a gyertya, mindkét végén gyullad – feltéve, ha elegendő kanóc áll ki belőle; ha nem, úgy kár vesződni vele. Ám ha igen, meggyújtván kanócát az alsó végén, lángjának megvan ama rossz szokása általában, hogy kialszik magától; s azzal a dolognak újfent befellegzett.”

„Etekintetben a szem szakasztott olyan, akár az ágyú s nem annyira a szemen – avagy az ágyún magán, mint inkább a tűzön, melyet lövell: ezen múlik mindeneket-letaroló hatása.”

„Az asszonyféle … a legelőbbkelőtől a pórivadékig … szereti a tréfát; a nehéz benne csupán, hogy eltaláljuk a szája ízét.”

 

Nos, mivel Tristram Shandy úr végképp lefárasztott, így úgy döntöttem, hogy nyáron csak kéthetente lesz bejegyzés. Már csak azért is, mert van egy halom ide nem illő könyvem is, amiket nemrég szereztem be, és felettébb kíváncsi vagyok rájuk (pl. James Dashner Halálkúrája). Szóval legközelebb június 24-én jövök, remélhetőleg A gyertyák csonkig égnekkel, ami azon kívül, hogy egy újabb magyar könyv a listáról, nem mellesleg anyukám egyik kedvence, így az ötvenes kihíváshoz is passzol.