Megjelenési statisztikák 2.

Két héttel ezelőtt megnéztünk néhány statisztikát az újra kiadott klasszikusokról, ma pedig a régieket vesszük egy picit górcső alá.

Rögtön hoznék is egy többé-kevésbé örömteli statisztikát. A 80 könyvből csupán 16 darab olyan volt, amelyet utoljára a 90-es évek előtt adtak ki. De mivel itt klasszikusokról van szó, talán nem okozna túl nagy veszteséget ezekkel is foglalkozni. Persze ezt én csak mint olvasó mondom.

Összeállítottam egy listát azokból a 2000 előtt megjelent könyvekből, amelyekből szerintem már nagyon időszerű lenne egy új verzió. A lista ABC sorrendben tartalmazza a könyveket, zárójelben az utolsó megjelenés évével és kiadójával.

• A lusiadák (1997, Mundus)
  A portugálok hősi eposzát meglehetősen nehéz olvasni. Ennek két oka is van, az egyik, hogy egy nagy vers az egész, a másik pedig, hogy telis tele van mindenféle antik utalással. Aki viszont kedveli a klasszikusokat úgy általában, annak mindenképpen érdemes egyszer belevágnia, mert ez egy nagyszerű történet gyönyörűen megírva.
• A vörös szoba álma (1975, Kriterion)
  Egy óriási, távol-keleti családregény. Izgalmas utazás egy másik korba és egy másik kultúrába. Habár nem egy hőseposz, mint a Nyugati utazás, annál sokkal földhözragadtabb, nekem mégis jobban tetszett.
• Az otrantói várkastély / Kalandos históriák (1974, Európa)
  A rémtörténetek üknagyapja igazán megérdemelne egy kis vérfrissítést. Nem borzongja halálra magát tőle az ember, de jó kis atmoszférája van. És mégiscsak egy műfaj alapköve.
• Eugénie Grandet (1977, Európa)
  Eugénie egy olyan hihetetlen női karakter, akit minden lánynak/nőnek meg kellene szerintem ismernie.
• Hüperión (1958, Európa)
  Ezt a könyvet én meleg szívvel osztogatnám minden egyetemistának, akik naivan belevetik magukat a nagybetűs életbe, aztán a valóság jól pofon vágja őket. Terápiás célzattal. Íme, itt egy sorstárs.
• Kohlhaas Mihály (1975, Magyar Helikon)
  Ez a történet egy olyan témával foglalkozik, amely számomra nagyon fontos, ráadásul annak több aspektusát is bemutatja. Meglepően összetett és hihetetlenül jó.
• Moll Flanders (1983, Európa)
  Ezt a könyvet azért választottam ide, mert az ő „korosztályából” annyi, jóval ismertebb könyv van, amelyek szinte egy kaptafára íródtak, természetesen fiú/férfi főszereplővel. És íme, itt egy nő, akinek bár egyáltalán nem követendő példa az életútja, de azért mégis lehet belőle tanulni, és ennek ellenére teljesen el van hanyagolva.
• Új Héloise (1882, Ramazetter)
  Felháborító, hogy Rousseau szerelmes regénye valamiért még a múlt század(!) folyamán sem találtatott elég értékesnek ahhoz, hogy újra kiadják. (És ez eddig az egyetlen olyan könyv, amelyet 1900 előtt adtak ki utoljára.) Pedig szerintem zseniális, sok más, népszerűbb klasszikust lepipál. Annak fényében pedig, hogy van egy könyv a listáról, amely annyira felháborított, hogy végig sem olvastam (nem fogom megnevezni sem, mert mai napig marha ideges leszek, ha csak eszembe jut!), és azt kiadták 2012-ben, Rousseau remekművének hanyagolása csak még bosszantóbb és elkeserítőbb.
• Vízparti történet (1977, Európa)
  Ez a könyv egy kicsit kakukktojás, mert az ő újrakiadását inkább egy feldolgozás formájában tudnám elképzelni. Szerintem szuper ifjúsági kalandregényt lehetne belőle faragni.

Ahogy látjátok, a kiválasztottaim közt is az Európa kiadó szerepel a legtöbbet, szóval reméljük, hogy előbb-utóbb eljutnak majd ezekhez a könyvekhez is.

Ezen könyvek (reményeim szerint) népszerűsítésére csináltam egy kihívást a Molyon, nézzétek meg, és persze jelentkezzetek!

Ez lett volna az én kis, megjelenésekről készített statisztikám. Ahogy az előző bejegyzésben is említettem, csak az általam már olvasott könyveket vettem figyelembe, tehát a lista nem teljes körű. Ugyanakkor jól mutatja, hogy tényleg vannak örök klasszikusnak számító művek, amelyekhez a kiadók időről-időre visszanyúlnak. Köszönet ezért nekik! (Meg azt is mutatja, hogy van még munka bőven… Új Héloise-t a népnek!!!)

Vízparti történet - Összefoglaló

Kicsit megkésve, de elérkezett az összefoglaló ideje. Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék erről a három kötetről, mely aspektusát kellene kiemelnem a történetnek, mi lenne az az egység, amivel átfoghatnám ezt a terjengős sztorit.

Mint ahogy azt már korábban kifejtettem, elég hullámzóak voltak az érzéseim, ahogy haladtam előre, és ahogy már oly sokszor, korábbi könyveknél is (lásd pl. Gendzsi regényét), csak a végére állt össze bennem a teljes kép. Most mégsem írhatok erről, mert ennél a könyvnél van valami nagyon-nagyon zavaró dolog, ami nem hagyja, hogy egyszerűen csak összefoglaljam a történteket. Ezt szeretném most kifejteni.

Három kötet, több mint ezer oldal. Ezer oldalon keresztül követhettem hősök összefogását egy nemes cél érdekében. Ha mindezekről lehámozzuk a kulturális különbségeket, eltekintünk a különböző szokásoktól, hagyományoktól, furcsa és érdekes részletekről, amelyek persze mind nagyon fontosak, de ezek figyelmen kívül hagyásával, ez a könyv elénk tárja az emberiség évezredeit a Föld nevű bolygón, napjainkat is szigorúan beleértve.

Mert mi is történik tulajdonképpen a könyvben? Kapunk egy meghatározott paraméterekkel rendelkező társadalmat. Ez már készen van, de azért végiggondolhatjuk nagyjából ennek a kialakulását. Hasonló emberek hasonló szokások szerint élnek. Ráébrednek, hogy összefogva jobban fejlődhetnek, könnyebben vissza tudják verni az ellenséget, jobb és könnyebb életet élhetnek. Összefognak, és bumm, itt van Kína. (De bármelyik másik országról beszélhetnénk.) Aztán ahogy fejlődik a társadalom, mert mindig fejlődik (akár előrefelé, akár vissza), megjelenik a korrupció. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik bármit megtennének a pénzért, és minél több van nekik belőle, annál többet akarnak még, és átgázolnak mindenkin. De mindig lesznek olyan ember is, akiknek az lesz a céljuk, hogy megteremtsék más embereknek is a jólétet. Ők mélyen elítélik a megvesztegethető hivatalnokokat, és ki akarják vonni magukat is és minél több embert a zsarnokok uralma alól. Ezek az emberek összegyűlnek, egyesítik erőiket, próbálkoznak, és már-már úgy látszik, hogy sikereket érnek el. De amióta a korrupció megjelent az emberek közt, azóta kiirthatatlan.

Na, most erre a kérdésre válaszoljon nekem minden ember: Hát nem ez történt folyton a világban, és nem ez történik most is? A jó emberek erőfeszítéseivel példálóznak a rossz emberek, de változás nem történik. Pedig igazán beláthatnák azok, akiknek a kezében a hatalom van, és akik mindenáron több és több pénzre vágynak, hogy jó cselekedetekkel sokkal több pénzre tehetnének szert. És talán még a pénznél is jobb és fontosabb dolgokra. Lehet, hogy én kifizetek neked százezret, mert te megzsaroltál, de ha kedves lennél, egész életemben hálás lennék neked, és amikor csak tehetném, jót cselekednék veled, és ahol csak tehetném, szólnék az érdekedben. Sokan azt hiszik, hogy a kis emberek nem számítanak, pedig igenis számítanak! Mindenki számít, mert mindannyian emberek vagyunk! Az, hogy te esetleg a neved előtt viseled, hogy Sir vagy Lord, vagy bármi mást, csupán arra jogosít fel, hogy nagyobb tisztelettel bánjak veled. De ha te kutyába se veszel engem, akkor már nem rejtőzködhetsz a címed mögé.

Emberek vagyunk, és elsősorban mindenkinek ezt kellene szem előtt tartania. És akkor szerintem egy sokkal jobb és boldogabb világban élhetnénk.

Visszakanyarodva a könyvhöz, félelmetes, hogy annyi évvel ezelőtt, milyen egyetemes dolgokat fogalmaztak meg az írók, valószínűleg tudtukon kívül. Minden hatalmon lévő embernek ajánlanám, hogy olvassa el, és értse meg, hogy mind bukásra vannak ítélve, akik nem jó célokra használják a hatalmukat.

Vízparti történet - a harmadik kötet

Elérkezett az utolsó kötet ismertetése. Hadd vezesselek végig ezen a történeten most az érzelmeimen keresztül.

A történet nagy része alatt az volt az érzésem, hogy ha egyszer lesz egy fiam, feltétlenül elolvastatom vele legalább ezt a kötetet, mert olyan hősös-háborús történet. A liangsani betyárok immár elegen vannak ahhoz, hogy harcba bocsátkozzanak másokkal. A harcok során csatlakozik még hozzájuk néhány szereplő, így a történet végére 108 vezére lesz a váruknak.

A következő feltörő érzelmem a mérhetetlen unalom volt. Volt egy összevont fejezet, ami kivonatolt az eredetiből kb. 30-at. Ekkor a liangsaniak már behódoltak a császárnak, az ő szolgálatába álltak. A császár pedig a határvidékekre küldi őket, hogy mindenféle betörő, idegen népek és fellázadó kiskirályok ellen harcoljanak, amit sikerrel meg is tesznek. Ez a kivonatos fejezet nagyjából 30 oldal körül van, és úgy pörögnek benne az események, hogy egyszerűen nem tudtam követni. Alig vártam, hogy vége legyen, mert nem fogtam igazán fel, hogy pontosan mi is történik. Elfoglaltak városokat, legyőztek nagy vezéreket, de vagy százat egy fejezeten belül.

Végül a harmadik érzelmem a bosszúság volt. A vezérek nagy része elesik a csatákban, néhányat azonban közvetve a császár alatt álló négy fő mandarin intéz el. Mikor az utolsó oldal után becsuktam a könyvet, legszívesebben teljes erőmből földhöz vágtam volna. Vagy elhajítottam volna a lehető legmesszebbre. Nagyon dühös voltam, mert úgy éreztem, két és háromnegyed köteten keresztül teljesen feleslegesen történtek a dolgok, mert a végén nem változott semmi. Ugyanoda jutott vissza a történet, ahol elkezdődött.

Később azonban, ahogy elkezdett leülepedni bennem ez az egész, egy negyedik érzelem vette át a bosszúság helyét. A megértés. Megértettem, hogy miért került fel ez a könyv az 1001-es listára. Azért, mert nagyon is aktuális. Mert lehet, hogy 1000 évvel ezelőtt íródott, lehet, hogy csak 500-zal (nem tudjuk pontosan), de ma a világ pontosan ugyanígy működik. Van egy csapat ember, jelen esetben 108-an (plusz a várnép), akik teljesen egyszerű emberek, kishivatalnokok, parasztok, akármicsodák. A lényeg az, hogy a munkájuk során szoros kapcsolatba kerülnek a néppel. Látják, hogy mit akar a nép, tudják, hogyan lehetne megvalósítani. Mégis olyanok irányítják az országukat, akik nem értenek semmihez, és akiknek nem is kell semmihez érteniük, mert származásuknál fogva kerülnek vezető pozícióba. (Ma cseréld ki a származás szót ismeretségre, és voilá…) És ez szörnyű! A világ sokkal előrébb tarthatna, ha mindenki azt csinálná, amihez ért.

Szóval bosszús voltam, mert úgy éreztem, értelmetlenül és érdemtelenül haltak meg ezek az emberek. De ők nem így érezték. És végül én is rájöttem, hogy nem így van. Az ő példájuk mutatja meg, hogy a jó mindig ott munkálkodik a világban, érdemes kiélesíteni a szemünket, hogy észrevegyük. És a jó dolgok jó dolgokat szülnek, ezért megéri, még a legkisebb jó dolgot is megéri megtenni.

Zárszóként pedig megjegyezném, hogy nem volt könnyű átrágnom magam ezen a művön sem, sokszor hadakoztam, de újfent csak azt tudom mondani, hogy egyszer érdemes elolvasni. Igen, tényleg ott a helye a listán.

Vízparti történet - a második kötet

Sikerült beszereznem mind a három kötetet, úgyhogy a történet folytatódik. Vagyis az olvasás. Következzen most a második kötet összefoglalója.

Nos, így visszatekintve még annyit elmondanék az első kötetről, hogy az nagyjából a főbb szereplőknek az egybegyűjtéséről szólt. Ez a rész a második kötet első néhány fejezetében is folytatódott, míg csak egy egész nagy bekezdésnyi névre nem bővült a résztvevők száma. Nem számoltam meg, összesen hányan vannak. Tehát ők Kína legigazabb vitézei, már egybegyűltek, és elkezdődtek a harcok. Néhányan, akik valami nagy igazságtalanságot követtek el, már megbűnhődtek. A kötet végére pedig a liangsani vitézek híre eljutott magának a császárnak a fülébe is, aki már az ellencsapást tervezgeti. De arra már csak a harmadik kötetben kerül sor.

Nagyjából ennyi a történet, csak néhány apróságot szeretnék kiemelni.

Először is a bort. A szereplők állandóan isznak. Szerintem nem is ismerték a vizet (persze voltak idők, amikor nálunk is egészségesebb volt bort inni). Szó szerint vedelnek. Isznak, ha ünnepelnek, isznak, ha bánatosak, isznak, ha pihennek, isznak, ha dolgoznak. Egyszóval mindig. Állandóan. Folyamatosan. Örökké. Ez a legkedvesebb elfoglaltságuk. Ettől persze nekem feláll a szőr a hátamon. De ez az én személyes véleményem, amit nem is akarok tovább ragozni, mert úgy emlékszem, hogy néhányszor már említettem ezt, úgyhogy ugorjunk is tovább.

A második dolog egy bizonyos szereplő felbukkanása, aki valahogy egyáltalán nem illik a vitézek közé. Hiába mondják róla, hogy kitartó és hűséges, meg mit tudom én, milyen, de kiirtott egy komplett falut. Ártatlan embereket ölt meg. (Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy a háborúban részt vevő katonák mennyire ártatlanok. Itt most nőkről, gyerekekről, idősekről van szó.) És meglehetősen agresszív. Túlságosan is, ahhoz, hogy vitéznek lehessen nevezni. Egy vitéz szerintem tudja, mikor kell csendben maradni, és a hüvelyében hagyni a kardot.

A harmadik dolog pedig az, ami abszolút váratlanul ért az első kötet után, hogy itt már megjelentek bizonyos ember feletti képességek. Szent emberek, szent tudományok, varázslás, boszorkányság. Az első kötet emlékeim szerint száz százalékig földhöz ragadt volt. Minden úgy történt, ahogy az egyébként is történne a világban. De most bűvös sereg bukkant fel, az egyik fő vezér titkos tanok birtokába került (aminek mondjuk még nem igazán látta hasznát, talán majd a harmadik kötetben), és van egy szereplő, bizonyos Bűvös Futár, aki szent képei segítségével különös adottsághoz tudja juttatni magát. Nem mellesleg pedig van egy ember, akit képtelenség átküldeni a másvilágra. Egy dolog az adott kor és nép hiedelemvilága, ezzel nincs is semmi baj, ilyesmik eddig is jelen voltak, nem csak ebben a könyvben, hanem más távol-keleti könyvekben is. Ez most egy kicsit furcsa és oda nem illő volt.

Mindezeken felül kellemes kis történet. Nyilván engem nem érint meg annyira, mint egy kínai olvasót, hiszen teljesen más kultúrkörbe tartozok. Ettől függetlenül érdekes és izgalmas történet, tele van jó kis karakterekkel, habár a nevek miatt számomra rettentő nehéz olvasmány. (De már csak háromszáz oldal van hátra; éljen, éljen! J)

„Mióta ragyog a hold fénye fenn?/ - Kérdem az eget, kupám emelve - /Vajon ott fenn a mennyei palotában/Hányadik évet számlálják ma este?/S szállnék is már oda, szelek süvöltő szárnyán,/De megriaszt a drágakőtorony, a márvány,/Fenséges kastély vad hidegje./Táncra lebbennek ott az árnyak,/Ilyet az ember földön merre lelne?/Fenn gyöngyös függönyöm leple,/Ajtóm kitárva,/Álom nem jő szememre,/Bánat és csalódás emészt:/Mért nem jár mindig fenn fényesen kikerekedve?/Búsul és vigad,/Megjő s elmegy az ember,/Ragyog a hold, majd elborul, apad, dagad,/Megállítani azt sose lehetne!/Bárcsak örökké élne az ember/Egyesülve véle szerelemre!”

„Mindent kiismerhetsz, csak az embereket magukat nem!”

„A látó szemünkkel nem ismertük meg a Tajsan hegyét!” (Ha valamelyik hőst nem ismerték fel, akkor mondták ezt.)

„Ezer mérföldre is kísérve, egyszer csak elválás lesz a vége.”

„Ha balsorssal találkozol, az is az ég rendelése:/Felhők, szelek ahogy járnak, az vajon véletlenség-e?” (Ismét egy találó fejezet-záró versike.)

Vízparti történet - az első kötet

Következő nyertesünkhöz nem kellett nagyon messzire mennem, hiszen Kínában játszódik. Ez pedig Si Naj-An Vízparti történet című műve. (Amit csak azért is belepasszírozok március hónapba.)

Mit is mondhatnék erről a műről? Először is azt, hogy három kötetes, és ez a kis beszámolócska csak az első kötetről fog szólni. (Igen, szégyenszemre csupán négyszáz oldalt sikerült elolvasnom szűk két hónap alatt. De próbáltatok már szakdoga mellett nem szakirodalmat olvasni?)

Csapjunk bele! Szerencsére a történetből sok poént nem fogok lelőni, mivel elég szerteágazó története van. Éppen ezért eleinte nem is nagyon tetszett. De aztán úgy kb a 15. fejezet után kezdtem meglátni az egész katyvasznak az értelmét, és ugyan ott még nem tartok, hogy kikiáltsam minden idők legjobb könyvének, azért kezdem érteni, miért került fel ez a könyv a listára.

Minden az előszóval kezdődött, amit maga az író írt, és amelyben elmeséli a történet megírásának apropóját. Méghozzá azt mondja, hogy a zavaros időkben az igaz szívű emberek a vízpartra menekültek. Ezeknek az igaz szívű embereknek a történetét meséli el. Több főszereplő is van, akiknek az életútját néhány fejezetig, néhány említésre méltó cselekedetig követjük, majd általában az illető összetalálkozik egy másik igaz szívű emberrel, és akkor a történet áttér az ő életére. Így nagyjából öt fejezetenként egy-egy újabb hőssel ismerkedünk meg. Nyilvánvalóan az „igaz szívű” kifejezést át kell ültetni abba a korba, amikor a könyv íródott (kb. 10. század). Azaz nem a hagyományos értelemben vett hősökről van szó, akik tökéletesek és mindenki felett állnak. Inkább hétköznapi emberekről, akik jó emberek, de akiket a körülményeik akaratukon kívül rosszra csábítanak, majd később, éppen a jóságuk miatt megmenekülnek. És az olvasó őszintén szurkol nekik, hogy megmeneküljenek. Annak ellenére, hogy gyakran gyilkosokról van szó.

Ez máris komoly morális kérdéseket vet fel, amelyek fejtegetésébe én egyáltalán nem akarok belemenni. Nyilván ma már nem divat a szemet szemért elvet követni, ezért az olvasás során mindig érdemes szem előtt tartani, hogy szűk ezer évvel a mi világunk előtt járunk.

Formai szempontból mindenképp meg kell említenem a távol-keleti könyvek jó szokását, a verseket. Ezek itt a fejezetek végén jelennek meg, kvázi felvezetik a következő fejezetet, és a nyelvi és kulturális különbségek miatt magyarra fordítva még véletlenül sem rímelnek.

A hősök közül személyes kedvencem a határőrkapitányból vált szerzetes és Jókorjött Eső. (Igen, metaforikus nevek mindenütt, ez is csak a szokásos.)

Végül pedig jöjjenek a már megszokott idézetek:

„A Nagy Asztrológus mondá: A bölcsek és szentek művei mind úgy keletkeztek, hogy felindultságuknak adtak hangot általuk. Látni való ebből, hogy a régi bölcsek és szentek, hacsak nem fűtötte őket szenvedély, nem alkottak. Mert felindulás nélkül alkotni annyit tesz, mint fázás nélkül vacogni, betegség híján nyögni – s noha támadna is alkotás ilyen módon, arra már rátekinteni sem érdemes.”

„Ha harmincéves korunkig még nem házasodtunk meg, azután se tegyük. Ha negyvenéves korunkra még nem jutottunk hivatalhoz, akkor nem is vagyunk már arravalók sem. Ha pedig ötvenéves korunkig még nem próbáltunk otthon ülni, azután se próbáljuk meg; már nem nekünk való. Az meg aztán már igazán nem illik, hogy valaki hatvanéves fejjel kezdjen el csavarogni. Hogy miért mondom mindezt? Könnyen felfogható: rosszul ütne ki, ha az ember ellenkezésbe kerülne korával.”

„Ami az évek számát illeti, az igaz, hogy felhalmozódnak. De ha fel is gyülemlettek, hol vannak hát? Elő lehet venni őket, és számlálgatni? Nyilvánvaló, hogy éveink elmúltak, semmivé lettek, és mi magunk is az enyészet felé tartunk. Bár inkább ne lenne így!”

„Mennyire igaz, hogy pénzzel még az égbe is eljuthatsz!”

„Világra hoztak engem a szüleim, erős, egészséges testtel, derék külsővel áldottak meg, kicsiny korom óta értek a hadi művészetek mind a tizennyolc ágához, sose sikerülne hát nekem semmi? Ahelyett, hogy most a halálba mennék, jobb lenne mégis megvárnom talán, hátha egyszer eljön az én időm, és akkor majd rendbe igazodik minden!”

„Az első időben Szung Csiang még együtt hált Anyagondjával minden éjjel, de aztán lassan alábbhagyott a kedve iránta. De hát miért? Derék legény volt Jókorjött Eső, de csak a fegyverforgatást kedvelte leginkább, a szerelmeskedést nem tartotta olyan nagyra. Anyagondja meg eleven volt, mint a víz, éppen tizennyolc-tizenkilenc éves, tele mindenféle bűbájossággal…”

„Nincsen útja szerencsének, boldogságnak;/Maga hívta mindenki, ha jő a bánat./Kenderszösszel valakid ha tűzből mented,/Tüzet fog az s megégeti ennen tested!” (Ez egy a fejezeteket lezáró versek közül.)

„Hány tavaszt számlálsz, sógor?” (Ugye milyen szépen érdeklődött a kora felől? Ez nekem annyira megtetszett. J)

„Ide hallgass, nagyuram – intett fitymálva Vang néni -, a szerelem felgerjesztése a legnehezebb dolog! Öt föltétele van annak, csak akkor sikerülhet igazán! Az első az: legyen olyan képed, mint Pan An-nak volt (ő egy híres, III. századi költő volt, a férfiszépség megtestesítője); a másik: legyen akkora szerszámod, akár egy szamárcsődörnek; a harmadik: legyen annyi pénzed, akár Teng Jung-nak volt; a negyedik az, hogy legyél olyan béketűrő, s húzd úgy meg magad, mint a tű a varrásban, az ötödik végül, hogy legyen rá időd bőséggel!”

„Jobb a közeli szomszéd a távoli rokonnál.”

„Tudjátok meg, kedves hallgatóim, az asszonyok közül széles e világon, még a legokosabbak közül is, kilenc a tízből ellágyul az ilyen aprócska kedveskedésektől, s enged a szavatoknak!”

„Aranylótuszt gyengeéden karjaiba vette, s fölemelte, s ott, Vang néni szobájában, levetvén ruháikat, megoldván övüket, közös párnán fekve, örültek egymásnak.” (szofisztikált és szép kifejezése annak, ami történt J)

„A jó hír a kapun se jut ki, de a rossz az ezer mérföldre is elmegy!”

„Akár a hold, mit hajnalra elnyelnek a hegyek, olyan az élet;/Sorsunk akár a lámpa, melynek olaja egy éjjel kiégett.” (szintén egy fejezetzáró vers)