Francois Rabelais: Gargantua és Pantagruel

Káosz. Ez az első szó, ami eszembe jut erről a könyvről. Oké, lehet, hogy részben azért is, mert olyan kiadást találtam, amiben csak szemelvények vannak. Talán kicsit azért is, mert nagyjából olyan magyarra lett lefordítva, mint amilyenen a tihanyi apátság alapítólevelét írták. És egy kicsit valószínűleg azért is, mert se füle, se farka az egész sztorinak.

Főszereplőink Gargantua és Pantagruel. Igen, ők emberek. Pontosabban óriások. És az égvilágon semmi nem történik velük. Kicsit háborúznak, kicsit utazgatnak, de főleg csak dumálgatnak. Mindazonáltal felvetnek néhány igen érdekes témát, amit aztán jól meg is tárgyalnak.

Azzal kell kezdenünk, hogy a könyvben lévő tanulmány szerint ez az első mű, ami a feltörekvő humanizmust hirdeti. Nos, tényleg, tele van a könyv utalásokkal arra, hogy a keresztény egyház már nem az, ami régen volt és vannak benne szép számmal korabeli tudományos utalások is. Ezen felül kétségtelen bizonyítéka a humanizmus megjelenésének, sőt, térhódításának a thelemita rendház létrehozása, mely a szerzetesrendeknek a tökéletes ellentéte. Ami számomra felettébb meglepő volt, hogy én egészen eddig a pillanatig úgy gondoltam ennek az egész humanizmusnak a megjelenésére, hogy most aztán elvetjük az egész vallás humbugot, és ezentúl csak a tudomány létezik számunkra. De nem. (Tehát lényegében máris megérte elolvasnom, annak ellenére, hogy újfent szenvedtem… Biztos velem van a baj.) Mindkét főszereplő hű marad a vallásához, és gyakorolja is azt, és mindezektől függetlenül hisz a tudományban. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, milyen jó lenne egy időgép, amivel vissza lehetne kicsit utazni a múltba, és megnézni, hogyan is zajlott akkoriban az élet.

Az egyház kigúnyolásán kívül ugyanakkor szerintem ott van a királyság intézményének vagy inkább a király személyének a pellengérre állítása. (Vagy inkább a babonák és hiedelmek kifigurázása ez?) Ugyan ez jóval kisebb mértékben van jelen. Például van egy rész a könyv vége felé, amikor az uralkodók kézrátétellel történő gyógyításáról ír, és igencsak érezni lehet az iróniát. (Ez számomra azért volt annyira szembetűnő, mert az egyetemen egyszer erről írtam dolgozatot.)

Ez tehát mondhatni a könyv fő vonala. De ezen kívül több érdekes filozófiai fejtegetés is el van benne rejtve. Például szól egy rész arról, hogy milyen a jó uralkodó – aki a leigázott népeket meghagyja régi szokásaiban; vagy miért fontos az adósság – ez működteti az egész világot, tulajdonképpen egyfajta szimbiózisként értelmezi.

Az egész művet áthatják a különféle antik utalások; egy-egy helyzet leírására használják ezeket, de olyan is előfordul, hogy összehasonlítják magukat vagy másokat antik hősökkel, és jobbnak/erősebbnek/bátrabbnak találtatnak náluk. Ehhez kapcsolódóan számomra roppant érdekes volt olyan ókori népekről olvasni, akik tudomásom szerint akkor már nem léteztek. Ezek szerint talán mégis? Ilyenkor érzem azt, hogy bármekkora szakértő lehet egy töris, valójában mit tudunk a múltról? Csupán feltételezéseket. … Na jó, ezt itt be is fejezem, mielőtt elszabadulnak az indulataim, és kiátkozom a bölcsészkarok összes tanárát.

Az antik utalásokon kívül számtalan latin, francia, német, angol és más egyéb részletek vannak a szövegben, amikhez az általam olvasott kiadásban lábjegyzetek tartoztak. A lábjegyzetben annyi állt: lásd a könyv végi jegyzetekben. Hátra lapoztam. A legutolsó lapon állt egy szó középen: jegyzetek. Lapoztam még egyet, és elfogyott a könyv. Érdekes. És ha már itt tartunk, mindenképp megjegyezném, hogy nagyon, de nagyon utálom, amikor valaki beleirkál és aláhúzogat egy könyvtári könyvben! Az nem a tiéd! Mint ahogy a szó is mutatja, azt csak kölcsönzöd. Nem tehetsz vele azt, amit akarsz!

A könyv elején lévő tanulmányban van egy ilyen kijelentés: „Az a magasztos derűvel telt levél, melyet apja intéz Pantagruelhez s melyben az újonnan kisarjadt tudományok ápolására buzdítja, az európai humanizmus egyik legszebb dokumentuma.” Hogy ez a levél mennyiben képviseli úgy a humanizmust, hogy azt érdemes lenne így kiemelni, arra nem jöttem rá, mindazonáltal valóban szép dokumentum. Gargantua (mert hogy ő Pantagruel apja) gyönyörűen fejtegeti benne, hogy lehet az ember bármilyen nagy uralkodó vagy véghezvihet bármekkora cselekedeteket, mégis csak gyermeke által válik halhatatlanná. Ezzel ugyan szintén vitába szállnék, de a leírás kétségkívül szép, és megér egy olvasást.

A levélen kívül érdekes és szórakoztató még a teherhordó és a lacikonyhás története, akik egy bolondot kértek fel, hogy vitás ügyüket rendezze, illetve a paraszt és az ördög egyezségének története, ahol is a paraszt roppant agyafúrt módon játssza ki az ördögfiókát.

Még mielőtt belecsapnánk az idézetek folyamába, mintegy záró gondolatként szeretném elmondani, hogy az utolsó fejezet elolvasása után azt hittem, hogy kivágom a könyvet az ablakon. Ugyanis végkövetkeztetésként ezt sikerült a szereplőknek megállapítaniuk: bort kell inni, mert borban az igazság. Éppen ezért én azt mondanám, hogy bármennyire is humanista ez a könyv, én kifejezetten nem ajánlanám elolvasásra. Persze önmagában az ivásból nem következne rögtön a vedelés, de sajnos manapság azt látom magam körül, hogy az emberek egyre kevésbé tudják, hogy a mértékletesség határa. Szóval, ha hajlamos vagy elveszíteni a fonalat iddogálás közben, semmi esetre se olvasd el ezt a könyvet! És menj elvonóra. Vagy pszichológushoz.

„Mert az ember arra született, hogy az embert pártul fogja és megsegéllje.”

„Tudom, manapság olly erőre kapott a világnak rosszakaratja, hogy az igazságnak szüksége vagyon segitségre.”

Az év kérdése: tudja valaki, hogy melyik lehet az az utca Párizsban, amit egykor Hurkával kövezett utcának neveztek? Imádom az ilyen izgalmas kis információ-morzsákat! Ugyanilyen volt például az is, hogy amikor Rabelais Rómában járt, akkor építették a Szent Péter bazilikát, és még nem volt teteje. Gondoljatok bele…

Diego Hurtado de Mendoza: Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai

Rendkívül érdekes helyen bukkantam rá erre a könyvre, mégpedig a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Kíváncsiságból beütöttem pár könyvcímet a soron lévők közül, és ez az egy megvolt. Határtalan volt a boldogságom. Bár nem szeretek gépen olvasni, mégis örültem, mert ez a könyv sincs meg nálunk a könyvtárban, így viszont ingyen és bérmentve hozzájutottam.

Kissé alábbhagyott a boldogságom, mikor a letöltés után megnyitottam a pdf fájlt, és láttam, hogy mindösszesen 35 oldalról van szó. Rögtön nyomozásba kezdtem, gondolván, biztos csak valami kivonatról van szó, vagy rosszul töltöttem le, és lemaradt az utolsó 834 oldal. De nem. A MEK szerint ez a könyv összesen 35 A4-es oldalból áll. Neki is ugrottam azon nyomban.

A következő érdekesség, ami feltűnt, hogy a szerző, Diego Hurtado de Mendoza neve mellett egy kérdőjel állt. Mivel ez a példány nem tartalmazott semmiféle tanulmányt, feltételeztem, a kérdőjel arra utal, hogy az író személye kérdéses. (Logikus, nem? J) Szintén az előbb említett okból kifolyólag csupán az intuíciómra hagyatkozhatok a mű megítélése során. (Mint ahogy az egyébként is a célom, de azért egy hozzáfűzött tanulmány elég nagy befolyással bír.)

Az első benyomásom az volt, már rögtön az előszó után, hogy ezt valamiféle előkelő személynek írták, mintegy bemutatkozásképpen. Sőt, tovább mentem, egyenesen a királyra vagy a pápára gondoltam. Hogy bemutatkozás, abban biztosak lehetünk, mert egyes szám első személyben íródott, vagyis maga Lazarillo az elbeszélő, és időnként megszólítja azt a személyt, akinek írta, de nincs konkrét utalás rá, hogy ez a titokzatos személyiség ki is lenne.

Az előszót leszámítva a könyv hét fejezetből áll. Mindegyikben betekintést nyerhetünk Lazarillo életének egy-egy állomásába. Kezdve a születésétől az első szolgálatba állásán keresztül az előkelő pozícióba kerüléséig és megházasodásáig. Azért is éreztem inkább beszámolónak, mint regénynek, mert a házasságnál véget ér, és egyértelműen azt fejezi ki, ez az a pontja az életemnek, ahol most tartok.

A hét fejezet alatt Lazarillo több helyen is szolgál, és elmeséli, hogy fukar gazdáival szemben milyen leleményes trükköket eszelt ki, hogy jól lakhasson. Ezeket én nem is akarom elmesélni, hiszen igazán nem hosszú ez a könyv, aki kíváncsi rá, járjon utána maga. De egy történetet azért mégiscsak kiemelnék.

A könyv az 1500-as évek első felében játszódik, erre találunk utalást az utolsó oldal lábjegyzetében. Ez ugye már az újkor kezdete, vagyis a sötét középkort éppen lezártuk. Ezért nem is feltűnő, hogy még mennyire meghatározó az emberek életében a vallás, konkrétan a kereszténység. Főhősünk egy búcsúcédulákat árusító személyhez csapódik, aki, hát hogy is mondjam, nem éppen tisztességes módon akarja rásózni az emberekre az amúgy sem tisztességes portékáját. Ez nekünk, XXI. századi embereknek annyira nem is érdekes. Azt viszont érdekes lett volna megtudni, vajon mit gondolt a főhős, amikor rájött, hogy az isteni kinyilatkoztatás valójában egy előre megbeszélt csel volt. Sajnos ez nem került kifejtésre. Volt azonban egy rész, amikor a becsületről és a látszat fenntartásáról elmélkedett a főhős, és ott, még ha csak egy mondatban is, de kifejtette véleményét, miszerint még Istenért sem áldoznának fel annyi mindent az emberek, mint azért, hogy fenntartsák a látszatot, hogy mennyire jómódúak. Ennek a meglátása számomra újfent érdekes volt az adott kort tekintve.

(Ha másra nem is, arra mindenképp jók ezeknek a könyveknek az elolvasása, hogy egyre inkább ráébredek, a középkori és a mai emberek közt nem is volt olyan nagy a különbség…)

Ezeken kívül mindenképp szeretném még kiemelni az előszót, amely szintén egyes szám első személyben íródott, és amelyben a szerző kiemeli, hogy alapvetően nem csak azért írja ezt a könyvet, hogy mások tanulhassanak az ő példájából, hanem egyszerűen csak hogy szórakoztassa a népet. És igazából ez még évszázadokkal a megírása után is sikerül. Igen, ez a könyv tényleg szórakoztat, és fájlaltam is, hogy ilyen rövidre sikeredett. Szórakoztató, helyenként vicces történetek voltak beleszőve, és igazából nem lehetett komolyan venni a főszereplő időnként feltörő kínlódását, mert túl gyorsan zajlottak vele az események. Én szívesen olvastam volna még tovább.

„…nincs olyan könyv, még a legrosszabb se, hogy valami jót ne rejtene; különösképpen mivel minden ízlés más és más, és ha az egyik nem emészt meg valamit, a másik bomlik érte.”

„…az írás nem gyerekjáték, és ha már nekiül az ember, jutalmat is vár érte. Nem pénzt, hanem hogy lássák, olvassák a művét és dicsérjék is, ha van miért.”

„Mily sokan futhatnak a világon mások elől, mert nem látják önmagokat!”

Fernando de Rojas: Celestina

Ó, te drága Celestina… Nos, nem! Az első dolog, amit elmondhatok erről a könyvről az, hogy nem, egyáltalán nem drága. Még csak meg sem közelíti a drágát. Sőt, egyenesen rémes. Kezdjük is mindjárt ott, hogy dráma. Nekem ettől már eleve feláll a szőr a hátamon. Már Shakespeare is nehezen ment, a Bánk bánt meg egyenesen ki nem állhattam. Nem tudom az okát, de valamiért roppant nehezemre esik olvasni a drámai műveket. És nem azért, mert nem tudom követni a szereplőket. Valami másért. Talán a furcsa nyelvezet miatt. Hiába, hogy emberek beszélgetnek, de mégsem olyan formában, ahogy manapság leülünk a barátunkkal egy kávéra, és közben elcsevegünk a világ nagy dolgairól. Nehéz volt. Pedig csak kétszáz oldal az egész, mégis négy nap kellett, hogy a végére érjek. (Oké, ebből egy kiesik, mert tegnap abszolút nem tudtam rávenni magam, hogy olvassam.)

Először elolvastam a könyv végén található tanulmányt, ami alapján úgy gondoltam, ez lesz a Rómeó és Júlia spanyol változata. De nem az lett! A két szerelmes stimmel. Vagyis inkább két ember, akik valahogy kapcsolatba akarnak kerülni egymással. A pasi csak kettyinteni akart egyet, a nőről pedig végül is nem derült ki (legalábbis számomra), hogy tényleg szerelmes volt-e, vagy csak hatott rá a boszorkányság. Szóval nagy szenvedések árán végül a két szerelmes egymásé lesz, aztán meghalnak. És közben ott van Celestina, a tényleges főszereplő és a regény címadója, aki tulajdonképpen a kerítőnő szerepét játssza, amíg ő maga is meg nem hal. … Hm… Viszonylag kevés szereplő van, és azok közül is meghalnak páran. Nem egy vidám sztori, annak ellenére, hogy maga az író tragikomédiának keresztelte.

Ennél jobban nem is szeretnék belemenni a történetbe, mert lényegében a főbb eseményeket már el is meséltem. Csupán három dolgot szeretnék kiemelni. Az első, hogy (újfent fitogtatva irodalmi szaktudásomat :D) egy erős in medias res kezdéssel állunk szemben. Nincs semmi felvezetés, szépítgetés, körítés. Nem, jön a pasi, betéved egy kertbe, ahol meglátja élete szerelmét, és rögtön kezdődik is a kavarás. Vagyis a kerítés. Ez annak a fényében igazán érdekes megállapítás, hogy a tanulmányból megtudhatjuk, hogy nem minden fejezetet a szerzőként feltüntetett pasas írt. Tehát az is lehetséges, hogy az első fejezet eredetileg egy teljesen más történet része volt. Ebből aztán érdekes elgondolásokhoz juthatunk. (Én szeretek ilyeneken gondolkodni, na.)

A második dolog, nagyjából három oldal elolvasása után az a szó jutott eszembe, hogy királytükör. Ami persze itt a szó szoros értelmében nem állja meg a helyét, csak annyiban, hogy a könyv tele van aforizmákkal, bölcsességekkel, általános igazságokkal. Maga a szerző is, az általa írt előszóban kitér arra, hogy hasznos lehet ez a könyv a fiatalok számára, hogy tudják, mi a dörgés. Viszont kicsit túlzásba estek a szerzők, ugyanis telistele van a szöveg ilyen bölcselkedésekkel. Idegesítően tele. Sőt, már-már undorítóan tele. És nem csak azért undorítóan, mert rengeteg van belőlük (majdhogynem az egész könyv az), hanem azért is, mert teljesen hiteltelen szájakból hangzik el. Éppen ezért ez lesz az első könyv, amiből nem válogattam ki idézeteket. Rendesen rosszul voltam időnként olvasás közben, és arra gondoltam, hogy ez a mű annyira csöpög a nagy odamondásoktól, hogy legszívesebben törölközőbe csavarva olvasnám, nehogy én is nyálas legyek.

A harmadik, és egyben utolsó dolog, és a könyv egyetlen erénye az utolsó fejezetben található. A szerelmes hölgyemény halála után az apja öt oldalon keresztül siránkozik. És valami olyat fogalmaz meg, amit nagyon érdekesnek találtam: a szerelem olyan isten, aki nem a teremtményeit, hanem a követőit öli meg.

A történettől eltekintve, ami számomra egyáltalán nem volt szórakoztató (habár jót röhögtem azon, hogy Calisto, a kis kanos főszereplő pasink úgy hal meg, hogy leesik egy létráról… nagyon epikus :D), érdekes volt bepillantani egy kicsikét a mindennapi életbe. Olyannyira, hogy számomra ez volt a könyv igazi értéke. Valamikor az 1400-as években íródott, a kereszténység már kőkeményen jelen volt, de jelen volt a boszorkányság is. És nem tudom, hogy ezt csak írói eszköznek szánták-e, de viszonylag sok utalás van a könyvben ókori görög és római istenekre és legendákra. Vagyis legalább az irodalomban még nagyon erősen jelen volt az egykori egységes szellemiség. Érdekes továbbá a nők helyzete, ugye a szüzességet meg kellett tartani, de akkor is voltak… hogy is fogalmazzak kulturáltan… örömlányok, akiket ugyanúgy lenéztek, mint manapság, mégis mindenki eljárt hozzájuk. Szóval érdekes, felettébb érdekes…

A végső nagy igazsága tehát a könyvnek, hogy van, ami nem változik. A kultúra, az igen, de az ember attól még ember marad.