Káosz. Ez az első szó, ami eszembe jut erről a könyvről. Oké, lehet, hogy részben azért is, mert olyan kiadást találtam, amiben csak szemelvények vannak. Talán kicsit azért is, mert nagyjából olyan magyarra lett lefordítva, mint amilyenen a tihanyi apátság alapítólevelét írták. És egy kicsit valószínűleg azért is, mert se füle, se farka az egész sztorinak.
Főszereplőink Gargantua és Pantagruel. Igen, ők emberek. Pontosabban óriások. És az égvilágon semmi nem történik velük. Kicsit háborúznak, kicsit utazgatnak, de főleg csak dumálgatnak. Mindazonáltal felvetnek néhány igen érdekes témát, amit aztán jól meg is tárgyalnak.
Azzal kell kezdenünk, hogy a könyvben lévő tanulmány szerint ez az első mű, ami a feltörekvő humanizmust hirdeti. Nos, tényleg, tele van a könyv utalásokkal arra, hogy a keresztény egyház már nem az, ami régen volt és vannak benne szép számmal korabeli tudományos utalások is. Ezen felül kétségtelen bizonyítéka a humanizmus megjelenésének, sőt, térhódításának a thelemita rendház létrehozása, mely a szerzetesrendeknek a tökéletes ellentéte. Ami számomra felettébb meglepő volt, hogy én egészen eddig a pillanatig úgy gondoltam ennek az egész humanizmusnak a megjelenésére, hogy most aztán elvetjük az egész vallás humbugot, és ezentúl csak a tudomány létezik számunkra. De nem. (Tehát lényegében máris megérte elolvasnom, annak ellenére, hogy újfent szenvedtem… Biztos velem van a baj.) Mindkét főszereplő hű marad a vallásához, és gyakorolja is azt, és mindezektől függetlenül hisz a tudományban. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, milyen jó lenne egy időgép, amivel vissza lehetne kicsit utazni a múltba, és megnézni, hogyan is zajlott akkoriban az élet.
Az egyház kigúnyolásán kívül ugyanakkor szerintem ott van a királyság intézményének vagy inkább a király személyének a pellengérre állítása. (Vagy inkább a babonák és hiedelmek kifigurázása ez?) Ugyan ez jóval kisebb mértékben van jelen. Például van egy rész a könyv vége felé, amikor az uralkodók kézrátétellel történő gyógyításáról ír, és igencsak érezni lehet az iróniát. (Ez számomra azért volt annyira szembetűnő, mert az egyetemen egyszer erről írtam dolgozatot.)
Ez tehát mondhatni a könyv fő vonala. De ezen kívül több érdekes filozófiai fejtegetés is el van benne rejtve. Például szól egy rész arról, hogy milyen a jó uralkodó – aki a leigázott népeket meghagyja régi szokásaiban; vagy miért fontos az adósság – ez működteti az egész világot, tulajdonképpen egyfajta szimbiózisként értelmezi.
Az egész művet áthatják a különféle antik utalások; egy-egy helyzet leírására használják ezeket, de olyan is előfordul, hogy összehasonlítják magukat vagy másokat antik hősökkel, és jobbnak/erősebbnek/bátrabbnak találtatnak náluk. Ehhez kapcsolódóan számomra roppant érdekes volt olyan ókori népekről olvasni, akik tudomásom szerint akkor már nem léteztek. Ezek szerint talán mégis? Ilyenkor érzem azt, hogy bármekkora szakértő lehet egy töris, valójában mit tudunk a múltról? Csupán feltételezéseket. … Na jó, ezt itt be is fejezem, mielőtt elszabadulnak az indulataim, és kiátkozom a bölcsészkarok összes tanárát.
Az antik utalásokon kívül számtalan latin, francia, német, angol és más egyéb részletek vannak a szövegben, amikhez az általam olvasott kiadásban lábjegyzetek tartoztak. A lábjegyzetben annyi állt: lásd a könyv végi jegyzetekben. Hátra lapoztam. A legutolsó lapon állt egy szó középen: jegyzetek. Lapoztam még egyet, és elfogyott a könyv. Érdekes. És ha már itt tartunk, mindenképp megjegyezném, hogy nagyon, de nagyon utálom, amikor valaki beleirkál és aláhúzogat egy könyvtári könyvben! Az nem a tiéd! Mint ahogy a szó is mutatja, azt csak kölcsönzöd. Nem tehetsz vele azt, amit akarsz!
A könyv elején lévő tanulmányban van egy ilyen kijelentés: „Az a magasztos derűvel telt levél, melyet apja intéz Pantagruelhez s melyben az újonnan kisarjadt tudományok ápolására buzdítja, az európai humanizmus egyik legszebb dokumentuma.” Hogy ez a levél mennyiben képviseli úgy a humanizmust, hogy azt érdemes lenne így kiemelni, arra nem jöttem rá, mindazonáltal valóban szép dokumentum. Gargantua (mert hogy ő Pantagruel apja) gyönyörűen fejtegeti benne, hogy lehet az ember bármilyen nagy uralkodó vagy véghezvihet bármekkora cselekedeteket, mégis csak gyermeke által válik halhatatlanná. Ezzel ugyan szintén vitába szállnék, de a leírás kétségkívül szép, és megér egy olvasást.
A levélen kívül érdekes és szórakoztató még a teherhordó és a lacikonyhás története, akik egy bolondot kértek fel, hogy vitás ügyüket rendezze, illetve a paraszt és az ördög egyezségének története, ahol is a paraszt roppant agyafúrt módon játssza ki az ördögfiókát.
Még mielőtt belecsapnánk az idézetek folyamába, mintegy záró gondolatként szeretném elmondani, hogy az utolsó fejezet elolvasása után azt hittem, hogy kivágom a könyvet az ablakon. Ugyanis végkövetkeztetésként ezt sikerült a szereplőknek megállapítaniuk: bort kell inni, mert borban az igazság. Éppen ezért én azt mondanám, hogy bármennyire is humanista ez a könyv, én kifejezetten nem ajánlanám elolvasásra. Persze önmagában az ivásból nem következne rögtön a vedelés, de sajnos manapság azt látom magam körül, hogy az emberek egyre kevésbé tudják, hogy a mértékletesség határa. Szóval, ha hajlamos vagy elveszíteni a fonalat iddogálás közben, semmi esetre se olvasd el ezt a könyvet! És menj elvonóra. Vagy pszichológushoz.
„Mert az ember arra született, hogy az embert pártul fogja és megsegéllje.”
„Tudom, manapság olly erőre kapott a világnak rosszakaratja, hogy az igazságnak szüksége vagyon segitségre.”
Az év kérdése: tudja valaki, hogy melyik lehet az az utca Párizsban, amit egykor Hurkával kövezett utcának neveztek? Imádom az ilyen izgalmas kis információ-morzsákat! Ugyanilyen volt például az is, hogy amikor Rabelais Rómában járt, akkor építették a Szent Péter bazilikát, és még nem volt teteje. Gondoljatok bele…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése