Henry Fielding: Tom Jones 1. kötet

Henry Fielding megajándékozott bennünket két kötetnyi… nem is tudom…, szerelmeskalandregénnyel. Még csak az elsőt sikerült kivégeznem, amelynek mondjuk 80%-a volt szerelmes, és 20%-a kaland. Technikailag durván 500 oldal, könyvekre (azaz egy fizikai könyvön belül nagyobb egységekre) osztva, a könyvek pedig fejezetekre. Ez az első kötet kilenc könyvet tartalmazott. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet a szisztéma, amiért szükség volt erre a felosztásra, de erre még nem jöttem rá. Illetve túl sok szisztémát találtam. Úgyhogy ezt egyelőre még nem fejtegetném nagyon, várjuk ki a végét.

Ami a történetet illeti, a 80%-a fenomenális. Főhősünket, Tom Jonest még csecsemőkorában megismerjük, ő ugyanis egy törvénytelen gyerek, aki roppant szerencsés módon egy földesúr házába kerül rögtön a születése után. Ott nevelkedik fel együtt a földesúr nővérének gyermekével. Jó pajtások lesznek, bár az hamar kiderül, hogy a személyiségük teljesen más. A törvényes gyerek, Blifil ifiúr ugyanis genetikailag hordozza magában a gazdagok minden rossz tulajdonságát. (Sztereotípiák, tádám…) Szóval ő a gonosz, aki időnként próbálja kitúrni szegény Tom Jonest a helyéről. Tomról pedig az a mondás jut eszembe, hogy szegény embert még az ág is húzza. Vagyis hiába próbál ő mindent jól csinálni, valahogy rosszul sülnek el a dolgok. De egészen addig kitart a szerencséje, amíg bele nem szerelmesedik a szomszéd földesúr lányába. Ezt a lányt azonban Blifil is kiszemelte magának. Na nem a szépségéért, hanem inkább az örökségéért. És mivel az ő társadalmi helyzete jobban passzol a lányéhoz, Sophiáéhoz, ezért a szülők meg is írják a házassági szerződést. Sajnos vagy szerencsére azonban Sophia viszonozza Tom érzéseit, de ebből kifolyólag Tomnak repülnie kell, fogadott apja gyakorlatilag kitagadja csak azért, mert szerelmes. (Próbálok nem fennakadni ezen, hiszen még mindig csak ezerhétszáz-akármennyit írunk.)

Egészen eddig a pontig nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet. De ezután valami olyan mértékű szerencsétlenkedés következik, amire valahogy én most nem vagyok vevő. Tomból gyakorlatilag útonálló lesz. Elhagyja a cuccait, ide-oda csapódik a nagyvilágban. Történnek vele váratlan és hihetetlen dolgok, de egyelőre még nem igazán látom, hogy mi fog kisülni ebből a nagy összevisszaságból. Éppen ezért nem is szeretném leszólni ezt a művet, hiszen a nagyobb része tetszett, és még hátravan egy teljes kötet újabb 500 oldallal.

Nézzük meg most tehát azt, hogy miért is tetszett. Először is azért, mert fogalmam sem volt, mire számítsak ettől a könyvtől. Nem kerestem rá előtte a neten, és semmilyen előismerettel nem rendelkeztem róla. A címe sem mond túl sokat, hiszen csak egy név, amiből mondjuk sejtettem, hogy akkor valószínűleg ő lesz a főszereplő, de ez nem árult el semmit arról, hogy mégis milyen lesz a sztori. Ebből kifolyólag minden egyes fejezet újabb és újabb meglepetéseket tartogatott.

Aztán már az első oldalakon megdöbbentett az emberismeretével. De ez az emberismeret eltért a korábbiaktól (már a listán lévő korábbiaktól). Fielding nem csak leírta a megfigyeléseit az emberek viselkedésével kapcsolatban, és próbált összefüggésbe hozni dolgokat, hanem elemezte is az egyes tulajdonságokat és eseményeket. Ez pedig egyrészt újszerűen hatott, és felüdített. Másrészt ismét megállapíthattam, hogy nincs új a nap alatt. (Oké, így visszagondolva már a Simplicissimusban is megjelentek ilyesfajta elemezgetések, de ebben a műben ez sokkal töményebb. Mintha ennek már nem az események megörökítése lenne a célja, hanem csak felhasználja az eseményeket az elemzés érdekében.)

Az is nagyon tetszett, hogy érdekesen lett megszerkesztve a könyv. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos, vagy az volt-e egyáltalán, de mindenesetre szerintem nagyon találó volt. Sokszor előfordult ugyanis olyan, hogy egy-egy fejezet elsőre teljesen jelentéktelennek tűnő eseményeket mutatott be. De később ezek az események mind szerves részei lettek a cselekménynek. Néha az elején bosszankodtam is, mikor ilyen részhez értem, de aztán felcsillant a szemem, mikor rájöttem, hogy mégsem volt teljesen céltalan megemlíteni ezt vagy azt. Így egy idő után már folyton kombináltam, hogy vajon ebből vagy abból mi fog kisülni.

Nagyjából ezek voltak azok a dolgok, meg persze maga a történet is, amik az első kötetben nagyon tetszettek. De még mielőtt jönnének az idézetek, szeretnék néhány konkrét fejezetet olvasásra ajánlani.

o   Minden könyv első fejezetét. Ezek ugyanis nem kapcsolódnak szorosan a történethez, hanem egyfajta bevezetők, amelyben az író az írásról ír. Ez mondjuk főleg azoknak lehet érdekes, akiket egyébként is érdekel az írás.

o   3. könyv 3. fejezet, amelyben egy filozófus, valamint Jones és Blifil urak házi tanítója arról vitatkoznak, hogy létezhet-e becsület függetlenül a vallástól.

o   5. könyv 12. fejezet, amelyben van két bekezdés a háborúról, és hogy hogyan kellene megvívni azokat. Rendkívül érdekes elgondolás.

Végül még két apró megjegyzés az idézetek előtt. Először is egy magyar vonatkozás: a 267. oldalon Mária Terézia seregeit emlegetik. (Fenemód tájékozottak voltak akkoriban az emberek, pedig még nem is volt internet.) Valamint a 422. oldalon felbukkan egy korábbi könyv a listáról, a Robinson Crusoe.

„…az irgalmasság nem egyéb, mint a vétkesek megbüntetése.”

„De nincs vakabb annál a túlbuzgóságnál, amely az igazságosság híveit a bűnösök ellen hajtja.”

„A … kellemetlen félszegséget persze könnyen ki lehet kúrálni, ha valaki már egészen fiatalon nagyvárosba megy nevelkedni…”

„Joggal tekinthetjük a világot egy hatalmas gépezetnek, amelyben az óriási kerekeket parányi s csupán a legélesebb szemnek látható kerekecskék hozzák először mozgásba.”

„Őszintén szólva semmi sem tévesebb, mint az az általánosan elfogadott vélemény, hogy akik részegségükben rosszindulatúak és összeférhetetlenek – józanon igen derék emberek. Az igazság az, hogy a szesz nem változtatja ellenkezőjére az ember természetét, és nem is teremt a semmiből olyan szenvedélyeket, amelyek azelőtt nem éltek már bennük. Mindössze a józan ész fegyelmét szünteti meg, és így olyan vonásokat leplez le az emberekben, amelyeket józan állapotban ügyesen el tudnak titkolni.”

„Az igazság az, hogy éppen a legbölcsebb embereknek van a legtöbb esélyük arra, hogy minden földi jót megszerezzenek maguknak, mert a mértékletesség, amelyre a bölcsesség tanít meg bennünket, a legbiztosabb út az ésszerű vagyongyűjtéshez; egyedül ez tesz tehát képessé arra, hogy sokféle gyönyört megízleljünk. A bölcs ember mindenfajta étvágyát és mindenfajta szenvedélyét kielégíti, az ostoba viszont egy miatt az összes többit odadobja.”

„A derék és jószívű embereknek bizony jól meg kellene gondolniuk, hogy eltaszítsanak-e valakit, aki rájuk szorul, mert ez azzal a következménnyel jár, hogy mindenki eltaszítja a szerencsétlent.”

„Elég gyakori…, hogy az emberek egyedül a félelemnek tudnak be bizonyos cselekedeteket, pedig nagyrészt szeretetből származnak.”

„…nem tudom, hogy van ez, de annyi bizonyos, hogy azok az emberek, akik az előkelőkből élnek, sokkal arcátlanabbak a közönséges halandókkal, mintha maguk is a felső tízezerhez tartoznának.”

„Az érdek valóban igazi csodaszer, …, pillanatok alatt eljut a testnek abba a részébe, ahol hatnia kell, legyen az a nyelv, a kéz vagy bármely más szerv, és alig történik meg, hogy ne hozza meg azonnal a kívánt hatást.”

Off #5 - Ajánló és magyarázkodás

Kicsit megszaporodtak mostanában az off-bejegyzések. Ennek a mainak két apropója van. Először is, még múlt héten találtam egy blogot (be is tettem a kedvencek közé, ahonnan meg szerencsésen eltüntettem, úgyhogy már egy órája azt keresem...), ami csúcsszuper, és szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Másodszor pedig azért, mert már tök jól hozzászoktam a szerdákhoz. A szerda a blog nap. Most viszont még egyelőre nem értem az angliai utam végére Tom Jonesszal... (Pedig úgy terveztem, hogy meglesz, de az elmúlt egy hétben semmit nem volt kedvem olvasni. Többnyire csak pánikoltam a nyelvvizsga miatt. Na mindegy.)

 

Szóval a blog. Egy hölgyemény kitalálta, hogy ő bizony elolvassa a Föld összes országát. Mármint értitek, minden országból olvas egy könyvet. Ez egy tök jó ötlet szerintem. Fel is vettem a teljesítendő listáim közé. (Kissé listamániás vagyok, vállalom. :)) Mondjuk én egy kicsit átalakítanám az ötletet a magam szájíze szerint, méghozzá nem azt tenném kritériumnak, hogy az adott könyv írója az adott ország állampolgára legyen, hanem hogy a történet az országról szóljon. Mert például a magyar könyv, amelyet ajánlottak neki, bizonyára roppant szórakoztató (én még nem olvastam), de a tartalma alapján nem mutatja meg, hogy milyen Magyarország. Ha én egyszer ilyen "utazásra" adnám a fejem, inkább szeretnék bepillantást nyerni az ott ténylegesen folyó életről. (Bár valószínűleg ahhoz sokkal kifizetődőbb lenne egy tényleges utazás.)

 

Na mindegy, érdekes ötlet, és nem is hülyeség. Itt a link: http://ayearofreadingtheworld.com/

Voltaire: Candide vagy az optimizmus

Az első újraolvasás a listáról. Kötelező volt, azt hiszem, 10. osztályban. Már akkor sem nőtt a szívemhez, de optimistán kezdtem neki az újraolvasásnak. Sajnos másodjára sem nyűgözött le.

Alapvetően szerintem ez egy kalandregény, hiszen például Simplicissimushoz hasonlóan Candide, a főhős is válogatott „kalandokba” keveredik. Ezek azonban itt inkább szenvedések. Az emberek tetteit itt alapvetően a szenvedés vagy a szerelem motiválja, bár a szerelem sem az a felemelő, boldog érzés, ami úgy általában eszébe jut az embernek erről a szóról.

Röviden a történet arról szól, hogy Candide-ot elzavarják a kastélytól, ahol nevelkedik, mert szemet vetett a kisasszonyra. Ennek következtében, nagy fájdalmában körbejárja a fél világot. Először csak úgy céltalanul, aztán azért, hogy visszakapja a szerelmét, Kunigundát. Közben jó sokat kesereg, elveti hajdani tanítója rögeszméjét, miszerint ez egy tökéletes világ, még Eldorádót is képes otthagyni csak azért, hogy rácáfoljon az optimizmusra. Közben több emberrel is kapcsolatba kerül, akik előadják neki (szintén) kínkeserves életüket, majd meghalnak, de később, csodával határos módon feltámadnak. Végül az egész bagázs közösen vesz Törökországban egy kis vityillót egy kerttel, és szomorúan és pesszimistán élnek, amíg meg nem halnak. Nem épp egy tündérmese…

Másfelől viszont Voltaire egyik kortársa gondolkodását parodizálja ki ezzel a művel. (Legalábbis az okosok szerint.) Az ilyen gúnyiratokat alapból nem szeretem. Talán ha önmagában tekintve szórakoztató lett volna, akkor menthető lett volna a dolog, de így, ebben a formában nagyon távol áll attól, amire én azt mondom, hogy jó könyv. Túlzásokba esik, szájba rág, és nagyon idegesít. Nem is akarok róla többet írni.

Azért van neki előnye is (egye fene, na, legyünk optimisták, csak azért is): rövid. JJó-jó, és van benne egy fejezet, ami nagyon tetszett, mert ott a sajátoméval hasonlatos gondolatokat véltem felfedezni. Ez pedig konkrétan a 25. fejezet, amiben Candide és Martin (egy útitársa) meglátogatnak egy nagyon gazdag olasz embert. Éppen a könyvtára tartalmát csodálják és méltatják, de az úriember lebecsmérli a nagy klasszikusokat. Igen, ezzel egyet tudok érteni. Már csak azért is, mert 9. osztályban meg az Odüsszeiát akarták elolvastatni velem a gimiben. Nem ment. Nem értettem, nem szórakoztatott. Nem mondom, hogy nem létezik ember, akinek ne tetszhetne, de azért szerintem a többség kényszerűségből olvas ilyesmiket. De cáfoljatok rá nyugodtan, ha rosszul látom. (De akár úgy is lehet értelmezni ezt a részt, hogy merjük felvállalni a véleményünket, még akkor is, ha rosszalló tekinteteket lövöldöz felénk a környezetünk. Vagy akárki.)

Jaj, és majdnem elfelejtettem, hogy magyar vonatkozása is van a könyvnek. Kunigunda a Törökországba menekült Rákóczi szobalánya lesz.

„Úgy látszik …, hogy az emberek megrontották a természetet, mert nem születtek farkasoknak, és lám, mégis farkasok lettek. Az Úristen nem adott nékik huszonnégy fontos ágyúkat, se szuronyokat, s mégis csináltak maguknak ágyúkat és szuronyokat, csak hogy elpusztítsák egymást.”

„Szép kisasszony …, ha az ember szerelmes, féltékeny, s még az inkvizíció is megvesszőzi, akkor már nem tudhatni, mire képes.”

„A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.”

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Extra spoiler veszély! Igen, le fogom lőni az egyik nagy poént, de úgy érzem, enélkül most nem tudok erről a könyvről írni. Szóval, aki még nem olvasta ezt a könyvet, de szeretné, és szüksége van az újdonság varázsára, az kérem, most klikkeljen a jobb felső sarokban a piros X-re.

Én szóltam!

…

Szóóóóóóóóóval… Egészen Ádámtól és Évától kell kezdenem ennek a történetnek a jellemzését (ami meglehetősen hatalmas érzelmi cunamikat indukált bennem, szóval előre is elnézést az esetleges csapongásért és értelmetlenségekért). Az úgy volt, hogy évekkel ezelőtt, még gimis koromban egyszer a Büszkeség és balítéletet (későbbiekben Bb) kértem szülinapomra a nagyszüleimtől, mert kíváncsi voltam, ki az a roppant sármos és lovagias Mr. Darcy, akiről mindenki áradozik. El is olvastam, és nagyon pofára is estem. Nem tetszett. Sem a büszkeséget, sem a balítéletet nem láttam benne, rendkívül vontatott volt és unalmas. (De rajta van a listán, tervezem is, hogy újraolvasom, hátha csak az ifjonti hév miatt volt a csalódásom.) Egyszóval Mr. Darcy engem nagyon-nagyon nem nyűgözött le. Ilyen előzményekkel éldegéltem, amíg egyik barátnőm a figyelmembe nem ajánlotta a Jane Eyre-t. Bevallom őszintén, először a filmet néztem meg (a 2011-es verziót). Azt most nem részletezném, hogy tulajdonképpen mi vitt rá arra, hogy megnézzem (Michael Fassbender), de az a lényeg, hogy fogtam magam, meg a rettentő sok előítéletemet a klasszikus-romantikus művekkel szemben, és egy sötét januári estén leültem, és megnéztem. Rögtön utána pedig elkezdtem olvasni.

(Igen, talán úgy tűnhet, mintha én itt most főleg a filmről hadoválnék, de higgyétek el, a film majdhogynem egy az egyben ugyanaz, mint a könyv. A különbségekről pedig a bejegyzés végén majd ejtek pár szót.)

Furán, érthetetlenül és félelmetesen kezdődött, szóval kicsit jobb esélyekkel indult, mint a Bb, de azért az ember nagyon is előítéletes tud lenni, úgyhogy gyanakodva kísértem további figyelemmel főhősünk, Jane Eyre szenvedéseit. Bár halkan megjegyzem, mélyen együtt tudtam érezni vele mindenféle tekintetben, akár ha a gyermekkori szenvedéseit, szerelmét, belső tépelődéseit említeném.

Addig, hogy tiltott és lehetetlen szerelembe esett munkaadójával, egészen sablonosnak bizonyult a történet, de barátnőm révén tudtam, hogy valami súlyos titok gátat fog vetni bimbózó románcuknak (ami, ó, te jó ég, olyan gyönyörű, hogy nem lehet leírni). És azt hittem, ennyi lesz az egész sztori. Könnyes búcsút vesznek, miután kiderül, hogy soha az életben nem lehetnek egymáséi, és kész. De nem ez történt.

Már éppen boldogan élhettek volna, amikor fény derült a titokra, ami valahogy önmagában is valahogy olyan furcsán romantikus volt (ezt nem fogom lelőni!), de aztán a film valahogy csak nem akart véget érni. Gondoltam, Jane valahogy mégis révbe ér, bár fogalmam sem volt, hogy teheti túl magát az ember egy ekkora szerelmen. Aztán kiderült, hogy Jane sem tudta túltenni magát. Eddig is szimpatikus volt, de ezzel csak még inkább rokon léleknek éreztem. És ez volt az a pillanat, ami végérvényesen beszippantott. Mikor láttam, hogy nem, bármennyire is próbálja, nem tudja túltenni magát. Visszamegy hozzá, és megkeresi. És ekkor megszólalt a fejemben az előítéletem fölényeskedő hangja, hogy ezek ketten úgysem lehetnek boldogok együtt, mert hiszen ez egy klasszikus tele tragédiákkal, meg minden. Gyanúm pedig beigazolódni látszódott, amikor Jane eldöntötte, hogy visszatér szerelméhez, de a házat, ahol együtt éltek, leégve találta. Benne ott körözött, mintegy vészmadárként a régi házvezetőnő (aki egyébként külön érdekes karakter), és a fejemben lévő hang ismét dumálni kezdett, hogy na, mindjárt közli a legrosszabbat, hogy itt mindenki meghalt, én meg majd jól telesírhatok ezernyi zsebkendőt, mert a szívem mélyén ekkor már őszintén drukkoltam Jane-nek. És akkor valami olyasmi történt, amire talán számítottam volna, ha nincsenek az előítéleteim, de azóta is hálás vagyok nekik, mert így megakadályozták, hogy kitaláljam, hogy mi fog történni. Mr. Edward Fairfax Rochester élt. Életben volt. Nem volt tökéletes, mert megsérült a tűzben, de élt, és Jane odament hozzá, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Én pedig nem hogy ezernyi, de százezernyi zsebkendőt bőgtem tele, és hitetlenül bámultam a képernyőt, bár az igaz, hogy a könnyeimtől nem sokat láttam belőle, és arra gondoltam, hogy ott helyben és abban a pillanatban ki fog szakadni a szívem, annyira fájdalmasan szép volt ennek a történetnek a vége.

Na, most megpróbálom valahogy értelmesen összefoglalni. Szóval az volt a lényeg, hogy két ember a legforróbb szerelemmel szeretik egymást, de valami miatt nem lehetnek egymáséi. Szenvednek egymás nélkül, és Jane nem bírja tovább, sutba dobja a józan eszét, és rohanna vissza a szerelméhez, de csak a leégett kastélyt találja helyette, és az embernek már épp megszakadna a szíve, ököllel csapna a falba, és felkiáltana, hogy miért, Istenem, miért nem lehetnek együtt ezek ketten, mikor majd meghalnak egymásért. Annyira fáj az egész, hogy komolyan, én nézőként (és később olvasóként) majd meghaltam a kínlódástól. És akkor puff, jön a mámoros feláldozás, hiszen az, akit mindennél jobban szeretsz, él, és a tiéd lehet, mert már semmi nem áll az utatokba. És kit érdekel, hogy már nem olyan, mint új korában, de akkor is él, és szeretheted életed végéig. (Ajj, imádok szerelmes lenni!)

Most megpróbálom összefoglalni, hogy miért is tetszett. Nagyon-nagyon együtt tudtam érezni a két főszereplővel. Bármit is tettek, megértettem a motivációikat, és szerettem őket, és szerettem, hogy szeretik egymást. És hogy szeretik egymást! Gyönyörűségesen. Kicsit sajnáltam is, hogy az oldalszámhoz képest olyan kevés idő jutott nekik együtt, mert még olvastam volna a beszélgetéseiket. Imádtam, ahogy évődnek. Nem csak egymással, magukkal is. Ahogy képtelenek dűlőre jutni saját magukkal, mert a józan ész azt diktálná, hogy ne szeressenek egymásba, de mégis, az érzelmek, ha elég erősek, bármekkora gátat át tudnak szakítani. Ráadásul a könyvben ez ugye még részletesebben, és gyönyörű szépen van leírva.

A szerelemtől eltekintve is együtt tudtam érezni Jane-nel, bár azt hiszem, én koránt sem vagyok olyan szilárd jellem, mint ő. Talán éppen ezért is valahogy fel is néztem rá.

Néhány mellékszereplő is érdekes volt, bár rájuk talán nem tudnám azt mondani, hogy tetszettek. Helen Burns szép karakter volt, bár számomra kicsit hihetetlen, hogy gyerekként bárki is rendelkezhet olyan mély és komoly világlátással, mint ő. Mrs. Fairfax, a házvezetőnő is tetszett, főleg, miután kiderült, hogy minden cselekedetét az őszinte jószándék vezérelte. Blanche Ingram a filmben nem volt túl kidolgozott, a könyvben viszont tetszett az erős, negatív karaktere, bár a könyvben is főként Jane gondolatai festik le őt igazán, nem maguk a cselekedetei. Mr. Mason a filmben is fontos szerepet játszott, de a személye jobban megérthető a könyvben. (Őt kifejezetten lett volna kedvem megfojtani.) Mr. St John pedig sokkal, de sokkal erősebb a könyvben, de épp ezért fájdalmasabb is a vele való találkozás.

Nagyon tetszett Jane világlátása is, és ez a könyvben értelemszerűen sokkal hangsúlyosabb. Kifejezetten tetszett például az a rész, amikor hosszú távollét után újra találkozott a két Reed lánnyal, és ahogy magában jellemezte őket, az egy szép példája az éleslátásának és az emberismeretének. (Vagy például amikor megfigyeli Mr. Rochester és Blanche Ingram kapcsolatát.)

Mr. Rochester tetteivel, gondolataival és érzéseivel is mélyen együtt érzek. És számomra – talán éppen ezért - messze lepipálja Mr. Darcyt.

És hogy mi különbség volt a film és a könyv közt? Azt először is le kell szögeznem, hogy ilyen könyvhű adaptációt még nem láttam. De természetesen nem lehet mindent megvalósítani a filmvásznon. Ez persze fordítva is igaz. Például a filmben az egyik kedvenc jelenetem a könyvben teljesen jelentéktelen momentum. Viszont néhány dolgot a film alapján én először teljesen másképp értelmeztem, és bevallom, éppen ezért a film kicsit jobban is tetszett. Ez főként arra a részre vonatkozik, hogy miért dönt úgy Jane a történet végén, hogy visszatér Rochesterhez. A film alapján meg voltam győződve róla, hogy annyira szereti, hogy nem tud lemondani róla. A könyvben azért ez egy kicsit árnyaltabb, de felülemelkedtem, mert a lényeg, az újra egymásra találás ott is megvan.

A titok lelepleződésének oka is máshogy, és véleményem szerint hihetőbben van a könyvben, bár úgy emlékszem, ott is csak utólag derülnek ki a hogyanok és a miértek.

Minden más ugyanaz. Nem is akarok tovább ömlengeni. Gyönyörűségesnél is sokkal szebb szerelmi történet, és új kedvenc. Jöjjenek az idézetek. (Én meg megyek, és pityergek még kicsit a boldogságtól.)

„Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.”

„Az, hogy valaki olvas, rokon húrt pendített meg a lelkemben.”

„Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mint ha elhamarkodottan olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.”

„Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.”

„Ki tudja, hogy a politikai forradalmakon kívül hány csendes forradalom terjed a föld népe között!”

„Mikor láttam, hogy szerelmemet egy gavallér kíséri haza, sziszegést véltem hallani, s a holdsütötte balkon egy zugából előtekergett a féltékenység zöld kígyója, bekúszott a kabátom alá, és két perc alatt tönkremarta a szívemet.”

„Ő más társadalmi osztályba tartozik, te maradj a magad portáján, és becsüld többre önmagadat, semhogy szíved-lelked legszentebb érzelmeit olyasvalakire pazarold, aki ezekből az érzelmekből nem kér, sőt azokat megvetéssel visszautasítja.”

„Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas, nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”

„Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserű és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni.”

„Megutálni! És megint kedvelni! Persze, hogy kedvelni fogom, megint, és újra és mindig, de még elérem, hogy elismeri: nemcsak kedvelem magát, hanem szeretem, forró, tiszta, örök szerelemmel!”

„Menthetetlenül meghódított, és még soha egyetlen hódításom sem tett olyan boldoggá, mint az, hogy a maga rabszolgája lettem.”

„Társadalmi helyzet! A maga helyzete az én szívemben van, és jaj azoknak, akik bántani merik!”

„Törvények, elvek, parancsok nem a nyugodt, kísértésmentes időkre adattak, hanem a mostanihoz hasonló viharok idejére, amikor test és lélek egyaránt fellázad könyörtelen szigorúságuk ellen. S ha mégoly irgalmatlan is a törvény: megszegni nem szabad. Ha tetszésem szerint áthágom vagy kijátszom a törvényt, akkor ugyan mire jó?”

„Zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről; nagyobb szükségük van erre, mint a közlékeny természetűeknek.”