Ha
valaki esetleg azt gondolná, hogy nem, annak elmondom, hogy külföldön tanulni
piszok nehéz. Pláne egy magyar oktatáshoz szokott introvertáltnak. Ezért is a
kimaradás. Na de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon!
Mivel
egy mindössze 102 oldalas műről van szó, most nem bontom szét a tartalmat és az
értékelést, hanem minden egyben következik José Hernándeztől a Martín Fierro.
Mielőtt
még megismerkednénk a történettel, kezdjük néhány rövid, ám fontos
információval.
Az
első, hogy a nagy könyv szerint ennek a történetnek van folytatása is, ami
jóval hosszabb, én azonban ezt egyelőre nem találtam meg. Tehát ez a bejegyzés
kizárólag a magyarul is megjelent, 102 oldalas, Martín Fierro címet viselő
művel fog foglalkozni.
A
magyar kiadás illusztrációi, akár a borítón (mind a papír-, mind a kemény
borítón), akár magában a könyvben lévőeket nézzük, botrányos. Erről nem is
szeretnék több szót ejteni.
És
tessék, itt van egy újabb könyv, aminek egy név a címe. Ami nálam mindig kiveri
a biztosítékot. De legalább egy alacsony oldalszámmal párosult, úgyhogy abban
reménykedhettem, olyasmi élményben lesz részem, mint az Anyegin kapcsán.
Na
most azt kell, mondjam, hogy a történet a lehető legmesszebb áll az Anyegintől.
Azért vannak hasonlóságok. Például, hogy itt is egy verses elbeszélésről van
szó. Valamint itt is egy bizonyos embertípussal ismerkedünk meg. De itt szó
sincs semmiféle szerelemről. Ez a történet ennek a bizonyos fajta embertípusnak
(vagy inkább foglalkozásnak? életformának?), a gaucsóknak az
eltűnéséről/eltüntetéséről szól.
A
gaucsót szerintem nagyjából úgy kellene elképzelnünk, mint a mi régi
pásztorainkat, akik mindig időlegesen leszerződtek egy gazdához az állatok
őrzésére, de azon túl „szabadok” voltak. Persze ez a szabadság nálunk nem
igazán volt meg. De a gaucsók a mi pásztorainknál valamivel magasabb szinten
álltak a társadalomban, mert ennek a mi jó gaucsónknak, Martín Fierrónak is
volt például saját háza és családja. Mintha csak azért vállalt volna néha
munkát, hogy ne unatkozzon otthon.
Sajnos
azonban a szabad földek területe egyre kisebb és kisebb lett, ahogy megjelentek
azok az agyontanult emberek, akik mindenféle jogi csavarok segítségével
kisajátították más (vagy inkább a köz) tulajdonát maguknak. És szükségessé vált
a szabadon kófricáló gaucsók megrendszabályozása. Ezért összeterelték őket a
határvidékeken, és besorozták őket katonáknak, hogy védjék az országot az
őslakosokkal szemben. Ez a kép már önmagában megérne egy misét, de vannak még
ebben a rövidke könyvben más finomságok is.
Ez
történik tehát a főhősünkkel is, két évre besorozzák, és ő csak várja és várja,
hogy leteljen a két év, és végre hazatérhessen az otthonába, a családjához. Ám
az idő lassan telik, mert vagy nincs nagyon mit csinálniuk, vagy harcolnak az
indiánokkal, és az aztán egy elég kimerítő és félelmetes munka. A zsoldot meg
csak nem akarják kifizetni nekik, ezért egy szép napon Fierro úgy dönt, hogy
leszereli magát. Megszökik, hazatér, és akkor szembesül vele, hogy számára már
nincs olyan, hogy haza. A házát lerombolták, a családja elmenekült, és senki
sem tudta megmondani, hogy hol vannak. Így aztán Fierro eleinte céltalanul
bóklászni kezd a világban. Tulajdonképpen hasonlóan él, mint korábban, csak most
már törvényen kívülinek számít.
Igyekszik
elkerülni a hatóságokat, bár, ha arról van szó, hogy be kell törnie egy-két
koponyát, akkor azért nem habozik. És itt van a könyv másik ínyencsége, ugyanis
Fierro egyszer négerekkel kerül összetűzésbe. És, hogy is mondjam? Pontosan úgy
viselkedik velük, ahogyan a XIX. században ez normális volt, de a XXI.
században ezért Fierrót valószínűleg felkoncolnák. Vagyis nehezen várható, hogy
ez a könyv a közeljövőben új fordítást kapna és kiemelt helyre kerülne a
könyvesboltokban. (Lásd pl. a cirkuszt Karl May vagy akár Agatha Christie
könyvei körül.) Pedig ez ám a színtiszta történelem. Na mindegy, a köznyugalom
megőrzése érdekében nem boncolgatom tovább ezt a témát.
Ne
várjunk őrületes cselekményt ettől a könyvtől. A lényeget már össze is
foglaltam: Martín Fierro saját életét énekli meg, ahogy jómódú, boldog
gaucsóból nincstelen törvényen kívülivé változtatták. Az ő sorsán keresztül
pedig Hernández ennek az egész foglalkozásnak vagy életmódnak állít emléket és
emeli a gaucsót argentinikummá (a hungarikum után szabadon).
Amit
még feltétlenül meg kell említenem a könyvvel kapcsolatban, hogy a fordítás
valami zseniális. A szöveg ugyan 18+-os, és arra nagyon kíváncsi volnék, hogy az
eredeti is olyan-e. De a csúnya szavak nem voltak zavaróak, illettek a témához.
Verset szerintem mindig sokkal nehezebb fordítani folyó szövegnél, de ezt itt
várakozáson felül oldotta meg a fordító, le a kalappal előtte.
Meleg
szívvel tudom ajánlani mindenkinek ezt a könyvet, aki szereti a verses
elbeszéléseket, és/vagy érdeklődik az argentin (vagy csak egyszerűen az
európaitól eltérő) kultúra iránt.
Mit
jelent számodra az otthon?
