Sikerült beszereznem mind a három kötetet, úgyhogy a történet folytatódik. Vagyis az olvasás. Következzen most a második kötet összefoglalója.
Nos, így visszatekintve még annyit elmondanék az első kötetről, hogy az nagyjából a főbb szereplőknek az egybegyűjtéséről szólt. Ez a rész a második kötet első néhány fejezetében is folytatódott, míg csak egy egész nagy bekezdésnyi névre nem bővült a résztvevők száma. Nem számoltam meg, összesen hányan vannak. Tehát ők Kína legigazabb vitézei, már egybegyűltek, és elkezdődtek a harcok. Néhányan, akik valami nagy igazságtalanságot követtek el, már megbűnhődtek. A kötet végére pedig a liangsani vitézek híre eljutott magának a császárnak a fülébe is, aki már az ellencsapást tervezgeti. De arra már csak a harmadik kötetben kerül sor.
Nagyjából ennyi a történet, csak néhány apróságot szeretnék kiemelni.
Először is a bort. A szereplők állandóan isznak. Szerintem nem is ismerték a vizet (persze voltak idők, amikor nálunk is egészségesebb volt bort inni). Szó szerint vedelnek. Isznak, ha ünnepelnek, isznak, ha bánatosak, isznak, ha pihennek, isznak, ha dolgoznak. Egyszóval mindig. Állandóan. Folyamatosan. Örökké. Ez a legkedvesebb elfoglaltságuk. Ettől persze nekem feláll a szőr a hátamon. De ez az én személyes véleményem, amit nem is akarok tovább ragozni, mert úgy emlékszem, hogy néhányszor már említettem ezt, úgyhogy ugorjunk is tovább.
A második dolog egy bizonyos szereplő felbukkanása, aki valahogy egyáltalán nem illik a vitézek közé. Hiába mondják róla, hogy kitartó és hűséges, meg mit tudom én, milyen, de kiirtott egy komplett falut. Ártatlan embereket ölt meg. (Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy a háborúban részt vevő katonák mennyire ártatlanok. Itt most nőkről, gyerekekről, idősekről van szó.) És meglehetősen agresszív. Túlságosan is, ahhoz, hogy vitéznek lehessen nevezni. Egy vitéz szerintem tudja, mikor kell csendben maradni, és a hüvelyében hagyni a kardot.
A harmadik dolog pedig az, ami abszolút váratlanul ért az első kötet után, hogy itt már megjelentek bizonyos ember feletti képességek. Szent emberek, szent tudományok, varázslás, boszorkányság. Az első kötet emlékeim szerint száz százalékig földhöz ragadt volt. Minden úgy történt, ahogy az egyébként is történne a világban. De most bűvös sereg bukkant fel, az egyik fő vezér titkos tanok birtokába került (aminek mondjuk még nem igazán látta hasznát, talán majd a harmadik kötetben), és van egy szereplő, bizonyos Bűvös Futár, aki szent képei segítségével különös adottsághoz tudja juttatni magát. Nem mellesleg pedig van egy ember, akit képtelenség átküldeni a másvilágra. Egy dolog az adott kor és nép hiedelemvilága, ezzel nincs is semmi baj, ilyesmik eddig is jelen voltak, nem csak ebben a könyvben, hanem más távol-keleti könyvekben is. Ez most egy kicsit furcsa és oda nem illő volt.
Mindezeken felül kellemes kis történet. Nyilván engem nem érint meg annyira, mint egy kínai olvasót, hiszen teljesen más kultúrkörbe tartozok. Ettől függetlenül érdekes és izgalmas történet, tele van jó kis karakterekkel, habár a nevek miatt számomra rettentő nehéz olvasmány. (De már csak háromszáz oldal van hátra; éljen, éljen! J)
„Mióta ragyog a hold fénye fenn?/ - Kérdem az eget, kupám emelve - /Vajon ott fenn a mennyei palotában/Hányadik évet számlálják ma este?/S szállnék is már oda, szelek süvöltő szárnyán,/De megriaszt a drágakőtorony, a márvány,/Fenséges kastély vad hidegje./Táncra lebbennek ott az árnyak,/Ilyet az ember földön merre lelne?/Fenn gyöngyös függönyöm leple,/Ajtóm kitárva,/Álom nem jő szememre,/Bánat és csalódás emészt:/Mért nem jár mindig fenn fényesen kikerekedve?/Búsul és vigad,/Megjő s elmegy az ember,/Ragyog a hold, majd elborul, apad, dagad,/Megállítani azt sose lehetne!/Bárcsak örökké élne az ember/Egyesülve véle szerelemre!”
„Mindent kiismerhetsz, csak az embereket magukat nem!”
„A látó szemünkkel nem ismertük meg a Tajsan hegyét!” (Ha valamelyik hőst nem ismerték fel, akkor mondták ezt.)
„Ezer mérföldre is kísérve, egyszer csak elválás lesz a vége.”
„Ha balsorssal találkozol, az is az ég rendelése:/Felhők, szelek ahogy járnak, az vajon véletlenség-e?” (Ismét egy találó fejezet-záró versike.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése