Off #4 - Fanny Hill száműzése és fogyasztói társadalom

Két dologról szeretnék ma írni, de előre is elnézést kérek, lehet, hogy teljesen értelmetlenül fogok fogalmazni, de magamon kívül vagyok.

 

 

Először a nyugisabb téma. Egy hét után beléptem, és a Blogger kezelőfelületén várt egy üzenet, ami pont kapcsolódott Fanny Hillhez. Vagyis a felnőtt tartalomhoz. Úgyhogy biztos ami biztos, leszedtem a borítóról a képeket (pedig annyira tetszett), és az idézeteket is kicsit megritkítottam. Így remélhetőleg elkerülöm azt, hogy a blogot priváttá nyilvánítsák. Akit egyébként érdekel, az írja be egy keresőbe, hogy Fanny Hill + borító + kulcslyuk.

 

 

A másik dolog, ami kissé kiverte nálam a biztosítékot: tegnap, vagyis 02. 23-án jelent meg egyik kedvenc íróm (ez itt a reklám helye: Lee Child) új könyve. Egy hónapja be van vésve ez az információ a naptáramba, a dátum pedig pirossal bekarikázva. Direkt előre dolgoztam, hogy hétfőn este korán bezuhanhassak az ágyba, és az egész éjszakát Jack Reacherrel tölthessem. Elképzeltem, ahogy dolgom végeztével elbattyogok a könyvesboltba, úgy teszek, mintha teljesen céltalanul böngésznék a polcokon, kerülgetem a forró kását, csak hogy izgalmasabb legyen, végül csillogó szemekkel az újdonságok feliratú polchoz megyek, orvul letépek róla egy példányt, kinyitom, mélyen beleszagolok, ezzel is jelezve, hogy ő már az enyém, majd odakísérem a kasszához, fizetek, hazamegyek, és megvalósítom az álmom vele. Ehelyett a következők történtek:

 

 

(Csak előljáróban, nem Budapestről van szó.) Oké, talán fanatikus vagyok, de ha szeretek valamit, akkor azt én csak nagyon tudom szeretni. Szóval reggel nyolckor már csekkoltam az összes nagy könyvesbolt online felületét, de még mindenhol a rettegett előrendelhető szó fogadott. Tízkor már elkezdtem aggódni, ezért kis segítséggel elértem a kiadót, ahonnan azt a tájékoztatást kaptam, hogy hozzájuk épp akkor érkeztek meg a könyvek, de nem tudják, hogy a boltokban mikor lesznek a polcon. Már ekkor gyanút foghattam volna, de teljesen elvette az eszem a boldog várakozás. Telt-múlt az idő, csináltam a dolgom, hogy korán végezzek, közben pedig időnként csekkoltam pár oldalt, és boldogan láttam, hogy eltűnt az előrendelhető felirat. Négy óra magasságában aztán szinte szárnyakat növesztettem, és repültem a könyvesboltba, ahol közölték, hogy igen, már megérkezett a központi raktárukba, de nem tudják, hogy ők konkrétan mikor fognak belőle kapni. Elmentem egy másik üzletbe, ahol tájékoztattak, hogy igen, nekik is van a központi raktárban, de ők konkrétan csak jövő hét magasságában fognak belőle kapni. Bementem egy harmadik boltba is, ahol az eladó azt sem tudta, ki az a Lee Child.

 

 

Nos, bevallom őszintén, nem vagyok otthon a könyvkiadói berkekben használatos szakzsargonnak, ezért naivan azt feltételeztem, hogy ha azt írják, valami február 23-án jelenik meg, akkor azt február 23-ától lehet kapni, kézbe vehetem bármelyik üzletben, és ha kifizettem, akkor hazavihetem, és onnantól kezdve azt tehetek vele, amit csak akarok, mert az enyém lett. Ebből az, úgy tűnik, félteértelmezésből kifolyólag pedig két órás kiselőadást tartottam otthon arról, hogy milyen elferdült fogyasztói társadalom az, ahol képtelenség fogyasztani, holott én súlyos forintokkal többet hajlandó lettem volna kiadni csak azért, hogy már aznap megkaphassam, amit szeretnék. (Nem erősségem a várakozás...)

 

 

Na mindegy, most, hogy ezt kiírtam magamból, kissé megkönnyebültem. De azért ha valaki erre jár, és ért az ilyesmikhez, felvilágosíthatna, hogy hogy is megy ez a dolog a megjelenéssel.

 

 

Kicsit kapcsolódva a blog témájához, most épp a Jane Eyre-en és Candide-on kérődzök a listáról. Mindkettő életveszélyes, bár közel sem hasonlóképpen. Részletek később.

John Cleland: Fanny Hill - Egy örömlány emlékiratai

Fanny Hillnek elsőként a borítóját szerettem volna bemutatni nektek. (De nem jött össze. Lásd itt.) Ez az első könyv, ami nem valamilyen Világirodalmi klasszikusok vagy hasonló sorozatban jelent meg, vagyis egyedi a borítója. És nekem nagyon tetszik. Mikor megrendeltem, persze láttam, és már akkor is nagyon találónak tartottam a kulcslyukon át történő leskelődést. Aztán nagy volt a meglepetésem, mikor végre a kezemben tartottam, és kinyitottam…

 

Szóval akkor a könyvről… Bevallom, azt hittem, ez olyan XVIII. századi Szürke ötven árnyalata lesz. Vagy valami hasonló. Épp ezért nagyon vártam. (Igen, lehet megkövezni, de nekem tetszett az a fércmű. De nem, nem az ostor, a bilincs és egyéb részletek miatt.) Miután elolvastam, már tudtam, hogy köze sincs a fent említett műhöz. Sem a számításaimhoz. Valami egészen mást kaptam, mint amit vártam, de most jó értelemben véve.

Maga a könyv levélregény. Egész pontosan két levélből áll, melyek elég terjedelmesek. Nem derül ki, hogy pontosan ki a címzettjük, de ez nem is fontos. Az író a lényeg, mert hogy ő a főszereplő is, Fanny Hill, aki egy egészen sablonos élethelyzetbe kerül: elárvul. És vidékről felkerül a fővárosba, jelen esetben Londonba. Ahol aztán (általa) nem várt fordulatot vesz az élete.

Én valami nagyon durvára számítottam, tekintetbe véve persze az adott kort. De olyan mindenkivel összefekvős, gusztustalan dolgokat művelős, még egy XXI. századi embert is megbotránkoztató leírásra. Ehelyett megkaptam egy ártatlan, naiv leányzó élettörténetét, szerelmét, vágyainak felfedezését, szenvedését, hányattatásait, kínlódását, végül pedig boldogságát. Persze mindezt csak akkor lehet felfedezni, ha lehámozzuk az irdatlan mennyiségű szexjelenetet a sztoriról. Mert azokból van bőven. Nagyjából minden második lapon. De én most valahogy teljesen felül tudtam emelkedni ezen, és megláttam a sorok közt megbúvó emberi sorsot, és valami lenyűgöző dolgot találtam. Egy karaktert, akivel az eddigiek közül leginkább azonosulni tudtam. Egyszerűen éreztem, amit ő érzett. Hogy elvették a szerelmét. Hogy egyedül van a nagyvilágban, nem tud kihez fordulni a problémáival, és ki van szolgáltatva bizonyos embereknek. Ugyanakkor nem retten meg, és próbálja megoldani a problémákat a lehető legjobb módon. És nem adja fel.

Magamat is megleptem egyébként azzal, hogy nem vesztem el a pikáns részletek élvezetében. De talán épp azért nem ment, mert az első mondattól kezdve láttam a lányt, az embert. Nekem tetszett egyébként ez a fajta virágnyelv, amit ez a könyv használ. Romantikus lélek vagyok, na.

Megfogott ez a könyv, nagyon. Magával ragadott, ugyanakkor nyomasztott. Nem tudom jobban megfogalmazni annál, hogy egyszerűen éreztem. Minden pillanatban azt éreztem, amit a főhős. Más az alaphelyzetünk, de valahogy mégis egy cipőben járunk.

A kor botránykönyve. Meg tudom érteni, elég szókimondó. Mégis őszintén remélem, hogy nem ezért került fel a listára. Inkább valami olyasmi miatt, amiről a korábbi bekezdésekben hadováltam.

(Sok idézetet nem tudtam kiírni, mert csak az adott kontextusban lehet értelmezni, és nem akartam hosszú bekezdéseket kiszedni.)

„Egyszerűen elképzelhetetlen volt a szemében, hogy a mai napig a birtokomban van a kincs, melyet a férfiak oly hévvel keresnek, hogy amikor megtalálták, mindjárt lerombolják.”

„Kezdtem élvezetet találni abban, amikor a kilőtt nyílvessző a céljába talált.”

 

„De ennek ellenére is tudtam, hogy ez a dolog, mely természetes és szabályos vágyból ered, más és értéktelenebb, mint az, amikor két test és lélek a szerelem tengerében találkoznak, és kerülnek közel egymáshoz.”

„Selymek, csipkék, fülbevalók és gyöngyök, aranyóra, egyszóval a szerelem minden jelével elárasztott és a testemre aggatta azokat. S bár ezek a dolgok nem lobbantottak szerelemre iránta, mégis arra késztettek, hogy a szerelemhez oly közel álló hálafélét érezzek vele szemben – hajszálnyi különbség, melyet okosabb nem feszegetni, nehogy a maguknak szeretőt tartó férfiak kilenctized részének a jó kedélyét elrontsuk.”

„Mert az a férfi, aki finom és ízletes ételkülönlegességekhez van szokva, sokszor megkívánja a zsíros és gusztustalan, félig sült húsdarabokat is.”

„A festőt, a muzsikust általában a műve alapján ítélik meg. Miért ne határozzák meg a férfi értékét aszerint, hogy milyen élvezetet tud okozni?”

„A szokásos előkészületekhez kezdett, melyek legalább olyan ízesek, mint a főétkezés maga, s az igazi baj csak ott van, hogy az emberek legtöbbje olyan éhes, hogy türelmetlenségében és idegességében rögtön habzsolni kezd, ami természetesen kisebbíti az élvezet teljességét.”

„…Mrs. Cole biztosított, hogy barátai már rég megelégelték a kozmetika csodáit, s hogy a szemükben többet ér egy egészséges és napbarnított parasztlány, mint a világ összes hercegnője – s egyáltalán… - nincs megfelelőbb öltözete egy nőnek, mint a meztelensége!”

„Közben én az ismeretlen események hatása alatt mozdulatlanul feküdtem, és akkor sem szóltam, amikor éles fájdalom tépte szét tudatlanságom fátyolát, és jajszóra kényszerített.”

„Most saját tapasztalatom tanított meg arra, hogy ami veszélyes, az vonzza a tekintetet, s nem vagyunk képesek szabadulni tőle.”

„Ha a szokott utat járnám, azzal kellene kezdenem, hogy házasságon kívüli születésemmel büszkélkedjek, vagyis a szerelem gyermeke voltam…”

„A legtöbb férfi nem is tudja, mennyivel kisebbíti a saját élvezetét azzal, hogy nem adja meg a szép nemnek a kellő tiszteletet és lágyságot.”

„Mr. N. nem tanulta meg, hogy milyen mélyre tudnak a kéjük kielégítése után futó férfiak süllyedni…”

„A közmondás azt mondja, hogy a harcban és a szerelemben mindig a hosszabb kard győz…”

„Minden öröm és boldogság, mely akkor hagyott el, amikor elrabolták tőlem, mintha most visszatért volna a szívembe, s hirtelen attól kezdtem félni, hogy egyszerre csak felébredek, s megint elvesztem őt, s hogy ez a találkozás sem volt egyéb, mint álom. Hozzásimultam: - Hol voltál… Hogy tudtál… Hogyan voltál képes elhagyni engem… Mondd, hogy az enyém vagy… Hogy még szeretsz… Igen…”

Horace Walpole: Az otrantói várkastély

Ezt az általam agyonkeresett művet nagy szerencsémre szintén megtaláltam a Kalandos históriákban. Vártam, ugyanakkor nem igazán tudtam, hogy mit is várok. Utánaolvastam, és megtudtam, hogy ez a történet a későbbi rémregények őse. Ezt felettébb érdekesnek találtam, de nem igazán vagyok otthon a rémregényekben, úgyhogy nem is tudtam, mire fizetek be. Mindazonáltal nagyon izgatottam vágtam bele, és azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy megfagyott a vér az ereimben olvasás közben, ettől függetlenül mégis azt mondhatom, nem csalódtam.

Az otrantói várkastélyban megismerkedhetünk Manfreddel, a várúrral, a feleségével, a lányukkal, a fiukkal és a fiuk menyasszonyával. A történet az esküvővel kezdődne, de mindenki, főként a fiatalok számítását keresztülhúzza egy megmagyarázhatatlan jelenés. Ez a jelenés hivatott betölteni a „rémség” szerepét, gondolom én. Ne menjünk most bele abba, hogy ez mennyire sikerül neki, mert leginkább semennyire. Ma, amikor a csapból is az öldöklés folyik, ez a könyv nem hiszem, hogy bárkit is megrémítene. Ettől függetlenül izgalmas, fordulatos, rendkívül pörgős. (Összesen, azt hiszem, 160 oldal körül van. Mikor összefoglaltam anyukámnak a tartalmát - ő is egy könyvmoly -, megkérdezte, hogy ez a sok minden hogy fért bele 160 oldalba… J)

Rémtörténetnek ugyan nem vált be, de tekinthetünk rá családi drámaként, mert hát hú… vannak benne durva dolgok. Néha őszintén meglepődtem, milyen mértékű felháborodást váltott ki belőlem. Furcsa volt elgondolkodni azon, hogy egyesek miket képesek feláldozni „egy magasabb rendű cél” oltárán. Ebből a szempontból mindegyik karakter nagyon érdekes volt, voltak egészen váratlan döntések, főként a női szereplők részéről. Értem én, hogy akkor még nem létezett feminizmus, meg ilyesmik, de például nem tudok napirendre térni afölött, hogy egy hithű keresztény, egy mélyen vallásos ember hogy egyezhetett bele a saját válásába (ami ugyebár akkor még nagyon nem volt elfogadott).

…

Na jó, húsz perce bámulom a villogó kurzort. Olyan nehéz erről a történetről beszélni anélkül, hogy lelőném a poénokat, hogy nem is lehet, mert majdnem minden bekezdésben történik valami fontos. Úgyhogy én itt be is fejezném. A történet kétségkívül nagyon jó. Pörgős, fordulatos. Sőt, túlpörgős és túlfordulatos. És helyenként meglepő. Olyan megoldásokkal operált, amire én nem számítottam, már-már felért egy krimivel. (Például hogy hogy került a parasztgyerek a vár alatti katakombarendszerbe. Lehet, hogy másnak ez nem nagy szenzáció, de szerintem nagyon ötletes megoldás, ami nekem eszembe nem jutott volna.) De azért a rémtörténetnek körülbelül annyira rokona, mint az oroszlán a vöröshangyának.

Azért azt valaki elárulhatná nekem, hogy hogyan lesz egy grófból szerzetes…

„Az álom elkerült: nyugtalan fekhelyem kivetett magából, s hogy túladjak a fárasztó időn, a közelgő hajnal tündérlépteit lesem türelmetlenül, míg e várkastélyból elbocsáttatást nyerek.”

„…van-e, aki boldogtalan valaki miatt, s nem szerelmes abba a valakibe?”

„De fájdalom, uram, mit jelent a vér? S mit a nemesség? Férgek vagyunk mi mind, nyomorult bűnös teremtmények. Az alázat emel fel csupán a porból, melyből vétettünk s mellyé leszünk.”

„…az uralkodó gondja elsősorban nem önmaga: azért született, hogy népéért éljen.”

Thomas Nashe: A balszerencsés utazó

Kissé nehéz volt rábukkannom erre a műre, mert elrejtőzött a Kalandos históriákban. De végül csak felfedeztem, és olyan szerencsém volt, hogy ez a könyv meg is volt a könyvtárban. (Persze külső raktárban… Kíváncsi lennék, vajon hány ember kölcsönzi ki egy évben.)

Mikor átlapozgattam a könyvet (igen, először mindig felderítem, nézegetem, szagolgatom, csak mint egy átlagos, ismerkedős randin :D), megörültem, hogy csak 160 oldalról van szó, mert Simplicissimus azért kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Nos, így utólag már tudom, hogy örömöm nem volt alaptalan, ugyanis ez volt ennek a műnek az egyetlen előnye. (Persze az első harminc oldal után még ez is felettébb soknak tűnt.)

Alapvetően nem lett volna ezzel a könyvvel semmi baj. Arra mondjuk nem tudtam rájönni, miért van az 1001-es listán, de rövid és többnyire szórakoztató. Viszont valami általam nem ismert ómagyar nyelvre van lefordítva. Viccet félretéve, az idézetekből is látszik, hogy régmúlt, és egyéb nyelvtani ínyencségek is feltűnnek benne, és bevallom őszintén, ez nagyon megnehezítette az olvasást, és az értelmezést is. Néha azon kaptam magam, hogy hatodjára olvasom el ugyanazt a mondatot, és még mindig nem értem, hogy mi van. Ezen kívül rengeteg latin idézet is volt benne, aminek ugyan a jegyzetek közt megadták a jelentését, de nem értem, miért nem lehetett azokat is lefordítani, mert elég fárasztó volt, hogy néha minden második mondat után hátra kellett lapozni.

Maga a sztori nem egy nagy durranás. Főhősünk, Jack Wilton Angliából Olaszországba utazik, és az útja során történt kalandokat meséli el. Ezek többnyire viccesek, azonban néha olyan dolgokat ír le oldalakon keresztül, amik rettentő unalmasak és semmi jelentőségük. Két ízben pedig bemutat egy-egy kivégzést, ami rendkívül undorító. Végül, mintegy a történet tanúságaként, éppen az egyik kivégzés veszi rá Jack-et arra, hogy visszautazzon szeretett hazájába, és jámbor, hitbuzgó életet éljen. Ez a végszó lehetne akár nagyszabású konklúzió is, de olyan váratlan és olyan megalapozatlan, hogy nem éreztem igazán könyvbe illőnek. (Jó-jó, persze, ne legyenek az embernek XXI. századi elvárásai egy nagyon nem XXI. századi könyvvel szemben, de például a stílusában és korában nagyon is hasonló Simplicissimus ennél jobban tetszett.)

Elmélkedésem szinte megállíthatatlan arra nézve, hogy miért került fel ez a könyv a listára, és számtalan értelmetlen változatot fel tudnék sorolni. Arra gyanakszom, ez valami ükanyja lehet az angol regénynek. Mindegy. Nem rossz, de legalább rövid.

„Mostantól kezdve valahány könyvárus mellett utatok elviszen, légyen bár napnak vagy éjnek szaka, kalaptokat megemeljétek és magatok meghajtsátok, mert azon boltokban vagyon eltemetve nyomtatásban a ti nagy és hatalmas kapitányotok.”

„Habár valamely személy másfelé hajlik természeténél fogva, meg lehet azt változtatni, és a természet maga is, kiktől megtagadja közönséges adományait egy dologban, megkettőzve adja oda azokat valamely másban.”

„Mikor Krisztus urunk azt mondta vala, hogy a mennybéli királyságot bő szenvedések övezik, nem arra a megpróbáltatásra gondolt vala, melyet a hosszas, fecsegő imák, meg a fáradságos, nyaggatós és hígvelejű misék mérnek az ember gyerekére, hanem melyeket hitéért a jó cselekedetek véghezvitelében kell elviselnie, valamint ezen megpróbáltatások türelmes elszenvedésére.”

„Vala peniglen Nero császár idején valamely öregember, aki kiváló módját találta, miként tehetné az üveget is oly keménnyé, kalapács által formálódóvá, akár az arany; kell-é mondanom, hogy ugyanazon experimentumot, mit ő az üvegen gyakorlott, gyakorlottuk mi az evangéliumon? Hittel mondom néktek, így vagyon, megtaláltuk a fortélyát, miként kalapálhatjuk olyan eretnekséggé, aminő kedvünkre való. De ezen öntőtégelyeit a hamisságnak, és ezen üllőit az eretnekségnek folyófémmé kell olvasztanunk a hit kemencéjében, és össze kell zúznunk, amiként ezen öregemberét is összetörték, különben félek, az újítás hamis és csillogó üvegét nagyobb becsben tartják majd, mint az evangélium óaranyát.”

„Soha a végzet oly gyalázatot nem vesz magára, mint mikoron eltűri, hogy valamely kiváló költő meghal, mert ha parázslik még Ádámnak Paradicsom béli tökéletességéből szikrányi is halandók kebelében, akkor Isten azt bizonnyal mindenekben legteljesebbre teremtett képébe, a poétába rejté. … Semmibe veszi őket (ti. a poétákat) a világ, mert ők nem e világról valók; gondolataik fölötte szárnyalnak a csupán tudatlansággal teljes világnak, s mind e világi gőgnek és kevélységnek.”

„Hő napsugarai lángra lobbantották kebelem phoenixfészkét, s én magam önnön kezemmel a magasztalás és az édes szenvedélyek arábiai fűszerszámait szedtem, hogy vélük tápláljam dőre szenvedélyem halotti máglyájának lángját.”

„Vagynak sokan, kik azért böcsületesek, mert nem tudják, miként lehetnek becstelenek…”

„Hadd válasszam meg én, ha halni kell,/Te szívd ki csókkal, édes, lelkemet,/Kebledbe zárd, s majd akkor szálljon el,/Ha sóhajoddal, holttestem felett./Ajk ajkon, mély pohárban végtelen/Találkozás, a két nyelv mint a tőr,/Ölelj, szorítsd ki véglehelletem,/Hulljak el dalod döféseitől./Szemed tűz, égesse ki szememet,/Tündérhajadba fojts be, büszke hölgy,/Kirké, disznóvá változtass, legyek/Mindörökké a te színed előtt./A mennyek mélyére senki se lát,/Hogyha előbb rólad nem meditált.”