Laurence Sterne: Érzékeny utazás

Elcsattogtam múlt héten a könyvtárba, és kivettem Laurence Sterne két könyvét, az Érzékeny utazást és a Tristram Shandy úr élete és gondolatait. Csak úgy mellesleg megjegyezném, hogy először az L betűnél kezdtem el keresgélni. Szóval elég kalandosan indult a kapcsolatom Sternével. J

Az Érzékeny utazás nagyjából heted olyan vastag, mint a Tristram, úgyhogy azzal kezdtem. Ez bizonyos szempontból jó döntés volt, néhány más szempontból viszont rendkívül rossz. Például azért is, mert a kettő közül ez a későbbi, és van benne néhány utalás a Tristramra, amit ugyebár nem értettem.

De nézzük először, miről is szól az Érzékeny utazás. Na, itt kapásból problémákba ütközünk. Maradjunk annyiban, hogy ez egy útinapló (paródia?). Nem sikerült kiderítenem, hogy vajon Sterne ezt komolyan gondolta-e vagy sem. Mindössze 190 oldal, ami nem szól az égvilágon semmiről. Nincs kifejezetten eleje, vége meg aztán abszolút, és gyakorlatilag nem akar mondani semmit. Pont olyan, mint amilyet egyszer én írtam, amikor kint voltam Németországban. Részletesen leírtam néhány vicces eseményt, ami egy kívülállónak nem jelente semmit, de én meg akartam őrizni az emlékezetemben.

A főszereplő, akit Yoricknak hívnak (el kell olvasnom már végre a Hamletet!), Franciaországban kalandozik. Nem emlékszem rá, hogy miért utazott oda, de a lényeg, hogy ott van, barangol, szerelmi kalandokba keveredik különböző rendű és rangú nőszemélyekkel, és történik vele néhány fura eset, ahogy az már egy utazóval lenni szokott. Azon kívül időnként elmélkedik, például kategóriákba sorolja az utazókat – ennek a résznek az értelme szintén rejtély számomra. Valamint különféle „hasznos” tanácsokat is osztogat, például hogy milyen szisztéma alapján osszunk alamizsnát a fogadónk előtt kuncsorgóknak.

Bevallom őszintén, mikor elkezdtem olvasni, megrettentem, mert azt hittem, hogy nem fogom bírni ezt a céltalan, keszekusza zagyvaságot, ami ráadásul a legnyakatekertebb megfogalmazásban van tálalva. Aztán rögtön eme megállapításom után belekukkantottam a Tristramba, és láttam, hogy az is valami ilyesmi. Ekkor már igazán pánikba estem. De aztán volt egy nagyon húzós nap a melóban, és útban hazafelé azon gondolkodtam, hogy most pont arra vágyom, hogy olvassak, de közben mégse kelljen annyira összpontosítanom. Csak jöjjenek a teljesen random események egymás után, és a végén ne süljön ki belőlük igazából semmi. Szóval a végére egészen megkedveltem, mert pont annyi agymunkát igényelt, amennyit most bele tudtam fektetni. Ettől függetlenül a Tristramtól azért még nagyon félek, mert az több mint 600 oldal.

Összefoglalva tehát olyan ez a könyv, mintha véletlenszerűen kiválasztanál egy sorozatot, és azon belül megint csak véletlenszerűen egy darab részt, és csak azt az egy részt megnéznéd. Nem tudnád az előzményeket, nem tudnád meg, mik lettek a következmények, de mégis egy estén jól szórakoztál. Erre pont jó. Az már más kérdés, hogy ha megfeszülök, akkor se tudom, mit keres ez a könyv az 1001-es listán.

„A természetnek minden gonosz baj közepette van egy nyájas csillapítószere: hálásan fogadtam tőle én is és elaludtam.”

„Bizony, bizony, mondom neked, ember nem jó egyedül lenned, te a társas életre s a nyájas közeledésre teremtettél s hogy így van, annak ékesen szóló bizonyítéka, hogy jobbá, nemesbbé tétetünk általa.”

„Semmi sincs, mely annyira előmozdítaná a társadalom haladását, mint e különös fajta gyorsírás titkának ismerete; hogy pillanat alatt szavakra tudjuk fordítani a tekintetek, a kézmozdulatok egész sorát, azok minden hangsúlyával, minden árnyalatával egyetemben.”

„Ha az igazságtalanságot még sértéssel tetézik, történjék bárkivel is, pártjára állít minden érző embert…”

„…a jó és a rossz – úgymond – mindenütt kiegyensúlyozzák egymást; s csupán a dolgok ilyetén állásának tudása révén emelkedhetünk felül amaz előítéleteken, amelyeket a világ egyik fele táplál a másika iránt.”

„Mily édes érzés! Mily finom fonadékú szálak hurkolják egybe szívünk hajlandóságait!” (Azért ilyen szépeket is lehet benne olvasni, bár csak módjával. J)

„Én minden szép teremtésre úgy tekintek, mint valamely templomra, melybe örömestebb belépnék, hogy lássam az ott felaggatott eredeti festményeket s könnyed vázlatokat, mint Raffael Színeváltozását magát.”

„Hogyha utam túlontúl göröngyös, avagy túlontúl meredek erőmhöz képest, rátérek ama bársonysima ösvényre, melyet a képzelet telehint a gyönyör rózsabimbóival; s ha ott egyet-kettőt térülök-fordulok, megerősödve, felüdülve térek vissza.”

„S míg fürge kézzel nyakam körül hallgatagon hol itt, hol ott tett egy-egy öltést, éreztem, hogy hullófélben a borostyán, mellyel képzeletem homlokomat ékesítette volt.”

„Ha a természet úgy szőtte a leggyengédebb érzések vásznát, hogy e szövedéken a szerelemnek s a vágynak is végigfutnak szálai, ugyan széjjeltépjük-e mindjárt az egész vásznat, hogy kihúzzuk belőle e szálakat?”

„Nem annyira szolgálatot téve, mint inkább elfogadva azt, jutunk előre a világban.”

„Hanem a táncnak végeztével az öregember elmondotta a dolgot. Nálunk ez mindig is így volt szokásban, s mióta eszét tudja, regulává tette házánál, az esetebéd végeztével előszólítja házanépét: táncoljanak-vigadjanak; mert szentül hiszi – úgymond – hogy a vidám és elégedett lélek a legszebb hála s köszönet, amellyel egy tanulatlan paraszt az égnek adózhat.”

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Megint csak egy újraolvasás, és az első magyar a listáról (a négyből). Tudom, ez kicsit még később jönne, de mivel az ötvenes kihíváshoz is passzol, így előrehoztam.

Gárdonyi könyvét még általános iskolában olvastam, kötelező volt. Egyébként nem hiszem, hogy a kezembe akadt volna. A háború és a csatajelenetek részletes leírása nem tartozik kifejezetten az érdeklődési körömbe. Arra viszont határozottan emlékeztem, hogy ez a könyv már akkor is tetszett. Kíváncsi voltam, hogy ez az érzés valós-e, vagy csak az idő szépítette meg az élményt. Hogy vajon újfent Mekcsey lesz-e a kedvenc szereplőm. Illetve próbáltam olyan szemmel is tekinteni rá, hogy vajon egy külföldit el tudna-e szórakoztatni, és mit tudna meg belőle a magyarokról. És így, mindezen kérdésekre koncentrálva egészen üdítő élményben volt részem.

A történetről igazából nem szeretnék sokat írni, mert szerintem nincs olyan magyar ember a földön, aki ne hallott volna már erről a könyvről. Buda török általi elfoglalásáról, és az 1552. évi egri győzelemről szól. A magyar történelem két kiemelkedően fontos eseménye. De nem csak ezekről van itt szó, szerencsére. Mint ahogy az alcím is mutatja, a történelmi köntös Bornemissza Gergely élettörténetére lett ráhúzva. A személyes történet és a történelmi események szorosan összefüggnek, és kellő mértékben keverednek.

A könyv öt nagyobb részből áll, a főbb események szerint felosztva. Az első részben megismerkedünk Gergővel, a gyerekkorával. Meglepően remekül indít a történet, hiszen rögtön az események sűrűjébe csöppenünk. Szemtanúi lehetünk egy váratlan fogságba kerülésnek, és egy kalandos megmenekülésnek. A második részben Gergő már valamivel idősebb. Még mindig az ő életét követjük, amikor egyszer csak a török elfoglalja a bevehetetlennek hitt Buda várát. A harmadik rész Török Bálint török fogságból való kiszabadításáról szól. A negyedik és az ötödik pedig Eger ostromáról.

A fent emlegetett kérdésekre válaszolva, nos, a könyv határozottan tetszett, másodjára is. Pontosan azért, mert nem csak száraz történelem volt. Nem dokumentarista volt. Hanem egy szórakoztató mű volt, ami olvastatta magát, mert minden oldalon történt valami. A történelem, a valós, megtörtént események csak mankói voltak a sztorinak. A főszereplő zseniális, és szerencsére nem csak Bornemissza Gergely, a katona, hanem a gyerek, aki minden furfangját latba vetve megszökik a töröktől, a fiatal, aki lángoló szerelemmel szereti gyerekkori játszópajtását, és képes hajmeresztő kalandokba belevonni, csak hogy együtt lehessenek, és a hős, aki mindent megtesz az országáért, de a családjáért is. És mindezek mellett, a személyes és történelmi események kiváló keveredése mellett ott van még egy apró mellékszál, ami végigpulzál a könyvön, felbukkan, majd eltűnik, és az egyik legnagyobb feszültséget kelti, Jumurdzsák gyűrűjének az esete. (Ebből a mellékszálból később különálló könyv és számítógépes játék is született. A könyvet még nem olvastam, de mindenképp szeretném. A játékot még a megjelenésekor megkaptam karácsonyra, mert nagyon szerettem volna. Imádtam! Zseniális játék lett. Nagy szívfájdalmamra a mostani gépemen már nem fut.)

Szóval, mindent latba vetve azt mondanám, ez egy remek könyv, és nem csak nekünk, magyaroknak, hanem akárkinek a világon. Egy korai Dan Brown, ha szabad ilyet írnom. Nekünk, magyaroknak pedig még egy pluszt ad hozzá az, hogy olyan emberekről olvashatunk, akik formálták a történelmünket, és Gárdonyi olyan remekbe szabottan ábrázolta őket, hogy teljesen hihetőnek tűnik, hogy ilyenek voltak. A másik remekelése pedig a valós események felvázolása, a három részre szakadozó ország, a rémület, a pusztítás, a vándorlás, a menekülés egyik zsarnok uralom alól a másik alá, a folytonos viták, hogy a németet vagy a törököt utáljuk-e jobban, és ugyanígy a vallási viták megjelenése.

Imádtam minden egyes fejezetét, minden egyes oldalát, minden egyes mondatát. Jó volt újra elmerülni ebben a kalandban, ami olyan közelről érint minket. Egyedül az egri ostrom leírása tűnt egy kicsit hosszúnak, mert mint mondottam, a csataleírások engem személy szerint nem hoznak lázba. De szerencsére épp mindig jókor jött egy Dobó-féle lelkesítő beszéd. J

És hogy maradt-e Mekcsey a kedvencem? Valamiért mániám, hogy amennyire csak lehet, elhatárolódok a főszereplőtől, és többnyire nem őt választom kedvencnek. Mindig próbálok más érdekes karaktereket keresni. Tény, hogy Mekcsey fontos mellékszereplő, hiszen Gergő barátja és bajtársa. De nem szerepel olyan sokat, hogy igazán kedvenccé lehetne avatni. Ettől függetlenül viszont a másik mániám, hogy ok nélkül is ragaszkodom a régi választásaimhoz, szóval igen, abszolút maradt a kedvencem. J

„Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal.”

„Ó, ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre!”

„…nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság.”

„Az öreget (ti. Tinódi Lantos Sebestyént)kár lenne a halál útjára vinni. Ő a legtöbbet érő ember közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és élessze a szívek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.”

„A pénz minden lakatnak kulcsa volt mindenkor.”

„De micsoda templom az, amely hívek helyett földdel van megtömve; harangok helyett ágyúk ülnek a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle: a halál orgonája.”

„Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.”

„A mi bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő múlva is azt fogják mondani a bátor szó helyett, hogy egri.”

Johann Wolfgang von Goethe: Az ifjú Werther szenvedései

Újabb újraolvasás. De ezt most nagyon szívesen vettem. Werther történetét még a gimiben kellett olvasnom, kötelező volt, és az egyik olyan könyv az életemben, amit időről időre újra kézbe veszek, és olvasgatok. (Kevés ilyen van, mert folyton az új történeteket hajkurászom.) Nyilvánvalóan a hossza is ideális az újraolvasáshoz (ellentétben például mondjuk A gyűrűk urával vagy A nyomorultakkal; ezeket is nagyon szeretem), de a tartalma… a tartalma…

Werther történetét főként egy barátjának, Wilhelmnek írt levelein keresztül ismerjük meg. Szerelme halála után elutazik, bizonyára azért, hogy bánatát feledje, és új életet kezdhessen tiszta lappal. És akkor váratlanul ismét szerelembe esik. Szíve új választottja azonban menyasszony. Sokszor találkoznak, Werther sokszor meglátogatja Lottét, jól érzik magukat egymás társaságában, de más nem történik. Werther megismerkedik később Alberttel is, Lotte vőlegényével, és barátok lesznek. Valós érzelmei azonban arra késztetik, hogy elmenjen Lotte közeléből, mert szerelme nem talál viszonzásra.

Egy időre elköltözik, megpróbálkozik a követi munkával, de nem találja a helyét, mégis visszatér Lotte közelébe, aki időközben feleségül megy Alberthez. A család barátjaként szabad bejárása lesz a párhoz, de ő maga is érzi, hogy nem tudja kellőképpen eltitkolni érzéseit, s feszültséget szít hármuk közt. Albert egyre inkább elhidegül tőle, mert érzi rajta, hogy szerelmes a feleségébe, és bár nem látja semmi jelét, kimondatlanul Lottéra is gyanakszik. Lotte is őrlődik. Szereti Albertet, ő a biztos pont az életében, de Werther az, aki igazán hozzá való, akit igazán szeret(ni tudna). Werther pedig…, hát igen, csak titokban vágyakozik Lotte iránt, próbál továbbra is barátként viszonyulni Alberthez, de érzi, hogy egyik sem fog hosszú távon menni neki. És azt is érzi, hogy folytonos jelenlétével megzavarja a pár életét.

Egy tipikus tragédia, szerelmi háromszög, amiben legalább egy ember tuti, hogy sérülni fog. De a valóságban ez nem ilyen egyszerű, és ezt nagyon jól megmutatja ez a könyv, annak ellenére is, hogy egy nézőpontból figyeljük az eseményeket. Talán még Werther jár a legjobban, hiszen a halála után ő már nem érzi a fájdalmat. De Lotténak és Albertnek együtt kell élnie a veszteséggel, a felelősség kérdésével és a bűntudattal.

Abszolút meg tudom érteni, hogy sok embernek nem tetszik ez a könyv. Werther tényleg folyamatosan a szenvedéseiről tudósít, és a problémára adott végső válasza sem kielégítő. De azért lehet ebben a könyvben szép és őszinte dolgokat felfedezni. Főként a szerelemről, de meglepő módon nem csak arról. A mostani újraolvasás során döbbentem rá, mennyi minden belefér 130 oldalba. Például Werther több helyen is hangot ad annak, mennyire elítéli a társadalmi osztályokat, mármint azt, hogy bizonyos emberek felette állnak a többinek. És az a rész is nagyon tetszett, amikor leírja, milyen volt a visszatérés a szülőfalujába. (Azt hiszem, végérvényesen letettem a voksom a rövid, de velős történetek mellett.)

Bevallom őszintén, elfogult vagyok ezzel a könyvvel szemben, mert teljes mértékben magamat látom a főhősben. Az öngyilkosságot leszámítva minden egyes gondolatát meg tudom érteni, mert én is csak így tudok szeretni, ilyen szenvedélyesen és elvakultan. Ettől függetlenül persze megértem, hogy ez nem mindenkit szórakoztat. Sőt, szerintem ez a könyv tipikusan olyan, amit csak azok érthetnek, akik hasonló lelkületűek. Épp ennek kapcsán ma arról elmélkedtem, hogy melyik karaktereket szereti meg általában az ember. Arra jutottam, hogy három fő kategória van: azokat a karaktereket kedveljük meg, A) akik hasonlítanak ránk; B) amilyenné válni szeretnénk; C) akiket elfogadnánk párunknak. Ez alapján a kategória alapján pedig Werther nálam az A csoportba esik.

A nyavalygástól függetlenül is lehet benne értékes dolgokat felfedezni, úgyhogy szerintem egyszer mindenkinek érdemes elolvasni. (Nekem továbbra is az egyik legigazabb szerelmes történet.)

„…kevesebb fájdalommal terhelnék egymást az emberek, ha képzeletük nem foglalkozna olyan buzgón elmúlt bajokkal, ha nem idézgetnék őket (Isten tudja, miért ilyen a természetük), és inkább az egykedvű jelent viselnék el, amennyire lehet.”

„Csakhogy én megtaláltam ám, egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.”

„A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: képzeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljesség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmosódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni – de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?”

„És aztán többre becsüli eszemet és tehetségemet, mint a szívemet, pedig ez az egyetlen büszkeségem, egyetlen forrása mindennek, minden erőnek, minden üdvösségnek és minden nyomorúságnak. Ah, amit tudok, azt mindenki tudhatja – a szívem egyedül csak az enyém.”

„Nem költői lelemény tehát az ilyen szerelem, hűség és szenvedély: létezik ez, és legtisztább formájában olyan rendű emberek között, akiket mi műveletleneknek, akiket durváknak nevezünk. Mi, műveltek – torzzá műveltek!”

„A csőröcske meg is lelte az egyenest az ő szájától az enyémig, pici bökése olyan volt, mint egy sejtelemnyi éles szerelmi gyönyör.”

„Bizony nagyon mulandó az ember. Ott is, ahol igazán biztos a létében, ahol igazán bizonyítja, hogy él és van, szerettei emlékezetében, lelkében, ott is mulandó, onnan is el kell tűnnie, és milyen hamar!”

„…a küszöbön, ahol annyiszor hancúroztak a szomszéd gyerekek, vérmocsok vöröslött, szerelem és hűség, gyönyörű érzések gyilkos erőszakká változott foltja.”

„Lebbentsd félre a függönyt, és lépj mögé! Ennyi az egész. Minek habozol, mitől félsz? Attól, hogy nem tudod, mi van a függöny mögött, és hogy onnan nem térünk vissza? És mert gondolkodásunk sajátsága, hogy mindenütt zűrzavart és sötétséget sejtünk, ahol nem tudunk semmi biztosat?”

„Minden mulandó. De nincs az a végtelen idő, amely eloltsa az eleven forróságot, amelyet tegnap az ajkadról magamba szívtam, magamban érzek!”

Jonathan Swift: Szerény javaslat

Gulliver után még mindig Swiftnél maradva következett a Szerény javaslat. Ez nem igazán könyv, inkább csak egy kis novellácska (vagy mi a szösz). A neten találtam meg, ide kattintva már olvashatjátok is.

Az már a Gulliverből is látszott, hogy Swiftnek rendkívüli képzelete van. Összehasonlításképpen nekem valamiért Dalí (igen, a festő) munkássága jutott eszembe. Valahogy olyan elvarázsolt módon látták a világot. És hát ebben a tekintetben a Szerény javaslat még a Gulliveren is túltesz.

Ismét csak egy görbe tükörrel állunk szemben, mely napjainkban épp úgy aktuális, mint Swift korában lehetett. Nem kisebb dologról van szó, mint a szegény gyerekek „megmentéséről” az éhezéstől, a bűnözéstől, a lesüllyedéstől. Egyszóval a nyomorúságos élettől.

Bizonyára vannak olyanok, akiket ez a kis írás megbotránkoztat, mert a Swift által felkínált „megoldás” meglehetősen brutális. De a sorok mögé nézve ott láthatunk egy problémát, amelyet a mai napig nem sikerült kielégítő módon megoldani. Ami együtt létezik az emberiséggel, mégis minden kor embere valahogy elmegy mellette, az elhárításra irányuló intézkedések pedig elhalnak.

Talán épp a felvetett probléma miatt került fel ez a mű a listára. És bár azt hiszem, a megoldásra még várnunk kell (vagy éppenséggel nem is létezik), arra mindenesetre tökéletes volt, hogy felkeltette az érdeklődésem Swift munkássága iránt. Nem tudom igazán megfogalmazni, hogy pontosan mivel, mert általában az ehhez hasonló dolgokat a marhaság kategóriába sorolom, és továbblépek. Meglehet, hogy éppen a brutalitásával és kíméletlen őszinteségével. Már a Gulliverben is odamondogatott. A Szerény javaslat pedig sűrített formában tartalmazza a kritikát. De még milyen durva kritikát!

Rövidke kis mű, egy olvasást megér. Aztán lehet vitatkozni, hogy Swift vajon épelméjű volt-e. Szerintem csak meglátta, hogy néhány dolgot az emberek nem vesznek komolyan, csak ha csúnyán közöljük velük.