Laurence Sterne: Érzékeny utazás

Elcsattogtam múlt héten a könyvtárba, és kivettem Laurence Sterne két könyvét, az Érzékeny utazást és a Tristram Shandy úr élete és gondolatait. Csak úgy mellesleg megjegyezném, hogy először az L betűnél kezdtem el keresgélni. Szóval elég kalandosan indult a kapcsolatom Sternével. J

Az Érzékeny utazás nagyjából heted olyan vastag, mint a Tristram, úgyhogy azzal kezdtem. Ez bizonyos szempontból jó döntés volt, néhány más szempontból viszont rendkívül rossz. Például azért is, mert a kettő közül ez a későbbi, és van benne néhány utalás a Tristramra, amit ugyebár nem értettem.

De nézzük először, miről is szól az Érzékeny utazás. Na, itt kapásból problémákba ütközünk. Maradjunk annyiban, hogy ez egy útinapló (paródia?). Nem sikerült kiderítenem, hogy vajon Sterne ezt komolyan gondolta-e vagy sem. Mindössze 190 oldal, ami nem szól az égvilágon semmiről. Nincs kifejezetten eleje, vége meg aztán abszolút, és gyakorlatilag nem akar mondani semmit. Pont olyan, mint amilyet egyszer én írtam, amikor kint voltam Németországban. Részletesen leírtam néhány vicces eseményt, ami egy kívülállónak nem jelente semmit, de én meg akartam őrizni az emlékezetemben.

A főszereplő, akit Yoricknak hívnak (el kell olvasnom már végre a Hamletet!), Franciaországban kalandozik. Nem emlékszem rá, hogy miért utazott oda, de a lényeg, hogy ott van, barangol, szerelmi kalandokba keveredik különböző rendű és rangú nőszemélyekkel, és történik vele néhány fura eset, ahogy az már egy utazóval lenni szokott. Azon kívül időnként elmélkedik, például kategóriákba sorolja az utazókat – ennek a résznek az értelme szintén rejtély számomra. Valamint különféle „hasznos” tanácsokat is osztogat, például hogy milyen szisztéma alapján osszunk alamizsnát a fogadónk előtt kuncsorgóknak.

Bevallom őszintén, mikor elkezdtem olvasni, megrettentem, mert azt hittem, hogy nem fogom bírni ezt a céltalan, keszekusza zagyvaságot, ami ráadásul a legnyakatekertebb megfogalmazásban van tálalva. Aztán rögtön eme megállapításom után belekukkantottam a Tristramba, és láttam, hogy az is valami ilyesmi. Ekkor már igazán pánikba estem. De aztán volt egy nagyon húzós nap a melóban, és útban hazafelé azon gondolkodtam, hogy most pont arra vágyom, hogy olvassak, de közben mégse kelljen annyira összpontosítanom. Csak jöjjenek a teljesen random események egymás után, és a végén ne süljön ki belőlük igazából semmi. Szóval a végére egészen megkedveltem, mert pont annyi agymunkát igényelt, amennyit most bele tudtam fektetni. Ettől függetlenül a Tristramtól azért még nagyon félek, mert az több mint 600 oldal.

Összefoglalva tehát olyan ez a könyv, mintha véletlenszerűen kiválasztanál egy sorozatot, és azon belül megint csak véletlenszerűen egy darab részt, és csak azt az egy részt megnéznéd. Nem tudnád az előzményeket, nem tudnád meg, mik lettek a következmények, de mégis egy estén jól szórakoztál. Erre pont jó. Az már más kérdés, hogy ha megfeszülök, akkor se tudom, mit keres ez a könyv az 1001-es listán.

„A természetnek minden gonosz baj közepette van egy nyájas csillapítószere: hálásan fogadtam tőle én is és elaludtam.”

„Bizony, bizony, mondom neked, ember nem jó egyedül lenned, te a társas életre s a nyájas közeledésre teremtettél s hogy így van, annak ékesen szóló bizonyítéka, hogy jobbá, nemesbbé tétetünk általa.”

„Semmi sincs, mely annyira előmozdítaná a társadalom haladását, mint e különös fajta gyorsírás titkának ismerete; hogy pillanat alatt szavakra tudjuk fordítani a tekintetek, a kézmozdulatok egész sorát, azok minden hangsúlyával, minden árnyalatával egyetemben.”

„Ha az igazságtalanságot még sértéssel tetézik, történjék bárkivel is, pártjára állít minden érző embert…”

„…a jó és a rossz – úgymond – mindenütt kiegyensúlyozzák egymást; s csupán a dolgok ilyetén állásának tudása révén emelkedhetünk felül amaz előítéleteken, amelyeket a világ egyik fele táplál a másika iránt.”

„Mily édes érzés! Mily finom fonadékú szálak hurkolják egybe szívünk hajlandóságait!” (Azért ilyen szépeket is lehet benne olvasni, bár csak módjával. J)

„Én minden szép teremtésre úgy tekintek, mint valamely templomra, melybe örömestebb belépnék, hogy lássam az ott felaggatott eredeti festményeket s könnyed vázlatokat, mint Raffael Színeváltozását magát.”

„Hogyha utam túlontúl göröngyös, avagy túlontúl meredek erőmhöz képest, rátérek ama bársonysima ösvényre, melyet a képzelet telehint a gyönyör rózsabimbóival; s ha ott egyet-kettőt térülök-fordulok, megerősödve, felüdülve térek vissza.”

„S míg fürge kézzel nyakam körül hallgatagon hol itt, hol ott tett egy-egy öltést, éreztem, hogy hullófélben a borostyán, mellyel képzeletem homlokomat ékesítette volt.”

„Ha a természet úgy szőtte a leggyengédebb érzések vásznát, hogy e szövedéken a szerelemnek s a vágynak is végigfutnak szálai, ugyan széjjeltépjük-e mindjárt az egész vásznat, hogy kihúzzuk belőle e szálakat?”

„Nem annyira szolgálatot téve, mint inkább elfogadva azt, jutunk előre a világban.”

„Hanem a táncnak végeztével az öregember elmondotta a dolgot. Nálunk ez mindig is így volt szokásban, s mióta eszét tudja, regulává tette házánál, az esetebéd végeztével előszólítja házanépét: táncoljanak-vigadjanak; mert szentül hiszi – úgymond – hogy a vidám és elégedett lélek a legszebb hála s köszönet, amellyel egy tanulatlan paraszt az égnek adózhat.”