Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.07.21./

Kohlhaas Mihály egy kissé semmitmondó cím egy regénynek. Ez a kijelentés pedig még inkább igaz azután, hogy olvastuk a könyvet. XXI. századi akciófilmeket kenterbe verve pörögnek az események ebben a rövidke történetben. (Nem tudom pontosan megmondani, hogy hány oldal, mert én e-book olvasón olvastam. Azon 360. Egyébként pedig a fájl elérési helye a MEK.)

Nagyon tetszett. Ez az első dolog, amit le kell szögeznünk róla. Nagyon hozzám illő a témája. A címszereplő, Kohlhaas Mihály egy lókereskedő, aki éppen piacra vinné a lovait. De az egyik határon – ahol korábban sohasem – megvámoltatja az új földesúr. Kohlhaas letétben ott hagyja két lovát a földesúrnál, míg eladja a többi lovat, és ki nem deríti, hogy igaza volt-e a földesúrnak. Természetesen nem volt igaza, így Kohlhaas több ízben is beperli, követeli vissza a lovait olyan állapotban, ahogy otthagyta őket. De perét mindig félreteszik, mert több magas beosztásban dolgozó ember is, aki foglalkozik az üggyel, a földesúr rokona. Később már a felesége is beleavatkozik az ügybe, de szerencsétlen módon elhalálozik. Ekkor Kohlhaas önbíráskodásba kezd. Fegyveres szolgákat toboroz maga köré, és megtámadja a földesúr várát, majd az összes települést is, amerre a földesúr menekül.

Egy ízben, mikor a helyzet már-már kezd kilátástalanná válni, Kohlhaas találkozik Lutherrel. (Igen, azzal a Lutherrel. ;)) Luther amnesztiát és szabad utat ígér neki Drezdába, ahol perét újratárgyaltathatja, ha feloszlatja innen-onnan összeverbuvált csapatát. Kohlhaas így is tesz, hiszen végső célja csupán annyi lenne, hogy peres ügyében igazságot szolgáltassanak neki. El is megy Drezdába, és meg is kezdődik a per. De néhány rosszakarója mindenképpen el akarja veszejteni, ezért beperlik őt a császárnál, mint a császári béke felborítóját.

Eredeti perét Kohlhaas ugyan megnyeri, és lovait gyakorlatilag eredeti állapotukban visszakapja, másik perét azonban elveszti, és halálbüntetést mérnek ki rá. De azért, hogy mégiscsak duplán álljon az igazság Kohlhaas pártjára, sikerül egy kis csavart vinni a történetbe. Az utolsó pillanatban ugyanis kalandos és agyafúrt módon még sikerül tönkretennie drezdai rosszakaróját, aki őt beperelte a császárnál.

Tényleg rövidke könyvvel állunk szemben (pl. A vörös szoba álmához képest mindenképp), mégis minden oldalon történik valami. Tényleg százezerrel pörögnek az események. Az olvasó egy percet sem unatkozik. Egyszerre érez együtt és ítéli el a főhőst, így érzelmileg is elég durva ez a könyv. Az igazságszolgáltatás témája engem is egészen mélyen érint; nagyon nem szeretem az igazságtalanságot. Pláne úgy, ha rokoni vagy ismerősi szálak miatt tussolnak el egy ügyet. Eleve nem is hagynám, hogy mondjuk olyan ügyvéd vagy bíró dolgozzon egy ügyön, amelyhez személyes kapcsolatok fűzik. (Ezért is tartom valamivel jobb módszernek az amerikai gyakorlatot, ahol esküdtszék dönt az ítéletről.)

Szerintem ez egy remekül megkomponált könyv, egyáltalán nem unalmas, és nagyon igazságos. Ez az oda-vissza játszma – Kohlhaas végül megnyeri a pert, de önbíráskodása miatt mégis bűnhődnie kell, ugyanakkor vissza tud vágni drezdai ellenfelének – azért jó, mert bár tudjuk, hogy Kohlhaas bűnös, felháborodását és talán pillanatnyi elmebaját abszolút jogosnak érezzük. És a könyv végi kis csavarral valahogy feloldódik bennünk a halálbüntetés miatt érzett feszültség.

Az egyetlen dolog, amit fel tudnék hozni a könyv ellen, hogy olyan barokkos körmondatok voltak benne, amilyennel ritkán találkozik az ember. Úgyhogy időnként nagyon figyelni kellett olvasás közben, hogy értelmezni tudjam a tagmondatok sokaságát. De ezt leszámítva nagyon tetszett.

„ – Miért akarod eladni a házad? – kiáltotta az asszony, miközben feldúltan fölállott. A lócsiszár szelíden mellére vonta s így felelt: - Mert olyan országban, édes Erzsim, ahol nem védik meg a jogaimat, én nem maradhatok.”

„Aki nekem egyszer megszegte a szavát, … azzal én többet szóba nem állok…”

Cao Hszüe-Csin: A vörös szoba álma

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.07.13./

Sikerült egy újabb távol-keleti, egész pontosan kínai regényen átrágnom magam. Ez hosszúságában is barátságosabb volt, mint az előzőek, és történetét tekintve is.

A vörös szoba álma egyetlen kötet, összesen 673 oldal. Ebbe nincs beleszámolva a tartalomjegyzék, és a magyarázatok jegyzéke, ami – hála a magasságosnak – nincs is. Nem azért, semmi bajom a magyarázatokkal, néha igen hasznosak, sőt, egyenesen érdekesek tudnak lenni. De olvastam én már olyan könyvet, amiben minden második mondathoz volt magyarázat… Egy idő után már nem érdekelt.

Ez a könyv egy vérbeli családregény. Ami azért izgalmas, mert én még sosem olvastam családregényt. Egy szerteágazó, sok tagból álló, ősi, magas rangú kínai családot mutat be. Annak is leginkább a hanyatlását.

A műfajából következően a könyvben rengeteg a szereplő, ami akkor is zavaró lenne, ha megjegyezhetőek lennének a neveik. De mikor minden harmadik embert Csiának vagy Csengnek hívnak, akkor az ember agya egy idő után ledobja az ékszíjat. Bár meg kell hagyni, azért a főbb szereplőket viszonylag könnyen meg lehetett jegyezni. Már csak azért is, mert jó kínai szokáshoz híven a legtöbb szereplőt valamilyen „fantázianévvel” illették, mint pl. Tavasz köszöntése, Kék Drágakő, Tarka Felhő, stb.

A könyv nagy része tehát olyan, mint egy brazil szappanopera. Bepillantást nyerhetünk az egyes családtagok titkos szerelmi életébe és gyanús ügyleteibe. Ugyanakkor megismerhetjük a kínai (családi) hagyományokat is. De van azért egy kerete is a könyvnek. Az isteni világban egykoron volt egy szellemkő, aki egyszer rátalált egy csodálatos virágra, és gondozásába vette. Mire a virág megfogadta, hogy a földi világban könnyeivel fogja háláját leróni a kőnek. Így születik bele a történetbe Pao-jü, a „csodagyerek”, akinek születésekor egy kő volt a szájában, illetve Kék Drágakő, a virág. A sok-sok mellékszál mellett az ő megismerkedésüket, furcsa és beteljesületlen szerelmüket is nyomon követhetjük. És bár az ő történetük a könyv megírásának apropója, mégis sokszor úgy éreztem, hogy inkább egy másik szereplő, Főnix asszony a könyv főszereplője. Ő az, aki leginkább igyekszik összetartani ezt a hatalmas családot, ő a központ, a házi tűzhely, minden titok tudója, minden rejtett szál mozgatója.

A könyv címéről csak annyit, hogy a vörös szoba a családi palota egyik vendégszobája, ahol Pao-jü egyszer különös álmot látott. Aminek szerintem az ég világon semmi jelentősége nem volt. Azóta is töröm a fejem, hogy miért lehetett az fontos, de nem jövök rá. Ha valaki meg tudja mondani nekem, azt megköszönöm. Egyszóval fogalmam sincs, miért ez lett a könyv címe.

Korábban ugye említettem két szempontot, hogy miért tetszett ez a könyv jobban az eddig olvasott távol-keleti regényeknél. Közben eszembe jutott még egy, koránt sem kevésbé fontos pont. Mert sokkal közelebb áll hozzánk. Úgy értem, a mai világhoz. Persze bizonyos értelemben össze sem lehet hasonlítani, de mégis, valahogy könnyebben emészthető, ismerősebb. E könyv szereplői hús-vér emberek, akik dolgozni járnak, szerelmesek, csalfák, ravaszak, gonoszak, elesettek, betegek lesznek, tanulnak. Hétköznapibbnak tűnnek. Persze lehet, hogy ez a könnyedség például a fordításnak is köszönhető. De a nyíltsága abban is megmutatkozik, hogy bár megvannak a babonák, a népi hiedelmek, mégis valahogy földhöz ragadtabb. Egy fokkal. (Azért ne essünk túlzásokba. J )

Összefoglalva, jó volt. Kellemes volt. A családregény mondjuk biztos nem lesz a kedvenc műfajom. Nekem valahogy jobban tetszik az, ha egy konkrét főhős életének eseményeit követhetem nyomon. Szerteágazó volt, csapongó volt, de egyáltalán nem volt rossz. Magamtól úgy nem ajánlanám senkinek, de ha valaki belevág, szerintem nem fog csalódni.

„Mert hát mit jelent gazdagnak és előkelőnek lenni? Ez a talmi cifra selyemlom, amit hordok, csak egy értéktelenebb lény üres, korhadt törzsét rejti. Ezek a dús lakomák, amelyekkel magamat nap mint nap táplálom, voltaképpen csak a romlott jellem mocskos pöcegödrét takargatják. Gazdag és előkelő, ez a két fogalom egyebet sem jelent, mint mocskot és mérget!”

„És sóhajtania kellett, ha arra gondolt, milyen felületesek az emberek, akik csak szórakozni mennek a színházba, de nem gondolnak arra, hogy magukba szálljanak, és a színpadon hallott igazságokat a saját életükre vonatkoztassák.”

„Nemcsak az embernek van lelke, hanem az egész természetnek is, és a természet olykor csodálatos jelenségekben juttatja kifejezésre az emberekkel való kapcsolatát.”

„Aki nem fél a kísértetekről, annak számára nincsenek kísértetek.”

William Beckford: Vathek kalifa története

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.06.02./

Ezt a könyvet A vörös szoba álma című másik listás könyvvel együtt rendeltem, és mikor megjött a csomag, választásom elsőként egyből erre esett, mert üdítően vékony kis könyvecske. Jegyzetekkel együtt csupán 157 oldal.

Gondoltam, jó lesz kicsit visszatérni a gyökerekhez. Már olyan értelemben, hogy ugye ezt az egész listás dolgot a legelső könyvvel, az 1001 éjszaka meséivel kezdtem, ami a régi arab világba repített, és a címe alapján ezt a könyvet is hasonlónak gondoltam. Aztán elolvastam a hátán a fülszöveget, és erősen gyanakodni kezdtem. És kb. a harmadánál tartottam, amikor Michael Fassbender egyik filmje, A kilencedik légió jutott eszembe. És az ominózus délután, amikor az említett filmet megnéztük együtt drága apukámmal, aki leginkább engem nézett hitetlenkedve, hogy én ilyen sz*rokat nézek. Esküszöm, a filmben az összes statisztát kinyírták. Úgy hulltak a fejek, mint romantikus filmben az őszi falevelek.

Főhősünk Vathek nagy hatalmú uralkodó, aki egy napon egy rejtélyes idegennel találkozik. Az idegen azzal kecsegteti a kalifát, hogy minden ember és démon urává teszi őt. Ennek fejében a kalifa, kedves édesanyja ráhatásával először is képes kiirtani a fél udvartartását. Majd el kell zarándokolnia a legfőbb gonosz démon föld alatti birodalmához, ezért vándorútra indul, ahova gyakorlatilag magával viszi az életben maradt másik fél udvarát, székhelyének kormányzását pedig anyjára bízza. A rejtélyes idegen azonban figyelmezteti Vatheket, hogy csak akkor áll az alku, ha útja során egy vendéglátó házba sem téved be. Ezt azonban Vathek megszegi. Útja során ugyanis vadállatok támadnak a karavánjára, és egy közelben lakó emír siet Vathek segítségére. Vathek pedig nála vendégeskedik, és elszereti az emír bájos és rendkívül becsvágyó lányát. A vendégszeretet megsértésével így végül is kiegyenlíti a számláját a démonfejedelem felé, így a könyv végén bebocsáttatást nyer a birodalomba, ahol ideig-óráig ő lehet az úr. Aztán pedig élete végéig bűnhődnie kell az elkövetett gonoszságai miatt.

Szóval mondhatnánk, hogy tanmese, de… A nyolcadik oldalnál már ott tartottam, hogy „óó, meghalt valaki?? tényleg?? lapozzunk…”. -.- Nem volt véres, nem volt brutális, nem volt undorító. Inkább megcsömörlött az ember a gonoszságtól, és idejekorán. Elég nagy koncentrátumban tartalmaz gonoszságot ez az aprócska könyv.

Ami duplán kiverte nálam a biztosítékot, az egyrészt az anya-fia kapcsolat. Vathekről egész hamar kiderül, hogy bírja ő a gonoszságot, de leginkább csak enni szeret. Az anyja volt az, aki egész végig a háttérből irányította az eseményeket. Én meg valahogy zsigerből rosszul vagyok az ilyen anyuci által befolyásolható mamlasz pasiktól. A másik pedig, amit nem tudtam feldolgozni, az az emír lányának jelleme. Mert elsőre olyan normálisnak tűnt a csaj, nem egy megalomán, hataloméhes picsának.

Amit még feltétlenül szeretnék megemlíteni, hogy vannak jegyzetek a könyv végén. Hiszen mégiscsak egy idegen kultúráról van szó, ezért elkél a segítség. De ezek a jegyzetek több kérdést vetettek fel, mint ahány dolgot megmagyaráztak. Néha meg tök hosszan írtak teljesen érdektelen és irreleváns dolgokról.

Összességében azt tudom mondani, hogy gőzöm sincs, miért került fel ez a mű az 1001-es listára. Sőt, azt se tudom, egyáltalán miért lett megírva. És hogy ez valaha is valakinek komoly sikereket hozhatott, az jól mutatja az emberiség mindenkori züllöttségét és kulturális igénytelenségét.

Idézeteket nem írtam ki, nem volt igazán említésre méltó.

Nyugati utazás újratöltve

Tudom, tudom, alig nyitottam újra, és máris egy félig-meddig off poszttal jövök. De úgy gondoltam, minél később osztom meg ezt, annál kevésbé lesz aktuális. (Már így sem nagyon mondható annak.) Szóval…

Örvendetes hírrel szolgálhatok. A Nyugati utazást újra kiadták. Éljen-éljen! Azt mondjuk éppen nem tudom, hogy milyen apropóból (talán a januári filmfeldolgozás miatt??), erről egyelőre még nem találtam semmit. De a tény már önmagában elég ahhoz, hogy bejegyzés szülessen belőle.

Én a projekt előtt még csak nem is tudtam ennek a könyvnek a létezéséről. És bevallom töredelmesen, az elolvasása után sem lett a kedvencem. Talán azért, mert ez a fajta meseszövés olyan távol áll az európai kultúrától. Nekem hiányzott a hét fejű sárkány, meg a vasorrú bába. De azért persze azt sem mondanám, hogy olyan nagyon rossz volt. Hosszúnak hosszú volt, ez tény. De rossz azért nem.

Amit annak idején én olvastam, az 1980-as kiadású volt, ami testvérek közt is azt jelenti, hogy közel negyven évvel ezelőtt adták ki utoljára. Nyilván nyelvi szempontból ez azért már nem volt akkora kihívás, de önmagában már a tény is megdöbbentő, hogy egy könyvet, amit szakemberek ajánlanak olvasásra (mazochistáknak és őrült könyvmolyoknak, egyre inkább ez az érzésem…, ja, meg perverzeknek…), negyven éve adtak ki utoljára. Százszor inkább ezzel kellett volna a kiadóknak foglalatoskodni, mint mondjuk a Szodoma 120 napjával. (Azóta se hevertem ki, lásd itt.)

Az új kiadásról a következőket kell tudni: puhakötéses, a borítója szerintem ízlésesen letisztult, a fordítást pedig az előző kiadásból emelték át. (Emlékeim szerint sem szorult javításra.) Ja, és a kiadó a Helikon, akinek ezért nagy-nagy taps és üdvrivalgás jár. (Legalábbis részemről mindenképp! J) Vegyétek, és okuljatok!

Magáról a könyvről egyébként itt, itt és itt írtam.

Ivanhoe /Rendhagyó nyitóbejegyzés/

Köszöntök mindenkit újra itt! :) Nos, az év és az újrakezdés első bejegyzése rendhagyó lesz. Arra gondoltam ugyanis, hogy időrendi sorrendben töltöm fel elsőként azokat az olvasásokat, amelyek a „szünet” alatt történtek. Ebből következően ennek a bejegyzésnek most az Ivanhoe első kötetéről kellene szólnia. A baj csak az, hogy a 2016-os évben több különböző gépen is dolgoztam, és sajnos az említett bejegyzés elkallódott. (Ettől még, bármennyire is szeretem a szóban forgó könyvet, nem fogom újra elolvasni. A miértet lásd lentebb.) Viszont a második fejezetről szóló nyúlfarknyi gondolatomat és az összefoglalót nem szeretném parlagon hagyni. Ezért tehát most következzen az Ivanhoe második kötetéről szóló rész és az Ivanhoe összefoglalója egyben. (Higgyétek el, rettenetesen bosszant a dolog, mert a.) határozottan emlékszem, hogy írtam az első kötetről; b.) ez a titkos félelmem, hogy egyszer eltűnnek az írásaim.) Előre is, és utólag is, és mindenhogyan elnézést a keszekuszaságért, de nem volt szívem kihagyni.

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.06.02. - Összefoglaló/

Ivanhoe második kötet

A blog megszüntetése után fejeztem be az Ivanhoe első kötetét, és most próbáltam megkeresni, de nem találom, pedig határozottan emlékszem rá, hogy írtam róla. Vagy csak akartam? Szerintem írtam, de nem tudom, hol van.

Mindegy is, most jöjjön a második kötet. Mert attól, hogy nincs blog, a projekt még fut tovább. Szóval ott vesszük fel a történet fonalát, hogy éppen ostromolják a várkastélyt, ahová főhőseink nagy részét, bezárták. Az ostrom természetesen sikeres, mindenki kiszabadul, azonban Izsák zsidó lányát elrabolja Brian de Bois-Guilbert. Athelstane pedig életét veszti a romok közt. A továbbiakban az események e két elem köré csoportosulnak. Illetve szépen lassan kiderül, hogy ki kicsoda, fellebbennek a fátylak a titkokról.

Igazándiból nem szeretnék a cselekményről részletesen írni. mert nem akarom lelőni a „poénokat” (amik amúgy abszolút kitalálhatók, de azért murisak). A véleményem pedig az első kötet óta mit sem változott (határozottan emlékszem, hogy írtam róla!!), rendkívül könnyed, szórakoztató, kellemesen izgalmas. A második kötet pedig még rátesz egy lapáttal, mert ebben már felpörögnek az események. És persze a lényeg, hogy a végén minden jóra fordul, és mindenki boldogan él, míg meg nem hal. A többiről majd az összefoglalóban.

„Mert aki jót tesz, noha minden lehetősége megvan arra, hogy rosszat cselekedjk, kettős dicséretet érdemel: egyrészt a jóért, amit tesz, másrészt minden rosszért, amitől tartózkodik.”

„Én azt mondom, az a legjobb börtön, amelyet a sírásó épít: erős és biztos.”

Összefoglaló

Újabb újraolvasás, amit alig vártam. Mikor először olvastam ezt a könyvet (viszonylag későn), nagyon-nagyon-nagyon tetszett. Szóval vártam. De másodjára nagyon küzdenem kellett vele. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy másodjára nem volt jó. Csak bizonyos fajta varázsát elvesztette.

Mégpedig az újdonság varázsát. Ugyanis sok rejtéllyel operál ez az egyébként történelmi kalandregény. Ami elsőre nagyon üdítően hat. (Még akkor is, ha nem kell 140-es IQ a rejtélyek megfejtéséhez.) De másodjára ezeknek nyilvánvalóan semmi hatásuk nincs.

Szóval, ha ez egy első olvasás lett volna, arra a kérdésre, hogy miért tetszett ez a könyv, az első válaszom az lett volna, hogy azért, mert olyan kellemesen rejtélyes. A második pedig egyértelműen a hangulat és az atmoszféra. Scott lenyűgözően ábrázolja a történelmi környezetet. És hihetően. Mert ugye tudjuk – ez a fixa ideám -, hogy nem lehetünk biztosak a történelemben. Pláne az ilyen koraiban.

Igazából ezt az aspektusát szeretném kiemelni a könyvnek. Vannak olyan „történelmi tények”, amit annyira jól megragadott. Nézzük most meg ezeket pontokba szedve:

o   Lovagkor. A lovagok harcolnak, imádkoznak, és tisztelik a nőket. Olyan lovagiasak. J Jó érzés olvasni egy ilyen eszményi dologról.

o   Szászok és normannok közti ellentét. Anglia „őslakóinak” a normann hódítás idején már a szászok számítottak. Ugyan nem volt olyan durva a helyzet, mint Amerikában a gyarmatosítás ideén, azért sosem lehet könnyű hirtelen szolgává válni az embernek a saját házában, ahol eddig úr volt.

o   Zsidóság megítélése. A zsidók pénzéhes disznók. Sajnos eléggé erősíti ez a könyv a sztereotípiát.

o   Templomos rend. Az ő sztereotípiájukat is erősíti. Iszákos-kardos papok, akik a nőket sem vetik meg.

Ez lett volna az a négy fő pont, amit szerettem volna kiemelni. Amit pedig még feltétlenül szeretnék megemlíteni, hogy bár az atmoszféra kiemelkedően jóra sikerült, és egyértelműen elviszi a hátán a sztorit, a karakterek viszont fekete-fehérek lettek. Aki némi színt visz bele, az véleményem szerint Izsák zsidó, akinek a pénzimádata néha meginog, amikor a lányáról van szó.

Összességében ez a könyv mai szemmel nézve nem egy bestseller, de nagyon kellemes. Aki egy jó kis limonádé történelmi kalandregényre vágyik, annak bátran ajánlom.