William Beckford: Vathek kalifa története

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.06.02./

Ezt a könyvet A vörös szoba álma című másik listás könyvvel együtt rendeltem, és mikor megjött a csomag, választásom elsőként egyből erre esett, mert üdítően vékony kis könyvecske. Jegyzetekkel együtt csupán 157 oldal.

Gondoltam, jó lesz kicsit visszatérni a gyökerekhez. Már olyan értelemben, hogy ugye ezt az egész listás dolgot a legelső könyvvel, az 1001 éjszaka meséivel kezdtem, ami a régi arab világba repített, és a címe alapján ezt a könyvet is hasonlónak gondoltam. Aztán elolvastam a hátán a fülszöveget, és erősen gyanakodni kezdtem. És kb. a harmadánál tartottam, amikor Michael Fassbender egyik filmje, A kilencedik légió jutott eszembe. És az ominózus délután, amikor az említett filmet megnéztük együtt drága apukámmal, aki leginkább engem nézett hitetlenkedve, hogy én ilyen sz*rokat nézek. Esküszöm, a filmben az összes statisztát kinyírták. Úgy hulltak a fejek, mint romantikus filmben az őszi falevelek.

Főhősünk Vathek nagy hatalmú uralkodó, aki egy napon egy rejtélyes idegennel találkozik. Az idegen azzal kecsegteti a kalifát, hogy minden ember és démon urává teszi őt. Ennek fejében a kalifa, kedves édesanyja ráhatásával először is képes kiirtani a fél udvartartását. Majd el kell zarándokolnia a legfőbb gonosz démon föld alatti birodalmához, ezért vándorútra indul, ahova gyakorlatilag magával viszi az életben maradt másik fél udvarát, székhelyének kormányzását pedig anyjára bízza. A rejtélyes idegen azonban figyelmezteti Vatheket, hogy csak akkor áll az alku, ha útja során egy vendéglátó házba sem téved be. Ezt azonban Vathek megszegi. Útja során ugyanis vadállatok támadnak a karavánjára, és egy közelben lakó emír siet Vathek segítségére. Vathek pedig nála vendégeskedik, és elszereti az emír bájos és rendkívül becsvágyó lányát. A vendégszeretet megsértésével így végül is kiegyenlíti a számláját a démonfejedelem felé, így a könyv végén bebocsáttatást nyer a birodalomba, ahol ideig-óráig ő lehet az úr. Aztán pedig élete végéig bűnhődnie kell az elkövetett gonoszságai miatt.

Szóval mondhatnánk, hogy tanmese, de… A nyolcadik oldalnál már ott tartottam, hogy „óó, meghalt valaki?? tényleg?? lapozzunk…”. -.- Nem volt véres, nem volt brutális, nem volt undorító. Inkább megcsömörlött az ember a gonoszságtól, és idejekorán. Elég nagy koncentrátumban tartalmaz gonoszságot ez az aprócska könyv.

Ami duplán kiverte nálam a biztosítékot, az egyrészt az anya-fia kapcsolat. Vathekről egész hamar kiderül, hogy bírja ő a gonoszságot, de leginkább csak enni szeret. Az anyja volt az, aki egész végig a háttérből irányította az eseményeket. Én meg valahogy zsigerből rosszul vagyok az ilyen anyuci által befolyásolható mamlasz pasiktól. A másik pedig, amit nem tudtam feldolgozni, az az emír lányának jelleme. Mert elsőre olyan normálisnak tűnt a csaj, nem egy megalomán, hataloméhes picsának.

Amit még feltétlenül szeretnék megemlíteni, hogy vannak jegyzetek a könyv végén. Hiszen mégiscsak egy idegen kultúráról van szó, ezért elkél a segítség. De ezek a jegyzetek több kérdést vetettek fel, mint ahány dolgot megmagyaráztak. Néha meg tök hosszan írtak teljesen érdektelen és irreleváns dolgokról.

Összességében azt tudom mondani, hogy gőzöm sincs, miért került fel ez a mű az 1001-es listára. Sőt, azt se tudom, egyáltalán miért lett megírva. És hogy ez valaha is valakinek komoly sikereket hozhatott, az jól mutatja az emberiség mindenkori züllöttségét és kulturális igénytelenségét.

Idézeteket nem írtam ki, nem volt igazán említésre méltó.