Zero Waste kézikönyv a XIX. századból | Henry Thoreau: Walden

Utolsó kiadás: 2015. Fekete Sas Kiadó

Henry Thoreau Waldenjétől eleinte kivert a víz. Tudjátok, hogy nem bírom az ilyen semmitmondó címeket. De aztán olyan szépeket olvastam róla – rousseaui gondolatok, természetközeliség, kivonulás a társadalomból –, hogy rögvest neki akartam esni, amint megkaparintottam. Tényleg nagyon izgatott voltam, és az első néhány tíz oldal annyira levett a lábamról, hogy azt éreztem, rögtön az év elején megtaláltam az év könyvét. De aztán más vizekre eveztünk.

A könyv nem szól se többről, se kevesebbről, mint Thoreau azon két évéről, amikor magányosan élt a Walden-tónál egy saját maga által összeeszkábált kunyhóban. A könyv (tanulmány? emlékirat?) elején és végén leírja, miért döntött így, de nagyrészt főleg a mindennapjait részletezi. Hogy mivel foglalatoskodott, milyen állatokat és növényeket látott, hogy változott a tó vízszintje, ilyesmiket. Ami, valljuk be, távolról sem hasonlít még egy lassan csordogáló családregény izgalmaira sem.

A történet szempontjából én még így is a szerencsésebbek közé sorolhatom magam, mivel magam is egy tó közelében nőttem fel. Így számomra érdekes volt például olyasmiket olvasni, hogy az egyes években mikor fagyott be a tó, mi a rianás, hogyan változott meg az állatok élete a tó körül. Bennem ezek a dolgok melegséget ébresztettek, mert a gyerekkoromra emlékeztettek. De összességében sajnos még így is túl száraznak találtam ezt a rövidke könyvet.

További, a tótól független, de számomra érdekes adalék volt még, hogy sokat beszélt az indiánokról, több érdekes szokásukat is megemlítette. Párhuzamot vont az indiánok és a saját élete közt. Ez pedig át is vezet minket a könyv egyik érdemi témájára, a funkcionalitásra. Thoreau ki akarja vonni magát a társadalom gazdasági kötöttségei alól. Úgy gondolja, a pénz hajhászása megöli a lelket, ezért a minimumra szorítkozik, és a funkcionalitást tekinti értéknek. Ha valaminek nincs haszna, annak nincs is értéke, és csak felesleges stresszt okoz. Erre példaként az öltözködést illetve a lakhatást hozza.

A másik fő téma pedig a lelassulás, az élet igazi értelmének keresése, ami Thoreau szerint egyértelműen nem a végtelen munkavégzés, valamint a pénz és egyéb anyagi javak felhalmozása. Illetve a munkát nagyon is fontosnak tartja, de nem a pénzszerzés szempontjából, hanem hogy általa értelmet adjunk az életünknek.

Ezen kívül még olyan fontos témákra is kitér néhány gondolat erejéig, mint az oktatás – tapasztalati oktatás szükséges – vagy a jótékonykodás – teljesen rosszul jótékonykodunk, ugyanis nem azt adjuk, amire a rászorulóknak tényleg szükségük van.

Összességében nagyon sok érdekes dolog volt ebben a könyvben, és Thoreau több gondolatával is (lásd fentebb J) mélyen egyet tudtam érteni. Valamint érdekes volt az alakulóban lévő Amerika életéről olvasni, volt itt ugyanis szó többször is például a vasútépítésről és -közlekedésről is, és hogy ez hogyan befolyásolta Concord városka életét. Ugyanakkor sok leíró része nagyon száraz volt. Valamint Thoreau stílusa… hogy is mondjam, nem csodálkozom, hogy nem lett belőle sikeres újságíró. De mivel pusztán 250 oldalról van szó, senki sem hal bele, ha átrágja magát rajta, mert sok mindent találhatunk benne, amiről manapság is érdemes elmélkedni.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire.

Az indiánok szokásaival kapcsolatban Thoreau feljegyzi, hogy a távolságot írásban wigwamokkal jelölték, annyi wigwamot rajzoltak, ahányszor tábort kellett ütniük.

Megismerkedünk egy széllel, a számummal, mellyel Észak-Afrika és az Arab-félsziget sivatagaiban lehet találkozni, forró, száraz és homokviharokat támaszt.

Leír egy bizonyos kén-zápor nevű jelenséget, amikor egy bizonyos növény sárga virágpora mindent beterít. Ez csak azért érdekes számomra, mert már vagy két éve nálunk is ez történik későtavasszal, koranyáron.

„Az öregség korántsem olyan jó tanítómester, mint az ifjúság, mert kevesebbet tanult, mint amennyit felejtett.”

„Senkit sem becsültem még életemben kevesebbre azért, mert foltozott ruhában jár, mégis meg vagyok róla győződve, hogy az emberek általában nagyobb gondot fordítanak arra, hogy divatos, vagy legalábbis makulátlan, új ruhában járjanak, mint arra, hogy tiszta legyen a lelkiismeretük.”

„Életünk egy bizonyos korszakában a táj minden pontját úgy nézzük, mint fölépítendő házunk helyét.”

„Az emberek néha úgy tüntetik fel, mintha a klasszikusok tanulmányozása csak arra volna jó, hogy megnyissa az utat modernebb, gyakorlatibb tanulmányok számára; de az élményre vágyó örök diák mindig a klasszikusokat fogja tanulmányozni, bármilyen nyelven legyenek is írva, s bármely korból származzanak is.  Mert mit tartalmaznak a klasszikusok? Az emberiség legnemesebb gondolatait őrzik meg számunkra.”

„Jól olvasni, azaz megfelelő könyveket olvasni megfelelő hangulatban, ez nemesítő elfoglaltság, és jobban próbára teszi az olvasót, mint sok minden, amit a nap divatja megkövetel.”

„Az írott szó a legdrágább ereklye.”

„És csak ha eltévedünk, más szóval kifejezve, ha elveszítettük a világot, akkor találjuk meg lassan önmagunkat, akkor ébredünk rá, hogy hol vagyunk, és hányféle bonyolult kapcsolat fűz a világmindenséghez.”

„Mindamellett van valami tisztátalan a húsevésben, ezt a legvilágosabban a házimunkán láttam, azon, hogy milyen hatalmas erőfeszítésbe kerül mindennap tisztán, rendesen mutatkozni, és a házat is tisztán tartani, kellemetlen szagok és látványok nélkül.”

„Ha a napot s az éjt örömmel köszöntöd, ha az élet úgy illatozik, mint a virág vagy a jó szagú füvek, ha rugalmasabb, csillagosabb, halhatatlanabb – ez a jutalmad! Az egész természet szerencsekívánság, és minden okod megvan rá, hogy áldottnak mondd magad.”

„Egyetlen csendes eső elegendő, hogy a fű sok árnyalattal zöldebbé váljék. Így hatnak reménységeinkre is a belénk áradó szebb gondolatok. Boldogok lehetnénk, ha mindig a jelenben élnénk, s kihasználnánk minden véletlen jót, amiben részünk van – mint a fű, mely a reá hulló harmatcsepp hatását is megmutatja – és nem fecsérelnénk időnket arra, hogy az elszalasztott alkalmakért vezekeljünk, amit kötelességteljesítésnek szoktunk nevezni.”

„Légy Kolumbusa a benned rejtőző új világoknak, kontinenseknek, fedezz föl új csatornákat – nem a kereskedelem, hanem a gondolkodás számára. Mindenki olyan birodalom ura, amelhez képest a cár földi országa kiskirályság, hangyaboly.”

Gyerekszáj ellen nincs orvosság | Mark Twain: Huckleberry Finn

Nagyon meglepődtem, amikor molyon bejelöltem ezt a könyvet, mint aktuális olvasmányomat, ugyanis akkor szembesültem vele, hogy ez egy sorozat része. Nem értettem, hogy lehettek a nagy könyv szerkesztői akkora idióták, már bocsánat, hogy egy sorozat második részét ajánlják, de az elsőt nem, a Tom Sawyer kalandjai ugyanis nem szerepel a nagy könyvben. (Egyébként ha már itt tartunk, más Twain könyv sem.) Ennek ellenére, mivel kétségtelenül a projekt része, úgy gondoltam, teszek vele egy próbát, maximum azt írom meg, hogy a szerkesztők idióták. Nos, elöljáróban annyit, hogy nem erről fog szólni a bejegyzés. J

Elég hamar kiderült, hogy a könyv abszolút érthető a Tom Sawyer kalandjai nélkül is. Persze van az elején néhány visszautalás egy-egy szereplőre, de nem zavaró a dolog, és mikor beindulnak az események, akkor meg már semmi jelentősége nincs. Azok a bizonyos események pedig elég hamar beindulnak.

A történetet maga a címszereplő, Huckleberry Finn meséli el nekünk, az ő kalandjait követhetjük nyomon, ahogy megszökik a borzasztó apjától, és lefelé folyózik a Missisippin. Vele tart egy szökött rabszolga is, Jim. Ők ketten különféle veszélyes és izgalmas kalandokba keverednek dél felé tartó útjuk során.

Szögezzük le, az ember azért nem rágja tövig a körmét izgalmában ezeket a kalandokat követve. Ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy mégis csak egy gyerek az, aki egyedül hajókázik napokon át, úgy mindjárt más a dolog. A gyerekeket manapság automatikusan az ártatlansággal és a gyámoltalansággal azonosítjuk, pedig azért ez a példa is azt mutatja, hogy attól, mert nincs nagy élettapasztalatuk, még van sütnivalójuk. Tapasztalatuk meg csak úgy lesz, ha szereznek, méghozzá a saját bőrüket kockáztatva. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy most aztán minden gyereket el kell küldeni egy pár hetes túlélőtáborba. De korántsem kell őket úgy körbeugrálni, mint manapság szokás, mert valószínűleg feltalálnák magukat.

Sőt, amire ebben a bejegyzésben igazán ki akarom hegyezni a dolgokat, az éppen az, hogy a tapasztalatlansággal szemben a gyerekeknek megvan az az előnyük, hogy friss szemmel látnak mindent, és érdekes lehet a nézőpontjuk. Mint ahogy Huckké is az volt. Mert ahogy csordogáltak le Jimmel a folyón, és intézték az ügyes-bajos dolgaikat, azért elmélkedésre is jutott idő. És olyan fontos témákról elmélkedett Huck, mint a bűn, a rabszolgaság vagy a vallásosság. Mindezen témák mellett számomra nagyon érdekes volt még a korabeli Amerikáról, a városokról, a gőzhajózásról és a folyómenti életről olvasni.

A történet többé-kevésbé kielégítően zárul. Azért fogalmaztam így, mert a happy end ebben az esetben határozottan nem garantálja azt, hogy Huck valóban boldogan fog élni, míg meg nem hal. Pedig megérdemelné, mert azt hiszem, ő valójában egy nagyon jó gyerek. Nem azt mondom, hogy ez volt az év olvasmánya számomra, de mindenképp felkeltette a kíváncsiságom. Főleg arra nézve, vajon hogyan alakulhatott Huck további sorsa.

A könyv a százas poszteren is szerepel. (Ha fogalmad sincs, miről van szó, kattints ide.)

Elképzelésem sem volt, milyen képet kaphatott, és először kissé csalódott voltam a kerítés láttán. De jobban belegondolva teljesen világos a dolog. Itt két különböző státuszú ember szökését kellett valahogy egy szimbólumba tömöríteni. A kerítés, mint a szabadság korlátozásának jelképe jelen esetben megállja a helyét.

Említésre került a Don Quijote és a Monte Cristo grófja.

 

„…most is gazdag vagyok; én az enyém vagyok, és nyócszáz dollárt érek.”

„…ha az ember nem kezd a helyes úton járni már kicsi korában, ha akkor nincs, aki megmutassa neki, magától nem megy semmire; ha egyszer mcsószik, nincs, ami visszahúzza, s aztán már nem is talál helyes útra.”

Unalmas az átlagos? | Nathaniel Hawthorne: A hétormú ház

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt találjátok.

Nathaniel Hawthorne-nak volt még egy könyve a listán A skarlát betűn kívül, ez pedig a ma terítéken lévő A hétormú ház.

A címet ez esetben nagyon találónak érzem. Nem pusztán kijelöli ugyanis a könyv fő helyszínét, de a szóban forgó ház gyakorlatilag szinte főszereplőként kezelhető.

Hawthorne-nak van egy nagyon markáns stílusa, ami egyértelműen felfedezhető és elkülöníthető mindenki másétól. Legfőbb védjegye véleményem szerint, hogy gyönyörű leírásokat tud alkotni. És amikor azt mondom, hogy gyönyörű, azt úgy is értem, hogy valóban csodálatos! Olyan, mint egy fotóművész, a legjobbkor tudja elkapni az adott pillanatot, és kétségkívül fenomenális és nagyon találó hasonlatokat tud alkotni. Kettőt ki is emelnék, amelyek nagyon megfogtak ebben a könyvben: az életet egy vonatúthoz hasonlítja, a házat pedig egy hangszerhez.

Míg A skarlát betű esetén, úgy érzem, el tudtam tekinteni a sok-sok negatívumtól, talán főleg azért is, mert nagyon akartam szeretni azt a történetet, itt már erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy a szép leírásokért érdemes-e az embernek átrágni magát ezen a könyvön. És bár többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és magamat is meglepve nagyon pörgettem a lapokat, összességében mégis azt kell mondanom, ez egy felejthető mű.

Ebben a könyvben sem történik effektíve sok minden, ezért a cselekményről egyáltalán nem akarok írni. Pusztán abban a vonatkozásban, hogy miért rémített meg, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ez egy felejthető mű. Úgy érzem ugyanis, hogy egyfajta elvárás lett a szokatlanság, a felháborító dolgok, a polgárpukkasztás a könyvekben. A hétköznapi sztorik pedig untatnak?

Itt igazából egy családi drámáról van szó, bármennyire is szeretné elhitetni velünk az író rögtön az első oldalakon, hogy ez egy romantikus történet lesz. De semmi különös nem történik. Persze sok mindent megpróbál eltitkolni Hawthorne, de szerintem a legtöbb dolog elsőre is tök egyértelmű. Lehetne tehát családregénynek titulálni a könyvet, de ahhoz szerintem indokolatlanul rövid, nincs igazán időnk elmélyedni az eseményekben.

Viszont tényleg magamat is megleptem, milyen gyorsan sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Ennek pusztán az volt az oka, hogy minden kételynél vártam valami nagy durranást. Hogy talán majd ez vagy az fog kiderülni, és onnantól kezdve majd milyen izgalmas lesz a végkifejlet. Most le fogok lőni egy poént: volt egy pillanat, amikor arra számítottam, hogy a románc, amelyet Hawthorne a könyv elején emleget, két testvér közt fog szövődni, de persze nem ez történt. Az égvilágon semmi, de semmi izgalmas nem történt ebben a könyvben. Egyszerűen csak egyesek rosszkor voltak rossz helyen, és pechjük volt, mások pedig épp fordítva, a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodtak, és szerencséjük volt. És ennyi. Bár végig nagyon sejtelmes atmoszférája volt a könyvnek, az egyetlen, ami kiderült, hogy itt szó sincs semmiféle nagy titokról.

Amikor befejeztem az olvasást, megrémültem. A modern könyvek tényleg annyira „sznobbá” tettek volna, hogy egy egyszerű történet már nem is tud nyújtani semmit? Feltétlenül szükség van más világokra vagy épp a világűrre, ismeretlen lényekre és megbotránkoztató helyzetekre?

Végül arra jutottam, alapvetően nincs baj az egyszerű sztorikkal. Jelen esetben, azt hiszem, sokkal inkább az írás módja az, amely nem volt túlságosan célravezető. Hawthorne az egész sztorit alárendelte azoknak a gyönyörű képeknek, amelyeket alkotott. Sajnos azonban a történet maga A skarlát betűvel ellentétben itt nem volt elég a szórakoztatáshoz. Legalábbis abban a formában, ahogy az író tálalta, biztosan nem. Most először éreztem igazán azt egy könyv esetében, hogy jót tett volna neki, ha alaposabban át lett volna gondolva és tudatosan meg lett volna szerkesztve. Lehetett volna benne több kétely és talán néhány ártatlan utalás, amit akár kétféleképpen is lehetett volna értelmezni. Akkor valószínűleg nem lett volna akkora csalódás, mikor az ember a végén rájön, hogy valójában az ég világon semmi nem derült ki a könyv végére, mert már mindent majdnem teljes bizonysággal tudni lehetett az elején is.

Összességében tehát én azt mondanám, hogy aki Hawthorne munkásságával akar ismerkedni, az kezdje A skarlát betűvel, és ha az igazán tetszett neki, csak akkor vágjon bele ebbe a könyvbe. Ezen kívül talán ajánlhatnám még azoknak, akik ebben a rohanó világban nyugalomra, lelassulásra vágynak. Ez a könyv meg fogja mutatni, mennyire túl van pörögve az agy. Minden más esetben szerintem időpocsékolás.

Utalás történik a Rasselasra.

Találkoztam egy roppant érdekes szóval, a guttaperkával (/guttapercha), ami egy gumiszerű anyag, melyet a hasonló nevű fából nyernek.

Utalás történik egy bizonyos Fatörzs Király meséjére. Ha bárki tudja, hogy miről van itt szó, ne habozzon jelentkezni, mert nagyon érdekel!

 

„Az élet márvány és sár.”

„…a szárnyas remény is ólommá változik bizonytalan kimenetelű vállalkozás előestéjén, mely pedig döntő fontosságú.”

„Szerintem az életben az a legfurcsább, hogy minden kialakult forma képlékenynek mutatkozik, mihelyt kezünkbe kerül.”

„Milyen gyógyító erő van abban, hogy el kell végeznünk valamit.”

„A világ az elégedetlen embereknek köszönheti előrehaladását.”

„Mi ad akkora súlyt a gonoszságnak, hogy egy hüvelykujjnyi belőle maga felé billenti a mérleget, akármi is tornyosul a másik serpenyőben!”

Kirándulásaim Kukutyinba | J. D. Salinger: Zabhegyező

Kicsit előrébb hoztam J. D. Salinger könyvét, ugyanis idén január 1-jén volt az író századik születésnapja, és ennek apropóján találtam egy kihívást a molyon. Egy művet kellett elolvasni az írótól, és hát mi más is lehetett volna ez, mint a listán is rajta lévő Zabhegyező.

A Zabhegyező már-már kultikus magasságokba emelkedett az évek folyamán. Én is megkaptam anno a szüleimtől, feltehetően azért, hogy rossz napjaimon majd társa találok a főhős személyében. De bevallom őszintén, csak most, a 28. évem felé közeledve sikerült rábírnom magam az elolvasására. Mert én egy makacs ember vagyok. És a makacsságom arra is kiterjed, hogy ha épp rossz napom van, akkor köszönöm szépen, de hagyjanak már meg engem a rossz hangulatomban. Nincs nekem szükségem senkire olyankor, se olyanra, akinek hasonlóan rossz hangulata van, de olyanra se, akinek jó. Ha meg jó hangulatom van, akkor meg pláne nincs szükségem olyanra, akinek rossz van. És hát Holden Caulfield nem épp egy szívderítő társaság.

A történetről dióhéjban: főszereplőnk, a már említett Holden néhány napját követhetjük figyelemmel azután, hogy megtudta, kicsapták az épp aktuális középiskolájából. Azért írom, hogy aktuális, mert nem ez az első iskola, amit elfogyasztott. Nyilvánvalóan nem akarja idő előtt a szülei tudomására hozni, hogy újfent kirúgták, ezért nem tájékoztatja őket, de nem nagyon van maradása a kollégiumban sem, ezért mégis visszamegy New Yorkba, ahol egyébként a családja él. Ott aztán különböző érdektelennél érdektelenebb események történnek vele. Ismerősökkel és ismeretlenekkel találkozgat, a húgával beszélget, tök részegen kacsák után nyomoz, meg jó sokat bagózik. Vége.

Komolyan. Itt, kérem szépen, nem váltjuk meg a világot, nem mentünk meg senkit, nem esünk szerelembe, semmi jelentőségteljes dolgot nem teszünk. Csak éljük a mindennapjainkat. Pontosabban egy tini srác mindennapjait. És ez, már az, hogy egy tini srác a főszereplő, némileg megnehezítette azt, hogy igazán bele tudjam élni magam az eseményekbe. Már csak a nemi különbözőségek miatt is. De ettől függetlenül a könyv olyan érzelmi hullámvasútra ültetett fel, ami számomra elképesztő volt.

Kezdjük ott, hogy rendelkeztem némi hallomásból szerzett előismerettel a könyvről. Hogy előszeretettel ajánlják tizenéveseknek olvasásra, mert hogy az egy nehéz időszak, és Holden élményeit olvasva talán minden tinédzser úgy érezheti, hogy nincs egyedül a problémáival, bla, bla, bla… Na most én abból a szempontból a mai napig megmaradtam tinédzsernek, hogy folyton lázadok bizonyos konvenciók ellen. Így tömör undorral indultam neki ennek a könyvnek. Mert hát honnan is tudhatnák már a felnőttek, hogy mi a jó a tinédzsereknek. (Persze ez közel harminc évesen kissé még saját magam számára is nevetségesen hangzik, de hát igyekszem megértő lenni magammal szemben. J)

Tehát egyrészt úgy kezdtem el olvasni a könyvet, hogy már előre eldöntöttem, hogy nem fog nekem tetszeni. Másrészt viszont, mivel annyit hallottam már róla, hogy pedig ez hú de hasznos, így elkezdtem keresni azokat a dolgokat a könyvben, amelyek alátámaszthatják azt a kijelentést, hogy ez minden idők tinijeinek a bibliája. Szóval próbáltam valahogy elemezgetni minden egyes szereplőt, eseményt és mindent, minden egyes szót. De az egészből a végére csak egy nagy katyvasz jött ki.

Holden elsőre nem tűnt szimpatikus figurának. Eleve a beszédmódja sem tetszett, úgy füstölt, mint egy gyárkémény, olyan igazi, gusztustalan kis hülyegyereknek tűnt. Úgyhogy azzal nyugtatgattam magam a könyv elején, hogy mindjárt vége. (Csupán kétszáz oldalról van szó, legalábbis a régi fordításban, az újról nem tudok nyilatkozni.) Aztán ezeken a teljesen jelentéktelen, hétköznapi eseményeken keresztül kezdtek olyan tulajdonságai is megvillanni, amelyek a gusztustalan hülyegyerek sztereotípiáján jócskán kívül állnak.

Például egészen érdekesen gondolkodott a lányokról és a szexről. Volt egy rész, ahol konkrétan arról beszélt, hogy a fiúk mindig pont addigra gerjednek be, mire a lányok meggondolják magukat, és hogy ő ilyenkor mindig leállítja magát. Ezért is lehet az, hogy ő még szűz.

Aztán meg az egyik bárban felkért pár idősebb nőt táncolni. Ez volt az a momentum, amikor arra gondoltam, hogy fenébe a korkülönbséggel (pedig határozottan nem eseteim a tőlem fiatalabbak), nekem kell ez a pasi. Mert imádom a táncoló pasikat. És imádom, mikor egy pasinak van vér a pucájában, odamegy egy csajhoz, és felkéri, és tényleg táncolni akar vele, nem pedig a parketten tapizni.

Szóval egy darabig egészen elképesztő információkat tudtam meg róla, amelyektől kezdett szimpatikussá válni. Sőt, néha már annyira túlzásba vitte a dolgot, hogy az volt az érzésem, még nekem is kamuzik, nem csak a többi szereplőnek. De azért persze megvoltak a maga kis hülyeségei is, a bagózás, a káromkodás, a piálás. Ugyanakkor tény, hogy történt vele néhány nagyon szar dolog is. Például meghalt az egyik testvére. És, bár a szülei nem szerepeltek túl sokat, és nem is emlegette őket túl sokszor, mégis, abból a kevésből is az volt az érzésem, hogy nem lehettek a helyzet magaslatán. Ugyanakkor…

A végtelenségig tudnám folytatni a dolgok egymással való szembeállítását, mert Holden Caulfield maga a megtestesült ellentét. Vannak benne elképesztően jó dolgok, és vannak benne olyanok is, nem is kevés, amelyek igencsak okot adnak a kritikára. De a könyv végére arra jöttem rá, hogy ő is csak egy ember. Mert hát végeredményben mind így épülünk fel. Vannak jó és rossz tulajdonságaink is vegyesen. És bizony mind csinálunk hülyeségeket is, és vannak rossz, sőt, igazán pocsék napjaink is.

Holden ráadásul pont a legrosszabb korszakában van épp. Már nem gyerek. Már felelősséget kellene vállalnia az életéért. De még nem is felnőtt. Kinevetik és lekicsinylik a problémáit, feltehetően nyűgnek tartják a szülei, csak egy lusta idióta, akit mindenhonnan kicsapnak. Sehová sem tartozik. Csoda, hogy két véglett között brutális gyorsasággal ingadozik a hangulata? És hogy mindenkit utál?

Szóval a könyv végére határozottan elmúlt az undorom. De azt azért szintén határozottan tudom állítani, hogy nem kedveltem meg a könyvet. A hangulatom inkább a „minek-adták-ki-ezt-a-sz*rt?” és az „oké-értem” között ingadozott, viszont körülbelül olyan hirtelenséggel, mint főszereplőnk kedve. Arra pedig, hogy milyen lett volna 15-16-17 évesen elolvasni, nagyon kíváncsi lennék, de ugye ez már veszett fejsze nyele.

Mivel így is meglehetősen hosszúra nyúlt a fejtegetésem, a könyv címéről tervezek egy külön posztot írni.

Említésre kerül a Twist Olivér, A nagy Gatsby és a Búcsú a fegyverektől.

A Zabhegyező is rajta van a 100-as poszteren (ha nem tudod, miről van szó, itt megnézheted), úgyhogy ígéretemhez híven idebiggyesztek egy képet róla. Kaparás közben fennhangon kérdeztem, vajon kacsa lesz-e alatta. És tádám:

„Azt hiszem, ha az ember nem szereti a lányt, akkor jobb, ha egyáltalán nem vacakol vele, viszont ha szereti, akkor biztosan az arcát is szereti, és ha szereti az arcát, akkor nem csinál vele ócska dolgokat, például nem köpköd rá vizet.”

„Mindig azt mondom: „Örültem a szerencsének!” – olyanoknak is, akikkel megismerkedni kész szerencsétlenség. De ha élni akar az ember, ilyen dumákat kell bevágni.”

„Régen azt hittem, egész intelligens – és hülye. Azért hittem, mert színházról, darabokról, irodalomról, meg ilyesmikről elég sokat tudott. Ha pedig valaki ezekről a dolgokról elég sokat tud, akkor időbe kerül kideríteni, hogy valójában buta-e vagy nem.”

„Csak egy-két lépésre tanítottam, a többi jött magától. Arra úgysem lehet valakit megtanítani, hogy kell igazán táncolni.”

„Csak szerintem sokszor az ember maga se tudja, mi érdekli jobban, míg el nem kezd beszélni valamiről, ami nem érdekli túlzottan.”

„Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni. Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.”

Edith Wharton: Az ártatlanság kora

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.03.16./

Ezt a könyvet még 2015-ben, a „nagy” kihívásra szerettem volna elolvasni, hiszen Pulitzer díjas műről van szó. Épp ezért lepődtem meg, hogy egyszerűen nem lehetett kapni. Sőt, a könyvtárban sem találtam meg. Még a külső raktárakban sem volt meg. Mindenféle antikváriumba előjegyeztettem, és időről időre kaptam is e-mailt, hogy felbukkant egy példány, de olyan horrorisztikus áron, amit egyszerűen nem voltam hajlandó kiadni érte. Néhány hónappal ezelőtt azonban sikerült egy baráti árat mondania az egyik kereskedőnek, amire természetesen azonnal rábólintottam.

Kíváncsi voltam erre a regényre, mert a címe véleményem szerint olyan semmit mondó, a tartalma viszont sokat sejtető. A Pulitzer díj pedig még tovább növelte a várakozásomat. Egy szóval a várakozás túl nagy lett, és ennek megfelelően a könyv összességében véve félig csalódás, félig szerelem lett.

A történet két nagyobb egységre, „könyvre”, tagolódik, az első a főszereplő, Newland Archer házassága előtt, a második pedig utána játszódik. Illetve ez alapján az utolsó fejezetet külön le lehetett volna választani egy harmadik könyvvé, ami pedig sok-sok évvel az események után játszódik, de nagyon is szerves része a történetnek – és egy tökéletes befejezése.

Főszereplőnk, mint már említettem, Newland Archer, egy new yorki fiatalember, aki a történet elején megismerkedik menyasszonya, May Welland egyik rokonával, Olenska grófnővel, aki a család fekete báránya. Ellen Mingott ugyanis, ahogy a nevéből is látszik, külföldre ment férjhez, de most visszatért a rokonaihoz és a hazájába, és válást fontolgat. Mivel életének nagy részét Európában töltötte, Olenska grófnő egyáltalán nem illik bele New York társadalmi életébe, jövőre vonatkozó tervei pedig csak tovább rontanak a helyzetén. New York elitje ugyanis a XIX. században olyan szigorú etikett szerint élt, amiben véleményem szerint normális emberek nem élnek. Oké, én legalábbis nem tudnám elképzelni, hogy így éljek, hogy hülye illemszabályok beosztják minden egyes napom minden egyes percét a legapróbb részletekig. Nem csak egyszerűen azt, hogy mit kell/illik csinálnom, hanem hogy kivel, meddig, milyen ruhában, miről szabad közben beszélnünk, stb.

Ebben a szigorúságban tehát Olenska grófnőnek egyértelműen pártfogóra van szüksége, és meg is kapja Newland személyében. Newland eleinte tényleg csak kötelességből közeledik a grófnő felé, de néhány beszélgetés után Ellen olyan dolgokra nyitja fel a szemét, amelyek mindig is ott voltak az orra előtt, csak a társadalmi kötöttségek miatt nem vette észre. Egyre inkább ráébred, milyen céltalan és értelmetlen életet él egész New York elitje, és ez a felismerés pedig egyre közelebb viszi őt Ellenhez.

A könyv precíz részletességgel írja le a XIX. századi New York társadalmát, szokásait életét. Főként az első könyvben. Ebből kifolyólag az első könyv nem is annyira tetszett. Lassan haladt a cselekmény, cserébe pedig baromi sok volt a leírás, ami engem őszintén szólva egy idő után untatott. Nem szeretem, mikor egy könyv a szájamba akar rágni valamit. Célozgasson rá, vagy mondja ki egyszer nyíltan. De nem mesélje el huszonötödjére is ugyanazt, csak más megközelítésből, mert attól a falra mászok. Példának okáért arra, hogy Olenska grófnőnek és Julius Beaufortnak nem kellene találkozgatnia, minden egyes alkalommal kapunk célzást, amikor csak ez a két szereplő együtt tűnik fel (vagy le), ami az első könyvben elég gyakran megtörténik. Nem azt mondom, nyugodtan húzza fel a szemöldökét Newland Archer, amikor a skuytercliffi télben meglátja Beaufort-t a házikó felé közeledni, sőt, rosszallóan ingathatja is a fejét. De ne gondoljon arra, hogy Olenska grófnőnek nem lenne szabad ennyire nyíltan találkozgatnia egy szoknyapecér hírében álló férfival, mert az elmúlt nyolcvanhárom és fél alkalommal is ugyanerre gondolt, én meg elsőre is megértettem.

A második könyvben ellenben már pörögtek az események. Na nem úgy, mint egy jó kis kortárs thrillerben. Inkább csak az első könyvhöz képest pörögtek. Mindenesetre itt már történtek dolgok, alakult a fő történetszál, és valahogy mélységet kaptak a szereplők. Mert az első könyvben mindenki úgy fel lett címkézve; ő a főszereplő, ő a tündi-bündi és csupa ártatlanság menyasszony, ő az oda nem illő különc. Aztán mindenki kibővült. Megteltek élettel, még ha nem is feltétlenül jó értelemben. Newland lett a mintapolgár, akit gúzsba kötött saját megfelelési kényszere, May olyan igazi, álnok feleség lett, aki ártalmatlannak látszik, de valójában nagyon is tud olvasni a sorok között, Ellen pedig… Ellen lehetett volna a gaz csábító, igen, határozottan benne volt a lehetőség, de nagyon-nagyon köszönöm Edith Whartonnak, hogy végül igazi, nemes lelkű nőt csinált belőle.

A végkifejlet sejthető, talán el sem kell olvasni hozzá a könyvet. Newland kis hal a nagy óceánban, és mikor ismeretlen terepre téved, egy darabig élvezi az újdonság varázsát, de közben fokozatosan, szinte öntudatlanul kúszik visszafelé a megszokott, az ismert dolgok felé, a „helyes” dolgok felé, pedig tudja, hogy ott nem vár rá semmi, ott nem teljesedhet ki. Ő a tökéletes áldozat, mert az egyetlen látó a vakok között, mégsem tud „uralkodni”, éppen azért, mert ő az egyetlen.

Összességében ez egy gyönyörű kapcsolat története, hozzáillő befejezéssel, ugyanakkor egy ember kőkemény szenvedéstörténete. Fájdalmasan szép történet, amely után azért hálát adhatunk, hogy nem a XIX. századi New Yorkba születtünk. Én mondjuk a magam részéről nem adtam volna neki Pulitzert, de ezen ugyebár már túl vagyunk.

„A valódi magány az, amikor csupa olyan kedves ember vesz körül, aki csak azt várja tőlem, hogy tettessek!”

„Talán éppen attól volt annyira áttetszően tiszta a szeme, hogy nem ismerte a világ dolgait, és ettől lehetett az is, hogy az arca inkább egy típust mutatott, semmint egyéniséget; mintha arra választották volna ki, hogy modellt álljon a polgári erkölcs vagy egy görög istennő szobrához. Vére, mely közvetlenül világos bőre alatt csörgedezett, inkább valami tartósító folyadéknak hatott, nem pedig pusztító elemnek; lerombolhatatlan ifjúsága látszatra nem volt sem kemény, sem unalmas, csupán egyszerű és tiszta.”

„Hirtelen mintha egész jövője elébe gombolyodott volna; és amikor legombolyodott, maga előtt látta egy férfi apadó alakjának teljes ürességét, akivel soha semmi nem történik.”

„Oly ostobának tűnt, hogy azért fedezték fel Amerikát, hogy azután a többi ország másolatává tegyék!”

„A legrosszabb az volt, hogy ha az ember megtette a kötelességét, akkor alkalmatlan lett arra, hogy bármi mást tegyen.”

Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.11.30./

Hosszú idő kimaradt, mert az életem drámai fordulatot vett. Vagy inkább komédiait, mert hogy csupa jó történt velem. Németországba költöztem ugyanis. Na de ez nem egy személyes blog. Csupán azért említettem meg ezt a dolgot, mert emiatt az elmúlt hónapokban nem foglalkoztam az 1001-es projektemmel. Ennek köszönhetően pedig november elején azt vettem észre, hogy baromira hiányoznak a szerencsétlen újkori kalandozók, a kocsmák, a templomok, az elszakított szerelmesek, stb., stb. Épp ezért valami olyannak akartam folytatni, amiről már előzetesen is úgy gondolhattam, hogy nagy hatással lesz rám. Így esett a választásom a Tamás bátya kunyhójára. És nem is csalódtam. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Történetünk a rabszolgatartó Amerikában játszódik, főhőseink pedig – micsoda meglepetés – rabszolgák. A címben szereplő Tamás bátya mellett azt hiszem, hogy a főszereplők közé sorolhatjuk még George Harrist és családját is. Tamás bátya és Harris felesége, Eliza egy családnál, egy rendkívül jóindulatú családnál szolgáltak, de sorsuk megpecsételődik, amikor gazdájuk kénytelennek bizonyul eladni őket. Illetve egész pontosan Tamást és Eliza kisfiát adja el egy rabszolgakereskedőnek, ugyanis sok pénzzel tartozik neki. Ketten kétféle utat választanak. Tamás beletörődik sorsába, mert ő egy végtelenül békés természet, Eliza azonban a harcosabb utat választja, fiával együtt megszökik. Az ő életük alakulását követi nyomon a könyv, mely egy keserédes happy enddel zárul.

Hogy miért kapta a könyv a Tamás bátya kunyhója címet, arról fogalmam sincs. Egyedül a könyv végén lesz jelentősége, mondjuk akkor viszont elég nagy. Tamás korábbi lakhelye ugyanis a korábbi rabszolgatársai szabadságának szimbólumává válik. (Szeretem, mikor megfejtem a saját rejtélyeimet. J)

A könyv egyértelműen a rabszolgaság ellen szól. Bemutatja azt teljes valójában, minden gonoszságával együtt. 428 oldalba annyi szétszakított család, megölt, megkínzott ember, megerőszakolt nő, fájdalom és szenvedés sűrűsödött bele, hogy kedvem lett volna az első húsz oldalon után cafatokra tépni a könyvet. Egyszerűen annyira de annyira felbosszantott, elszomorított és megrémített, hogy ilyen megtörténhetett. És az már csak hab a tortán, hogy ezt törvényekkel is szentesítették, sőt, a keresztények még a Bibliából is kiolvasták, hogy a fekete elnyomott nép, és ebben száz százalékosan hittek.

A szereplők véleményem szerint eléggé fekete-fehérek voltak (ahogy az események is egy kissé klisészerűek, lásd pl. St. Clare halálát), de ennek a könyvnek, azt hiszem, nem is az árnyalt lélekábrázolás volt a célja. A kedvenceim George Harris és Éva voltak. George Harrist az eszméiért szerettem. Egy Elizával történt beszélgetésében annyira jól kifejtette, hogy mi a szabadság, és miért is fontos az egy ember számára. Éva pedig… Hát lehet őt nem szeretni? Pedig én nem vagyok annyira nagyon oda a gyerekekért, de Éva… Ő az a pici, gyenge kis napsugár, amelyik próbálja áttörni a hetek óta az egész eget beborító, sűrű hófelhőt. És bár pici, és gyenge, és nem is ér el mindenkit, mégis, akik „kaptak” belőle, hálát adnak a sorsnak érte. Rajtuk kívül tetszett még Éva anyjának karaktere, Marie, aki rohadtul idegesítő volt, de azt hiszem, az olyan emberek, mint ő, ténylegesen ilyenek lehetnek. Topsy is érdekes karakter volt, és Cassy karaktere is tetszett, mert az utolsó pillanatig meg voltam róla győződve, hogy gyilkos válik belőle, de szerencsére nem lett igazam. Az élete romokban, annyira el volt keseredve, amennyire csak egy ember el lehet, mégis inkább cselhez folyamodott, hogy megszökhessen, és ez véleményem szerint igazán tiszteletre méltó.

Azon kívül, hogy behatóan megismerkedhettünk a rabszolgaság intézményrendszerével, még más dolgokat is tanulhattunk. Megtudtuk például, hogy kik a republikánusok – köztársaság pártiak; a quakerek – az emberiességet és az egyszerű életmódot hirdető amerikai vallási szekta tagjai; és a hugenották – a vallásuk miatt üldöztetést szenvedő református franciák.

A könyvben a 215. oldalon magyar vonatkozás is van, megemlítésre kerülnek a 48-as forradalom bukása után Amerikába emigrált magyarok. J

Eheti kvíz kérdésünk: tudja valaki, mi az a triktrak játék? Valamint van valakinek arról halvány sejtelme, hogy ki az az illető, akit az írónő időnként megszólít? A könyv végi tanulmányban sem írnak erről semmit.

„…aztán a végső búcsúszavak, zokogás, keserű könnyek -, így búcsúznak azok, akik tudják, hogy a viszontlátás reménye olyan gyönge, mint a pókháló…”

„Ti politikusok összevissza bonyolítjátok azt, ami olyan egyszerű, és aztán magatok sem hiszitek, amikor a valóságban találkoztok vele."

„Aki a szívek szeretetét, a szívek vérét bocsátja áruba, hogy kimásszon a bajból, azt megbünteti a jóisten!”

„Ha nem vállalnánk a bajt egy jó ügyért, nem lennénk méltóak az ember névre.”

„…így foszlottak szét életének álmai; de megmaradt a valóság – mint tenger partján a szennyes, fekete iszap, dagály után, amikor visszahúzódtak a ragyogó kék hullámok, a tovasikló csónakokkal, fehér szárnyú vitorlásokkal, evezők és harsogó vizek muzsikájával együtt, s ott fekszik az a piszkos, kiábrándító iszap – hihetetlenül valóságosan.”

„Vallás az, amit pompásan lehet csűrni-csavarni, azért, hogy igazolja az önző társadalom minden gazemberségét?”

„A rabszolgaság az ördög műve, ez az igazság; s véleményem szerint őkelme egészen jól megmutatta vele, hogy mire képes a maga szakmájában.”

„Az emberek sohasem firtatják túlságosan, hogy ki vagy, mi vagy, ha a legfontosabb kérdésben nincs hiba: tudniillik, ha jól fizetsz.”

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Még mindig rövid olvasmányt keresve kezdtem bele James Fenimore Cooper Az utolsó mohikán című könyvébe. Előzetesen annyit mindenképp meg kell jegyeznem, hogy az én gyerekkoromból teljesen kimaradtak az indiános történetek. És valahogy később sem éreztem ingerenciát rá, hogy megismerkedjek velük. Valahogy mindig találtam mást, ami jobban izgatott. Pedig az indián kultúrát, amely olyan messzi – mind térben, mind időben – és olyan nagyon más, mindig is érdekesnek találtam.

Egy szó mint száz, mostani olvasmányommal egy eddig általam érintetlen területre léptem.

A történet az angol-francia gyarmatosítási háborúk idején játszódik. Két angol kisasszony szeretne eljutni az apjukhoz, aki az egyikangol erőd parancsnoka. Az ő kalandos útjukat meséli el a könyv.

Nagyon nem szeretném részletezni az eseményeket, hiszen ez egy vérbeli kalandregény – minden oldalon történik valami váratlan fordulat.

Arról azért mégis ejtsünk pár szót, hogy hogyan is kerülnek ide az indiánok. Egyrészt úgy, hogy mind az angolok, mind a franciák szövetségben álltak bizonyos indián törzsekkel. Másrészt úgy, hogy a lányoknak indián kísérőik lesznek, név szerint Unkasz és Csingacsguk, illetve Sólyomszem/Hosszú puska, aki eredetileg nem indián, de befogadták maguk közé az indiánok.

Csingacsguk és Sólyomszem egyébként több könyvben is szerepelnek együtt.

Mint ahogy az előbbiekben is említettem, ez egy ízig-vérig kalandregény. És persze indiánregény is. De én vártam volna, hogy több ismeretterjesztő rész lesz benne. Persze így is sok minden meg lehet tudni az indiánokról. Vegyünk most ebből sorra néhányat:

·         Több különböző indián törzs létezett. Ezzel többnyire mindenki tisztában van. Itt most konkrétan az irokézekről, a delavárokról és a mohikánokról esik szó. A különböző törzsek szövetségben vagy éppen háborúban állnak. Mindegyik törzsnek voltak szent állatai, saját harci kiáltásai és szertartásai, és akár egymással éppen ellentétes szokásaik, hagyományaik.

·         Voltak különböző speciális dolgaik, amiket csak ők szanáltak. Ezek közül most négyet szeretnék kiemelni, amelyek a könyvben is többször előfordultak: a wigwam, az indiánok lakóhelyéül szolgáló sátor, a mokaszin, a bőrből készült lábbelijük, a tomahawk, más néven harci balta, és a békepipa.

·         Az indiánok a nevüket mindig valamilyen tulajdonságuk alapján kapják. Sólyomszem például onnan kapta a nevét, hogy rendkívül jól tud célozni.

·         A skalpolás bár elég barbár szokás, mégis szerves része volt az indián kultúrának. Az indiánok a megölt ellenség feje tetejéről levágták a hajas fejbőrt. Ez volt úgymond a harci zsákmány. A szokás bizonyára valamilyen hiedelemhez is kötődött.

Az egész történet bennem olyan hatást keltett, mintha egy zord, téli éjszakán ülnék a kandalló előtt a medvebőrön kisgyerekként, és a vénséges indián nagyapó elmesélné nekem kalandos életét. Ebből a szempontból a fordítás kifejezetten remek lett, mert megtartotta az indiánoknak azt a töredezett beszédét, ahogy angolul (vagy éppen franciául) beszéltek.

A bibliából két érdekes dolog derült ki számomra erről a könyvről. Pontosabban az egyik a könyvről, a másik pedig az íróról. Először is állítólag Cooper volt az első amerikai író, aki hírnevet szerzett magának. Másodszor pedig Cooper a történetet egy ténylegesen megtörtént esemény köré kerekítette, ez az esemény pedig a William-Henry-erődnél történt vérengzés volt. (A franciák legyőzték az angolokat, a William-Henry erőd békés átadásáért cserébe az angolok szabadon távozhattak. Ám amikor kivonultak az erődből, a franciákkal szövetséges indiánok megtámadták és lemészárolták őket.) Feltehetően ezen két okból kerülhetett fel ez a könyv a listára.

Én mindenképpen ajánlom olvasásra, téli estékre, egy bögre forró teával. ;) Kalandos és érdekes. Nekem főként Cora karaktere tetszett, ő valahogy kilógott a sorból. A többiek hozták a formát, amit „kellett”, ő viszont más volt.

„Néha nemcsak az öregek bölcsek, hanem a fiatalok is.”

„Csakugyan, ez a két indián oly becsületesen és őszintén viselkedett, oly könnyedén és természetesen mondott le korábbi felfogásáról, miután jobb belátásra tért, hogy a civilizált európai hatalmak bármelyik parlamentjében egyszer s mindenkora befellegzett volna politikai pályafutásuknak.”

Tanári segédlet A skarlát betűhöz

A teacher’s guide vagy más néven tanári segédlet sorozatunk következő részében A skarlát betűvel foglalkozunk.

Ez a rész most kicsit más lesz az előzőekhez képest, de remélem, hasznos és/vagy szórakoztató lesz.

Az eredeti segédlet (melyet itt találtok) itt nem tárgyal konkrétumokat, inkább több feladatot hoz, melynek során a diákok felfedezhetik a könyv egyes, jelentősebb aspektusait. Éppen ezért csak néhány főbb pontot fogok kiemelni, amin érdekes elgondolkodni. Az egyébként, hogy ennyire mélyen belevonják a diákokat egy-egy könyv tanulmányozásába, még mindig felvillanyoz. Nem értem, miért nem lehet ezt itthon is bevezetni…

1.      Műfaj
Maga Hawthorne emeli ki, hogy ez egy romantikus regény, ami azért volt fontos, mert ez a műfaji meghatározás lehetővé tette számára egyrészt, hogy elkalandozzon a valóságtól. Kénytelen is volt erősen a képzeletére hagyatkozni, hiszen csak néhány feljegyzésből dolgozhatott, ami a „valós eseményeket” illeti. (Azért tettem idézőjelbe, mert azért koránt sem lehetünk biztosak benne, hogy a bevezetőben olvasottak tényleg megtörténtek-e. Bár valószínűsíthető, mert Hawthorne rövidített életrajzában olvastam, hogy két évig valóban a bostoni vámhivatalnál dolgozott.) Másrészt szintén ez tette lehetővé, hogy például a végkifejletet illetően több féle verziót is felvázoljon.

Szintén a romantikára jellemző, ami itt is megjelenik, hogy bepillanthatunk az emberi lélek rejtelmeibe. Illetve többször is fókuszba kerül az ember és a természet kapcsolata.

 

2.      Fontos témák

Ugyebár minden könyvnek vannak ilyen alapvető, univerzális témái, amiről lehet elmélkedni. A segédlet jelen esetben három ilyen fontos témát emel ki. Az első az elidegenítés. Ezt, azt hiszem, nem kell magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló. Hawthorne maga is többször kihangsúlyozza, hogyan bánnak az emberek Hesterrel és a lányával.

A második a látszat és a valóság témaköre. Itt már több mindenre lehet gondolni. Akár Dimmesdale, akár Chillingworth életére, de még az egész közösségre is, akik ugyan kitaszítják maguk közül Hestert, mégis igényt tartanak a munkájára.

A harmadik pedig a társadalmi szabályok megszegése, mely témáról szintén mindhárom főszereplő tekintetében lehet elmélkedni.

 

3.      Szimbolika

Ez a történet tele van szimbólumokkal. Rögtön a legfőbb ugye az a bizonyos skarlát betű, amiről órák hosszat lehetne beszélgetni. Hogy mi volt az eredeti jelentése, mi lett a későbbi jelentése, hogyan, mikor és miért változott meg. A segédlet pedig ehhez egy plusz érdekességet is felvet. Mégpedig azt, hogy a nagy A betű Amerikát is szimbolizálja, hiszen az ország a forradalom „bűnében” született, mégis virágzó ország lett, ahogyan Gyöngy is tisztességes asszony lett.

Mindig érdekes ilyesmikről olvasni, hiszen mi, nem amerikai állampolgárok, ezt így szerintem végig sem gondoljuk (legalábbis én nem gondoltam végig), mert ez minket nem érint ilyen vonatkozásban. De ha belegondolunk, tényleg így van. Bár persze lehet, hogy ez csak utólagos belemagyarázás.

De persze ezen kívül számtalan szimbólum megtalálható még a könyvben, kezdve Gyöngy nevével, ruházatával, Hester ruhái, az erdő és a patak, a rózsák a börtön előtt, stb.

 

4.      Irónia

Ahhoz képest, hogy milyen komoly, fájdalmas, keserédes történetet dolgoz fel a könyv, tömve van iróniával. Bennem ezek sem tudatosultak olvasás közben, de így utólag ezeket is érdekes volt felfedezni. A teljesség igénye nélkül csak néhány:

Chillingworth végül sokkal rosszabbul jár, mint Hester.

Gyöngy kezdettől fogva úrinőnek van öltöztetve, és később azzá is válik.

Gyöngy neve vidámságot és tisztaságot jelent.

A skarlát betű végül tiszteletet hoz Hester számára.

 

5.      Puritanizmus

Folyton folyvást visszatérünk a puritanizmushoz. Ami egy részről érthető, hiszen az amerikaiaknak, mivel nemzeti regényük, nyilván fontos az, hogy ismerjék az országuk múltját. Ismételten csak azt tudom mondani, amit, azt hiszem, már az eredeti bejegyzésben is említettem, én magam nem éreztem, hogy a kornak és a helynek ebben a történetben akkora jelentősége lenne. De komolyan mondom, ez a segédlet csak még jobban felkeltette az érdeklődésem az amerikai puritanizmus iránt. Szívesen olvasnék még róla…

Nos, ennyi lett volna mára. Remélem, mindenki talál benne legalább egy fél gondolatnyi érdekességet.