Akkor és most 3 | Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise

 

Most már határozottan kijelenthetem, hogy 2020 a félbehagyások éve… Na jó, ez így nagyon csúnyán és lehangolóan hangzik. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy 2020 a tudatos elengedés éve. És akkor ebből, azt hiszem, máris sejthető, miről lesz ma szó.

Igen, hivatalosan is csatlakoztam az anonim könyvet félbehagyók csoportjához. Persze tudom, hogy csak kettőről van szó, de ez nálam hatalmas szó. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a több száz könyvből, amit életem során olvastam, huszonpár év alatt mennyit hagytam félbe. Sőt, ha kell, tételesen is fel tudom sorolni. És ezeket általában nem csak azért hagytam abba, mert nem tetszettek, hanem más egyéb indokaim is voltak rá. (Mint ahogy például 2020-ig az egyetlen blogos félbehagyott könyvnél is… amiről nem beszélünk…, ezért nem is linkelem be. A mai napig felcseszi az agyam.)

Aztán jött ez az év, ami ugye egyébként is elég rendhagyó volt, de úgy látszik, az olvasási életemben is nagy változásokat hozott (és még nincs is vége az évnek!). Szóval idén eljutottam a 2, azaz kettő darab félbehagyott könyvhöz. Az első az Üvöltő szelek volt, a második pedig a bejegyzés címében említett mű.

Az Új Héloise-t a molyos kihívás miatt (is) kezdtem el újra, és ezzel a könyvvel végérvényesen el is dőlt, hogy nem tudtam a kihívást teljesíteni. Egy egészen kicsit cikinek érzem ezt a félbehagyást, elvégre ez a könyv nekem hatalmas szerelem volt első olvasásra, és amikor csak lehetett, áradoztam róla. Beleszerettem abba a fajta fordított felállásba, hogy a férfi az érzelmesebb, a nő pedig a realistább. Imádtam az évődésüket, és később azt, ahogyan a fennálló helyzetet kezelték. Az első nekifutásomról és kicsit bővebben a sztoriról egyébként itt, itt és itt olvashattok.

Másodjára idén június 30-án kezdtem el a könyvet, ezt ugye pontosan tudom, mert mióta regisztráltam molyra, mindig bejelölöm, mikor mit olvasok. És augusztus 22-én, amikor ezt a bejegyzést írtam, még mindig csak az első kötet kétharmadánál tartottam körülbelül. Kezdettől fogva éreztem, hogy ez most olyan nyögvenyelős. Ami egyáltalán nem a könyv hibája, hanem azt hiszem, én nem voltam most erre ráhangolódva. Egész egyszerűen most másra vágytam, és az, amit korábban imádtam ebben a történetben, egyszeriben rohadtul idegesíteni kezdett.

Azért persze küzdöttem vele, mert én határozottan azt hoztam magammal a kis batyumban otthonról a hamuban sült pogácsa mellett, hogy amit egyszer elkezdtünk, azt be kell fejezni. De az évek során, és rengeteg fájdalmas, saját magam elemezgetésével töltött óra után rájöttem, hogy ez igazából egy baromság. Ettől még persze a dolog nem megy könnyen, elvégre az Üvöltő szelek is elég régóta nyomasztott már, mire eljutottam oda, hogy abbahagyjam (és itt direkt nem a feladjam szót használtam!).

Viszont az érdekes a dologban, hogy az Üvöltő szeleknél is és most is határozottan volt egy pillanat, amikor egyszerűen csak megjelent a gondolat a fejemben mindenféle kommentár és ellenkezés nélkül, hogy ennek itt most véget kell vetni. Ami számomra azért furcsa és elgondolkodtató, mert én tényleg hajlamos vagyok kényszeríteni magam bizonyos dolgokra, amik az adott pillanatban egyáltalán nem esnek jól (ilyen például a testmozgás is, na de ez teljesen más lapra tartozik J).

Szóval be kell valljam, büszke vagyok magamra. Tényleg, őszintén örülök most annak, hogy mindenféle harc nélkül meghoztam ezt a döntést, és annak, hogy ezt egyáltalán nem élem meg kudarcnak.

Ebben a bejegyzésben tehát szó sem volt magáról a könyvről, de igazából ezekben az Akkor és most bejegyzésekben inkább az újraolvasási tapasztalataimat szerettem volna lejegyezni, és végeredményben ez is egyfajta tapasztalat. Viszont azt mindenképp le kell szögeznem, hogy ez a félbehagyás egyáltalán nem minősíti a könyvet! A könyv továbbra is zseniális, és továbbra is áradozni fogok róla, amikor csak tudok! J

Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.08.21./

Sikerült beszereznem egy saját példányt Rousseau utolsó listás művéből. Ez egy picike könyv, mondhatni zsebkönyv, A5-ösnél is kisebb méretű. Mikor megláttam a csomagban, annyira megtetszett a mérete, hogy rögtön el is kezdtem olvasni. És ami benne volt, az megint csak arcul csapott, ahogy Rousseaunál ez már csak lenni szokott.

Ezt a könyvet most a sors adta a kezembe, mert annyira vágytam már egy rokon lélek után. És erre tessék. A rokon lelkem ugyan évszázadokkal korábban élt, és meglátásait közel ötven évvel idősebben foglalta össze ebben a könyvecskében. De mondhatnám, csak azért, hogy én most elolvashassam, és felüdüljön a lelkem.

Nem tudom jobban kifejezni, sem máshogy, egyszerűen jól esett ez a könyv. Jól esett a testemnek, jól esett a lelkemnek. Nem kellett volna belőle se több, se kevesebb. Ez így a lehető legtökéletesebb volt.

Tényszerűen vizsgálva, a könyv valóban azt tartalmazza, amit a címe is mond. Egy magányos sétáló álmodozásait. Rousseau vitte magával a kis jegyzetfüzetét a zsebében, mikor elindult a túráira, és feljegyezte a gondolatait. Bár az utószó nem erre enged következtetni, én mégsem éreztem azt, hogy ez a könyv meg lett volna komponálva. Tényleg teljesen random témákat dobnak fel az egyes „séták”, fejezetek. Már persze olyanokat, amik iránt Rousseau egyébként is érdeklődött. Szóval ebből a szempontból nem ért nagy meglepetés. Inkább tényleg csak arra csodálkoztam rá, hogy mennyire egyetértünk bizonyos dolgokban. Apróságokban és nagy dolgokban is. És ez több kérdést is felvetett bennem a kollektív tudattalanra, a reinkarnációra, valamint az emberek és a világ összefüggéseire és változásaira vonatkozóan.

Az egyetlen dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy véleményem szerint Rousseau „paranoiája”, az összeesküvés-elméletei nagyon is valóságosak voltak. Én készséggel elhiszek neki mindent, amit mond, mert annyira magaménak érzem a gondolatait, hogy egész egyszerűen nem tehetek mást.

Konklúzióként megint csak meg kell állapítanom, ez az 1001-es listás projekt csak egyre jobban meggyőz arról, hogy teljesen mindegy, melyik korban élünk, valahogy mégis ugyanolyanok vagyunk. És nincs jobb vagy rosszabb kor.

„A balsors kétségtelenül nagy tanítómester, de drágán fizetteti meg leckéit, és a belőlük származó haszon gyakran nem éri meg az árát.”

„A gyöngének mindig az a sorsa, hogy önnön lényével táplálja a hatalmast.”

„Akit emberfeletti magaslatokra emel a hatalom, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állnia, különben rendkívüli ereje csak mélyebbre süllyeszti a többieknél, nemhogy egyenlő maradna velük.”

„… a kis kényelmetlenségeket fájdalom nélkül el tudjuk viselni, ha a szív jobb bánásmódban részesül, mint a test.”

Jean-Jacques Rousseau: Vallomások

Végre sikerült kivallatnom Rousseau-t. Szögezzük le rögtön az elején, nem volt egy egyszerű dolog. Az öreg nagyon sokáig élt, nagyon sok mindent csinált, nagyon sok mindenkivel találkozott, és mindezeket a lehető legunalmasabb stílusban adta elő. De azért nem volt minden tanulságtól mentes az olvasás.

Lehet, hogy kicsit összeszedetlennek fogok tűnni, de bevallom őszintén, sokszor volt olyan, hogy azon kaptam magam, nem is figyelem igazán, hogy mit olvasok. Igazi önéletrajz volt ez, egy élet minden apróságával együtt, és néha nem volt túl érdekfeszítő. Rengeteg ismeretlen névvel volt tele, akik jötttek-mentek, feltűntek aztán újra el, és nem tudtam követni, hogy ki kicsoda. Éppen ezért sokszor nem kötött le. De azért a másik oldalon ott voltak az ismerős nevek és az érdekes dolgok, amik miatt mégis csak megérte elolvasni ezt a könyvet.

A könyvet az olvasógépemen olvastam, így nem tudom, valójában hány kötetes, valójában hogy is néz ki, és hány oldalból áll. Az olvasógépemen 2309 oldalt számlált. Ebből arra következtetek, hogy a valóságban is meglehetősen vaskos lehetett. Két részre volt osztva, amik ténylegesen elég jól elkülönültek egymástól. Az első részben a gyerek- és ifjúkorával foglalkozik, a második rész pedig a Párizsba költözésével indul, és gyötrelmes felnőttkorát mutatja be. Mindkét rész könyvekre volt osztva, de fogalmam sincs, hány könyvből áll összesen.

Az első részben tehát a fiatalságát mutatja be. Nem szeretnék részletesen kitérni az egyes jelentősebb eseményekre, amik vele történtek. Felesleges is lenne, hiszen arra ott van maga a könyv. Csak azokat a dolgokat emelném ki, amik számomra nagyon érdekesek voltak. Ebben a részben például a legfőbb dolog számomra az volt, hogy kialakultak azok a jellemvonásai, amelyek egyrészt rendkívül hasonlóvá tették hozzám, másrészt pedig később ezekből alakultak ki azok a jeles gondolatai, amelyek híres filozófussá tették.

Kesze-kusza nevelése ellenére nagyon erényes fiatalember lett belőle, az „igazság bajnoka”, ugyanakkor koránt sem bűntelen. Elvetette a pénz istenítését, szeretett olvasni, társaságban félszeg volt, nem találta a helyét, a világot visszataszítónak látta, ezért előnyben részesítette a magányt. Akkor volt a legboldogabb, amikor utazhatott. Türelmetlen volt, minden munkáját félbehagyta. Minden új dolog, ismeret iránt hatalmas fellángolást érzett, de ez hamar el is múlt. Mikor mindezeket felismertem benne, őszintén megdöbbentem. Hogy lehet az, hogy egy századokkal korábban élt híres filozófus ennyire hasonlíthat egy egyszerű, mezei kis senkire, mint amilyen én is vagyok? Sok hasonló gondolatunk és jellemvonásunk van.

A második részben párizsi és későbbi életét mutatja be. Bekerül a nagyvilági körökbe, a zenében, az irodalomban és a filozófiában is nagyot alkot, és nagy jövő várna rá. De mint tudjuk, a radikális gondolkodású embereket a saját koruk mindig is megveti, utálja és üldözi. És végül ez történik Rousseau-val is. Bár én azért nem gondolnám, hogy olyan Európát behálózó összeesküvést hajtanak végre ellene, mint amilyet ő maga leír, azt simán el bírom képzelni, hogy mindenhonnan kiutálták, felsőbb utasításra kitiltották városokból, műveit elégették. Egyszóval nem volt egyszerű élete.

Ez volt az első valódi önéletrajz, amit életemben olvastam. Izgalmas volt felfedezni a hasonlóságokat egy ilyen nagy ember, mint Rousseau és saját magam között. Voltak rendkívül érdekes, meglepő események is benne, amelyeket itt pontokba szedve szeretnék tárgyalni a teljesség igénye nélkül (csak ami számomra érdekes volt, plusz a szokásos, izgalmas apróságok ugyebár):

o   Megélhetésének biztosítása céljából a fiatal Rousseau vállalja, hogy újból felveszi a kereszténységet. Igen, már ez önmagában elég érdekes momentum, de itt még nincs vége. Átnevelő intézetbe küldik, ahol a keresztény hittételekre tanítják. Meg arra, hogy a homokozás nem bűn. Mármint nem az a homokozás, amikor fogod a lapátot meg a vödröt, és homoksütit sütsz. Hanem amikor egy a kereszténységet éppen felvenni szándékozó muzulmán férfi szexuális vágyainak középpontjában állsz. Azért történtek akkor is megbotránkoztató és felháborító dolgok.

o   Nem csak ebből, hanem más okokból és az erősen hiányos szexuális nevelésből kifolyólag a fiatal Rousseau-nak voltak ám perverziói. Például szerette mutogatni magát fiatal és kevésbé fiatal lányoknak és asszonyoknak sötét kapualjakban.

o   Rousseau évekig egy nála idősebb asszony, bizonyos Warensné fennhatósága alatt élt. Rousseau mindig is anyjaként tekintett Warensnére, az asszony azonban ennek ellenére vagy éppen ezért úgy gondolta, kezébe veszi a tudatlan fiatal szexuális oktatását. Rendkívül érdekes kapcsolat volt az övék.

o   Valamelyik Rousseau-ról szóló bejegyzésben már említettem, hogy ő egy olyan ember, akiről már mindenki hallott az iskolában. De hogy mennyi mindent nem tudunk róla, ahhoz elég csak annyi, hogy Rousseau nagyon sokáig és nagyon behatóan foglalkozott a zenével. Sokáig kottamásolásból élt, valamint operákat és más zenei műveket is írt.

o   A falusi jós című vígoperáját azért adja ki névtelenül, mert kíváncsi rá, hogy mekkora sikert tud elérni akkor, ha nem a neve alapján ítélik meg a művét. Az opera hatalmas sikert arat, nekünk pedig ez a kis momentum megmutatja, hogy már akkor is érdemes volt jóban lenni a gazdag és befolyásos emberekkel, különben nem tudtál érvényesülni, bármennyire is jól dolgoztál. (És ez a tény, lássuk be, azért elég elszomorító.)

o   Olyan nagy emberek voltak a kortársai, és kapcsolatban is állt velük, mint Voltaire, Diderot, Hume, stb.

o   Két helyen is említésre kerül Magyarország. Egyszer az egyik rokona kapcsán jegyzi meg, hogy Magyarországon is szolgált. Másodszor pedig felkeresi Svájcban egy ember, aki állítólag magyar, azért, hogy tőle, mint nagy filozófustól tanulhasson.

o   Több emléke leírása közben is megemlíti, hogy az adott esemény ihlette valamelyik művének egy-egy jelenetét. Így például leírja, kikről mintázta a szavojai vikáriust, vagy hogyan született az Új Héloise csónakázós jelenete.

Ezek lettek volna gondolataim Rousseau önéletrajzáról. Persze biztosan lehetne még rajta mit tárgyalni, de nem akarok én itt tanulmányt írni a könyvről. Csakis amit én említésre méltónak tartottam. Akit pedig érdekel Rousseau élete, az olvassa el maga.

Az 1001-es listára pedig feltehetően azért kerülhetett fel, mert ez volt a modern kori önéletrajzoknak az őse, hiszen Rousseau előtt sok-sok évig senki sem gondolt arra, hogy őszintén megírja a saját életét, ahogy ő maga gondolkodik róla.

„A meglevő pénz a szabadság eszköze, a hajszolt pénz a szolgaságé.”

„Mindig rossz módszer tehát úgy olvasni mások szívében, hogy a magunkét rejteni akarjuk.”

„…ha mindenki tudna olvasni mindenki másnak szívében, többen akarnának lejjebb szállni, mint fölfelé emelkedni.”

„A hívők általában olyanná teszik Istent, amilyenek ők maguk: a jók jóvá, a gonoszok gonosszá.”

„…bármily keserves a kötelességnek és az erénynek hozott áldozat, bőségesen megfizet érte a szív mélyén hordott édes emlék.”

„De hát úgy áll a dolog, hogy ezek a nagy tudósok, akik annyi mindent tudnak, igen kevéssé tudják azt, hogy mindenkinek csak a maga mesterségében szabad ítélkezni.”

„Eladó tollból nem származhatik erő és nagyság.”

„…mindig éreztem, hogy írónak lenni csak akkor dicső és tiszteletre méltó feladat, ha az írás nem mesterség.”

És végül egy olyan idézet, amelyet Rousseau saját magáról ír, de akár én is mondhattam volna ezt magamról:

„Szeretek semmiségekkel foglalatoskodni, belevágni száz dologba, és eggyel se jutni semmire, jönni-menni, ahogy eszembe jut, minden pillanatban tervet változtatni, …, nagy hévvel belekapni egy tízéves vállalkozásba, és sajnálkozás nélkül abbahagyni tíz perc múlva, egyszóval szöszmötölni naphosszat rendszer és állhatatosság nélkül, és sohasem törődni mással, csak a pillanat szeszélyével.”

Jean-Jacques Rousseau: Emil, vagy a nevelésről

Emlékeztek még, hogy áradoztam Rousseauról az Új Héloise kapcsán? Nos, most belefutottam egy kevésbé szimpatikus művébe. November 20-án kezdtem el olvasni az Emilt, és december 30-án fejeztem, vagyis majdnem másfél hónap kellett, mire átrágtam magam kevesebb, mint 400 oldalon. Ez igencsak negatív rekord.

Azt azért le kell szögezni rögtön az elején, hogy nem volt rossz. Egyáltalán nem volt rossz. De ugyebár ez nem egy regény, hanem egy erősen filozofálgatós könyv. Ahogyan a címében is benne van, a nevelésről szól. Hogy hogyan neveljünk fel egy gyereket a természet törvényei alapján.

Emil, a „főhős” – habár itt ugye nem beszélhetünk ténylegesen főhősről – egy kitalált személy, akit még csecsemőkorában a tanítójára bíznak, és meglett férfi koráig vele is hagyják. Magyarul Emil felcseperedését és nevelését tekintjük végig időrendi sorrendben. Az időrenden kívül még egy fontos dolgot követ a könyv, méghozzá a megtanulandó dolgokat a következők szerint állítja sorba: szükséges – hasznos – jó.

Ez konkrétan a könyvben úgy nézett ki, hogy kezdtük ugyebár a csecsemőkorral, amikor is a legfontosabb volt, hogy ne hagyjuk, hogy a gyerek uralkodjon rajtunk. Vagyis hogy meg kell különböztetnünk, hogy a gyerek azért sír-e, mert éppen valamilyen szükségletét kell kielégíteni, vagy csak simán hisztizik. És ha hisztizik, arra nem szabad reagálnunk, mert hozzászokik a pátyolgatáshoz, és azt fogja hinni, hogy minden kérése teljesülni fog.

Később, a kisgyerekkor folyamán Rousseau a testedzést emeli ki, mint fő elemet. Vagyis hogy hagyjuk a gyereket mozogni kedvére, sőt, bíztassuk is rá. Egyrészt azért, hogy erősödjön. Másrészt pedig úgy véli, hogy a korán elkezdett oktatás egyáltalán nem hasznos a gyerekre nézve. Illetve kiemeli még azt is, de ezt persze az egész könyvben időről időre hangsúlyozza, hogy mindig a gyerek értelmi szintjének megfelelően magyarázzuk el neki a dolgokat. És éppen ezért például nem tartja jó ötletnek, hogy meséket olvassunk a kisgyerekeknek. Mert ugye minden mesének van valami fontos tanulsága, de megeshet, hogy a gyerek nem úgy fogja az adott mesét értelmezni, mint egy felnőtt, és rossz következtetéseket von le belőle. Ezt Aiszóposz A holló meg a róka című meséjének elemzésén keresztül konkrétan be is mutatja, és ez egy kifejezetten érdekes rész volt. Ezen kívül itt utal még a megfelelő mennyiségű alvás szükségességére.

Később aztán, mielőtt bármire is elkezdenénk oktatni a gyereket, először az érzékszerveit kell megedzeni, aztán jöhet az oktatás. De felesleges haszontalan dolgokkal tömni a gyerek fejét. Először is el kell érnünk, hogy érdeklődjön a világ dolgai iránt. Utána pedig inkább hagyjuk, hogy tapasztalati úton tanuljon, vagy próbáljuk demonstrálni neki a dolgokat, ne csak elmondani a száraz tényeket.

Ezek után bevezetjük a társasági életbe, de nem úgy, hogy bálokra és fogadásokra hurcibáljuk. Egyszerűen csak megmutatjuk neki, hogyan kell az embertársaival viselkednie. Valamint rászoktatjuk a jótékonyságra. Később pedig felvilágosítjuk a vallásról és a polgári kötelességeiről. Aztán keresünk neki egy feleséget, összeházasítjuk őket, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Valahogy így nézne ki Rousseau szerint a természeti törvényekhez igazodó gyermeknevelés. Ennél persze jóval bővebben ír a témáról, de körülbelül ezek voltak azok a gondolatok, amik egyrészt megmaradtak bennem J, másrészt pedig amikkel nagyjából egyetértek.

A könyv vége felé, amikor Emil házasodni készül, van egy külön fejezet arról, hogy hogyan kell a lányokat nevelni. Mert ugyebár Rousseau szerint őket teljesen máshogy kell. Nem kell belőlük sem tudósokat, sem cicababákat nevelni. Meg kell tanítani őket a női munkákra, erényességre kell nevelni őket, és fel kell készíteni őket az anyaságra, hiszen ez a nő legfőbb életcélja és hivatása. Azt viszont többször is kijelenti, és számomra rendkívül furcsa volt ezt egy férfitől olvasni, hogy bár a nő engedelmességgel tartozik férjének, azért a színfalak mögött mégiscsak ő irányítja a férfit, tehát egy jól működő kapcsolatban csak olyan dolgokat kell a férfi parancsára megtennie, amit amúgy is megtenne. Rousseau tehát átlátott a szitán. J

A könyv öt fejezetre van osztva, nagyjából az életkorok szerint tagolódik, illetve az utolsó fejezet szól a nők neveléséről, illetve a könyv lezárásaként Emil és Zsófia (az ideálisan nevelt lány) kapcsolatáról. Elég nehéz volt mindegyik fejezetet olvasni, nagyon koncentrálnom kellett. Volt viszont két rész, ahogy többször is elvesztettem a fonalat. Az egyik a negyedik fejezetben lévő A szavojai káplán hitvallása című alfejezet, amiben a vallásról írt, és az egyetlen dolog, amit ki tudtam hámozni belőle, és amivel magam is mélyen egyetértek, hogy egy hívő embernek nincs szüksége közvetítőkre (pap, templom, stb.) ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen Istennel. Illetve ami még érdekes és többé-kevésbé érthető volt, hogy megpróbálta valamennyire természettudományos módszerekkel bebizonyítani Isten létét.

Az ötödik fejezetnek pedig volt egy Az utazásokról című alfejezete, ami inkább az államszervezetről és a kormányzásról szólt, azt hiszem. Na, itt totál homály volt.

Nagyjából ez lett volna az Emil lényege, ami úgy össze is állt a fejemben. Most jöjjön néhány random érdekes dolog még, utána pedig az idézetek. (Aztán pedig végre búcsúzzunk el drága Emiltől és az ő Zsófiájától egyszer és mindenkorra… Nem lett a kedvencem, na! J)

Ø  Még az előszóban Rousseau ír a könyv céljairól, és van egy bekezdés, amiben tökéletesen megfogalmazza azt, ahogyan én is érzek a blogommal kapcsolatban. Néhány mondatot szeretnék belőle idézni: „Ha néha ellentmondást nem tűrő hangot használok, nem azért teszem ezt, hogy szédítsem az olvasót, hanem hogy úgy szóljak hozzá, ahogyan gondolkodom. Miért fejteném ki kétkedő formában azt, amiben a magam részéről csöppet sem kételkedem? Pontosan azt mondom, ami elmémben végbemegy.”

Ø  Arról, hogy hogyan szoktassuk le a gyereket a hisztiről és a lázadozásról, Rousseau azt írja, hogy kezeljük a hisztit, a lázadást betegségként, az ilyen gyereket pedig betegként. Parancsoljuk ágyba, tartsuk diétán, és így hamar leszoktathatjuk a gyereket az ilyen megnyilvánulásokról. Érdekes taktika, nem? (Lehet, javasolni is fogom a felettünk lakó családnak…)

Ø  A húsevés ellen egész érdekesen kampányol Rousseau. Azt írja, hogy próbáljuk egyszer úgy megenni az állatot, ahogy egy ragadozó eszi meg az áldozatát. Véresen, nyersen, és érezzük, ahogy elszáll belőle az élet. Én nem vagyok vegetáriánus, de ennél a résznél bizony elgondolkodtam… De csak egy másodpercre. Elég undi volt, úgyhogy erről elég is ennyi.

Ø  Több helyen is tárgyal olyan témákat, mint állam, politika, társadalom. Sőt, erőteljesen bírálja ezeket. Az volt az érzésem, jobb szeretné, ha minden embernek lenne egy saját kis birtoka, ahol önfenntartó módon él, és közelébe sem megy a többi embernek. Mert ahol emberek társulnak, abból előbb-utóbb valami rossz fog kisülni valaki számára.

Ø  „Az ember természete apróságokban fedi fel magát.” – mondja Rousseau, és erről nekem megint csak Tristram Shandy és a vesszőparipák jutottak eszembe. Már másodjára emlegetem fel azt a borzalmat. J JÁlmaimban sem gondoltam volna… J

Ø  Szintén több helyen értekezik a vallásról, és mélységesen egyetértek a nézeteivel. Azt hiszem, ezt már fentebb is említettem, de itt ismét ki akarok térni rá. Számomra is, és a jelek szerint Rousseau számára is az volt a fontos, hogy szeretetben, békében és egyetértésben éljünk egymással. Az pedig a legkevésbé sem fontos, hogy hogyan imádkozunk, hogyan díszítjük a templomainkat, és hogyan üljük meg az ünnepeinket.

Ø  Ha már úgyis mostanában jött ki az új Star Wars film, hát ezzel is összekapcsolnám ezt a könyvet. Amikor ugyanis arról olvastam, hogy a birtoklás nyomorulttá, leláncolt rabbá tesz minket, akaratlanul is a jedik jutottak eszembe… JKi tudja, lehet, hogy George Lucas is olvasta Emilt.

Ø  Rousseau-hoz képest az EU egészen fiatal intézménynek mondható, mégis már ő is megfogalmazta, hogy Európa kezd uniformizálódni.

Ø  A mai munkamorálról is találtam egy rendkívül érdekes idézetet. A könyvben konkrétan ezt a katonaság kapcsán írja, de általánosan és manapság is igaz. „Ha rászánod magad arra, hogy szívvel-lélekkel végezd mesterségedet, megvetnek, gyűlölnek, talán el is kergetnek, de mindenesetre szüntelen mellőzésben van részed, és kitúr minden bajtársad, amiért a futóárokban végzed szolgálatodat, míg a többiek a toalettasztalnál teljesítik.” Tisztelet természetesen a kivételeknek!

Ø  Végül pedig, a listás könyvek közül említésre kerül Daniel Defoe Robinson Crusoe-ja. Ezt a könyvet ajánlja Rousseau Emilnek elolvasásra, mint az egyetlen értelmes és hasznos könyvet, mely gyerek kezébe való.

„Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt.”

„Vannak olyan nemes mesterségek, hogy az ember nem űzheti őket pénzért anélkül, hogy méltatlannak ne bizonyuljon rájuk.”

„Azok a leckék, melyeket a diákok egymástól vesznek az iskola udvarán, százszorta hasznosabbak nekik, mint mindaz, amit valaha is hallani fognak a tanteremben.” (És tuti, hogy egy életre meg is jegyzik…)

„Az eszes embernek úgy kell tekintenie a történelmet, mint egy meseszövedéket, melynek tanulsága igen jól illik az emberi szívhez.”

„Szenvedélyeink tesznek gyengévé bennünket, mert kielégítésükre több erő kellene, mint amennyit a természet adott.”

„Csak azt tudja az ember jól parancsolni, amit maga is végre tud hajtani.”

„Ha az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtasson csak postakocsin. Ám ha utazni akarunk, gyalog kell járnunk.”

„Az ember nem kedveli meg a börtönt azért, mert sokáig volt benne.”

„De aki csupán csak jó, csak addig marad az, amíg kellemes annak lennie. A jóság hajótörést szenved, és elpusztul az emberi szenvedélyek szirtjein.”

„Minél inkább vizsgálom az emberek létrehozta művet intézményeinkben, annál inkább látom, hogy addig akarják függetlenné tenni magukat, míg végül rabszolgává lesznek, s még szabadságuk biztosítása érdekében is hiábavaló erőfeszítéseket tesznek.”

„Bármely időben jön a halál, szembenézek vele, mert az életre való előkészületeim közben sohasem fog meglepni. Sohasem eheti el tőlem azt, hogy éltem.”

„Minden férfi, aki jól érzi magát otthon, szereti a feleségét.”

Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise összefoglaló

Egy bocsánatkéréssel kell kezdenem. Most éppen megint zajlik az élet körülöttem, úgyhogy teljesen kiment a fejemből, hogy 16-án kettő éves lett a blog. Úgyhogy ezúton szeretnék bocsánatot kérni, a blogtól, magamtól és mindenkitől, és utólag kívánok nagyon boldog születésnapot magunknak. Számomra teljesen elképesztő, hogy van egy projekt, ami mellett már két éve kitartok. Nagyon szeretem ezt az egész dolgot, és fel nem foghatom, hogyan mehetett ki a fejemből az évforduló.

Megpróbálom tehát most összefoglalni a Júlia két kötetét, de előre szólok, hogy most nagyon nem vagyok erre ráhangolódva, úgyhogy lehet, hogy a szokásosnál is értelmetlenebb leszek.

Az első dolog, amiről szeretnék szólni, az a mű címe. Kétféle verziót is sikerült találnom: Új Héloise, illetve Júlia, a második Héloise. Na de ki az a Héloise? Több forrásból is próbáltam tudakozódni, és csodák csodájára sehol sem olvastam ugyanazt a verziót. De a lényeg, ami mindenhol megegyezett, hogy Héloise Pierre Abélardnak, a XII. század egyik nagy filozófus-teológusának szerelme volt. Kettejük szerelme nagyon hasonlóan indult Júlia és St. Preux kapcsolatához – Abélard Héloise tanítása fejében kapott szállást. És tádám, tanító és tanítványa egymásba szerettek. Szerelmük nem alakult túl rózsásan, bár ők házasságot kötöttek, és még egy fiuk is született. Később azonban a sors mostoha volt hozzájuk, el kellett válniuk, és levélben tartották egymással a kapcsolatot. Ezek állítólag a világirodalom legszebb szerelmes levelei, habár a legtöbb forrás megemlíti, hogy az eredetiek nem maradtak fenn, így kétséges, hogy ezeket valóban ők írták-e. És ezek azok a levelek, amelyek oly sok mindenkit megihlettek, köztük Rousseau-t is. Ez tehát a cím titka.

Egyébként magában a könyvben is említésre kerül, azt hiszem, több helyen is, az „eredeti” Héloise.

Most, hogy ezt a fontos pontot kitárgyaltuk, következzen Rousseau teljes filozófiájának megvitatása. Mert hogy ebben a könyvben gyakorlatilag a filozófiai munkásságának minden lényeges pontját érinti.

Ha már itt tartunk, szeretném megjegyezni, hogy időközben rájöttem, hogy nem volt a legszerencsésebb éppen ezzel a könyvvel kezdenem, hiszen Rousseau önéletrajza, a Vallomások is rajta van a listán, és talán jobban jártam volna, ha előbb azzal kezdem, de ugyebár már utána vagyunk a dolognak.

Rousseau egyik fő gondolata, amit oly sokszor és oly sokan idéznek: „Vissza a természethez!”. Ezt a mondatot én magam sokáig félreértelmeztem. Mostani kutatásaim során azonban megvilágosodtam. Ez a mondat ugyanis nem azt jelenti, hogy foglalkozzunk sokat a természettel, legyünk természetjárók, stb., hanem, hogy térjünk vissza a természetes dolgokhoz. Az olyan, természetes, belülről fakadó dolgokhoz, mint a szerelem. Utasítsuk el az érdekeken alapuló házasságot, és hagyjuk, hogy a szívünk válasszon. Ez ugyebár a Júlia legfőbb mondanivalója. De ezen kívül számtalan más gondolattal is foglalkozik egy-egy levélben.

Én most nem szeretnék hosszú filozófiai értekezést írni, de azért mégis csak megemlítenék néhány gondolatot. Például Júlia leendő férje kapcsán többször is említésre kerülnek a rangok és ezzel együtt a társadalmi különbségek, amely téma Rousseau egyik vesszőparipája volt. (És Tristram Shandy óta tudjuk, hogy milyen fontosak a vesszőparipák. – Álmaimban sem gondoltam volna soha, hogy valaha is emlegetni fogom azt a könyvet. :) ) Rousseau abszolút elítélte a társadalmi különbségeket, a rangokat, a gazdagok játszmáit a szegényekkel szemben. Gyönyörű gondolatai voltak az emberiségről, de hát ez szerintem a világnak egy olyan fájó pontja, amely örökké fájni fog. Mindig is lesznek gazdagok és szegények, és a gazdagok örökké azt fogják hinni, hogy mások felett állnak, és ők bármit megtehetnek.

Ezen kívül több, apró információmorzsát is kapunk az író gondolataiból. Például rendkívül tetszett az a rész, ahol az öngyilkosságot veszi górcső alá pro és kontra oldalról. Mindkét érvelésben van valami, annak ellenére, hogy az egészséges elme azért mégis Bomston álláspontját fogja elfogadni, hogy az öngyilkosság nem kóser dolog.

Júlia egyik levelében ír a férjhez menetelről, és úgy általában a férjekről. Ez ismételten egy nagyon érdekes fejtegetés volt. Az író ugyanis azt adta Júlia szájába, illetve tollába, hogy sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lehet a házas élet, ha nem a szívünkre hallgatunk a férjválasztásnál, hanem alaposan megfontoljuk a döntést. Persze a könyvben ez eléggé győzködés-szagúnak hat. Júlia erényes asszony akar maradni, és ezzel inkább magát próbálja meggyőzni, hogy Wolmar, mint férj sokkal elfogadhatóbb számára, mint St. Preux lett volna. Ami persze egyáltalán nem igaz, ezt ő is nagyon jól tudja! Ez a „ha az élet citromot adott, csinálj belőle limonádét” tipikus esete.

Ha már itt tartunk, azt is mindenképp meg kell említenem, hogy ugyebár nem csak szerelmes leveleket tartalmaz ez a könyv, hanem baráti leveleket is. Júlia és Klára, St. Preux és Bomston, valamint St. Preux és Klára is gyakran írnak egymásnak, és ezek a baráti hangvételű levelek is nagyon tartalmasak és érzelmesek, öröm volt őket olvasni. Főként Júlia és Klára levelezését, akiket rendkívül szoros érzelmek kötöttek össze.

Ezenkívül St. Preux leveleiből részletesen megismerhetjük Júlia és Bomston háztartását, és itt rengeteget ír a cselédtartásról, ami szintén nagyon érdekes olvasmány volt. Gyakorlatilag arról szólt, hogy hogyan kell a cselédeket úgy kijátszani, hogy tudtukon kívül elősegítsük a szorgalmuk és a hűségük megerősödését.

Valamint a könyv elején egy levélben részletes értekezést kapunk bizonyos zenei műfajokról, ami számomra azért volt érdekes, mert később, a kutatásom során szembesültem azzal, hogy maga Rousseau is írt zeneműveket.

Továbbá Júlia egyik Bomstonhoz írott levelében ír általánosságban a szülőkről, és a gyerek-szülő kapcsolatról. Hogy mi az, amit megengedhet magának egy gyerek a szüleivel szemben. És úgy általában, hogy hogyan kellene egy gyereknek viselkednie a szüleivel; hogy a gyerek életében hol kellene a szülőknek elhelyezkednie. (Az első helyen, természetesen! Elvégre nekik köszönhetjük az életünket. – Gondolja ezt Júlia is, annak ellenére, hogy az apja meglehetősen hirtelen haragú ember volt, és konkrétan egyszer majdnem halálra gyepálta szegény lányt.)

Erről a témáról egyébként órákat tudnék vitatkozni, még saját magammal is. Egymást kergetik a gondolatok a fejemben. Mert persze, oké, egyrészről igaza van a mi kis Júliánknak. Másrészről viszont feláldozhatjuk magunkat értük? És ha igen, milyen mértékben? Csakis azért születtünk a világra, hogy őket szolgáljuk? Súlyos gondolatok. Ilyenkor szívesen leülnék, mondjuk most éppen Rousseau bácsival egy jó kis tea mellé, hogy mindezt megvitassuk.

Az utolsó pont pedig, amit itt meg szeretnék említeni, az a párbajozásról írott gondolatok. Ez kissé elavultnak tűnhet manapság, de akkoriban a jelek szerint még élt ez a hagyomány, és érdekes volt arról olvasni, hogyan vélekednek erről a tárgyról, és ezzel együtt a becsület kérdéséről különböző nemű és rangú emberek.

Na, most pedig, hogy gyorsan végigszaladtunk Rousseau gondolatain, jöjjenek az enyémek. Iskolai tanulmányaim alapján én az életben nem gondoltam volna, hogy ő ilyesmiket is írt. Társadalmi szerződés oké. Romantikus regény nem oké. Nem gondoltam volna, hogy az neki oké. De a jelek szerint nagyon is oké volt. Hálás köszönet a könyv-bibliának, hogy megismertetett ezzel a művel, mert egyszerűen gyönyörű volt. Szerelmes volt, szenvedős volt, fájdalmas volt, szépséges volt. Minden volt, amilyennek egy jó könyvnek lennie kell. Oké, a happy end elmaradt, de az nem is passzol minden történethez.

Viszont egyetlen egy negatívumot mindenképp meg kell említenem! Mégpedig azt, hogy ezt a könyvet utoljára 1882-ben adták ki magyarul. Ami egyszerűen botrányos!! Magához a stílushoz egyébként szerintem illik a régies magyar nyelv, tehát újrafordítani szerintem nem kellene, de kiadhatnák újra, és lehetne valahogyan népszerűsíteni, mert szerintem sok művet, amit mondjuk az iskolákban is nyomnak (lásd pl. Candide), kenterbe ver.

Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise 2. kötet

/Idő hiányában nincsenek képek. :( /

 

Végére értem a második kötetnek, és hát huhh. Aki egész véletlenül olvasgatta a korábbi bejegyzéseimet, esetleg tudhatja, hogy menthetetlenül romantikus lélek vagyok, és ez a könyv totálisan kikészített.

Ugyebár az előző kötetnek ott lett vége, hogy valaki felfedezte a szerelmes leveleket. Nos, ez nem volt más, mint Júlia anyja, aki bele is halt a bánatba, hogy rosszul nevelte a lányát. Az elején tehát nagyon pörögnek az események. Az anyja halála után az apja elég gyorsan hozzáadja Júliát Wolmarhoz, akit eredetileg is kiszemelt neki. Itt mondjuk kissé érdekes helyzetbe kerül, ugyanis időközben kiderül, hogy Wolmar elszegényedett, de hát ha már egyszer neki ígérte a lányát, akkor nem hazudtolhatja meg magát. Fura egy felfogása volt az öregnek…

Főhősünk, St. Preux (egy idő után ezen az álnéven emlegetik) ezután teljes letargiába esik, először öngyilkosságot fontolgat, de aztán szerencsére letesz róla. Aztán rá akarja beszélni Júliát, hogy legyenek szeretők, de Júlia már nem akar rossz útra térni. Ezek után St. Preux barátja, Bomston javaslatára, hajóútra indul, és négy évet a tengeren tölt.

Mire visszatér, Júlia már kétszeresen anya. Közben bevallja férjének ifjúkori ballépését, Wolmar pedig valamiért ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy megismerje a férfit, aki el tudta csábítani a feleségét, ezért meghívja hozzájuk. St. Preux egész sok időt tölt náluk, és ezen idő alatt elég hosszú levelek születnek, például maga St. Preux hosszan ecseteli Bomstonnak, hogyan is mennek a dolgok Júliáék birtokán.

Mikor St. Preux odaköltözik Júliáékhoz, egy darabig nagyon izgalmasnak éreztem a sztorit, mert nem tudtam, mire számítsak. Ők hárman, mármint Júlia, a férje és St. Preux mindenáron barátok akartak lenni, valamint mind az öten – Bomstonnal és Klárával kiegészülve – kerülték a múltról való beszélgetést. Ennek ellenére a szerelem, a szenvedély végig ott lógott a levegőben, és én nagyon vártam, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie, hogy ők ketten végre egymás karjaiba borulhassanak, és szerethessék egymást az idők végezetéig. De ez a könyv sajnos nem erről szólt.

Nem hittem volna, hogy Júlia ennyire képes lesz tartani magát, de képes volt, és ezért minden tiszteletem az övé. Férjes asszony volt gyerekekkel, és eldöntötte, mi a fontosabb neki, a család vagy a szerelem. Ő a család mellett döntött, és bár nehéz kimondani, de igaza volt. És nem csak azért, mert akkoriban még nem volt „divat” elválni.

Azt sem hittem volna, hogy St. Preux ennyire fogja tartani magát, de az ő tartása számomra kissé hihetőbb volt. Talán azért, mert bizonyos vonatkozásban én is hasonló cipőben járok. Néha annyira szeretünk valakit, hogy képesek vagyunk a szeretett személy kedvéért eljátszani, hogy csak barátként tekintünk rá. Ez, hölgyeim és uraim, nagyon kemény meló.

És azt sem hittem volna, hogy Wolmar össze akar majd haverkodni a felesége szerelmével. Persze az nagyon szép, hogy ennyire bízott Júliában. Ez egyfajta elismerés Júlia felé. De akkor is!

Szóval a nagy beteljesedés nem jött össze, de azért amire számítottam, az nem maradt el. Mert egy ilyen szerelem, tudjátok, az nem múlik csak úgy el. Ez a „Nem, nem és nem!” kategória.

Sokat gondolkodtam, leírjam-e, végül is mi történt, de úgy döntöttem, kivételesen nem teszem meg. Akit érdekel, járjon utána maga. Aki szereti a romantikus történeteket, annak megéri. Azért a végére készítsetek pár pzs-t a közelbe. Engem legalábbis megríkatott, mert olyan gyönyörűen szívszaggató volt.

Jövő héten összefoglaló. Addig megyek, és élvezem még kicsit az aurámat körbevevő rózsaszín buborékokat. :D

„…csak az első lépés kínos a bűn ösvényén …. a többi magától jő.”

„Le kell egymásról mondanunk – ha továbbra is szeretni akarjuk egymást, nehogy csupa szeretetből meggyűlöljük egymást!”

„…nagyobb fontosságot tulajdonítunk az életnek, mint aminővel az valójában bír…”

„…ne gyújtsd fel magad felett a házat azért, hogy ne kelljen rendbe hoznod.”

„A fájdalom s gyönyör villámként cikáznak át létünk derült egén, az élet egy pillanat, értéktelen jószág, értéke csak úgy van, ha cselekedetekkel teli!”

„Amily mértékben halad az idő felettünk s terjeszti ki óriási szárnyait – abban a mértékben zsugorodik össze a szív, mely egykor az egész világot magához tudta volna ölelni.”

„A tiszta lelkiismeret melyet nem nyugtalanít meg semmiféle gondolat – valóban a leggyönyörtelibb állapot, amelyet képzelni lehet, s ki ezt nem élvezi: az igazán azt sem tudja, mi az élet!”

„…a tulajdonnak csak úgy van valódi értelme, ha helyes álláspontot foglalunk el vele szemben, s ha nem a javak megszerzése, hanem inkább azok igénybevétele a fő cél.”

„Az első, amire gondot kell fordítanunk, az, hogy csak becsületes embereket tűrjünk meg körükben, kik a rendet nem zavarják meg soha. Ámde oly könnyű-e szolgálni és becsületesnek maradni? Sokkal nehezebb, semmint azt némelyek hiszik.”

„Látni, hallani kell őt, ez a legnagyobb dicséret, amit valakire mondhatni…”

Jean-Jacques Rousseau: Új Héloise 1. kötet

Rousseau nevét, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni, aki sikeresen elvégezte legalább az általános iskolát. A felvilágosodás nagy alakja, aki a XVIII. században teljesen újszerű gondolataival akkora sikert aratott, hogy még a XXI. században is emlegetik. Azok az emberek, akik ki merik mondani az igazságot, kétségtelenül beírják magukat a történelem könyvekbe, csak sokszor elfelejtjük, hogy ezek azok az igazságok, melyeket követnünk kellene. Na mindegy, nem célom, hogy ebben a bejegyzésben komoly filozofálgatásokba bocsátkozzak. A lényeg, hogy Rousseau neve azért sokak számára ismerősen csenghet. (Például irodalom óráról, amikor a tanár diktált, és neked lövésed nem volt, hogy hogy kell leírni helyesen azt, hogy ’russzó’. J)

Attól viszont, hogy tanultunk róla az iskolában, még nem gondoltam volna, hogy ilyen sok műve van. (Persze gondolhattam volna…) A bibliába is négy műve vétetett fel, amelyek közül én most a Júliával kezdtem, mert ezt tudtam a legegyszerűbben beszerezni. A MEK-ből töltöttem le. Ide kattintva te is rögvest hozzájuthatsz ingyen és legálisan!

Ezzel a könyvvel egyszer már találkoztam idén, mégpedig a Vörös és feketében Mathilde de la Mole olvasta (azt hiszem). Elöljáróban annyit tudtam róla, hogy romantikus történet, két kötet, és az olvasógépem iszonyú apró betűvel jelenítette meg, úgyhogy sokáig húztam-halasztottam az olvasását. De eljött az idő, hogy belevágjak, és puff, már az első oldalakon annyira pofán vágott a könyv, hogy csak pislogni tudtam.

A filozófusokról él bennem egyfajta kép, ahogy folyton magasztos dolgokról beszélnek egy csomó sületlenséget, és beszédüket teletűzdelik mindenfajta idegen kifejezésekkel, hogy az egyszerű ember még csak véletlenül se értse, hogy miről van szó, ellenben tágra nyílt szemekkel bámulja és bálványozza a beszélőt. Épp ezért ért váratlanul ez az „egyszerű” szerelmi történet. Mert nem gondoltam volna, hogy egy nagy filozófus leereszkedik annyira, hogy holmi szerencsétlen szerelmesekről írjon. Pedig a szerelem az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. És ezt a tényt ez a könyv minden kétséget kizáróan be is bizonyítja. Legalábbis az eleje mindenképp. De nézzük, miről is van szó.

Levélregénnyel állunk szemben, ami már önmagában is nagyon izgalmas. Két okból is. Egyrészt mert furcsa és izgalmas dolog belesni két vagy több ember privát levelezésébe, főleg ha szerelmes levelekről van szó. Másrészt pedig azért, mert így nem értesülünk konkrétan minden eseményről, vannak dolgok, amelyek csak utalás szintjén jelennek meg a könyvben. (És ezzel én szépen be is sétáltam egy csapdába, de erről majd később.)

Van két főszereplőnk, egy nemesember leánya és annak polgári származású tanítója, akik csodák csodájára egymásba szeretnek. Az első kötet két részre van osztva, és az első részben végigkövethetjük szerelmük kivirágzását, ami egyszerűen gyönyörű. Főként az első levelek, amikor még mindketten csak puhatolóznak, majd felfedezik a nagy érzelmeket.

De egy szerelmi történet mit sem érne viszontagságok nélkül, így a második rész arról szól, hogy a tanítónak el kell hagynia a várost, nehogy fény derüljön a kapcsolatukra, mert azzal szégyenbe hozná szerelmét.

Eddig a történet egy az egyben megmutatja, részletekbe menően, hogy milyen a szerelem. Kezdve onnan, hogy az ember marcangolja önmagát, vajon a másik viszontszereti-e. Aztán kiderül, hogy mindketten hasonlóképpen éreznek egymás iránt. Ekkor jönnek a legboldogabb idők. Amikor nincs lehetetlen, és mindent legyőz a szerelem. Mindent megbeszélnek, mindent a szerelmükhöz hasonlítanak, és amellett persze minden eltörpül. Aztán lenyugszanak a kezdeti kedélyek, jön az állandóság boldogsága, a kellemes kényelem. Majd történik valami, egy váratlan, negatív fordulat, ami ezt a boldogságot szétzúzza, és jön a félelem. Félelem a jövőtől, és attól, hogy a másik szerelme vajon ki fog-e tartani.

Nagyon-nagyon tetszik, ahogy ezek a szerelmesek írnak egymásnak, tényleg már az első oldalaktól kezdve lebilincselt ez a könyv. És nem is kifejezetten a történet az, ami lázba hozott, hanem az a gyönyörű kifejezésmód, ami a szerelmesek sajátja, és amit Rousseau olyan kitűnően tudott tolmácsolni. Ahogy ezernyi érzelem százezernyi árnyalatát sűrítette a sorokba. Egyszerűen elképesztő.

Persze fontos megjegyezni, hogy azért nem csak a szerelmesek levelezésébe kukkanthatunk bele. Van még pár fontos szereplő, így például Klára, Júlia unokatestvére és legjobb barátja, Klára udvarlója, D’Orbe úr és Bomston úr. Ők hárman mind segítik a reménytelen szerelmeseket. Mégis Bomston lesz az, aki végzetes tettével elindítja a második részt, és így a baljós eseményeket. Egyszer ugyanis vitába keveredik Júlia apjával a társadalmi különbségekről, és merészen kijelenti, hogy akár még a tanító is érdemes lehetne a lánya kezére, hiszen erényes és művelt, mely tulajdonságok sokkal fontosabbak a rangnál. Júlia apja azonban határozottan az ellenkező véleményen van, és hogy ne fogjon gyanút, a tanítónak el kell utaznia.

Korábban céloztam arra, hogy izgalmas dolog nem konkrétan értesülni bizonyos eseményekről. Most elmesélem, hogyan jártam én ezzel. Egy találkozás után Júlia rendkívül elkeseredett levelet írt kedvesének, melyben fájlalta, hogy végérvényesen elvesztette erényességét. Én meg persze rögtön arra gondoltam, hogy biztos lefeküdtek, és minden következő levélben vártam, mikor fog kiderülni, hogy terhes lett szegény. De csak nem akart kiderülni. Így egy idő után elkezdtem azon morfondírozni, hogy az 1700-as években talán kisebb dolog is elég volt az erényesség elvesztéséhez. Majd nem sokkal ezután megint olyasfajta célozgatások következtek, amiből a terhességre lehetett gondolni. Szóval nem elég, hogy maga a könyv elszórakoztat, még én is elszórakoztatom magam azzal, hogy próbálom megfejteni a kimondatlan dolgokat. És igen, rendkívül jól szórakozom. J

Szóval itt tartok most, valahol ott, ahol a szerelmesek, félelem és remény közt. Ja, és még nem is említettem az utolsó levelet. A kötet utolsó levelét Júlia írta szerelmesének, melyben tudatja vele, hogy valaki megtalálta a leveleit, amelyeket olyan féltve őrzött. A szerelmükre tehát fény derült, és akárki is találta meg, gyanítható, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Megyek is, és minél előbb végére járok a sztorinak, mert megöl a kíváncsiság.

„Nagy városnak színházra, laza erkölcsű népnek szív- és léleknemesítő olvasmányra van szüksége.”

„…vágyaim lángheve a lehetetlent is lehetőnek láttatja velem s ilyenkor úgy tetszik, mintha sólyomszárnyai utolérnék magát az elérhetetlent…”

„Én viszont ígérem, esküvel erősítem, hogy mindent elkövetek, csakhogy észre térjek, - hogy azon háborgó szenvedélyt, mely szívem mélyéből kitörni készül, visszafojthassam; csak ön vegye le rólam bájos szemeit, igéző – számomra vészthozó – tekintetét; tegye, hogy ne lássam többé könnyed megjelenését, jóságtól sugárzó szelíd vonásait, karjait, ujjait, szőke fürtéit, mindent de mindent ami az öné és ami önhöz tartozik. Ne engedje megpihenni rajtuk mohó pillantásaimat, ne engedje hozzájuk közeledni féktelen gondolataimat, ne reszkettesse meg bennem ezen túl hangja zengzetével az idegek összes rendszerét; ah, hisz e hang is már arra van teremtve, hogy kősziklák induljanak meg szavára. Szóval, legyen ön minden más csak az ne aki eddig volt. Így még van remény, hogy szívem egykor lecsendesül.”

„Minden parancsának alávetem magamat, csak azt az egyet ne kívánja, hogy ne szeressem, mert erre nem vagyok képes.”

„Vegye tudomásul, hogy ama hő szerelem, mely keblemet hevíti, csupán csak hamvadoz, kialudni nem fog soha; legyen meggyőződve, hogy a szív, melyben ily magasztos érzelem honol, nem fog lealacsonyulni soha; hódolni fog örökre önnek … az erénynek, a becsületnek és a kötelességnek; az oltáron, melynek istennője Júlia, másnak tiszteletére láng nem fog lobogni soha … soha.”

„A világ a pénz és vagyon előtt tisztelettel meghajol ugyan, de az így megtisztelt lelke sohasem érzi magát kielégítve, valódi elégtételt és boldogságot nem nyújt az senkinek.”

„Alig lehet valami nevetségesebbet képzelni mint egy nőt ki a férfiakat akarja utánozni. Minden erőlködés hasztalan e téren; ilyesmi az okos embert csak szánakozó mosolyra készteti, a szerelmet elriasztja.”

„Add vissza Júliám, o add vissza régi bátorságomat melytől megfosztottál! Míg egyedül engem fenyegetett a veszély szemébe mertem nézni a halálnak, de mióta benned egész lényemet fenyegetve látom – nincs többé bátorságom e világnak „Isten hozzád”-ot mondani.”

„Korai vigasz nem nyújt írt a fájó kebelnek s mint kíméletlen tolakodás veszteségünket még súlyosbá, fájdalmainkat kínosbá teszi.”

„London azon városok egyike, melyben a tehetséges embert hamar felkarolják; egy kis törekvés mellett mindenki számára nyitva áll az út.”

„Általában csak akkor kellene az embernek mások megjavításán fáradoznia mikor önmagán már nem talál egyáltalán semmi javítani valót.”

„Ki hasonló körülmények között két ízben vétkezik – az bizonyára első ízben sem volt egészen ártatlan!”

 

(A képek forrása most is, mint mindig, Google barátunk.)