Személyes | Pesszimista optimista

Ma reggel azzal a kósza gondolattal ébredtem, hogy talán be kellene fejeznem ezt az egész blogolósdit úgy, ahogy van, mert egyszerűen nincs rá úgy időm, ahogy szeretném.

Aztán inkább úgy döntöttem, hogy írok erről.

Éppen Dosztojevszkijtől olvasom A félkegyelműt. Már hetek óta. Oké, hosszú egy könyv. Viszont mérföldekkel jobb, mint Dosztojevszkij másik két könyve, amit olvastam. Nem lesz kedvenc, ezt már most határozottan kijelenthetem, de legalább érdekelnek a szereplők sorsai. De nem haladok vele. Néha több nap is eltelik úgy, hogy a kezembe se veszem. És ez már nem olvasási válság.

Sosem voltam kibékülve a világ menetével, de vannak időszakok, amikor még kevésbé vagyok. És azt hiszem, most épp egy ilyen időszakban vagyok. Van egy jól fizető állásom. Mi másra is vágyhatna az ember ebben a pánikhangulatban? Mondjuk arra, hogy ne pusztuljon meg a lelke ebben a jól fizető állásban. Úgy érzem, hogy túl sok mindent kell feláldoznom azért a jó fizetésért. Fizikai és szellemi energiákat, egészséget, elveket és rengeteg-rengeteg időt. És ezt nem tartom helyénvalónak. Ugyanakkor a világ nagy ívben tojik arra, hogy én mit tartok helyénvalónak. Nem fogja érdekelni, hogy tudok-e majd kaját venni, vagy ki tudom-e fizetni a számlákat. Minden szívfájdalom nélkül megszabadul tőlem, ha arról van szó.

Amennyire nem volt pánik hangulatom nekem például a korona alatt, annyival inkább van most. Mert terveim vannak, amihez kellene némi kis pénz. És akkor most jön a kérdés, hogy mit vagyok hajlandó feláldozni ennek a büdös, zöld istennek az oltárán. Hát, a jelek szerint sajnos elég sok mindent…

Egyszóval az utóbbi időben meglehetősen borúsan látom a helyzetet. Hasonlóképpen ahhoz, mint amikor annak idején elkezdtem ezt a blogot. Akkor is úgy éreztem, hogy kell még valami személyes értelem az életembe, és a jelek szerint most is erre lenne szükségem. Csak honnan vegyem rá az időt és az energiát? Nos, ezt még nem tudom. De azt igen, hogy ha felmerül bennem a gondolat, hogy ennek a projektnek véget vetek, éppen akkor van rá a legnagyobb szükségem. Szóval talán nem kéthetente, hanem még ritkábban, de itt vagyok. Akarom. Csinálom, ahogy tudom. Ez életem egyik szerelme, vezérfonala és biztos pontja 2016 óta, és nem, csak azért sem fogom hagyni! Ez az én gyerekem, és küzdeni fogok érte a végsőkig, meg még lehet, hogy utána is egy kicsit.