H. G. Wells: Az időgép

Az idei egyik célom volt megismerkedni H. G. Wells munkásságával azon három regényén keresztül, amelyek szerepelnek az 1001-es listán. Ezt nemrég el is kezdtem, és elsőként Az időgép című kisregényét olvastam el. Mivel ez valóban csak egy alig száz oldalas mű, most eltekintek attól, hogy külön szedjem a tartalmi összefoglalót és az értékelést.

Talán nem árulok el nagy titkot, ha rögtön az elején leszögezem, hogy egy időutazós történetről van szó. Főhősünk, kinek nevét nem tudjuk meg, a történet elején épp egy válogatott társaságnak próbálja bizonyítani, hogy az általa feltalált géppel az időutazás igenis lehetséges. Ezt úgy próbálja bizonyítani, hogy demonstrálja a gép működését azáltal, hogy a géppel együtt eltüntet egy tárgyat. A nézőközönség persze hitetlenkedéssel fogadja a történteket, és inkább egy bűvésztrükkre gyanakszik. De a főhőst ez cseppet sem rettenti el. Sőt, még keményebb munkára sarkallja, hogy elkészítsen egy akkora gépet, amelybe egy élő ember is belefér. Mikor ezzel elkészül, saját maga próbálja ki a szerkezetet. Erre az utazásra való visszaemlékezés teszi ki a kisregény nagy részét.

Főhősünk a 802701-es évbe érkezik. (Egy hangyányit túllő a célon, de ez most nem is számít.) A lények, akikkel ott találkozik, már csak távolról hasonlítanak az emberekre. Alacsonyak és mind egyformák, gyümölcsökkel táplálkoznak, idegen nyelvet beszélnek, és napközben alapvetően teljesen jól elvannak, de az éjszakákat nehezen viselik.

Főszereplőnk egy rövid ismerkedés után kétségbeesetten veszi észre, hogy a szerkezetet, amivel érkezett, eltüntették. Miközben próbál rájönni, hogy mi is történt vele, és hogy hogyan szerezhetné vissza, különféle elméleteket állít fel, hogy mi is történhetett itt. Az első és legoptimistább gondolata, hogy az emberiség elérte a tökéletességet. Eljött a világbéke, mindenki lenyugodott, szeretet és egyenlőség áradt szét a földön. Ennek azért ellentmond persze néhány tapasztalása. De egészen addig tartja magát ehhez az elmélethez, amíg fel nem fedezi, miért is rettegnek annyira az eloik, ezek a csodásan boldog és együgyű népek az éjszakától. Akkor ugyanis felszínre törnek föld alatti járataikból a morlockok. A morlockok a leírások alapján inkább a majmokra hasonlítanak, mint az emberekre, de a lényeg, hogy rendkívül visszataszítóak.

A főhős hamar rájön, hogy a morlockok vitték el az időgépét, ezért egy éjszaka lemerészkedik a föld alatti vájataikba, és csak kicsin múlik, hogy ott nem hagyja a fogát. Ezután felfedezőútra indul a felszínen, hogy valami használható eszközt találjon a morlockok ellen. Egy elhagyatott múzeumban talál is néhány éghető cuccot és egyéb hasznos felszerelést. A morlockok csapdáját kihasználva újra birtokba veszi az időgépet, amivel először tévedésből folytatja az útját a jövőben, de egyre siralmasabb képet lát a Földről. Visszafordul, és épp időben sikerül visszatérnie egy vacsorára, ahol azon melegében meg is osztja a tapasztalatait a hallgatósággal. Ezután azonban újra útra kel, és többé nem látja senki.

Valószínűleg nem Wells eme rövid kis története volt az első, amely időutazással operált. Ám feltehetően ő volt az első, aki tudományos elméletekkel próbálta alátámasztani az időutazás lehetőségét, ezzel megteremtve a klasszikus sci-fi műfaját. (Az alapozáshoz egy korabeli matematikus, Simon Newcomb elméletét is felhasználja némileg átalakítva. Newcombot egyébként név szerint meg is említi a könyvben.)

Az időutazást aztán társadalomkritika megfogalmazására használja fel. Ez teljesen egyértelmű, mivel a főhős meglehetősen sok időt tölt elméletek gyártásával arról, hogy hogyan juthatott oda az emberiség, hogy kettévált eloikká és morlockokká. Arra jut, hogy a korabeli tőkés-munkás ellentét fajult odáig, hogy bár a tőkések jócskán a munkások fölé emelkedtek, kényelmes életüket igencsak megzavarják a munkások (vagyis a morlockok), akik előszeretettel fogyasztják el őket, mikor éjszakánként feljárnak a felszínre.

Az adott korban bizonyára az újdonság varázsával hatott ez a könyv, de nekem itt a XXI. században nem különösebben nyerte el a tetszésem. Bár a tudományos alapozás érdekes volt, a tőkés-munkás ellentétről sokkal jobban írt Zola. Ezen túl a körítés pedig annyira nem fogta meg az én fantáziámat.

Volt viszont egy aspektusa a könyvnek, amelyről szerintem sokkal érdekesebb lehet elmélkedni. Ez pedig nem más, mint az, hogy hogyan bánt a név nélküli főszereplőnk az eloikkal és a morlockokkal. Ő maga ragaszkodott például ahhoz, hogy mindkét faj az emberi fajhoz tartozik, csak két különböző fejlődési ágat képviselnek, mégis egyértelműen oldalt választott, és gondolhatjuk, hogy kikét. De még az eloikkal is embertelenül bánt. Istennek képzelte magát köztük, aki bármit megtehet, aki felléphet akár erőszakosan is, és aki feláldozhat bárkit a saját céljai elérése érdekében. A visszatérte után pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy megpróbáljon bármit is tenni a látott jövő elkerülése érdekében. (Ez pedig egy kicsit a gyarmatosítást juttatta eszembe, amikor is az európai emberek azt gondolták, a leigázott nép felett állnak, és bármit megtehetnek.)

Eddig tehát Wells nem nyűgözött le annyira, mint vártam, de van még két könyve, amiket most zsinórban szeretnék letudni (a Dr. Moreau szigetét már el is kezdtem). Talán változnak még itt a dolgok.

„Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket: hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok jutalma.”

„Ahol nincs változás s ahol nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe keverednek.”

Melyik korba utaznál, ha lenne egy időgéped?

Politikailag inkorrekt kaland 2. | Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

A múlt héten a Salamon király kincsét Jules Verne regényeihez hasonlítottam abban a tekintetben, hogy rengeteget lehet belőle tanulni. Úgy gondoltam, ezen a héten még visszatérek egy bejegyzésnyire ehhez a regényhez, hogy megmutassam, miket is lehet belőle tanulni.

Például egy árva szót nem ejtettem arról ezidáig, mi is lenne a szóban forgó Salamon király kincse. Itt Haggard kiválóan keveri az írott forrásokat, a korabeli felfedezéseket és a saját fantáziáját. Az írott forrás alatt jelen esetben a Bibliát értem, ami valóban Salamon király rejtélyes, nagy gazdagságáról beszél. Ezt a gazdagságot Haggard a korabeli afrikai gyémántbányák felfedezésével kötötte össze. Konkrétan a kimberley-i gyémántbányát említi a regényben, ami egy valóban létező hely. (Habár ma már nem bányásznak ott. Magának a bányának a története is nagyon érdekes, érdemes utánaolvasni.)

A történet Kukuánaföldön játszódik, ami Haggard fantáziájának szüleménye. Azonban ő maga sokáig tényleg Afrikában élt, és számos olyan elemet csempészett a regénybe, amelyek létező dolgok. Például a már említett bánya mellett találkozhatunk a Lukanga folyóval, Fokváros nevével, illetve Durbanéval, ahol a főszereplő Quatermain él. A két város a mai Dél-Afrikai Köztársaságban található, ahogy a bánya is. Ezeken kívül szerepel még a regényben Iniáti is, aminek a felderítése nem volt egyszerű. De aztán megvilágosultam, hogy a szóban forgó település neve valójában Inyati, amely a mai Zimbabwéban található. (Elképzelhető, hogy más valós helyek is megtalálhatók a könyvben, én ennyit írtam fel magamnak.)

Ezen kívül a regényben több afrikai törzs is említésre kerül, például a zuluk, a grikuák és a becsuánok. A zulukról és a becsuánokról már hallottam korábban, mindkét csoport Dél-Afrikában él. A grikuákról viszont olyannyira nem hallottam, hogy nem is találtam róluk semmit magyarul az interneten. Angol és német nyelvű oldalak szerint ez egy kevert népességű csoport neve volt, amelyek leszármazottai között afrikai őslakosok és bevándorló európaiak is voltak.

Ha szemfülesek vagyunk, sok mindent megtudhatunk ezekről az afrikai népcsoportokról. Főként a zulukról, őket említi legtöbbször Haggard. Például azt, hogy a településeiket králnak (vagy kraalnak) hívják, vagy hogy a hagyományos harci fegyverük az asszegáj, egyfajta hajítódárda.

Ezen kívül rengeteget megtudhatunk még Afrika növény- és állatvilágáról. Ebben a témában ki sem jegyzeteltem mindent, úgyhogy a teljesség igénye nélkül álljon itt csak néhány példa (amelyek számomra eredetileg ismeretlenek voltak:

A lokvot-fa (más néven Loquat vagy Japán naspolya) ugyan eredetileg Ázsiából, feltehetően Kínából származik, de a gyarmatosítók által Afrikában is elterjedt. Örökzöld növény kicsi, sárga, édes, lédús gyümölccsel.

A tynlip mint mérgező fű jelenik meg a regényben. Ennek a növénynek a felderítése is trükkös volt. A szó maga hasonlít a mi tulipán szavunkra. És valóban egy tulipánról van szó, de közben mégsem. A szóban forgó növény becses latin neve Moraea flaccida, magyarul fokföldi tulipán (az angol nevében is szerepel a tulipán szó). A növénynek egyébként semmi köze a tulipánhoz, még csak nem is hasonlít rá, tehát elképzelésem sincs, miért ezt a nevet kapta. És valóban rettenetesen mérgező emberre és állatra egyaránt.

Végül a macsabel-fa kinyomozása még bonyolultabb volt, de azt hiszem, rátaláltam. Itt talán a marula fáról lehetett szó (Sclerocarya birrea), amely valóban elterjedt Dél-Afrikában és a termése az elefántok kedvenc eledele.

A regény három főbb szereplőjének a bennszülöttek saját becenevet is adnak. Quatermainé például Makumazán volt, aminek a regénybeli jelentése az éjszakának közepén ébren lévő férfiú, vagy aki nyitva tartja a szemét. Azt feltételeztem (és teszem továbbra is egyébként), hogy ezeket a neveket is valódi, valamilyen afrikai nyelvből vett szavakból gyúrta össze Haggard. Bevallom, erről megkérdeztem a mesterséges intelligenciát (a Google Geminit), de mivel három különböző alkalommal három különböző választ adott, így nem vehetjük biztosra, hogy valóban így van. De azért elég erős a gyanúm.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim erről a fantasztikus kalandregényről. Egyszerre szórakoztató és hasznos kis olvasmány. Bátran ajánlom mindenkinek, de csak egy bizonyos kor felett, mert azért vannak benne nyugalmat erősen megzavaró jelenetek.

Hogyan tanulsz a legkönnyebben?

Politikailag inkorrekt kaland | Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

Az előző bejegyzésben H. Rider Haggard egyik regényéről, a Salamon király kincséről írtam egy rövid tartalmi összefoglalót, most pedig szokás szerint megosztok hozzá néhány extra gondolatot.

Feltétlenül szeretném megemlíteni, hogy a Salamon király kincse egy sorozat első része, mely sorozatot bizton összeköti a főszereplő, Allan Quatermain személye. Hogy ezen túl mennyiben szoros a kapcsolat az egyes részek közt, azt nem tudom. Sajnálatos módon nem minden rész került lefordításra. Pedig az első részből ítélve úgy tűnik nekem, hogy Haggard egy elég komoly kalandregény-sorozatot alkothatott.

Minden megvan ebben a regényben, ami egy jó kalandregénybe kell. Bátor főhősök, akik halálos kimenetelű kalandra vállalkoznak, és mégis túlélik. Akik bajtársakká kovácsolódnak a viszontagságokban. Akik nem adják fel még akkor sem, ha kilátástalannak tűnik a helyzet. Mindez megfűszerezve egy különleges helyszínnel, néhány rejtéllyel, összetűzésekkel és persze – ahogy az a regény címéből is kitűnik – kincsekkel.

Eddig egészen úgy hangzik a leírás, mintha egy Jules Verne regényről szólna. Ezt tovább erősíti az, hogy Haggard könyvéből rengeteget tanulhatunk: Afrikáról, a bennszülöttekről, a növény- és állatvilágról. De bizony arról is – és itt érkezünk el a politikailag inkorrekt részhez –, mekkora óriási különbség van a bennszülöttek és az európai hódítók élete közt, és hogy bánnak a hódítók a bennszülöttekkel.

Én elhiszem, hogy mai szemmel nézve sértő lehet, ahogy három angol férfi három afrikai szolga kíséretében indul útnak. De ez a könyv a XIX. században íródott. Persze, akkor sem volt oké. Nem kellett volna így lennie. Nem kellett volna ezt a helyzetet elfogadottként kezelnie az európai embereknek. Sőt, senkinek. De attól még így volt. És miért szépítsük a múltat? Ami történt, megtörtént. Tanulnunk kellene belőle, de nem úgy, hogy hagyjuk feledésbe merülni. Mert ha feledésbe merül, azzal csak elősegítjük, hogy újra megtörténhessen.

Számomra épp ez volt a könyv egyik nagy tanulsága, mindamellett, hogy érdekes volt, és mérsékelten izgalmas is. Összességében azt hiszem, gyerekként vagy kiskamaszként jobban élveztem volna, mert akkor a rejtélyek igazán ütöttek volna. Viszont azért volt ebben egy-két igazán véres rész, ami miatt ezt a könyvet egyáltalán nem ajánlanám gyerekeknek! Gyereklelkű felnőtteknek viszont annál inkább!

Utalás történik a Monte Cristo grófjára és a Robinson Crusoe-ra. (LINKEK)

Volt néhány érdekes kifejezés a szövegben, amelyeknek igyekeztem utánanézni, mert nagyon érdekesnek találtam őket. Az első ilyen a kalkuttai fekete lyuk. Ez egy leírás a fojtogatóan zsúfolt helyekre. A kialakulása pedig egy, az angolok számára igen kellemetlen eseményhez köthető. Egy angol-indiai összecsapás során az indiaiaknak sikerült elfoglalniuk az angolok kalkuttai erődjét, és a foglyul ejtett angol katonákat egy igen kis helyiségben zsúfolták össze ebben a bizonyos erődben. A katonák nagy része sajnos nem élte túl a forróságban ezt a szoros összezártságot.

A következő egy bibliai eredetű mondás: füvön nem élhet az ember, mint Nabukodonozor. Ez egy utalás Nabukodonozor Babilónia királya történetére, akit Isten azzal büntetett a gőgje és a kevélysége miatt, hogy kiűzte a pusztába, ahol úgy kellett élnie, mint egy állatnak.

Nagyon érdekelt még, mik lehetnek azok a többször emlegetett Ingoldsby-legendák. Ez egy XIX. században keletkezett irodalmi gyűjtemény, versekkel, legendákkal, kísértethistóriákkal és más rémtörténetekkel. Az írója, bizonyos Richard Harris Barham egyházi személy volt, a gyűjteményt viszont Thomas Ingoldsby álnéven jelenttette meg.

Ezen kívül többször említésre kerülnek bizonyos Martini-Henry-féle lőszerládák. Sosem gondoltam volna, hogy a lőszerládáknak is adtak ilyen konkrét nevet, úgyhogy feltétlenül utána kellett néznem. Nos, a Martini-Henry-féle lőszerládák tulajdonképpen a Martini-Henry nevű fegyverekhez készült lőszereket voltak hivatottak tárolni. Ezek a puskák a XIX. század végén váltak általánosan elterjedté a brit hadseregben. Hogy ezen kívül volt-e bármi speciális tulajdonságuk maguknak a ládáknak, arra nem sikerült fényt derítenem.

Szerinted temetni érdemes a múltat vagy inkább beszélni/olvasni róla?

Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

H. Rider Haggard könyvét a MEK-ből töltöttem le, ide kattintva ti is megtalálhatjátok, és teljesen legálisan és ingyenesen letölthetitek.

Nem éppen ez a regény következett volna a sorban, de az Egy hölgy arcképe után valami könnyedebbre vágytam, és ennek olyan csábító volt a tartalma. Nézzük most meg elsőként, miről is szól ez a nem túl vaskos könyv.

Főszereplőnk és egyben narrátorunk Allan Quatermain, akiről összességében nem tudunk meg egyébként túl sokat. Dél-Afrikában él és vadászattal foglalkozik. De az élete egy ponton váratlan fordulatot vesz, és egy őrületes kalandba keveredik, amit aztán könyv formájában prezentál.

Egy hajóúton ismerkedik meg a másik két főhőssel, Sir Henry Curtissel és Good kapitánnyal. Mint kiderül, Sir Henry és Good kapitány egy titkos küldetésen vannak, és Quatermain segítségét kérik, hiszen ő elég jól ismeri Afrikát. Arról van szó ugyanis, hogy Sir Henry öccse, George egy veszekedés után lelépett, Afrikába jött, és úgy hírlik, hogy a rég elfeledett Salamon király bányáit keresi. Viszont már rég nem hallott hírt róla, ezért Sir Henry eltökélte, hogy felkutatja és békülésre bírja őt.

Teljesen véletlenül Quatermain maga is ismeri a bányák legendáját, sőt, többé-kevésbé személyesen is érintett benne. A tulajdonában van ugyanis egy térkép, amely elméletileg egy lehetséges és túlélhető utat mutat a bányákhoz.

Sir Henry és Good kapitány rábeszélik Quatermaint, hogy tartson velük a veszedelmes vállalkozásra, és támogassa őket hasznos Afrika-ismereteivel. Quatermain kötélnek áll, miután bebiztosította magát és családját minden eshetőségre.

Még mielőtt azonban elindulnának, a felszerelés mellett szolgákat is akarnak beszerezni maguknak. Így csapódik hozzájuk még két teherhordó bennszülött. És még éppen az indulás előtt egy hatodik útitársuk is lesz egy bizonyos Umbopa személyében. Umbopa szintén bennszülött, de valahogy kilóg a bennszülöttek sorából, és már a kezdet kezdetén valamiféle titokzatosság lengi körül. Sejthető, hogy ő nem teljesen az, akinek kiadja magát.

A hatos társaság aztán egy szép napon útnak is indul. Az út egyébként két okból veszélyes. Egyrészt azért, mert egy hatalmas sivatagon kell átkelni, másrészt pedig azért, mert nincs élő ember, aki el tudná mondani, pontosan mi is található a sivatag túloldalán.

Nos, kis csapatunk csodával határos módon leküzdi az első akadályt, mármint a sivatagot, és egy elszigetelt, furcsa bennszülött országba érkeznek, Kukuánaföldre. Mire ide megérkeznek, a két teherhordót elveszítik, így csak négyen, Quatermain, Sir Henry, Good kapitány és Umbopa lépnek Kukuánaföldre. A három fehér ember, hogy biztonságban mozoghasson az idegen, ismeretlen területen, kvázi isteneknek adják ki magukat.

Megismerkednek Kukuánaföld kegyetlen királyával, a király még kegyetlenebb fiával és a király mostohatestvérével, Infedusszal is, részt vesznek néhány ünnepségen, amelynek egyike-másika vérfürdőbe torkollik. A mostohatestvértől pedig hallanak egy érdekes történetet arról, hogy Tuala, a jelenlegi király hogyan lett király.

A történet szerint Tuala az ikertestvére volt a korábbi királynak, de megölte őt, a feleségét és a gyermekét, a törvényes trónörököst pedig elüldözte. Talán nem lesz nagy titok, hogy kiről fog ezután igen gyorsan kiderülni, hogy ő a törvényes trónörökös. 😊

Umbopa, vagyis most már az igazi nevén Ignózi a nagybátyjával, Infedusszal azon melegében egy zendülést tervez. Ehhez kéri a három útitársa segítségét, akik kisebb huzavona után, Salamon király kincseinek és persze Sir Henry öccsének megtalálásában reménykedve belemennek a csatában. Mert hogy a zendülés csakhamar komolyra fordul. Bár rengeteg helyi meghal a harcokban, a főszereplők természetesen túlélik a csatát, Ignózi pedig átveszi a trónt, miután Sir Henrynek sikerül lefejeznie Tualát.

Ezután Ignózi, ígéretéhez híven felkéri az ország bölcs öregasszonyát és Tuala korábbi tanácsadóját, a gonosz vén boszorkány Gagult, hogy kísérje el a triót Salamon király bányáihoz. Bár Gagulnak aljas módon sikerül tőrbe csalnia a „fehér isteneket”, ő maga kegyetlen halált hal egy végzetes balesetben, a főszereplőknek pedig újfent sikerül megmenekülniük.

A kincsből ugyan csak egy elenyésző rész lesz végül az övék, de még az is kellően gazdaggá teszi őket Európában. Mert hogy főhőseink nem csak megmenekülnek, hanem egy biztonságosabb úton el is hagyják Kukuánaföldet. Ahol egyébként Sir Henry legnagyobb bánatára nem találják meg az öccsét. De aggodalomra semmi ok, George Curtis is előkerül csodával határos módon, így a történet vége nem is lehetne más, mint abszolút happy end.

Ez lenne a nagyon rövid összefoglalója ennek az egyébként sem túl vaskos könyvnek, amiben azért minden oldalon történik valami váratlan fordulat. Ez tehát csak a fő csapásirány. És bár több nagy titkot is lelepleztem, azért bőven akad még felfedeznivaló H. Rider Haggard könyvében.

„A mindenható adta az életünket, és úgy gondolom, azt kívánja, hogy védelmezzük is meg…”

„De nincs olyan út ezen a földön, amit az ember meg ne tehetne, ha eltökélte magát reá.”

„Jó tehát, ha az ember is megkísérli, hogy a maga útján haladjon és megküzdjön a levegőjárással. Embernek meg kell halnia. A legrosszabb esetben is legfölebb csak valamivel korábban hal meg.”

„A sötétségből jöttünk és a sötétségbe megyünk vissza. Miként a vihar-űzte madár, a semmiből szállunk ki; egy szempillantásig a szárnyaink láthatók lesznek a tűz világosságában, és íme! már ismét eltűntünk a semmiségben.”

„De hát mindennek van vége, ha az ember elég sokáig él ahhoz, hogy megérje…”

„…mert az asszony oly biztosan támaszt zavart, mint amily biztosan váltja fel a napot az éjszaka…”

„Bízvást lehet merész az, akinek az ajkán igazság van.”

„Valóban, a gazdagság, melynek a megszerzésére az emberek egy egész életet fordítanak, az élet végén értéktelen valami.”

Szeretsz új, számodra ismeretlen országokat felfedezni?

Lélekbúvárkodások 2. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Ahogy a legutóbbi bejegyzésben említettem, most még visszatérünk egy picit az Egy hölgy arcképe című regényhez. Habár az előző bejegyzés éppen arról akart volna szólni, hogy nem érdemes bármilyen momentumot is kiragadni ebből a könyvből, mert minden félmondatnak jelentősége van, és együtt állnak össze egy kerek egésszé, most mégis rácáfolok saját magamra. (A bejegyzés EXTRA SPOILERT tartalmaz!)

Három kisebb témát szeretnék mégis kiemelni. Ebből kettő talán nem is annyira a fősodorhoz tartozik, de mindenképpen úgy gondolom, hogy említésre méltóak. Persze ezer más aspektust is választhattam volna, mert ez a regény bőven szolgáltat témát. De engedtessék meg nekem, hogy most mégis épp erről a háromról írjak.

Az első egy egészen rövidke, mondhatni nyúlfarknyi kis téma, amely a nagy könyvhöz kapcsolódik. Ott ugyanis a következő mondat olvasható ennek a regénynek a leírásánál: „Az otthon szorító konvencióitól menekülő Isabel bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világával szembesül, amelyet csak óriási küzdelem árán érthet meg.” (187. oldal) Én ezt a mondatot semmilyen vonatkozásban nem értem. Egyáltalán nem gondolom, hogy Isabel bármikor is az otthon szorító konvenciói elől menekült volna. Először is szerintem Amerikában is megtalálta volna a saját útját az életben, ami köszönőviszonyban sem lett volna a konvenciókkal. Ott Caspar Goodwood jelentette volna szerintem a konvenciót, de nem gondolom, hogy Isabel valaha is hozzáment volna, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak, mint egy tradicionális pár. Európában sem gondolom, hogy azért ment volna hozzá Osmondhoz, hogy a konvenciók elől meneküljön. Bár többen céloztak rá, hogy Osmond talán nem a legmegfelelőbb választás, mégsem gondolom, hogy dacból ment volna hozzá. Szerintem őszintén hitt abban, hogy mint a felesége, segítségére lehet Osmondnak, és kihozhatja belőle, vagy kihozhatják egymásból a bennük szunnyadó potenciált. Végül pedig amikor Osmondtól elment, akkor sem gondolom, hogy a konvenciók vagy bármi más elől menekült volna. Őszintén hiszem, hogy azt az utazást tényleg Ralph betegsége inspirálta. Persze kapóra jött Isabelnek, hogy szusszanhat egy kicsit, és átgondolhatja a jövőjét.

Ezen túl a bonyolult szexuális és erkölcsi tartalmakkal terhelt érzelmei kavargó világa kifejezést sem teljesen értem. Bár tény, hogy Isabel elég bonyolult és összetett karakter, a könyvben én egy szemernyi szexualitást sem véltem felfedezni. Ez volt talán az egyetlen téma, amibe James nem ment bele. De olyannyira nem ment bele, hogy még érzékeltetni sem érzékeltette véleményem szerint. Vagy ha igen, hát olyan lenyűgözően finoman tette, hogy én teljesen átsiklottam felettem.

Felvetette bennem viszont ez a mondat ismét azt a témát, hogy mi van akkor, ha a magyar fordításból valami lényeges kimaradt. Ha számunkra a fordító „megszépítette” a történetet. Ha önkényesen cenzúrázta. Ha kihagyta azokat a részeket, amelyekkel ő nem értett egyet vagy amelyeket nem kívánatosnak talált. Vagy ha talán nem is önkényesen tette mindezeket, hanem felsőbb utasításra.

Érdekes lenne néhány művet eredeti nyelven is elolvasni, és összehasonlítani a magyar fordítással. Vagy éppen párhuzamosan olvasni, és felfedni, hogy valóban van-e különbség. Sajnos erre egyelőre nincs kapacitásom, de talán egyszer majd kipróbálom ezt is.

A következő témát, bevallom őszintén, egy a mesterséges intelligenciával folytatott „beszélgetés” vetette fel bennem. Mikor kerestem, hogy mi lehet a góthai almanach, elolvastam a Google Gemini összefoglalóját, amiben felvetette, hogy az, hogy erről éppen Edward Rosier jellemzésénél olvashatunk, milyen szépen megmutatja, hogy Edward Rosier tulajdonképpen Gilbert Osmond, csak „kicsiben”. Vagyis hogy Rosier-nak ugyanúgy a társadalmi rang, a gazdagság és a materiális értékek a legfontosabbak.

Érdekesnek találtam ezt az összehasonlítást a részéről (persze tudom, hogy sokszor hülyeségeket is beszél, ne kövezzetek meg), mert én egy szemernyi hasonlóságot sem fedeztem fel Rosier és Osmond közt.

Osmond nem igazán akart megházasodni, ez teljesen nyilvánvaló volt az első, Madame Merle-lel folytatott beszélgetéséből. Összességében számomra ő egy végtelenül unott ember benyomását keltette. Ebből az unalomból őt valóban csak a társadalmi rang, a vagyon, és ezeknek bármilyen formájú megnyilvánulása volt képes kizökkenteni. De a házasság kérdésében még ez sem volt elég, hiszen elég határozott elképzelései voltak a megfelelő feleségről, ezért először alaposan tanulmányozta Isabelt. Hogy végül miért vette el, arra szerintem csak az lehet a magyarázat, hogy végül mégis elvakította a vagyon. Hiszen ha igazán kiismerte volna Isabelt, hamar rájött volna, hogy Isabel bizony nem fog úgy táncolni, ahogy ő fütyül.

Rosier házasulási terveiben viszont egyáltalán nem játszott szerepet szerintem a vagyon. Már csak azért sem, mert nem tudhatta, mekkora Pansy hozománya. Ezen túl pedig képes volt a hőn szeretett gyűjteményének nagy részétől megszabadulni, csak azért, hogy előnyösebb színben tűnjön fel Gilbert előtt, mint kérő. Sajnálatos módon azonban Osmond egyáltalán nem gondolta úgy – nyilván saját tapasztalatok alapján –, hogy egy házasságban figyelembe kellene venni az érzelmeket. Így borítékolható volt, hogy Rosier csinálhat akármit, csak Osmond holttestén keresztül szerezheti meg Pansy-t. (És nyilvánvalóan Lord Warburton színrelépése után még kilátástalanabb helyzetbe került. Bár igazán sosem voltak kilátásai.)

A harmadik téma pedig Madame Merle-t érinti. Ő lehet ugyanis ennek a könyvnek a második számú főszereplője, közvetlen Isabel után. A múltkori bejegyzésben egy helyen úgy utaltam rá, mint álnok nő, aki a bűntársával végzetes csapdába csalt egy lányt. De ő ennél sokkal több. Egy bűnös nő, aki rossz útra tévedt. Egy anya, aki önként mondott le a gyermekéről. Egy nő, akinek fontosabbak voltak a társadalmi konvenciók, mint a saját lánya. Egy anya, aki élete legnagyobb hibáját egy másik súlyos hibával próbálta helyreütni. Egy ember, aki a sajátján kívül másik két ember életét is végérvényesen tönkretette. Azt hiszem, ezek után kijelenthető, hogy méltán kaphat helyet a „Kedvenc” Főgonoszaim listáján.

Ezek lettek volna még a kósza gondolataim az Egy hölgy arcképe című regényről, amelyeket mindenképp meg akartam osztani. Összességében azt mondanám, ez egy nehéz könyv. Aki a könnyedebb szórakozást kedveli, az ne mélyedjen bele Henry James eme művébe, mert csalódás fogja érni. Aki viszont szereti a lassú folyású lélekbúvárkodást, annak kötelező. És külön kiemelném azt a fantasztikus lehetőséget, amit a könyv az olvasás utáni diskurzusokra nézve rejt magában. A többé-kevésbé nyitott vég ugyanis szerintem sok konstruktív érvütköztetésre ad módot. Szóval adott esetben egy könyvklubos választásnak is ideális lehet.

Szerinted létezik még a mai modern Európában klasszikus értelemben vett társadalmi rangkülönbség?

Lélekbúvárkodások 1. | Henry James: Egy hölgy arcképe

Az előző bejegyzésben igyekeztem röviden összefoglalni az Egy hölgy arcképének cselekményét. Ma pedig szokás szerint kicsit kielemezgetjük az eseményeket. Vagy inkább csak megpróbáljuk kielemezgetni.

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy miről is szóljon ez a bejegyzés. Volt már persze más olyan könyv is, aminél azt éreztem a végén, hogy tényleg minden szó számított. De ez most az első olyan könyv, aminél azt érzem, bármely aspektusát ragadnám meg, bármit emelnék ki, nem tudnám átadni vele, hogy miről is szólt ez a könyv. Itt tényleg minden szónak súlya van, és ahhoz, hogy békében tudjunk élni a történet végével, ahhoz feltétlenül éreznünk kell az összes szó súlyát.

Ez egy hétszáz oldalas monstrum, amit ha lecsupaszítunk a puszta eseményekre, akkor nagyon hamar láthatjuk, hogy nem történik túl sok minden ebben a könyvben. A főbb események a következőek:

Isabel Angliába érkezik.

Isabel két kérőt is elutasít.

Isabel megismerkedik Madame Merle-lel.

Meghal az idősebb Mr. Touchett, aki tetemes összeget hagyott Isabelre.

Isabel Firenzébe utazik Mrs. Touchettel, ahol megismerkedik Mr. Osmonddal.

Isabelből Mrs. Osmond lesz.

Isabel meglátogatja az ifjabb Mr. Touchettet Angliában, majd visszatér Rómába a férjéhez.

De mindezen események alatt és között James valóban szinte portrészerűen állítja elénk Isabelt. Csakhogy egy irodalmi portré jóval sokrétűbb, mint egy tényleges portré. Az olvasó nagy szerencséjére persze.

Főhősünk, Isabel korántsem egy egysíkú karakter. Ő egy fiatal, amerikai lány egészen modernnek ható felfogással, tele álmokkal és vágyakkal. A könyv végére viszont egy megkeseredett, lehangolt, zárkózott asszony lesz belőle. Isabel Archer és Isabel Osmond közt egy óriási szakadék tátong. Mintha nem is ugyanarról a nőről lenne szó. És hogy ezt a „fejlődést” megértsük, bizony minden szóra szükségünk van.

Sőt, még időre is szükség lehet, azt hiszem. Én például menet közben sok mindent nem értettem meg. Már úgy értem, hogy Isabel több döntésével nem értettem egyet. Egyáltalán nem értettem, mit látott Osmondban, ami annyira felkeltette az érdeklődését, hogy hajlandó volt még hozzá is menni. Tele volt ugyanis a könyv más, sokkal érdekesebb és izgalmasabb férfi karakterekkel. Idő kellett, míg kifundáltam egy számomra elfogadható magyarázatot erre. És a könyv vége is felbosszantott először. De nem az, hogy többé-kevésbé függőben maradtak a dolgok. Sokkal inkább ott sem értettem a miértet. De aztán minél többet gondolkodtam, annál jobban elkezdtem elhinni, hogy megértettem. Vagy legalábbis meg tudtam válaszolni a saját magam számára értelmes indokokkal a kérdéseket.

Azon túl, hogy James lélekbúvárkodása fantasztikus, és már-már flauberti magasságokba is emelkedett, azt hiszem, éppen ez ennek a könyvnek a legnagyobb erénye. Hogy attól függően, ki és milyen élethelyzetben olvassa, mást lát meg benne. Mert lehet ez egy könyv egy lányról, akit rútul tőrbe csalt egy álnok nő és a bűntársa. De lehet ez egy történet arról is, hogy milyen az, amikor egy idealista lányt arcul csap a valóság.

Ezt a bejegyzést én most itt be is fejezem. Egyrészt tényleg azt érzem, hogy kár belemenni ennek a regénynek a kapcsán a részletekben. Egyszerűen el kell olvasni, odafigyelve minden szóra. De azért nem ajánlanám mindenkinek. Bár vannak kalandos elemek a regényben, ez távolról sem egy kalandregény. Ez egy vérbeli lélektani regény, ahol az író célja szerintem az volt, hogy az olvasó a legmesszebbmenőkig megértse a főszereplő minden gondolatát és tettét. Ezért aztán elég sok benne az elmélkedés és a „száraz” leírás. Aki az eseménydús történeteket kedveli, az végül szerintem sajnálná az erre a könyvre „elpazarolt” időt.

Másrészt viszont van néhány olyan aspektus, amiről mégis csak szeretnék itt megemlékezni, ezért a következő bejegyzés még mindig az Egy hölgy arcképéről fog szólni.

Megismertem egy új és meglehetősen jelentős olasz festőt, bizonyos Cimabue-t. Azért jelentős, mert éppen két művészeti korszak, a gótika és a reneszánsz határán alkotott. Az ő híres Madonna-képeihez hasonlítja Isabelt egy alkalommal Mrs. Touchett.

Továbbá megismerkedtem a góthai almanachhal. Ez eredetileg a német nemesi családok családfáit tartalmazta. Később pedig a nyugati (főleg német, francia és olasz) uralkodók és nemesek családfáit. Az almanachban csak a születési jogon szerzett nemesség kapott helyet. (Azt gondolnánk, hogy ez Gilbert Osmondhoz kötődik, hiszen neki nem titkoltan nagyon fontos volt a származás. De valójában Edward Rosier bemutatásakor kerül szóba. (Edward Rosier Pansy szerelme.))

Mennyire hasonlítasz az öt évvel ezelőtti önmagadhoz?

Henry James: Egy hölgy arcképe

Kissé nyögvenyelősen, de befejeztem Henry James regényét, az Egy hölgy arcképét. A nyögvenyelősség oka többek között a regény terjedelme volt. Egy hétszáz oldalas műről van ugyanis szó. Ezt már csak azért is érdemes észben tartani, mert, ahogy azt nemsokára látni fogjuk, viszonylag sok szereplővel dolgozik a történet.

Az Egy hölgy arcképe főhőse Isabel Archer, akit édesapja halála után egy nagynénje, bizonyos Mrs. Touchett vesz a szárnyai alá. A hölgy magával viszi Isabelt Európába, ahol a bő képzelettel megáldott lány eleinte sziporkázik.

Először Angliában töltenek el huzamosabb időt, ahol van szerencsénk megismerkedni ifjabb és idősebb Mr. Touchettel is. Mind a ketten elég beteges alkatok. Mármint az egészségünk nincs éppen a topon. Viszont mindketten elbűvölő emberek, és az ifjabb Touchett, Ralph kimondottan egy üde színfolt nem csak ebben a könyvben, hanem úgy általában az irodalmi karakterek között szerintem. Szellemes, sziporkázó, ám éleslátó is ugyanakkor. Persze neki is megvannak a maga gyengéi. Nagyon megkedveli Isabelt, és egy gyenge pillanatban ráveszi a halálos ágyán lévő édesapját, hogy hagyjon egy komolyabb összeget a lányra.

De mielőtt még az események elébe szaladnánk, meg kell ismerkednünk még néhány kulcsfontosságú szereplővel Isabel angliai tartózkodása során. (A szereplők nem a megjelenésük sorrendjében kerülnek bemutatásra.) Az egyik ilyen Henrietta Stackpole, Isabel jó barátnője Amerikából, aki egy újságnak ír tudósításokat. Henrietta egy elég karakán nő, akinek nincs szüksége segítségre, tökéletesen jól feltalálja ő magát még a konzervatív Európában is. Talán kissé szívtelennek hat a karaktere, de komolyan foglalkoztatja őt a barátnője jólléte. A következő Lord Warburton, Ralph Touchett egy barátja, aki igen gyakran teszi tiszteletét Touchettéknél, miután megismerkedett Isabellel, és kisvártatva meg is kéri Isabel kezét, de elutasító választ kap. A harmadik Caspar Goodwood, Isabel egy korábbi kérője Amerikából, aki bár nem kap egyértelmű bátorítást, mégis feljogosítva érzi magát, hogy a szerelmével üldözze a lányt.

Legkésőbb pedig Madame Merle-lel ismerkedünk meg, aki Mrs. Touchett barátnője, de csakhamar elég közeli és bizalmas viszonyba kerül Isabellel is. A hölgy elbűvölő. Maga a kifinomultság, az elegancia és az udvariasság.

Isabel tehát szegény rokonból csakhamar jómódú, független, önálló nővé változik. Világot akar látni, ezért az idősebb Mr. Touchett halála után csatlakozik Mrs. Touchetthez egy kisebb európai körútra, amelynek során többek közt Párizst és sok olasz várost is érintenek. Végül pedig Firenzében kötnek ki, ahol Mrs. Touchett egyébként is lakik.

Firenzében mintegy véletlenül Madame Merle összeismerteti Isabelt egy másik, régebbi ismerősével, Gilbert Osmonddal. Hogy a dologban valami turpisság van, azt kezdettől fogva lehet sejteni. Olvasóként fültanúi lehetünk ugyanis egy beszélgetésnek Madame Merle és Osmond között, amelyben arról folyik a szó, hogy Osmondot bizonyára szórakoztatni fogja Isabel.

Ez így is lesz, és ráadásul Isabel is meglehetősen szórakoztatónak találja Osmondot. És azt fundálja ki, hogy nem is „tehetné” jobb helyre azt a termérdek pénzt, amit igazából érdemtelenül kapott, mintha önként „odaadja” ennek a jóravaló, ám végtelenül szegény férfinak. Így Isabel hozzámegy Osmondhoz. Ezzel a friggyel pedig nem csak egy férjet, hanem mindjárt egy kislányt is kap. Osmondnak van ugyanis egy lánya, Pansy. Szerencsére Isabel Pansy-t is nagyon megkedveli, és az érzés kölcsönös lesz. Ez a kapcsolat pedig nagyon nagy befolyással lesz később Isabelre. Viszonylag rövid idő alatt ugyanis Isabel rájön, hogy Osmond mégsem az az eszményi férj, akinek képzelte, és ezután figyelmét igyekszik inkább Pansy felé fordítani. Már csak azért is, mert Pansy kiházasítása egyre égetőbb problémává válik az Osmond háztartásban. Isabelnek néhány korábbi ismerőse is érdekelt lesz a házasítási kérdésben, ami sajnálatos módon csak további nézeteltéréseket szül Isabel és Gilbert közt.

Emellett Isabel több jóakarója is próbálja kimenteni Isabelt szorult helyzetéből, tudniillik a boldogtalan házasságából. Természetesen ide tartozik Isabel szívbéli jó barátnője, Henrietta is. Ám Isabel hajthatatlan. Bár a regény végén ugyan sor kerül egy informális szakításra, az utolsó jelenetekben arról értesülünk, hogy Isabel úton van vissza Rómába, ahol a férjével élnek.

Ez lett volna a közel hétszáz oldalnyi cselekmény rövid összefoglalása. Jövő héten a szokásos módon érkezik az elemzés.

„Röviden szólva: a szépirodalom házának nem egy ablaka van, hanem milliónyi – mert az ablakok számát megállapítani lehetetlenség; s mindegyik ilyen ablakot az egyéni látásmód szükségessége vagy pedig az egyén akaratának nyomása véste – vagy vésheti még – a ház hatalmas homlokzatába.”

„Önmagunkban kételkedni majdnem olyan szükségtelen, gondolta Isabel, mint legjobb barátunkban kételkedni; meg kell próbálni önmagunk legjobb barátja lenni, s ily módon kell előkelő társaságban részeltetni magunkat.”

„ - …De azért mindig tudni akarom, mit nem lenne szabad tennem.

-       Hogy aztán megtedd? – kérdezte a nagynéni.

-       Hogy választhassak – felelte Isabel.”

„Szülőhazát éppoly kevéssé lehet megtagadni, mint mondjuk a nagymamánkat. Ezt sem mi választottuk, azt sem. Olyan alkatelemeink, amelyeket nem tudunk kiküszöbölni.”

„Egy nő természetes küldetése: ott lenni, ahol a legjobban értékelik.”

„A pénz után futni: szörnyű; találkozni vele: elragadó.”

„Valahányszor Isabel boldogtalan volt, mindig körülnézett – részben ösztönösen, részben elméleti megfontolásból -, hogy vajon mit lehetne cselekedni. Sohasem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy beteges állapot a boldogtalanság, a szenvedés állapota: ellentétben a cselekvéssel. Csinálni valamit – nem nagyon fontos, hogy mit -: menekülés, bizonyos mértékben gyógymód.”

„A saját házasságát sosem tudja megmagyarázni az ember.”

Előfordult már, hogy teljesen félreismertél valakit?

Délolasz életérzés 2. | Giovanni Verga: A Malavoglia család

A mai bejegyzésben visszatérünk még röviden Giovanni Verga A Malavoglia család című regényéhez. (A korábbi bejegyzéseket ide és ide kattintva éred el.) Ez a család ugyanis engem annyira lenyűgözött, hogy mindenképp szeretnék még néhány főbb szereplőt picit részletesebben bemutatni.

Egyértelműen ’Ntoni gazda, a nagyapa az egyik főszereplője a regénynek. Ő az, akinek a meggondolatlan üzleti lépése majdnem teljesen tönkreteszi a családot. De a baj bekövetkeztekor nem omlik össze. Továbbra is ő kormányozza a családi hajót mind átvitt értelemben, mint ténylegesen. Nem menekül és nem kezd ügyeskedésbe. Tervet dolgoz ki arra, hogyan fogják visszafizetni az elbukott üzlet miatt keletkezett adósságukat. Emellett pedig azzal is aktívan foglalkozik, hogy véghez vihesse legidősebb lányunokája, Mena kiházasítására szőtt tervét.

’Ntoni gazda legfőbb segítője Longa, a menye, de ő inkább a háttérbe húzódva tevékenykedik. Ennek nyilván az is az oka, hogy nő létére ő ugyebár nem sok mindent tehet (nem sok mindenben dönthet). Bár még így is erőn felül teljesít, hiszen mások ruháit mossa, tojást, kenyeret és mindenféle dolgot árul, hogy hozzájáruljon a családi kasszához.

A nagyobb lány, Mena az anyja nyomdokaiban jár. Mégis kiemelkedőbb a szerepe a történetben, mert éppen eladósorban van, ezért igen hamar terítékre kerül az ő kiházasítása. Mint fentebb említettem, a nagyapjának erről is konkrét elképzelései vannak, amibe Mena, szófogadó lányhoz híven bele is nyugszik, bár kezdettől fogva teljesen egyértelmű, hogy a szíve máshoz húz. Az elrendezett házasságot végül a családi ház elvesztése húzza keresztül, mivel ezzel egyértelművé válik, hogy Menának nincs hozománya.

Mena szerintem az a szereplő, akinek a legtragikusabb a sorsa. Mert nem csak a boldogság kerüli el, hanem még a halál megváltó ereje sem vet véget a szenvedéseinek. Mégsem sajnálatra méltó a lány. Különös bölcsességgel szemléli a sorsát, megtanulja elfogadni azt, és kihozni a helyzetéből a legtöbbet. És ezek a tulajdonságai végül tényleg szinte egy szent szintjére emelik. (Gyakran hívják őt Szent Agáthának, annyira illemtudó lány.)

A fiúk a nagyapával együtt járják a tengert, napszámba mennek, vagy kötelező katonai szolgálatukat teljesítik. Közülük a legidősebbet, ’Ntonit emelném ki, mint harmadik főszereplőt, mert sajnálatos módon a család fekete bárányává válik. ’Ntoniban mindig is volt egy kis hajlandóság a lustaságra, és a dolgoknak sokszor a könnyebbik végét ragadta meg. De amikor látta, hogy a családja szorult helyzetben van, ő is megtette a magáét. Mégis, egyértelmű volt, hogy ő egy igen gyenge láncszem a családban, mert könnyű belecsábítani dolgokba. Így történik meg az, hogy mikor a faluban összetalálkozik két emberrel, akik szórják a pénzt a kocsmában, és csak vigadoznak, eltökéli magát, hogy ő is elmegy szerencsét próbálni. Hogy hová megy és mi történik vele, azt nem tudjuk meg, de a számításai a meggazdagodást illetően nem jönnek be. Visszasunnyog a családjához, de ekkor már nincs megállás számára a lejtőn. A baj csak az, hogy nem csak maga alatt vágja a fát, hanem a családját is egyre mélyebbre taszítja. Én valahol megértettem őt, bár kétségtelen, hogy egy ponton egyre rosszabb döntéseket hozott.

Szerintem teljesen jogosan merül fel egy adott generáció tagjaiban, hogy ők bizony magasabb színvonalon szeretnének élni, mint az elődeik. Hogy ezért aktívan tenni is akarnak, az mindig üdvözlendő. Hogy ehhez milyen eszközöket választanak, az már időnként vitatható. ’Ntoni pedig kimondottan rossz eszközöket választ. Persze azért nehéz egyébként ezt egyértelműen megítélni, mert nem tudjuk meg, mi siklik félre akkor, amikor elhagyja a családját a pénzszerzés reményében. De ott nyilvánvalóan valami nagy csalódás éri, aminek hatására először úgy dönt, hogy kitartatja magát a falu kocsmárosnéjával, később pedig kétes üzletekbe bonyolódik. Egyik sem a legjobb stratégia. De, gondolom, a világért sem vallaná be a nagyapjának, hogy bizony neki (mármint a nagyapának) volt igaza, így az a lehetőség, hogy visszatérjen a normális munkához, szóba sem jöhet számára. Pedig a család továbbra is megtesz érte mindent, de ’Ntoni túl büszke ahhoz, hogy elfogadja ezt a segítséget.

Itt szerintem fontos azt látni, hogy ’Ntoni nem csak belesodródott a rossz dolgokba, hanem tudatosan hozott rossz döntéseket. Eleinte talán még rá is lehetett volna fogni a lustaságra. De bűncselekmények elkövetése esetén ez a magyarázat már nehezen fogadható el. (És az, hogy megértjük a tetteinek a miértjeit, nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak is tartjuk őket.)

A regény végére a család létszáma erősen megcsappan. Több tagot a halál ragad el, míg néhányan önszántukból távoznak. De van két ember, akikben azok az erős alapok, amelyeket az idős ’Ntoni gazda, és az anyjuk, Longa képviseltek, tovább él. És ez reményt ad arra, hogy a Malavoglia nevet újra felvirágoztassák. Ennek a folyamatnak a megindulását láthatjuk is a záró jelentekben.

Volt már példa arra, hogy egy könyv tragikusan végződött, és akkor azt írtam, hogy érzésem szerint nem is kaphatott volna más véget az adott könyv. A Malavoglia család tele volt tragédiákkal, itt ellenben mégis azt éreztem, hogy megérdemelné ez a regény a pozitív végkifejletet. És szerintem annyira pozitívan zárult a történet, amennyire csak lehetett.

Összességében azt mondanám, Giovanni Verga A Malavoglia család című regénye nem egy szívderítő olvasmány. Ugyanakkor rendkívül értékes gondolatokat tartalmaz, amelyeket érdemes lenne mindenkinek magáévá tennie. Ez a legpozitívabb tragédia, amit valaha olvastam. Köszönöm az élményt!

Számodra mit jelent jobban élni, mint az előző generáció?