Összefoglaló 2013

Gyors összefoglaló így negyed tizenkettőkor.

Szóval, október közepén indítottam a blogot, szóval eleddig két és fél hónapot éldegélt. Ennyi idő alatt három könyvet sikerült elolvasnom a listáról. Ezek az alábbiak voltak:

Az ezeregy éjszaka meséi – kb. 600 oldal

A három királyság története – kb. 100 oldal

Gendzsi regénye – kb. 1500 oldal

Azaz összesen kb. 2200 oldalt olvastam el a két és fél hónap alatt. Nos, nem így terveztem, de időnként elbénáztam az időt, úgyhogy ennyi jött össze. Mindenesetre nagyon örülök, hogy egyáltalán végre belevágtam ebbe a minden bizonnyal életre szóló kalandba, és kívánom magamnak a 2014-es évre, hogy ne törjön meg az üggyel kapcsolatos lendületem.

Jövőre (amire már csak 44 percet kell várni), terveim szerint A bambuszgyűjtő öregemberrel fogok kezdeni, ugyanis sikerült végre fellelnem. (Egyszerűen csak beírtam gugliba, gondoltam, hátha mond valami okosat, és mondott!) Aztán pedig jön a Vízparti történet, ami a Gendzsi regényéhez hasonlóan nagy falat lesz (ha jól tudom, szintén három kötetes). Egyenlőre azonban úgy tervezem, hogy januárra szabadságot adok magamnak, mert még a nyárról, és karácsonyról is van néhány könyvem, ami ugyan nem tartozik a projekthez, de mindenképp szeretném őket elolvasni.

Még egyszer, kívánok magamnak ehhez a projekthez sok lelkesedést, a blogomnak sok olvasót, mindenki másnak pedig:

B.Ú.É.K. J

Gendzsi regénye - összefoglaló

Talán még belefér az évbe, hogy egy összefoglalót írjak a Gendzsi regényéről. Sokat gondolkoztam, hogyan is foglalhatnám össze azokat a dolgokat, amiket meg akarok osztani ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valahogy nem akart összeállni egy egységbe az információk, ezért pontokba szedve, egymástól függetlenül vázolom fel őket.

Először egy kis összefoglalás. A Gendzsi regénye három kötetes mű, kötetenként 2-2 részből áll, és minden rész fejezetekre van osztva. Az első kötet Gendzsi szerelmi életével, fiatalkori kicsapongásaival foglalkozik, a második kötet, Gendzsi családi életével, a harmadik kötet pedig Kaoru és Niu életének egy-egy jelentősebb eseményével. Amint azt a harmadik résznél is kifejtettem, az első két kötet között nyilvánvalóan felfedezhető valami fejlődés, de a harmadik kötet már valahogy nem akart ebbe az egységes képbe beleilleni, legalábbis az események szempontjából.

Nézzük akkor az egyes pontokat, amik nagyjából azt hivatottak felvázolni, miért is érdemes elolvasni ezt a könyvet:

1.      Kiváló karakterek. Habár ez igazán csak a második és a harmadik kötetben jut érvényre, de akkor viszont nagyon hangsúlyosan. Igazán eredeti embereket ismerhetünk meg valódi érzelmekkel és valódi problémákkal. (Bár természetesen figyelembe kell venni, hogy a történetek más korban és más helyen játszódnak.)

2.      Kultúra. Ez a pont sok mindent magában foglal, több dolgot önmagában is szeretnék majd tárgyalni. Ez a nagy témakör azonban azért került fel önmagában is a listára, mert úgy érzem, ez a legfőbb dolog, ami miatt ez a könyv felkerülhetett az 1001-es listára. Japán távoli hely, mások az emberek, mások a szokások, egyszóval teljesen más a kultúrája, és ezt a másságot az időbeli távolság (a könyv nagyjából 1000 körül játszódhat) csak még inkább kihangsúlyozza.

3.      Vallás. Habár önmagában a vallások nem kerülnek bemutatásra, azért így is megtudhatunk pár dolgot. Például azt, hogy több vallásnak is hódoltak a japánok, sőt, kínai vallási szokásokat is átvettek. Igazán fontos szerepet játszott az emberek életében a vallás, például szokás volt, hogy az emberek életük végén, amikor evilági dolgaikat már nagyjából elintézték és lezárták, szerzetesnek/apácának állnak, hogy még itt megalapozhassák következő életük sikerességét. Ezenkívül a karma is fontos szerepet játszott, általában a rossz dolgok történését a sors akaratának tekintették, így valószínűleg könnyebb volt feldolgozni.

4.      Társadalmi rang. Igen, a császárok korában ez még nagyon is fontosnak számított. Olyannyira, hogy számon tartották, ki kivel házasodhat. Természetesen a kalandocskákra ez nem vonatkozott. Ezenkívül a rangosabb emberek (nem csak a császár) ágyasokat is vehettek magukhoz, bár ez sokszor több bonyodalommal járt, mint előnnyel. Például Hacsi herceg, egy császári herceg nem ismerte el lányának Ukifunét, aki így nem élvezhette a származásával járó előnyöket.

5.      Levelezés. Magasabb társadalmi rangban lévő emberek, főként nők általában csak levelezés útján tartották a kapcsolatot még családtagjaikkal is. A levelek írásakor fontos volt az írásmód (bár ezekre vonatkozóan nem kaptunk pontosabb felvilágosítást, nyilván Muraszaki nem gondolta volna, hogy könyvét egyszer nem japán származású emberek is olvasni fogják), a papír minősége, színe, és általában minden levélhez csatoltak valami alkalomhoz illő verset. Szerintem ez egy nagyon szép és érdekes hagyomány. Én szívesen olvasnék erről behatóbban is, például hogy milyen alkalmakhoz milyen színű papír passzolt.

6.      Kulturális események. Habár egyikről sem kaptunk részletes leírást, Muraszaki egy helyütt meg is említi, hogy nem célja ezekről terjengősen beszámolni, azért valamicske információkat mégis csak szerezhettünk. Például hogy rengeteg volt belőlük. Magas rangú tisztviselők is, és természetesen a császári udvar is gyakran rendezett például hangversenyt vagy szavalóversenyt. A kultúra ugyanis roppant fontos szerepet játszott főként a magas rangú emberek életében.

7.      Betegség. Érdekes módon a betegségeknek mindössze két fajtáját ismerhettük meg. Az egyik volt az egyszerű megfázás. A másik pedig a komolyabb betegség, ami minden esetben fura görcsökkel, rohamokkal járt. Kíváncsi lennék, hogy ezt a mai, japán irodalommal foglalkozó tudósok hogyan magyarázzák. Mindenesetre ezt az utóbbi betegséget mindig úgy magyarázták, hogy valamilyen gonosz, ártó szellem költözött az illetőbe, ezért papokat hívtak hozzá, és imádságokat, vallási szertartásokat tartattak a beteg gyógyulása érdekében. (Ilyen megszállottság következtében halt meg például Tamakacura anyja is.) Ezen kívül a terhességet is a kezdeti szakaszban úgy írták le, mint betegséget, az illető fáradékony, sápadt és étvágytalan volt.

8.      Zene. Erről már ugyan tettem említést a kulturális események címszó alatt, de külön is megemlíteném, mert erről igen sokszor szólt leírás. Megismerhettünk különféle hangszereket, hangnemeket és mindenféle zeneműveket, amik a levelezéshez hasonlóan szintén felkeltették az érdeklődésem, és jó lenne ezekről részletesebben is olvasni.

9.      Divat. Ezt egyenesen imádtam. Minden ünnepnek, minden rangnak, minden társadalmi pozíciónak, minden alkalomnak, minden helyzetnek, minden életkornak megvolt a maga ruhája (színe, fazonja). Ez szintén az engem nagyon érdeklő dolgok közé tartozott. De nem akarom ezt itt most tovább fejtegetni, mert nem szereztem teljes körű tudást a témában, és nem szeretnék hülyeségeket írni.

10.  Természet. Korántsem volt meglepő, de nagyon tetszett az emberek természetközelisége. Folyton folyvást mindent a természethez, a természet egy-egy eleméhez hasonlítottak, és külön elfoglaltságnak számított a természet csodálása, például az őszi tájé, a felkelő holdé.

Ezeken kívül bizonyára találnék még rengeteg megemlítenivalót, hiszen mégiscsak 1500 oldalon vagyok túl, de ez a tíz olyan szép kerek szám, hogy úgy döntöttem, itt abba is hagyom. Azt még mindenképpen megemlíteném, hogy a kedvenc szereplőm egyértelműen az írónővel névrokon Muraszaki volt. Ahogy viselte a sorsát, ahogy megvívta a harcait, mind a külsőket, de főleg a belsőket. Egyszóval minden tiszteletem az övé, és az írónőé, aki megalkotta.

Időnként nagyon nehéz volt átrágni magam ezen az 1500 oldalon, mert úgy sejtem, hogy jobb könyvek is várnak rám. De így a végére érve abszolút jogosnak érzem, hogy bekerült a könyvbe, valóban, ha nem is többször, de egyszer mindenképp érdemes elolvasni. Hiába éreztem időnként kínszenvedésnek, hajtott a vágy, és az, hogy ne adjam fel, pláne, hogy még nagyon az elején vagyok a küldetésnek, de így utólag egyértelműen azt tudom mondani, hogy megérte. És bármennyire is szidtam időnként, most mégis csak azt tudom mondani, hogy összességében elvarázsolt.

Gendzsi regénye - a harmadik kötet

Nos, végeztem a harmadik kötettel, és ezzel Gendzsi teljes történetével. Sajnos már nem fog más beleférni ebbe az évbe, pedig még egy könyvet szerettem volna bepasszírozni. Nem jól osztottam be az időmet (ahogy az általában lenni szokott velem). De a kesergés helyett nézzük inkább, mi minden történt az utolsó kötetben.

Roppant meglepő módon, villámcsapásként ért ez az információ, a kötet első mondatában fény derül arra, hogy Gendzsi már egy ideje halott. Rögtön meg is fogalmazódott bennem a kérdés, hogy akkor vajon miről fog szólni a következő 500 oldal. A válasz pedig, a harmadik kötet főszereplői Niu, Gendzsi unokája, a császárnő, azaz az akasi hercegnő fia, és Kaoru, Kasivagi és Njoszan fia, akit a világ Gendzsi fiának hisz.

Niu nagyon is hasonlít nagyapjára, kendőzetlenül kicsapongó életet folytat. Kaoruról nem tudok ebből a szempontból mit mondani, hisz nem ismertük meg olyan behatóan Kasivagit. Mindenesetre eléggé szélsőséges ember. Határozottan és állandóan bizonygatja, hogy őt egyáltalán nem érdeklik a világi dolgok, és minél előbb szeretné letenni a szerzetesi fogadalmat. Ehhez képest viszont ő éli át a legmélyebb érzéseket a történetben.

Szerelmi történeteket mondanak el a könyvek, még ha ezek a mai ember számára nem is tűnnek szerelmeknek. Kaoru s Niu megismerkednek egy testvérpárral, Agemakival és Kozerivel, és persze rögtön beléjük szeretnek. De míg Niu viszonylag boldogan él Kozerivel, és egyetlen gyermeke is tőle születik, addig Kaoru halálosan szerelmes Agemakiba, de nem tudja meghódítani a lány szívét. Később megismerkedik a testvérpár féltestvérével, Ukifunéval, aki hasonlít Agemakira. Őt próbálja megszerezni magának, de a lány elmenekül.

A hatodik rész (ugyebár minden kötet, két részből áll) szinte teljesen az Ukifunéval kapcsolatos eseményeket foglalja össze, ugyanis a lánynak elég kalandos élete kerekedik. Először szerelembe esik Kaoruval, majd titkos viszonyba kezd Niuval. Mindkét férfi megpróbálja megszerezni magának, versengésük azonban felőrli a lányt, és öngyilkosságot próbál meg elkövetni, de később kiderül, hogy ez nem sikerül neki.

Komoly érzések törnek fel ebben a könyvben, őszinte szerelmek, beteljesületlen szerelmek. De amíg az első részben viszonylag gyorsan történnek az események, és nincs annyi idő belefolyni a történések érzelmi részébe, addig a könyv második felében, főleg az események végén, igazán hatalmukba kerítenek a főszereplők szenvedései.

Mindazonáltal, hogy egyértelműen azt tudom mondani, érdemes volt elolvasni a harmadik kötetet, végig azt éreztem, hogy nem illeszkedik szervesen az előző két kötet által képviselt sorozatba. Először is igazán nagyon megdöbbentett, hogy Gendzsi már nem szerepelt élőként az eseményekben, de halottként is csak elvétve említették meg. Másodszor az is roppantul megdöbbentett, hogy az írónő Kaorut választotta főszereplőjének, aki kevésbé állt kapcsolatban Gendzsivel. Míg az első könyv egy konkrét személy történetét mesélte el, a második részre a történetfolyam családregénnyé nőtte ki magát, de a harmadik részt nem tudom egyértelműen besorolni ebbe a fejlődési ciklusba. Akkor tudnám idesorolni, ha arra lett volna hivatott, hogy a Gendzsi halálával beköszöntő, kvázi új érát mutatná be, és érdekes módon az 1001 könyv…-ben úgy van jellemezve ez az utolsó rész, mint ami ezt a szerepet is tölti be. De mivel egyértelműen választott magának főszereplőket, és két elég határozott eseménysorozatot mutat be, határozottan elválasztja saját magát az elődeitől.

Ettől függetlenül, alapjaiban véve a könyv hozta a szokott formát: tele volt tűzdelve versekkel (amik ugyan egyáltalán nem adják vissza az eredeti hangulatot, hiszen a japán olyan különleges, a miénktől annyira eltérő nyelv, de azért mégiscsak felvillantanak valamit belőle), megvoltak az ünnepek, a szokások, a viselkedésminták, és például az első kötethez képest sokkal kidolgozottabbak voltak benne a karakterek, tényleg lehetett velük azonosulni, beleélni magunkat a helyzetükbe, és azt hiszem, tényleg láthattuk igazi érzelmeket. És, ami igazán nagy erénye a könyvnek, végre volt benne némi váratlan fordulat, olyan események, amikre tényleg nem számítana az olvasó, pláne az előző részekből származó tapasztalatai alapján.

Röviden, a könyv ugyan sehogy sem passzol az előző két részhez, ráadásul lezáratlan is (persze, nem írhatunk egy könyvet a végtelenségig, de itt még egy fontos esemény közben szakad meg a leírás), igazán nagyon jó. Ha elolvastuk az előző két részt, érdemes ezt a befejező könyvet is magunkévá tenni. Nem csak azért, hogy ne legyen hiányérzetünk, hanem a fent említett pozitívumai miatt is.

És akkor következzen a már jól ismert rész: (mivel több volt az esemény, ezért kevesebb idézet is született)

„Azt mondom, hogy örökké, de ebben a gyarló világban még a holnap is olyan ígéret, amely megcsúfolja a szerelem szentségét!”

„Milyen kevéssé ismerik a szülők gyermekeiket!” – gondolta Ukifune, mert az anyja meg volt győződve róla, hogy a lánya végérvényesen elkötelezte magát Kaoru mellett

„Végül is húsból és vérből, nem pedig fából vagy kőből vagyunk, s ha nem akarjuk felkavarni érzelmeinket, térjünk ki a szépség útjából.”

„Ha utoljára érkezik is meg e néhány sor, ne hidd, hogy a téged ért veszteséget legkevésbé az érzi át, aki ez elkésett üzenetet írja, s akinek létét a világ túlságosan jelentéktelennek tekinti, semhogy fontosnak tartsa együttérzését…”

„Most megvagy! – kiáltottam, és azt hittem, sikerült megfognom. De ahogy néztem, néztem, eltűnt az ökörnyál… eltűnt, vagy soha nem is fogtam kezemben!” – Kaoru emlékezett így Ukifunéra

Gendzsi regénye - a második kötet

Befejeztem a Gendzsi regényének második kötetét. (Már csak hatszáz oldal vár rám a rossz életű úriember társaságában.) Az első és legfontosabb dolog, amit el kell mondanom róla, hogy teljesen más volt, mint az első kötet. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy a mi kis szoknyavadászunk teljességgel lenyugodott. De ez a kötet már egyáltalán nem a félrelépéseiről szólt. Vegyük is sorra nagyjából az eseményeket.

Halvány lila fogalmam sincs, hol is fejeződött be pontosan az első kötet, de a másodikban nagyjából ott vesszük fel a fonalat, hogy Gendzsi visszatért száműzetéséből a fővárosba. Mivel hosszú évek teltek el, sajnos hullani kezdenek körülötte az emberek, ezért több hölgyeményt is, akivel korábban viszonya volt, pártfogásába vesz, ami azt jelenti, hogy beköltözteti a saját palotájába. De egy idő után annyian lesznek, hogy kicsinek bizonyul a Nidzso-in, azaz a régi palota, ezért egy újat építtet. Idejének nagy részét gyermekeinek nevelése köti le (volt egy fia az első feleségétől, Aoitól, és egy lánya az akasi hölgytől, akivel a száműzetésében ismerkedett meg). Ezen kívül örökbe fogadja régi barátjának egy lányát, Tamakacurát (akinél később be is próbálkozik… javíthatatlan szegényke), Rokudzsó, korábbi egyik kedvese lányának útját is egyengeti, akiből császárnő válik, és lesz majd később egy újabb felesége, akinek születik egy gyereke, igaz, nem Gendzsitől, de a botrány elkerülése végett Gendzsi őt is a saját gyerekeként ismerteti meg a világgal.

Míg az első kötet fejezetei nagyjából egy-egy kalandját mutatták be, általában mindig más és más nőkkel, ebben a kötetben teljesen máshogy folyik az élete. Legalábbis a leírása teljesen más. Ha vannak is kalandjai, már nem ezek kapják a hangsúlyt, hanem körülbelül minden más. Végigkövethetjük az új palotába való beköltözést, egész részletesen olvashatunk Tamakacura megtalálásáról, beköltöztetéséről és neveltetéséről, az akasi hercegnő felnövekedéséről, Njoszannal való házasságáról. Ezeken kívül az egyes ünnepek és társadalmi események is részletesebben kerülnek bemutatásra. És ami kifejezetten tetszett, hogy végre nem csak Gendzsi szemszögéből szemlélhetjük az eseményeket. Nem hogy nem az ő kicsapongásain van a hangsúly, hanem egyáltalán nem csak rajta van a hangsúly. Míg korábban ténylegesen ő volt a főszereplő, és más szereplőket rajta keresztül ismerhettünk meg, a második kötetre a történet egyfajta családregénnyé szelídül. Egy jó nagy család története lesz. Részletesen, és nagyon hatásosan megismerhetjük például a szívéhez közel álló hölgyek érzéseit; az akasi hölgy fájdalmát, amikor elszakítják tőle a gyermekét, és félénkségét, amikor végre beadja a derekát, hogy Gendzsihez költözzön, vagy Muraszaki fájdalmát és félelmét, amikor Gendzsi összeházasodott Njoszannal, aki rangban Muraszaki felett állt. Ezen kívül egy-egy epizód erejéig betekintést nyerhetünk például Gendzsi barátjának, To no Csudzsónak az életébe, ahogy próbálja felkutatni gyermekeit, és magához vesz egy parasztlányt, aki jó néhány nehézséget okoz neki. Betekintést nyerünk To no Csudzsó legidősebb fiának, Kasivaginak titkos viszonyába Njoszannal, melyet gyermekáldás követ. És több fejezeten keresztül betekinthetünk Jugiri (Gendzsi fia Aoitól) gondolataiba és érzéseibe, nyomon követhetjük, ahogy beleszeret Kumoiba, To no Csudzsó lányába, aztán elszakítják őket egymástól, de később beteljesül a szerelmük. És nagy bánatomra annak is szemtanúi lehetünk, ahogy Jugiri apja nyomdokaiba lép, és feleségét elhanyagolva viszonyba kezd a megboldogult Kasivagi özvegyével, Ocsibával. (Mennyi nevet sikerült megjegyeznem! Most büszke vagyok magamra! :D)

Gendzsi jelleme is változik. Habár továbbra is sok korábbi kedvesével is tartja a kapcsolatot, egy pár nála is lakik, mégsem éreztem, hogy hajszolná a nőket. Az egyetlen dolog, amit eléggé visszataszítónak találtam, hogy ki akart kezdeni Tamakacurával, de a lány ezt szerencsére visszautasította. Minden kapcsolata közül az egész könyv folyamán határozottan kiemelkedik az, amit Muraszakival folytat (habár Muraszaki, származása miatt nem lehetett törvényes felesége). Későbbi feleségét például nem is saját elhatározásából vette el, hanem egy korábbi császár, a féltestvére kérte meg rá, hogy viselje gondját a lányának. Gyermekeit is határozottan arra tanítja, hogy ne éljenek kicsapongó életet, Jugirinak például többször is ad ez ügyben tanácsot, bár, mint később kiderül, süket fülekre talál nála.

Még csak két órája, hogy befejeztem a könyvet, és kavarognak bennem az események, ezért is lehetséges, hogy kissé összeszedetlenek a gondolataim, de féltem, hogy ha tovább várok, esetleg elfelejtem őket. De nem is nagyon lehet ezt már egységbe foglalni, úgy érzem, mert az első résszel ellentétben itt határozottan szerteágaztak az események. És bár határozottan tudni lehetett mindvégig, hogy továbbra is Gendzsi a főszereplő, tényleg komolyabban megismerkedhettünk más szereplőkkel is, és mindannak ellenére, hogy nekem egyik-másik szereplő cselekedetei nem tetszettek, a karakterek annyira jól ki voltak dolgozva, hogy ezt igazán élvezet volt olvasni. Az, hogy csak ilyen későn sikerült befejeznem, a vizsgák és a saját lustaságom számlájára írható, és egyáltalán nem arra, hogy unalmas vagy borzalmas lett volna a könyv.  Nem tudom, miért lett ilyen nagy szakadék az első és a második kötet között. Talán azért, mert évek teltek el a megírásuk közt. Ez már soha nem fog kiderülni. Vagy talán csak én érzem úgy, hogy szakadék van közte. Mindenesetre ennél a kötetnél határozottan éreztem, hogy igenis jogosan került fel a listára. Ezt tényleg érdemes minden embernek ismernie, mert remek karakterek vannak benne. Egy európai ember számára pedig azért is érdekes, mert teljesen más a kultúra. Japánban elfogadottak voltak olyan dolgok is, amiket mi el sem tudnánk képzelni, és valahogy összességében teljesen máshogy folyt az élet. Nyilván ez mára ott is változott, mert nem hiszem, hogy manapság akárki is olyan szertartásosan élne, mint a könyv szereplői.

Egyszóval, egyelőre még nem találok szavakat. Le vagyok nyűgözve, és kíváncsian várom a harmadik kötetet.

(Annyi mindenről akartam volna még írni, fontos eseményekről, de egyrészt legalább nem lövök le minden poént, másrészt pedig egyszerűen nem tudom hogy egységbe foglalni őket. Ezt tényleg el kell olvasni, át kell élni, és át kell érezni.)

Tényleg olyan volt ez a könyv, mint a valóság. Nem éleződött ki egy nagy vonulatra. Persze, Gendzsi életét követtük továbbra is nyomon. De nem volt egy fő szál, nem volt egy jelentős esemény. Egyszerűen csak folyt az élet. Gyermekek születtek, barátok és szeretők haltak meg, kiderült néhány titok, néhány pedig épp most született.

Na jó, befejeztem a csapongást, beszéljenek tovább helyettem a megszokott idézetek:

„Még ha Josino minden hava lehullna is ösvényére, ne kételkedj benne, hogy amerre a szíve vonja, lába oda az utat kitapossa.” – mondta egy dajka biztatásképp az akasi hölgynek arra vonatkozóan, hogy Gendzsi még visszatér hozzá.

„Milyen egykettőre nem enged a zár, berozsdásodik a sarokvas, ha egyszer mögöttünk becsapódik az ajtó!”

„Fakó volt a ruha, amelyben járattak, de véres könnyeim már rég megfestették, s nincs nyelv, mely színét gúnyolhatná.” – Jugiri mondta ezt magában, mikor eltiltották szerelmétől, Kumoitól. Arra céloz, hogy szóvá tették neki, hogy nincs megfelelő rangban ahhoz, hogy igényt tarthasson a lányra. (S minden rangnak megvolt a megfelelő színű ruhája.)

„Ha szívtelenségről beszélhetünk, akkor sem engem, hanem téged illet a vád: lám, azt írod, visszaküldöd a köntöst, pedig ha tudod, hogyan vedd fel, szerelemről álmodsz.” – Gendzsi írta egy hölgynek, aki visszaküldte neki az ajándékba kapott ruhát. Arra utal, hogy a hagyomány szerint, aki kifordítva vette fel a köntöst, az a szerelmével álmodott.

„Minek nekem a Teknőchát Hegyéről (a halhatatlanok lakhelye) álmodnom, hiszen ráleltem a varázslatra, mely engem és nevemet megóv a mulandóságtól.”

„Viselkedésünk elé manapság nem emelnek korlátot, s ebből sok olyan nehéz helyzet alakulhat ki, amiért nem mindig minket, férfiakat kellene kárhoztatni. Viszont nemegyszer beválik, ha a hölgy átmenetileg szigorúbb, mert így el lehet kerülni olyan kínos helyzeteket, amelyekbe mi, férfiak, azért sodródunk, mert a szerelmet legfőbb időtöltésnek és szórakozásnak tekintjük. Az adott pillanatban persze az urak rossz néven veszik ezt a szigorúságot (nálam jobban ki is tudhatná ezt?)… Végül azonban hálásak lesznek érte, hogy volt, ki gátat vessen a dolognak…”

„Ó, hegyi virág, mely a sziklán érzed magad otthon, taníts meg rá, hogyan viseljem el hangtalanul a szerelmet, melyet titkolnom kell.”

„Minden a gondolatainkon fordul meg. Ha gondolataink nagyok és bátrak, mellénk szegődik a jósors, de ha kicsinyesek és félénkek, csak bajok várhatnak ránk.”

„Még a hamvadó máglyám fölött szállongó füstfelhőből is új tündökléssel ragyogjon elő olthatatlan szerelmem fénye.”

„Milyen igényesen szabja meg elveit, és milyen sikertelenül alkalmazza őket!” – ezt gondolta Jugiri az apjáról, amikor az tanácsokat osztogatott neki, hogy ne viselkedjen kihívóan Ocsiba úrhölggyel.

„Sokkal kitüntetőbb egy asszony számára, ha számos vetélytársnőjét megelőzve az első helyet foglalja el, mintha teljesen egyedül van. Ráadásul a férj vonzalma sokkal tartósabbnak ígérkezik, ha kereshet némi változatosságot és szórakozást. Nem sokra mennél rajongásommal, ha ez pusztán annyit jelentene: eltompult vagyok ahhoz, hogy más nők szépségét meglássam.” – ezt mondta Jugiri a feleségének, Kumoinak, amikor az rájött, hogy vetélytársa akadt Ocsiba személyében.

„Férfiember epekedését mindig is valószerűtlennek érezte (Jugiri), és igen szigorúan ítélte meg, mert azt hitte, hogy némi erőfeszítés árán egyszeribe megszabadulhatna a bajoktól. Pedig nem: nincs itt szabadulás – csupán tűrni lehet.”

„Könnyekkel és jelenetek árán férfiembert pillanatnyi kényszerhelyzetbe lehet hozni, de az így kikényszerített ígéreteket nyomban meg is szegi, aminek mindkét emberben kellemetlen emléke marad.” – az egyik örök igazság.