Roppant meglepő módon, villámcsapásként ért ez az információ, a kötet első mondatában fény derül arra, hogy Gendzsi már egy ideje halott. Rögtön meg is fogalmazódott bennem a kérdés, hogy akkor vajon miről fog szólni a következő 500 oldal. A válasz pedig, a harmadik kötet főszereplői Niu, Gendzsi unokája, a császárnő, azaz az akasi hercegnő fia, és Kaoru, Kasivagi és Njoszan fia, akit a világ Gendzsi fiának hisz.
Niu nagyon is hasonlít nagyapjára, kendőzetlenül kicsapongó életet folytat. Kaoruról nem tudok ebből a szempontból mit mondani, hisz nem ismertük meg olyan behatóan Kasivagit. Mindenesetre eléggé szélsőséges ember. Határozottan és állandóan bizonygatja, hogy őt egyáltalán nem érdeklik a világi dolgok, és minél előbb szeretné letenni a szerzetesi fogadalmat. Ehhez képest viszont ő éli át a legmélyebb érzéseket a történetben.
Szerelmi történeteket mondanak el a könyvek, még ha ezek a mai ember számára nem is tűnnek szerelmeknek. Kaoru s Niu megismerkednek egy testvérpárral, Agemakival és Kozerivel, és persze rögtön beléjük szeretnek. De míg Niu viszonylag boldogan él Kozerivel, és egyetlen gyermeke is tőle születik, addig Kaoru halálosan szerelmes Agemakiba, de nem tudja meghódítani a lány szívét. Később megismerkedik a testvérpár féltestvérével, Ukifunéval, aki hasonlít Agemakira. Őt próbálja megszerezni magának, de a lány elmenekül.
A hatodik rész (ugyebár minden kötet, két részből áll) szinte teljesen az Ukifunéval kapcsolatos eseményeket foglalja össze, ugyanis a lánynak elég kalandos élete kerekedik. Először szerelembe esik Kaoruval, majd titkos viszonyba kezd Niuval. Mindkét férfi megpróbálja megszerezni magának, versengésük azonban felőrli a lányt, és öngyilkosságot próbál meg elkövetni, de később kiderül, hogy ez nem sikerül neki.
Komoly érzések törnek fel ebben a könyvben, őszinte szerelmek, beteljesületlen szerelmek. De amíg az első részben viszonylag gyorsan történnek az események, és nincs annyi idő belefolyni a történések érzelmi részébe, addig a könyv második felében, főleg az események végén, igazán hatalmukba kerítenek a főszereplők szenvedései.
Mindazonáltal, hogy egyértelműen azt tudom mondani, érdemes volt elolvasni a harmadik kötetet, végig azt éreztem, hogy nem illeszkedik szervesen az előző két kötet által képviselt sorozatba. Először is igazán nagyon megdöbbentett, hogy Gendzsi már nem szerepelt élőként az eseményekben, de halottként is csak elvétve említették meg. Másodszor az is roppantul megdöbbentett, hogy az írónő Kaorut választotta főszereplőjének, aki kevésbé állt kapcsolatban Gendzsivel. Míg az első könyv egy konkrét személy történetét mesélte el, a második részre a történetfolyam családregénnyé nőtte ki magát, de a harmadik részt nem tudom egyértelműen besorolni ebbe a fejlődési ciklusba. Akkor tudnám idesorolni, ha arra lett volna hivatott, hogy a Gendzsi halálával beköszöntő, kvázi új érát mutatná be, és érdekes módon az 1001 könyv…-ben úgy van jellemezve ez az utolsó rész, mint ami ezt a szerepet is tölti be. De mivel egyértelműen választott magának főszereplőket, és két elég határozott eseménysorozatot mutat be, határozottan elválasztja saját magát az elődeitől.
Ettől függetlenül, alapjaiban véve a könyv hozta a szokott formát: tele volt tűzdelve versekkel (amik ugyan egyáltalán nem adják vissza az eredeti hangulatot, hiszen a japán olyan különleges, a miénktől annyira eltérő nyelv, de azért mégiscsak felvillantanak valamit belőle), megvoltak az ünnepek, a szokások, a viselkedésminták, és például az első kötethez képest sokkal kidolgozottabbak voltak benne a karakterek, tényleg lehetett velük azonosulni, beleélni magunkat a helyzetükbe, és azt hiszem, tényleg láthattuk igazi érzelmeket. És, ami igazán nagy erénye a könyvnek, végre volt benne némi váratlan fordulat, olyan események, amikre tényleg nem számítana az olvasó, pláne az előző részekből származó tapasztalatai alapján.
Röviden, a könyv ugyan sehogy sem passzol az előző két részhez, ráadásul lezáratlan is (persze, nem írhatunk egy könyvet a végtelenségig, de itt még egy fontos esemény közben szakad meg a leírás), igazán nagyon jó. Ha elolvastuk az előző két részt, érdemes ezt a befejező könyvet is magunkévá tenni. Nem csak azért, hogy ne legyen hiányérzetünk, hanem a fent említett pozitívumai miatt is.
És akkor következzen a már jól ismert rész: (mivel több volt az esemény, ezért kevesebb idézet is született)
„Azt mondom, hogy örökké, de ebben a gyarló világban még a holnap is olyan ígéret, amely megcsúfolja a szerelem szentségét!”
„Milyen kevéssé ismerik a szülők gyermekeiket!” – gondolta Ukifune, mert az anyja meg volt győződve róla, hogy a lánya végérvényesen elkötelezte magát Kaoru mellett
„Végül is húsból és vérből, nem pedig fából vagy kőből vagyunk, s ha nem akarjuk felkavarni érzelmeinket, térjünk ki a szépség útjából.”
„Ha utoljára érkezik is meg e néhány sor, ne hidd, hogy a téged ért veszteséget legkevésbé az érzi át, aki ez elkésett üzenetet írja, s akinek létét a világ túlságosan jelentéktelennek tekinti, semhogy fontosnak tartsa együttérzését…”
„Most megvagy! – kiáltottam, és azt hittem, sikerült megfognom. De ahogy néztem, néztem, eltűnt az ökörnyál… eltűnt, vagy soha nem is fogtam kezemben!” – Kaoru emlékezett így Ukifunéra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése