Halvány lila fogalmam sincs, hol is fejeződött be pontosan az első kötet, de a másodikban nagyjából ott vesszük fel a fonalat, hogy Gendzsi visszatért száműzetéséből a fővárosba. Mivel hosszú évek teltek el, sajnos hullani kezdenek körülötte az emberek, ezért több hölgyeményt is, akivel korábban viszonya volt, pártfogásába vesz, ami azt jelenti, hogy beköltözteti a saját palotájába. De egy idő után annyian lesznek, hogy kicsinek bizonyul a Nidzso-in, azaz a régi palota, ezért egy újat építtet. Idejének nagy részét gyermekeinek nevelése köti le (volt egy fia az első feleségétől, Aoitól, és egy lánya az akasi hölgytől, akivel a száműzetésében ismerkedett meg). Ezen kívül örökbe fogadja régi barátjának egy lányát, Tamakacurát (akinél később be is próbálkozik… javíthatatlan szegényke), Rokudzsó, korábbi egyik kedvese lányának útját is egyengeti, akiből császárnő válik, és lesz majd később egy újabb felesége, akinek születik egy gyereke, igaz, nem Gendzsitől, de a botrány elkerülése végett Gendzsi őt is a saját gyerekeként ismerteti meg a világgal.
Míg az első kötet fejezetei nagyjából egy-egy kalandját mutatták be, általában mindig más és más nőkkel, ebben a kötetben teljesen máshogy folyik az élete. Legalábbis a leírása teljesen más. Ha vannak is kalandjai, már nem ezek kapják a hangsúlyt, hanem körülbelül minden más. Végigkövethetjük az új palotába való beköltözést, egész részletesen olvashatunk Tamakacura megtalálásáról, beköltöztetéséről és neveltetéséről, az akasi hercegnő felnövekedéséről, Njoszannal való házasságáról. Ezeken kívül az egyes ünnepek és társadalmi események is részletesebben kerülnek bemutatásra. És ami kifejezetten tetszett, hogy végre nem csak Gendzsi szemszögéből szemlélhetjük az eseményeket. Nem hogy nem az ő kicsapongásain van a hangsúly, hanem egyáltalán nem csak rajta van a hangsúly. Míg korábban ténylegesen ő volt a főszereplő, és más szereplőket rajta keresztül ismerhettünk meg, a második kötetre a történet egyfajta családregénnyé szelídül. Egy jó nagy család története lesz. Részletesen, és nagyon hatásosan megismerhetjük például a szívéhez közel álló hölgyek érzéseit; az akasi hölgy fájdalmát, amikor elszakítják tőle a gyermekét, és félénkségét, amikor végre beadja a derekát, hogy Gendzsihez költözzön, vagy Muraszaki fájdalmát és félelmét, amikor Gendzsi összeházasodott Njoszannal, aki rangban Muraszaki felett állt. Ezen kívül egy-egy epizód erejéig betekintést nyerhetünk például Gendzsi barátjának, To no Csudzsónak az életébe, ahogy próbálja felkutatni gyermekeit, és magához vesz egy parasztlányt, aki jó néhány nehézséget okoz neki. Betekintést nyerünk To no Csudzsó legidősebb fiának, Kasivaginak titkos viszonyába Njoszannal, melyet gyermekáldás követ. És több fejezeten keresztül betekinthetünk Jugiri (Gendzsi fia Aoitól) gondolataiba és érzéseibe, nyomon követhetjük, ahogy beleszeret Kumoiba, To no Csudzsó lányába, aztán elszakítják őket egymástól, de később beteljesül a szerelmük. És nagy bánatomra annak is szemtanúi lehetünk, ahogy Jugiri apja nyomdokaiba lép, és feleségét elhanyagolva viszonyba kezd a megboldogult Kasivagi özvegyével, Ocsibával. (Mennyi nevet sikerült megjegyeznem! Most büszke vagyok magamra! :D)
Gendzsi jelleme is változik. Habár továbbra is sok korábbi kedvesével is tartja a kapcsolatot, egy pár nála is lakik, mégsem éreztem, hogy hajszolná a nőket. Az egyetlen dolog, amit eléggé visszataszítónak találtam, hogy ki akart kezdeni Tamakacurával, de a lány ezt szerencsére visszautasította. Minden kapcsolata közül az egész könyv folyamán határozottan kiemelkedik az, amit Muraszakival folytat (habár Muraszaki, származása miatt nem lehetett törvényes felesége). Későbbi feleségét például nem is saját elhatározásából vette el, hanem egy korábbi császár, a féltestvére kérte meg rá, hogy viselje gondját a lányának. Gyermekeit is határozottan arra tanítja, hogy ne éljenek kicsapongó életet, Jugirinak például többször is ad ez ügyben tanácsot, bár, mint később kiderül, süket fülekre talál nála.
Még csak két órája, hogy befejeztem a könyvet, és kavarognak bennem az események, ezért is lehetséges, hogy kissé összeszedetlenek a gondolataim, de féltem, hogy ha tovább várok, esetleg elfelejtem őket. De nem is nagyon lehet ezt már egységbe foglalni, úgy érzem, mert az első résszel ellentétben itt határozottan szerteágaztak az események. És bár határozottan tudni lehetett mindvégig, hogy továbbra is Gendzsi a főszereplő, tényleg komolyabban megismerkedhettünk más szereplőkkel is, és mindannak ellenére, hogy nekem egyik-másik szereplő cselekedetei nem tetszettek, a karakterek annyira jól ki voltak dolgozva, hogy ezt igazán élvezet volt olvasni. Az, hogy csak ilyen későn sikerült befejeznem, a vizsgák és a saját lustaságom számlájára írható, és egyáltalán nem arra, hogy unalmas vagy borzalmas lett volna a könyv. Nem tudom, miért lett ilyen nagy szakadék az első és a második kötet között. Talán azért, mert évek teltek el a megírásuk közt. Ez már soha nem fog kiderülni. Vagy talán csak én érzem úgy, hogy szakadék van közte. Mindenesetre ennél a kötetnél határozottan éreztem, hogy igenis jogosan került fel a listára. Ezt tényleg érdemes minden embernek ismernie, mert remek karakterek vannak benne. Egy európai ember számára pedig azért is érdekes, mert teljesen más a kultúra. Japánban elfogadottak voltak olyan dolgok is, amiket mi el sem tudnánk képzelni, és valahogy összességében teljesen máshogy folyt az élet. Nyilván ez mára ott is változott, mert nem hiszem, hogy manapság akárki is olyan szertartásosan élne, mint a könyv szereplői.
Egyszóval, egyelőre még nem találok szavakat. Le vagyok nyűgözve, és kíváncsian várom a harmadik kötetet.
(Annyi mindenről akartam volna még írni, fontos eseményekről, de egyrészt legalább nem lövök le minden poént, másrészt pedig egyszerűen nem tudom hogy egységbe foglalni őket. Ezt tényleg el kell olvasni, át kell élni, és át kell érezni.)
Tényleg olyan volt ez a könyv, mint a valóság. Nem éleződött ki egy nagy vonulatra. Persze, Gendzsi életét követtük továbbra is nyomon. De nem volt egy fő szál, nem volt egy jelentős esemény. Egyszerűen csak folyt az élet. Gyermekek születtek, barátok és szeretők haltak meg, kiderült néhány titok, néhány pedig épp most született.
Na jó, befejeztem a csapongást, beszéljenek tovább helyettem a megszokott idézetek:
„Még ha Josino minden hava lehullna is ösvényére, ne kételkedj benne, hogy amerre a szíve vonja, lába oda az utat kitapossa.” – mondta egy dajka biztatásképp az akasi hölgynek arra vonatkozóan, hogy Gendzsi még visszatér hozzá.
„Milyen egykettőre nem enged a zár, berozsdásodik a sarokvas, ha egyszer mögöttünk becsapódik az ajtó!”
„Fakó volt a ruha, amelyben járattak, de véres könnyeim már rég megfestették, s nincs nyelv, mely színét gúnyolhatná.” – Jugiri mondta ezt magában, mikor eltiltották szerelmétől, Kumoitól. Arra céloz, hogy szóvá tették neki, hogy nincs megfelelő rangban ahhoz, hogy igényt tarthasson a lányra. (S minden rangnak megvolt a megfelelő színű ruhája.)
„Ha szívtelenségről beszélhetünk, akkor sem engem, hanem téged illet a vád: lám, azt írod, visszaküldöd a köntöst, pedig ha tudod, hogyan vedd fel, szerelemről álmodsz.” – Gendzsi írta egy hölgynek, aki visszaküldte neki az ajándékba kapott ruhát. Arra utal, hogy a hagyomány szerint, aki kifordítva vette fel a köntöst, az a szerelmével álmodott.
„Minek nekem a Teknőchát Hegyéről (a halhatatlanok lakhelye) álmodnom, hiszen ráleltem a varázslatra, mely engem és nevemet megóv a mulandóságtól.”
„Viselkedésünk elé manapság nem emelnek korlátot, s ebből sok olyan nehéz helyzet alakulhat ki, amiért nem mindig minket, férfiakat kellene kárhoztatni. Viszont nemegyszer beválik, ha a hölgy átmenetileg szigorúbb, mert így el lehet kerülni olyan kínos helyzeteket, amelyekbe mi, férfiak, azért sodródunk, mert a szerelmet legfőbb időtöltésnek és szórakozásnak tekintjük. Az adott pillanatban persze az urak rossz néven veszik ezt a szigorúságot (nálam jobban ki is tudhatná ezt?)… Végül azonban hálásak lesznek érte, hogy volt, ki gátat vessen a dolognak…”
„Ó, hegyi virág, mely a sziklán érzed magad otthon, taníts meg rá, hogyan viseljem el hangtalanul a szerelmet, melyet titkolnom kell.”
„Minden a gondolatainkon fordul meg. Ha gondolataink nagyok és bátrak, mellénk szegődik a jósors, de ha kicsinyesek és félénkek, csak bajok várhatnak ránk.”
„Még a hamvadó máglyám fölött szállongó füstfelhőből is új tündökléssel ragyogjon elő olthatatlan szerelmem fénye.”
„Milyen igényesen szabja meg elveit, és milyen sikertelenül alkalmazza őket!” – ezt gondolta Jugiri az apjáról, amikor az tanácsokat osztogatott neki, hogy ne viselkedjen kihívóan Ocsiba úrhölggyel.
„Sokkal kitüntetőbb egy asszony számára, ha számos vetélytársnőjét megelőzve az első helyet foglalja el, mintha teljesen egyedül van. Ráadásul a férj vonzalma sokkal tartósabbnak ígérkezik, ha kereshet némi változatosságot és szórakozást. Nem sokra mennél rajongásommal, ha ez pusztán annyit jelentene: eltompult vagyok ahhoz, hogy más nők szépségét meglássam.” – ezt mondta Jugiri a feleségének, Kumoinak, amikor az rájött, hogy vetélytársa akadt Ocsiba személyében.
„Férfiember epekedését mindig is valószerűtlennek érezte (Jugiri), és igen szigorúan ítélte meg, mert azt hitte, hogy némi erőfeszítés árán egyszeribe megszabadulhatna a bajoktól. Pedig nem: nincs itt szabadulás – csupán tűrni lehet.”
„Könnyekkel és jelenetek árán férfiembert pillanatnyi kényszerhelyzetbe lehet hozni, de az így kikényszerített ígéreteket nyomban meg is szegi, aminek mindkét emberben kellemetlen emléke marad.” – az egyik örök igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése