Következzen most a Nyugati utazás összefoglalója. Úgy gondoltam, most az lesz a koncepció, hogy külön szedem a gondolataimat, amelyek a formai és amelyek a tartalmi részekre vonatkoznak, és így fogom pontokba szedni őket. (Hiába, imádok pontozni. J)
Először is, hogy valami komoly blogszerkesztési feladatot is adjak magamnak (igen, nekem ez annak számít), az első és a második kötetről itt és itt tudtok olvasni. Spoiler garantálva.
És akkor most jöjjenek előbb a formai dolgok:
Azt nem tudom megmondani, hogy összesen hány oldalas a mű, mert mint ahogy, azt hiszem, az első kötetről szóló bejegyzésben említettem is, a Terebess-tárból töltöttem le.
Mindenesetre az tuti, hogy két kötet. A két kötet pedig 100 fejezetre oszlik, testvériesen elosztva; 50-50 fejezet van egy-egy kötetben. Ez az információ magáért beszél. Mert szerintem azért ritkán találkozni olyan könyvvel, aminek a szerkesztése ennyire ki van számolva. Tudatosan megkomponált mű ez.
Minden fejezet nyitása egy két soros összefoglaló, hogy miről lesz szó abban a fejezetben.
Bevallom őszintén, a listán kívül nem nagyon (sőt, szerintem soha nem) olvastam távol-keleti műveket, ezért csak azt a néhány listás könyvet vehetem összehasonlítási alapul. Azok alapján viszont azt tudom mondani, hogy bevett szokás volt, hogy egy-egy dolog leírásának érzékletesebbé tételéhez verseket használtak. Sok vers színesíti a történetet, és a könyv végén lévő tanulmány szerint az eredetiben még több van, de a jobb megértés érdekében a fordításból a nagy részét kihagyták. Ez egyrészről hasznos, mert tényleg fura lenne, ha minden második bekezdés után lenne egy vers. Legalábbis nekünk, európai embereknek biztos fura lenne. Másrészről viszont azért valahogy mégiscsak csorbul maga a mű ezzel az eljárással. De hát magával a fordítással is csorbul. (Erről mondjuk a személyes véleményem az, hogy a magyar nyelv más nyelvekkel összehasonlítva sokkal kifejezőbb, úgyhogy egy jó fordító szerintem nagyon is jól át tudja ültetni az eredeti szöveget és annak minden, le nem írt többletjelentését magyarra. – Mondom ezt én, aki néha nem tudok két értelmes mondatot összerakni. De azért nagyon igyekszem, még ha ez nem is mindig látszik.)
Végül, de nem utolsó sorban, amit a formai részeknél még mindenképp meg szeretnék említeni, azok a tipikus távol-keleti nevek, melyek egyre inkább a kedvenceimmé válnak. Egyrészt, mert nagyon kifejezőek, másrészt mert időnként olyan szépek. Gondolok itt például ezekre: Éggel Egyenlő Nagy Szent, Virággyümölcs hegy, Vízfüggöny Barlang, Nyolctilalmas, Arany Kabóca Mester, stb.
Ennyit a formai dolgokról, jöjjön a tartalom.
Az elég egyértelműen kiderül magából a könyvből is, de a végén lévő tanulmányban is olvasható, hogy az író a népi hiedelemvilág mellett a buddhizmusra, a taoizmusra és a konfucianizmusra is épít, és ezek vegyesen jelennek meg a könyvben, ahogyan egykor az életben is. Na most én nem vagyok szakértő. Ezt mégis az alapján jelentem ki, hogy főként a könyv elején rengeteg lábjegyzet található, amely megmagyaráz bizonyos szavakat vagy tetteket, és ezek vegyesen kapcsolódnak a három irányzat közül valamelyikhez. De nem is szeretnék erről bővebben értekezni, mert mint mondtam, nem vagyok szakértő.
A regény állítólag részben valóságos eseményeken alapul, ugyanis egyszer régen tényleg létezett egy ember, aki fogta magát, és elindult Kínából nyugatra, hogy eredetiben tanulmányozhassa a buddhista szent iratokat. Bár azért ebben a könyvben igazából nem Hszüan-cang a főszereplő, hanem Szun Vu-kung.
Beszéljünk tehát most a főhősről. Szun Vu-kung egy kőtojásból született… lény, aki mindenféle tudományra tesz szert, például megtanul felhőbukfencezni, meg alakot váltani. Kitanulja a halhatatlanságot is, aztán meg fogja magát, és kitörli a saját nevét és az egész népét a halottak könyvéből, ahová mindenki be van jegyezve, és meg van adva mindenkinek a halál időpontja. Majd kitalálja, hogy letaszítja a Jáde Császárt a trónjáról, hogy ő lehessen a mennyország helytartója. Egyedül Buddhának sikerül legyőznie ezt a pofátlan, szemtelen, magabiztos, okos és furfangos szerzetet, és bezárja egy hegy alá, hogy ott bűnhődjön, és várja a nyugatra induló szerzetest, aki ki fogja szabadítani.
Egyedül ő az, akinél láthatunk néminemű karakterfejlődést, hiszen miután Hszüan-cang kiszabadítja, simán leléphetne, de állja a szavát, és a kínai barát védelmezője lesz, ami nem könnyű feladat. Eleinte elég forró fejű és lecsapkod mindenkit a bűvös fütykösével (ez egy fegyver! J). Majd a második kötetben jut csak el oda, hogy könyörületességet kezd mutatni, és előbb átgondolja a tetteit, mielőtt ütne.
Valamint egyszer egy érdekes gondolat fogalmazódik meg benne. Ő ugyebár ért a felhőbukfencezés művészetéhez, ami azt jelenti, hogy nagy távolságokat rövid idő alatt tud megtenni. Számtalanszor megjárja az utat Buddhához, mialatt vándorolnak, és egyszer azon kezd el tanakodni, hogy miért nem küldi Buddha nyugatra a könyveket, miért kell nekik ezt a vándorutat megtenniük. (Ugyanis nem tudja Hszüan-cangot csak úgy odarepíteni, mert a kínai barátot a földi teste „lehúzza” a földre.) Én végig azt hittem, hogy ebből a gondolatból majd lesz valami. Majd kisül belőle valami nagy, filozófiai értekezés. De nem lett belőle semmi. Én viszont azóta is elmerengek rajta időnként. Érdekes kérdésnek tartom, amiről lehetne vitatkozni.
A végére pedig jöjjön még néhány apróság:
A könyv elején többször is eszembe jutott az, hogy ez a könyv kicsit olyan, mint egy teremtéstörténet. Mint a Biblia vagy a Kalevala. Az elején sokat megtudunk arról, hogy mi hogy alakult ki, és egyáltalán hogyan működik a világ, hogy alakul a hierarchia az istenek közt. És például a 11. fejezetben teljesen bemutatásra kerül, hogy hogy néz ki az alvilág. Ebből a szempontból is érdekes volt tehát ez a könyv.
Aztán később, amikor elkezdődött a hosszú vándorlás nyugatra, az is eszembe jutott, hogy kicsit olyan ez, mint a magyar népmesék, ahol adott a szegény sorsú főhős, aki különböző próbák teljesítésével a történet végén elnyeri a méltó jutalmat. Bár ha jobban belegondolok, itt inkább a főhős segítője volt az, aki teljesítette a próbákat. Ilyen szempontból ugyanis Hszüan-cang a főhős, a kiválasztott, akinek az a kegy jutott, hogy elzarándokolhat Buddhához. Ő egyébként Buddha egyik korábbi, rossz útra tévelyedett tanítványának, Arany Kabóca Mesternek az újjászületett verziója. Mondjuk az nem derült ki számomra, hogy ez mit befolyásolt. Hacsak azt nem, hogy ezért lett ő a kiválasztott.
Végül pedig mindenképp szeretném megemlíteni azokat a bizonyos lábjegyzeteket, amik az érdekességek tárházát rejtik hiedelmekről és szokásokról. Egyet szeretnék is megosztani veletek: azt, hogy szerelmeskedni, a régi kínaiak úgy fejezték ki, hogy szelet-holdat játszani. Tényleg rengeteg mindent lehet tanulni ezekből a magyarázó jegyzetekből, számomra részben ebben rejlik a távol-keleti művek varázsa.
Ez lett volna az én kis összefoglalóm a Nyugati utazásról. A véleményem pedig… Hosszú volt. Nagyon. Voltak benne érdekes részek. De az utazás kezdetétől fogva a kalandok ismétlődtek, ami unalmassá tette a könyvet. A szereplők sokszor idegesítettek, a majom a pofátlanságával, a disznó az ellenkezésével, a kínai barát meg az akadékoskodásával, és hogy soha nem hitt a majomnak.
Azért nem bántam meg, hogy elolvastam. De nem lett a kedvencem, és hogy nem fogom újraolvasni, az tuti.
