Off #7 - A biblia

Először is, múlt héten azért nem volt bejegyzés, mert... Szerelmes lettem, na. Igen, feldobtam a rózsaszín napszemcsit, a kezemből meg el mindent. Nem, nem helyes, tudom, de olyan régen volt már ilyen, és most olyan jó. Persze ettől meg kismillió futó projektem jelenleg áll. Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy ne történnének fontos dolgok. Az egyik mindjárt az, hogy Héloise után teljesen fellelkesültem Rousseau iránt, és belekezdtem az Emilbe, dehát... hogy is fogalmazzak?? Kissé nehezen emészthető, maradjunk annyiban. Szóval az Emiles összefoglaló egyelőre még várat magára.

 

Na de miért is gyűltünk ma itt össze??? Hát főleg azért, mert szerda van. :D Na de viccet félretéve, végre megtörtént, aminek már jóval korábban meg kellett volna történnie. :D Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, hogy idén már két évesek voltunk, de a fő mű, a biblia még mindig nincs a birtokomban. Úgyhogy pár nappal ezelőtt úgy döntöttem, itt a remek alkalom (karácsony...), hogy beszerezzem. Ma pedig már meg is érkezett, úgyhogy elcsattogtam érte az átvevőpontra, és jól átvettem. Aztán beültem az autóba, és azon melegében feltéptem a csomagolást. Jól belenéztem, hogy minden stimmel-e; beleszippantgattam -- csak ahogy általában ismerkedik az ember lánya egy új jövevénnyel.

 

Ugyebár eddig a pillanatig a kis, sk listácskámból dolgoztam, amit még két évvel ezelőtt írtam ki egy könyvtári példányból. Hogy tudjátok, hogy miről is beszélek, lőttem erről pár fotót. Íme:

 



 

 

 

 

Az alsó képen a lista első oldalát láthatjátok. Amint látjátok, mindenféle ceruzás firkálmányok is vannak rajta. Bal oldalon a sorszámokat kiikszeltem azoknál a könyveknél, amelyeket már elolvastam. Ami be van keretezve, az elvileg nincs meg magyarul. Jobb oldalon pedig mindenféle megjegyzések vannak, többnyire arról, hogy honnan tudom beszerezni az adott könyvet. A kis házikó jelzi azokat a példányokat, amik megvannak nekem.

Azt is láthatjátok, hogy ezt az oldalt már majdnem befejeztem, már csak az Emil hiányzik róla. Akartam erről egy külön bejegyzést, majd amikor már az is ki lesz ikszelve, de így, hogy közben beszereztem a bibliát, már nem lesz aktuális.

 

Szóval ez volt az én kis listám, egészen a mai napig, amikor is belépett az életembe az original lista. És akkor jöjjön most erről a várva várt képi bizonyíték. Hogy személyesebbé és hihetőbbé tegyem a képet, rábiggyesztettem állandó munkatársamat is, melyből hol teát, hol kávét szürcsölgetek, míg kiagyalom az irományaimat. :)

 

 

Nos, erről szólt volna a mai, rendkívül fontos bejegyzés. Egy újabb mérföldkő a blog, és így az én életemben is. Nem ígérem, hogy jövő hétre megleszek az Emillel, de az tuti, hogy találkozunk! (Ha nem, csúzlizzátok le rólam a rózsaszín napszemcsit!! :))



Mary Wollstonecraft Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

Halloween közeledtével és elmúltával úgy döntöttem, olvasok valami hátborzongatót is. Választásom pedig Mary Shelley híres-hírhedt könyvére, a Frankensteinre esett. Szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna már erről a történetről, a többség pedig szerintem már valamelyik feldolgozásába is belefutott. De a mérvadó azért mégiscsak az eredeti mű, úgyhogy csapjunk is bele.

Mary Shelley 19 évesen írta ezt a történetet, amivel be is véste magát a világirodalom (az előbb virodalom lett belőle… lehet, bevezetem ezt a szót itt a blogon J) nagyjai közé. Az előszóban ő maga írja le a történet keletkezésének apropóját. Egyszer Svájcban tartózkodván rémtörténetekkel szórakoztatták egymást egy társaságban, majd kitaláltak egy versenyt, miszerint mindenki írjon is egy saját rémtörténetet. Ebből következően talán nem lesz meglepő, hogy az események többségének színtere Svájc.

Maga a fő történet keretbe van foglalva. Egy újabb keret. Ez egy olyan írói fogás, amelynek nyitjára, bevallom őszintén, még nem jöttem rá. Milyen pluszt ad egy történethez, ha kerettörténetbe ágyazzák. Nem mondom, hogy lehetetlen, lásd ugye például az Ethan Frome-ot (bár ugye a keret jelentőségére ott is csak később jöttem rá), na de mondjuk konkrétan ebben a könyvben még mindig gondolkodom, hogy mire volt ez jó. Szívesen fogadok ötleteket. ;)

A kerettörténet egy feltörekvő brit fiatalemberről szól, aki hátrahagyva családját először Oroszországba, majd a Jeges-tengerre vándorol, hogy elérje hőn áhított célját, és felkutassa az Északi-sarkpontot. Útja során levelekben tájékoztatja húgát az eseményekről. Így tehát a könyv félig-meddig levélregény is.

Egyik leveléből tudjuk meg tehát azt, hogy csapdába estek a Jeges-tenger jégtáblái közt, valamint hogy kimentettek egy idegent. Ez az idegen pedig idővel elmeséli az életét a fiatalembernek, aki pedig ezt is megírja a testvérének. És ez lesz maga a fő cselekményszál, a történet a történetben, Victor Frankenstein élete.

Victor Frankenstein egy feltörekvő svájci fiatalember (ezt már olvastuk valahol, nem?? J), aki hátrahagyva családját Ingolstadtba költözik, hogy életét a tudománynak szentelje. Törekvései azonban eleve rossz úton járnak, mivel ez a szépreményű tudós arra vetemedik, hogy istent játszva életet teremtsen.

Ha már itt tartunk, térjünk ki a könyv címére. A Frankenstein nyilván senkinek nem okozott nagy meglepetést. J Van azonban tovább is: avagy a modern Prométheusz. És ezzel gyakorlatilag Shelley le is lőtte a poént, már legalábbis azok előtt, akik némileg jártasak a görög mitológiában. Prométheusz ugyanis egy isteni ivadék volt, aki feladatul kapta, hogy élőlényeket teremtsen, amelyek majd benépesítik a Földet, és ő úgy döntött, hogy a saját képmására hasonlító embereket fog teremteni.

Frankensteinnek azért koránt sem sikerül hasonlóra a teremtménye, mert hullák szétmálló testrészeiből állítja azt össze. Aztán ahelyett, hogy Prométheuszhoz hasonlóan hősiesen kiállna „gyermeke” mellett, inkább sorsára hagyja. Belebetegszik abba, hogy rászabadított egy szörnyszülöttet a világra. És ekkor még nem is sejti, milyen bajt hozott a saját fejére. Egyszeriben aztán hullani kezdenek körülötte az emberek. Elsőként meghal az öccse, majd egy szolgálójuk. Frankenstein tisztában van vele, hogy ki a tettes, de nem tud a nyomára bukkanni. A szörny viszont megtalálja őt, és elmeséli neki addigi élete történetét.

Ez a rész elég érdekes volt. Megtudjuk ugyanis, hogy a szörny két évnyi kis életkéjének nagy részét egy tanya használaton kívüli csűrjében tölti, és figyeli az ott lakók életét. Így tanul meg beszélni, írni, olvasni, érezni. Nem tudom, mennyire köszönhető a fordításnak, de a szörny egész magas szintű műveltségre tesz szert, ami számomra hihetetlen volt. És még most is az.

Végül elhatározza magát, hogy bemutatkozik a családnak, akiket már jó ideje figyel és segít. Rémséges kinézetével azonban mindenhol az emberek előítéletével és könyörtelenségével találkozik. És ekkor bosszút esküszik (teljes joggal) teremtője ellen, aki sorsára hagyta, nem vállalta érte a felelősséget. Ő öli meg Victor testvérét, és ő okozza a szolgálólány vesztét is. Azt akarja, hogy Victor szenvedjen.

Aztán rájön, hogy talán még sincs veszve minden. Megpróbálja rábeszélni Victort, hogy teremtsen egy női lényt, akivel ketten ők bevethetik magukat Dél-Amerikai dzsungeleibe, és boldogan és békében élhetnek, míg meg nem halnak. Victor el is határozza magát, de végül nem tudja teljesíteni ezt a kérést. Fél, hogy a másik lény is hasonló szörnyeteg lesz, és ketten elpusztítják az embereket. Innentől kezdve pedig, mint vad és vadász, űzik egymást, menekülnek egymás elől, és mindkettejük életcélja az lesz, hogy megöljék a másikat.

Azonban egyikük terve sem sikerül, nem kerülnek szemtől szembe egymással, Victor ugyanis a hajó meghal. Ezt meglátva pedig a lény öngyilkosságot tervez el. Hiszen életének egyetlen mozgatórugója, a bosszú értelmetlenné vált, hiszen már nincs, kire irányuljon.

Rövid könyv volt, folyton történt valami, olvastatta magát, de olyan semmilyen volt. Félelmetesnek nem volt elég félelmetes, bár készséggel elhiszem, hogy a maga korában rémsztorinak számított. A filozofikus része pedig… az is olyan lagymatag volt.

Feldob egy csomó kérdést a teremtéssel, a létezéssel, a felelősséggel kapcsolatban, de nem ad választ. Olyan, mint egy gyűjtemény, kérdések tárháza. Felveti a témákat, amiről aztán az ember elmélkedhet magában vagy társaságban, de nem a könyvvel. Pártatlanul (maga az író is kiemeli az előszóban, hogy a történetből nem következtethetünk az ő saját nézeteire) halljuk Victor sztoriját és a lényét is, és ránk van bízva, erről az egészről mit gondolunk. Persze elképzelhető, hogy a fiatal és bohó Mary a végkifejlet ömlengését szánta lezárásnak, de őszintén szólva ez engem egy cseppet sem elégített ki.

Victor szimpatikusnak tűnt az elején a nem szűnő lelkesedésével és kitartásával, de elég visszataszító karakterré vált onnantól kezdve, hogy sorsára hagyta teremtményét. Egyáltalán nem tudtam átérezni a szenvedését, mert mindet magának köszönhette. Nekem alapvetően egyébként nem azzal volt problémám, hogy „istent játszott”, hanem azzal, hogy utána nem vállalta a felelősséget, folyamatosan menekült. Az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a szörny előbb mindenki mással akar végezni, Victort fogja a végére hagyni, ezért például a nászéjszakás jelenetben Victor viselkedését abszolút nem is értettem meg. A végén pedig ő maga mondja el, hogy egyáltalán nem bánta meg, amit tett, és bár tudja, hogy gondoskodnia kellett volna a teremtményéről, az emberiség megmentésének álcája mögé bújva próbálja jó színben feltüntetni magát. Inkább nem is mondok erre semmit…

A szörny szintén szimpatikusnak tűnt az elején, mármint a saját sztorija elején. Amikor elmesélte, hogyan tett szert a tudására, hogyan fedezte fel a világot és önmagát, és hogyan szembesült az emberi gonoszsággal, és ez mennyire fájt neki. Azt is megértettem még valahol, hogy bosszút forral teremtője ellen. De én más módot választottam volna erre a helyében. Mert aki annyira nagyra becsüli az erényt, és annyira a szeretetre áhítozik, mint ez a torzszülött a saját bevallása alapján, az szerintem nem lesz gyilkos, bármit is kövessenek el ellene az emberek. (Bár én eleve sem értem, hogy fordulhat meg egyáltalán bárkinek is a fejében, hogy megöljön egy másik embert.) Más részről pedig az a gondolat fogalmazódott meg bennem a könyv vége felé, hogy mindig is különbözőnek találta magát az emberektől ez a lény, mégis ez a könyörtelen gonoszság, amit Victorral szemben tanúsított, ez tette leginkább emberivé.

A többi karakter csak statisztált, abszolút elhanyagolhatóak.

Nem volt rossz könyv, de jó sem. Értem a bibliába való felvételének okát; korának biztosan kiemelkedő és újszerű alkotása. Valamint alapanyagnak tökéletes. Nem véletlenül születhetett belőle annyiféle át-/feldolgozás. De nem lett a kedvencem. Talán túl nagy elvárásokkal fogtam bele. Ez most nekem olyan „nesze semmi, fogd meg jól” volt.

Jöjjön pár apróság, aztán pedig az idézetek! J

o   Több helyen is olvastam, hogy sokan abban a tévedésben éltek, hogy Frankenstein magának a szörnynek a neve. Én is sokáig ezt hittem. De neki nincs neve. Az a szerencsétlen alkotója még erre sem volt képes…

o   Victor és a szörny második, Alpok-beli találkozása előtt van egy fenomenális tájleírás. Egészen elvarázsolódtam, éppen oda, ahol a főhős is volt. Láttam, hallottam és éreztem mindent. Magával ragadott.

o   Néhány listás könyv is említésre került: A wakefieldi lelkész és Az ifjú Werther szenvedései (itt: Az ifjú Werther keservei).

„…semmi úgy meg nem nyugtatja a lelket, mint a határozott cél – a pont, amelyre a lélek szegezheti szellemi tekintetét.”

„Én voltaképpen szorgalmas vagyok – valósággal kicsinyes; munkásember, aki szorgosan és lelkiismeretesen végzi a munkáját, de emellett ott él bennem a csodák szerelme, a hit a csodában, s ez szövi t minden tervemet, ez térít le a szokott emberi ösvényekről, kerget ki a vad tengerekre, ember nem látta vidékekre, amelyeket annyira szeretnék földeríteni.”

„Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos.”

„A tökéletességre törekvő embernek mindig meg kell őriznie derűjét és lelke békességét, sohasem szabad engednie, hogy nyugalmát megzavarja a szenvedély vagy a futó vágy.”

„Hát lehet az, hogy az ember oly hatalmas, erényes és fenséges, egyszersmind mégis oly gonosz és aljas? Egyszer olyannak mutatkozik, mintha az ősrossz sarjadéka lenne, másszor meg találni sem lehet nála nemesebbet és Istenhez hasonlatosabbat.”

„Mily változók az érzelmeink, s milyen különös, hogy még a legnagyobb nyomorúságban is szerelmetesen ragaszkodunk az élethez!”

„A biztonságérzet, a tudat, hogy a pillanat s az elkerülhetetlen, katasztrofális jövő közt épp fegyverszünet van, valamiféle nyugodt feledésbe ringatott, amelyre az emberi elmét természete különösképpen fogékonnyá teszi.”

Tanári segédlet az Ethan Frome-hoz

Az Ethan Frome-mal kapcsolatos kutakodásom során egy nagyon izgalmas dologra bukkantam, amit most szeretnék megosztani.

Elöljáróban feltétlenül szükséges elmondanom, hogy én utáltam az irodalom órákat. Mert soha egyik magyar tanárom sem volt kíváncsi rá, hogy mit gondolunk mi, diákok egy adott műről. Itt volt egy óra, egy remek lehetőség, amikor jókat lehetett volna vitatkozni, lehetett volna érveket ütköztetni, és mindenki nyugalommal vehetett volna részt az órán, és aktivizálhatta volna magát, hiszen gyakorlatilag nem lett volna rossz válasz. Ehelyett mit csináltunk? Kinyitottuk a könyvet, és elolvastuk, hogy mit kell gondolnunk az adott műről.

Nem akarok elkalandozni, ezt csak azért volt fontos leírnom, mert úgy szerettem volna, ha valaki egy olyan dolgot használ az óráin, amit most találtam. Ráakadtam ugyanis egy… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg magyarul… összefoglalót és elemzést és feladatgyűjteményt magában foglaló füzetkére. A lényege, hogy a tanároknak nyújt segítséget, hogy egy könyv olvasása előtt, közben és után milyen okos kérdéseket tehetnek fel a tanítványaiknak, illetve mik azok a témák, amelyekkel feltétlenül érdemes foglalkozni a könyv kapcsán.

Úgyhogy szeretném most ennek fényében újból áttekinteni az Ethan Frome-ot. (Tervezek ebből egy kisebb fajta sorozatot, mert több listás könyvhöz is találtam hasonlót.)

Maga ez a füzetke itt érhető el, természetesen angolul. Nem akarom az egészet áttenni ide, csak néhány dolgot emelnék ki belőle, amik engem is elgondolkodtattak. Először vegyük azokat, amelyek konkrétan magára a történetre vonatkoznak.

Ø  Aki elmeséli nekünk a történetet, egy mérnök. Ha valahol halljuk ezt a szót, rögtön beindul a sztereotipizálás. A mérnökök két lábbal állnak a földön, reálisan látják a világot, számolnak és gondolkodnak. A mi mérnökünk mégis romantikus és érzelmes, hősnek látja Ethan-t és érdeklődik a sorsa iránt. Ebből pedig következik a kérdés, hogy mennyire adhatunk a szavára. Vajon teljes mértékben, 100%-osan, minden részletében igaz az, amit elmesél. De ez a probléma persze nem csak azért vetődik fel, mert meginog a hitünk a mérnök reális látásmódjában, hanem egyáltalán már csak azért is, mert egy kívülállótól értesülünk az eseményekről.

Ø  Továbbra is a mérnöknél maradva, vajon miért lett épp ő az elbeszélő? Azért, mert kívülálló, és így talán objektívebben tudja nézni a dolgokat? De éppen azért, mert felnéz Ethan-re, nem kedvez-e inkább neki? Nem festi-e őt pozitívabbra és/vagy Zeenát negatívabbra, mint amilyenek valójában?

Ø  Valóban Ethan az áldozat ebben a történetben? Az ember egy könyvet olvasva általában a főszereplővel, vagy a főszereplő oldalán álló, őt támogató karakterekkel szimpatizál. Ez ennél a könyvnél sincs másképp. De ha hagyunk egy kis időt, hogy ez a történet leülepedjen bennünk, majd utána, nyugodtabb fejjel kezdünk el rajta gondolkodni, akkor rájöhetünk, hogy Zeena ugyanabban a helyzetben van, mint Ethan. Mindketten beleragadtak egy élethelyzetbe, ami nem jó nekik, és próbálják a maguk módján megoldani. Persze egyik megoldás sem jó. Ethan emészti magát a boldogtalan élete miatt, és Mattie után vágyakozik, Zeena pedig a betegségét használja fel Ethan és mindenki más manipulálására. Ugyanakkor Zeena helyzetét súlyosbítja, hogy véleményem szerint teljesen tisztában van vele, hogy a férje szerelmes Mattie-be. Most akkor ki is a hős, és ki a gonosz ebben a történetben?

És vajon hogyan alakult volna a történet akkor, ha a rokon, akit jó szívvel befogadnak, egy férfi?

Ø  Mrs. Hale a könyv végén kifejti a véleményét a történtekről, ami valóban elég érdekes. Azt mondja ugyanis, hogy ha Mattie meghalt volna a szerencsétlenségben, Ethan-nek talán lehetősége adódott volna egy nyugodt, rendezett életre. Az a lehetőség még csak meg sem fordult a fejében, hogy Ethan összeszedhette volna a bátorságát, és otthagyhatta volna Zeenát, hogy új életet kezdjen Mattie-vel.

Ø  Ethan férfiassága (már persze nem abban az értelemben… J) egész végig fontos kérdés. Végigkísérjük a „felépülését” – ahogy kezébe veszi a dolgokat, mikor Zeena elhagyja a házat, majd ahogy elszánja magát arra, hogy Mattie-vel folytatja az életét; és a „leépülését” is – ahogy végül meggondolja magát a terveit illetően, és kész kivinni Mattie-t a vasútállomásra, hogy ott sorsára hagyja őt. És ehhez kapcsolódóan felmerül a kérdés, hogy Ethan el akarta-e egyáltalán hagyni Zeenát és Starkfieldet. Ennél a pontnál pedig eszembe jutott az egyik exem, aki pontosan egy ehhez hasonló döntésképtelenségi kórban szenvedett. Ethan nem tudja eldönteni, hogy a saját boldogsága vagy a társadalmi elvárásoknak való megfelelés a fontosabb számára. Nem vállalja a felelősséget, hogy elhagyja a feleségét, Zeena pedig nem könnyíti meg a helyzetét azzal, hogy kiadja az útját. A végkifejlethez pedig Mattie segíti hozzá.

Ø  Ami pedig a végkifejletet illeti, az is érdekes kérdés lehet, hogy vajon létezhetne-e más befejezés, ami passzol a karakterekhez és az eseményekhez. (Én bármeddig is gondolkodtam, nem találtam más lehetőséget.)

Ø  A végére azért szeretnék még megemlíteni pár olyan dolgot is, ami kicsit azért kiverte nálam a biztosítékot. A tél mint a halál szimbóluma talán még el is menne. De hogy az ’L’ alakú ház hiányzó része Ethan tökéletlen életére utalna, azt kicsit már erősnek éreztem. Egy részről lehet egy író ennyire tudatos, és feltételezheti, hogy minden olvasó érteni fogja a célzást? Más részről viszont tapasztalatból tudom, hogy egy író soha (oké, többé-kevésbé soha J) nem ír le semmit céltalanul…

Most pedig jöjjenek az általános dolgok. Súlyos gondolatok ezek, elgondolkodtató témák, amikből tényleg legalább az egyik és legalább egyszer előkerül minden ember életében. Na nem mintha ez a könyv bármiféle megoldást vagy akár csak alternatívát nyújtana, de legalább elindítja a gondolatfolyamatot.

Ø  Döntések. Nehéz döntések. És értékrend. A saját boldogságunk útját kövessük, vagy hozzunk morálisan helyes döntést? Hogyan tudjuk összeegyeztetni a saját akaratunkat a családunk vagy más társadalmi csoport elvárásaival?

Ø  A körülményeink határoznak-e meg minket, mint emberi lényeket? Ez olyan mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás jellegű kérdés, nem? Illetve mennyire befolyásolják a körülményeink a döntéseinket?

Ø  Milyen következményei vannak az őszinte és szabad kommunikáció hiányának? Élhetünk-e együtt valakivel hosszú távon boldogan, sőt, egyáltalán képesek vagyunk-e együtt élni valakivel, akivel nem tudunk nyíltani beszélni/beszélgetni? És továbbgondolva a dolgot, vajon mi akadályoz meg abban, hogy őszinték legyünk az illetővel?

Ø  És végül a legsúlyosabb kérdés: lehet-e az öngyilkosság megoldás bármiféle problémára?

Ezek lettek volna azok a dolgok, amelyek engem gondolkodásra ösztönöztek, amelyeket most érdekesnek találtam.

Ez a füzetke ugye alapvetően egy tanári segédlet a tanításhoz, és úgy gondolom, nem csak erre a könyvre vonatkozóan, hiszen ez a könyv nálunk nem szerepel a kötelezők listáján, hanem általában véve, hogy ha még olvasás előtt felhívnák a diákok figyelmét arra, hogy egy-egy könyv mennyi értékes gondolatot rejt, akkor talán nagyobb kedvvel kezdenének hozzá az olvasáshoz. Az meg már egyenesen hab lenne a tortán, ha olyan kreatív feladatokkal bombáznák a gyerekeket, mint amik ebben a segédletben is szerepelnek.

Remélem, hogy hasznos és érdekes volt ez a kis iromány. Engem nagyon lázba hozott, amikor ráakadtam erre a segédletre. Izgalmas volt ilyen irányítottan visszatérni ehhez a könyvhöz, és bevallom őszintén, majdnem meg is változott a véleményem. De azért nálam az első benyomás a döntő. J