Elmélkedések Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című művéről

 

A tanári segédlet sorozat – feltehetően – utolsó részeként ma a legutóbb olvasott Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című műről fogok elmélkedni. (Magát a segédletet jelenleg még itt találjátok.)

Ugyebár egy egész rövid könyvről van szó viszonylag kevés cselekménnyel, mégis rengeteg mindenről lehet itt elmélkedni. Én azonban most csak három kérdés(kört) emelnék ki.

Az első a kísérletezés kérdésköre. A kísérletezés szerintem fontos, hiszen általa jutunk új felfedezésekhez, illetve adott esetben új elméletekhez, amelyeket más kísérletekkel bizonyíthatunk vagy éppen cáfolhatunk. Vagyis a kísérletezés a fejlődés fontos eleme. Ám a kísérletezés morális kérdéseket is felvet, főleg például az aktuális esetben, amikor gyakorlatilag emberkísérletekről van szó. Mennyire etikus embereken kísérletezni? Fontosabb a cél, az eredmény, mint maga az ember, aki a kísérlet „elszenvedője”? Mit ér adott esetben a tájékoztatás és a kísérleti alany beleegyezése, ha valójában a kísérlet végrehajtója sincs tisztában a lehetséges következményekkel? Súlyos kérdések, amelyekre szerintem nincs ember, aki tudná a helyes választ. Valószínűleg nincs is rá helyes válasz.

Ennek fényében az dicséretes, hogy Jekyll kész saját magán kísérletezni. Én még azt is dicsérném, hogy annyira fontosnak tartja a munkáját, kutatását, hogy ezért kész feláldozni saját magát. Hogy a kísérlete eredményét aztán saját, önös céljaira használta fel, azt nagyon tudománytalannak találom, és itt vesztette el számomra Jekyll a hitelét. És számomra ebben a pillanatban végérvényesen át is változott Hyde-dá.

Ez átvezet minket a következő kérdéshez, hogy vajon miért vehette át Hyde az irányítást? Erről a kérdésről én már kifejtettem a véleményemet az előző bejegyzésben. Szerintem Jekyll valójában sokkal inkább Hyde volt, pusztán a társadalmi elvárások változtatták őt Jekyll-é. Később pedig csak talált egy szert, amely segített neki megoldani ezeket az emberiség által rárakott korlátozó láncokat. És íme, újra meg is érkeztünk a drogos analógiámhoz…

Innen aztán el lehetne kanyarodni ahhoz a kérdéskörhöz, hogy hogyan, miben és milyen mértékben befolyásolja, alakítja a társadalom az egyént. De ez a kísérletezés morális kérdéseihez hasonlóan egyrészt nagyon ingoványos területre vinne, másrészt pedig nagyon messzire vezetne minket a könyvtől. Aki érez magában erre affinitást, az elmélkedhet ezen (is).

Végül pedig egy, magához a történethez szorosabban kötődő, furcsa, elgondolkodtató, ugyanakkor szórakoztató kérdés: ha Enfield és Utterson Jekyll halála után újra a háza felé sétálnának egy vasárnap, vajon mit mondanának az épület előtt? Egyik sem nyújtotta szószátyár figura benyomását, úgyhogy szerintem csak megállnának egy pillanatra, elgondolkodnának, majd fejcsóválva továbbmennének.

Mennyire része az életednek a kísérletezés? (Nem kell feltétlenül tudományos célú kísérletezésre gondolni.)

Elmélkedések Charles Dickens Szép remények című regényéről

 

Ezen a héten utoljára még maradunk Charles Dickens Szép remények című művénél. Eddig megnéztük röviden a könyv tartalmát, aztán írtam a könyv beszerzésének körülményeiről, a címről és a szereplőkről, végül pedig kiemeltem pár eseményt, amelyek megmagyarázhatatlan volta számomra elrontotta a könyv hangulatát. Ma pedig még tovább áskálódunk a történetben a könyvhöz készített tanári segédlettel.

Lábjegyzet: egyre nehezebben találom meg ezeket a kis füzeteket, és a korábbi bejegyzésekben lévő linkek például már nem is működnek. Igyekszem majd sort keríteni arra, hogy ezeket frissítsem.

Bevallom őszintén, azt hittem, hogy több érdekességre fog rávilágítani a tanári segédlet. De most mindösszesen csupán három olyan kérdést találtam, amiről azt gondoltam, hogy megérné még egy bejegyzésben szót ejteni róluk. Csapjunk is a lovak közé!

Az első kérdés, hogy mi a véleményed a szökött rabról, akinek Pip a történet elején segített. Ez azért egy érdekes kérdés, mert jómagam elég vegyes érzésekkel viseltettem iránta, és a helyzet iránt, amibe Pipet hozta. Gondolom, számára éppen kapóra jött, hogy egy gyerekbe botlott, hiszen egyrészt egy gyereket könnyebb irányítani, másrészt, ha Pip mégis elmesélte volna egy felnőttnek, hogy kivel találkozott, talán nem is hittek volna neki. Ez utóbbi lehetőség esélye Pip nővérének ismeretében hatványozottan növekszik is. Ugyanakkor én Pip helyében mégis inkább a segítségkérést választottam volna a segítségadás helyett. És furcsállottam is, hogy Pipben fel sem merült ez az eshetőség.

Mivel rögtön a nyitójelenetben megtörténik az ominózus találkozás, az első pillanattól kezdve biztosak lehetünk abban, hogy ez az esemény nagyon fontos lesz Pip életében. De én másfajta következményekre számítottam. Meg sem fordult a fejemben, hogy épp a fegyenc teremt lehetőséget Pip szép reményeinek feléledésére. Sokkal inkább számítottam arra, hogy ő lesz az, aki valahogyan Pip balszerencséjének okozója lesz. Bár végeredményben sajnos az is lett. De én úgy képzeltem ezt el, hogy épp, mikor már egyenesbe jönne Pip élete, akkor fog majd felbukkanni, és világgá kürtöli, hogy annak idején Pip segített neki megszökni, és emiatt mindenki Pip ellen fog majd fordulni. Ez előítéletesség? Azt hiszem, igen. Pedig tudom, hogy nem szabadna mindenkit egy kalap alá venni, az agyam mégis így próbál egyszerűsíteni.

A következő, roppant érdekes kérdés, hogy miért részesíti előnyben Pip Estellát Biddy-vel szemben. Jó, valójában ez egy roppant egyszerű kérdés, mert hát hányszor történt már meg az emberekkel, hogy eldobtak valami megbízhatót valami pompázatos miatt. Én azt hiszem, ha nem jött volna a váratlan örökség, Pip előbb-utóbb beletörődött volna a sorsába, megmaradt volna Biddy mellett, és később nevetve gondolt volna vissza rá, hogy képes lett volna eldobni álmai asszonyát egy olyan szörnyeteg miatt, mint Estella.

Végül az utolsó, harmadik kérdés arra irányul, hogy miért nem láthatta Pip, hogy nem Havisham kisasszony a jótevője? Ahogy korábban is írtam, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy nem ő az. Amikor először elbocsájtotta, azt talán még be lehetett volna tudni egy próbának, de mikor Estella eladósorba került, és szó sem esett, még csak célzás szintjén sem a házasságról, ott már azért egészen nyilvánvaló volt a sumákolás. Szerintem ezt Pip is láthatta, csak ha bevallotta volna magának, akkor idejekorán kellett volna azzal a ténnyel is szembesülnie, hogy Estellát soha nem szánták neki. Ezt nyilván nem akarta. Meg tulajdonképpen nem is volt más lehetőség. Mégis ki gondolt volna épp a szökött fegyencre? (Ímhol a durva előítélet újfent…)

Itt sokkal inkább érdekes lehet viszont azon elgondolkodni, hogy miért hagyta meg Havisham kisasszony Pipet a tévhitében? Talán ezzel is a szenvedését akarta fokozni. De akkor már mehetett volna mélyebbre is, ha már annyira ki akart szúrni vele, és akár homályosan célozgathatott volna mégis valami előre kitervelt házasságra. Persze így nem lehetett a szemére vetni, hogy hazudik, hiszen nem állított soha semmilyen valótlanságot. Pusztán nem cáfolta meg Pip egyébként is kimondatlan feltételezéseit.

Ezzel a bejegyzéssel lezárom a Szép remények "ciklust". :) Úgy gondolom, elég alaposan kielemeztük. De ha bárkinek lenne még hozzáfűznivalója, szívesen olvasnám a kommentek közt a gondolatait.

Felismered az előítéleteidet és dolgozol rajtuk?

A politika nem az én asztalom? | Elmélkedések George Orwell Állatfarmjáról

 

Az angol Penguin kiadó Teacher’s Guide sorozatában az Állatfarmhoz is tartozik egy kis segédlet, úgyhogy következzen most néhány kiegészítő gondolat George Orwell művéhez.

Illetve először jöjjön egy kis magyarázat a korábbi bejegyzés címéhez. Úgy érzem, nem nagyon illik sem a szöveghez, sem hozzám. Egyrészt nagyon nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy ne érintsünk semmilyen megosztó témát. Másrészt nekem egyébként elég határozott véleményem van bizonyos megosztó dolgokban, de ezekkel általában csak egy szűk kört traktálok, akikről tudom, hogy nem szedik le a fejem ezért. J Szóval a politika igenis az asztalom, sőt, azt vallom, hogy mindenkinek az asztala kellene, hogy legyen. De amikor az ember azt látja, hogy a vitakultúra, mint olyan, kezd eltűnni, akkor elkezdi bizonyos témákban nem hangoztatni a véleményét, elkerülvén ezzel az esetleges konfrontációt. (És konfrontáció alatt nem ellenvéleményt értek, hanem anyázást.)

A segédletben megfogalmazott kérdések és feladatok többsége persze nagyon hasznos azoknak a fiataloknak, akik most ismerkednek az érintett történelmi eseményekkel, de én ezeket most átugrottam, és csak néhány érdekes kérdést emelnék ki.

Elsőként azt, hogy a segédlet szerint az Állatfarm bizonyos vonatkozásaiban nagyon hasonlít a fabulákra, kivéve azt, hogy nincs tanulság a történet végén. Hiszen mindegy, hogy mit látnak a leskelődő állatok az utolsó jelenetben, az nem viszi közelebb őket egy jobb élethez.

Erről a témáról rögtön két dolog is eszembe jutott. Elsőként az, hogy mi van, ha éppen az a tanulság, hogy nincs mit tenni, a világ egyszerűen így működik, hogy egymást váltják a hatalmon a zsarnokok.

A második gondolatom pedig összefüggésben van két másik kérdéssel is. Volt egy feladat a segédletben, mégpedig össze kellett írni a jó vezető tulajdonságait. A másik pedig, hogy el kellett gondolkodni azon, hogy mi történt volna akkor, ha Napóleon valahogy kikerül a képből, és Hógolyó irányítja tovább a farmot. De mi van, ha jelen esetben nem a fejétől bűzlik a hal, és nem a vezetővel van baj, hanem a néppel? Mert mi a jó vezető egyik ismérve? Hogy a nép érdekeit nézi. Oké, de a népen belül mindig lesznek különböző vélemények, vagyis egy jó vezetőnek a többség érdekeit kellene nézni. Ebből pedig egyenesen következik, hogy mindig lesz egy elégedetlen kisebbség. Vagyis ebben a vonatkozásban nincs jó vezető. Az tehát, hogy tanulság helyett mi történt ennek a történetnek a végén, nem egy nagy meglepetés. Továbbá a szituáció adja azt a sokkal inkább helyénvaló(nak tűnő) kérdést, hogy milyen a jó nép? Bizony nem mindig kellene a vezetőkre mutogatni, hanem előbb a saját házunk táján kellene sepregetni.

A történet elején kapunk egy csokorra való alaptörvényt, amelyek szerint az állatok élni akarnak, de ezeket a disznók igen hamar elkezdik megszegni. Amivel szerintem alapvetően nincs probléma, mármint abban az értelemben, hogy ahol szabályok vannak, ott mindig lesznek szabályszegők is, ez egyfajta törvényszerűség. (Mondhatni, ez egy Murphy…J) Sokkal problémásabbnak látom azt a dolgot, és ez tulajdonképpen átvezet egy másik témához is, hogy a többi állat a nyilvánvaló törvényszegéseket szó nélkül hagyja minden egyes alkalommal. Pedig nagyon hamar, még Hógolyó irányítása alatt elkezdődnek ezek a törvényszegések. Először talán jelentéktelennek tűnnek ezek a lépések, de épp ott kellett volna elejét venni a kihágásoknak. Az elejét venni pedig koránt sem azt jelenti, hogy szembe kell menni a törvényszegőkkel. Nyilván a nép szintjén az a legjobb megoldás, egyéni szinten viszont van egy másik lehetőség is: ott kell hagyni a törvényszegőket. A lényeg, hogy valamit lépni kell, különben egyre rosszabb irányba fognak fordulni a dolgok, és ezt kiválóan mutatja is a könyv.

Itt van az a pont, ahol érdemes megvizsgálni két, jelentéktelennek tűnő karaktert. Az egyik Benjámin, a szamár. Úgy tűnik, hogy Benjámin sok mindent tud, és sok mindent ért. És mindezek ellenére nem tesz semmit, csak megy a tömeg után, elvan a maga langyos pocsolyájában. Pedig benne annyi potenciál rejtőzik. De itt vissza is kanyarodhatunk az egyik fentebbi kérdéshez, hogy mi van akkor, ha ő azt is tudja, hogy úgysem tud tenni a fennálló rend ellen semmit?

A másik pedig Micike, aki elég hamar kilép a történetből azáltal, hogy elszökik a farmról. És nyilvánvalóan nem tudjuk őt követni, mert akkor nem látnánk, mi történik a farmon. Viszont érdemes elgondolkodni az ő „probléma megoldási módszerén”.

Térjünk vissza még egy pillanatra Hógolyóra, akiből bámulatos sebességgel lett közellenség. Közellenségre pedig általában a manipuláláshoz van szükség. És ez például egy olyan aspektusa a könyvnek, ami nem szűnt meg létezni. Ma is kipécézünk csoportokat vagy kinevezünk dolgokat közellenségnek, és ezt a hatalom prímán fel tudja használni ellenünk. Érdemes ezen is egyéni és társadalmi szinten is elgondolkodni. Miért hasznos egy közellenség? És biztos, hogy az a bizonyos közellenség tényleg közellenség? Az éremnek mindig két oldala van.

Rengeteg téma lenne még, amiről lehetne még napjaink vonatkozásában is beszélni, de ez a bejegyzés már így is elég hosszúra nyúlt. Talán még két rövidke végtanulságot bebiggyesztek ide. Az első, hogy tanuljunk, emberek! Orwell a legokosabb állatok kezébe adta a hatalmat, de talán csak azért tudtak olyan sokáig hatalmon maradni, mert nem volt elégséges ellenpólus. Hiszen a többi állat nem tudott olvasni, így könnyű volt őket például a törvényekkel megvezetni. Tanuljunk, és ha valamivel nem értünk egyet, akkor merjünk nemet mondani.

A második pedig, hogy igyekezzünk közösségi, társadalmi szinten is gondolkodni bizonyos problémákról. Persze mindenkinek saját maga az első, ez nem önzőség, de ne felejtsük el, hogy rajtunk kívül is van élet.

A politika a te asztalod?

Romlott világ | Elmélkedések A Kincses szigetről

Tartozom még tavalyról egy bejegyzéssel, mert be kell, valljam, kicsit megfeledkeztem róla. A tanári segédlet sorozatról van szó, melynek részét képezi A Kincses sziget is, így tehát ma erről fogok egy kicsit elmélkedni.

A történetünk alapesetben elég egyszerű, így nincs túl sok minden, amiről gondolkodhatna az ember (és én amúgy sem vagyok a túlgondolás híve). Azért mégis sikerült választanom három kérdést, ami többé-kevésbé megmozgatott.

Kezdjük egy általánosabb témával, mégpedig hogy hogyan alakult ki a kalózság, mint olyan, és milyen hatással voltak a kalózok a korabeli gazdaságra, valamint hogyan lehet összefüggésbe hozni az akkori és a napjainkbeli kalózkodást. Erről nekem külön elméletem van, ami a következőképpen hangzik: minden korban van az embereknek egy olyan bátor, ám igen szűk rétege, akik megelégelik a gazdagok „pofátlankodását”. Úgy döntenek, kifosztják azokat, akiknek sok van azért, hogy aztán a megszerzett javakat szétoszthassák a rászorulók közt, lásd pl. Robin Hood, vagy a blognál maradva Rob Roy. Csakhogy ehhez a társasághoz előbb-utóbb csatlakoznak olyanok is, akik inkább a saját zsebükre játszanak. Úgy gondolják, ők felette állnak minden szabálynak, csak ugye épp azt nem veszik észre, hogy ezzel bomlasztják az egész társadalmat. És tulajdonképpen ide sorolhatók a kalózok is. Bármennyire csábítónak tűnik a kalandos életük, ők törvényen kívüliek, akiket bizony meg kellene büntetni. Ez utóbbi dolog pedig mindenfajta kalózkodásra igaz. Elvégre mi is a kalózkodás? Valaminek a nem törvényes úton való megszerzése. Ami, higgyük el, nem tesz jót sem a gazdaságnak, sem a társadalomnak, így tehát az adott egyénnek sem. Időnként mindenkinek el kellene gondolkodnia arról, hogy nem véletlenül hozzuk/-zák a szabályokat.

A két másik kérdés szorosabban kapcsolódik a történethez. Az első, hogy milyen hatással van az olvasásra az, hogy az elbeszélő (aki ugyebár történetesen a főszereplő maga) előre elmond bizonyos dolgokat. Azt hiszem, a legtöbb esetben ez engem végtelenül idegesítene, de jelen esetben egy gyerekről van szó, akinek időnként az élete forog kockán. Nem azt mondom, hogy az ember halálra aggódja magát, hogy vajon túlél-e egy-egy szituációt, de ebben az esetben azért kellemesebb volt úgy izgulni, hogy előre tudtuk, pozitív kimenetele lesz a dolgoknak. (Azért írói szempontból ez nem egy követendő példa.)

A másik és egyben utolsó kérdés pedig, hogy nem volt-e zavaró az, hogy Jimnek folyton szerencséje volt. Erre nagyjából megint csak azt tudom válaszolni, amit az előző kérdésre. Könnyebb úgy aggódni a főszereplőért, ha tudjuk, hogy egy isteni közbeavatkozásra mindig számíthatunk a kellő pillanatban. De ez újfent csak abban az esetben igaz, ha – mint itt is – gyerek a főszereplő.

A két utolsó kérdésre adott válaszaim pedig most felvetettek még egy témát. Vajon miért aggódunk jobban egy gyerekért, és miért nézzük el inkább, ha egy felnőttel történik rossz dolog? Miért érdemel egy gyerek több odafigyelést? Ezek azért érdekes kérdések szerintem, mert felidézve néhány könyvet, amelynek a főszereplője kiskorú volt (Tom Jones, Huckleberry Finn, Twist Olivér), igaz ugyan, hogy szegények feje fölött sokszor ismeretlenek / kívülállók döntöttek a sorsukról, azért a kellő pillanatban ők maguk is elég jól feltalálták magukat.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem az a problémám, hogy túl nagy figyelmet szentelünk a gyerekeknek. Sokkal inkább az, hogy mintha a felnőttek nem érdemelnék ki ugyanezt a figyelmet. Mintha a sok szülinap egyre inkább azzal járnak, hogy megengedhetjük magunknak és másoknak a fájdalmat, a szenvedést, a rossz életet. És ezt én valahogy nem találom helyesnek.

(Az eredeti teacher's guide linkje: https://www.penguin.com/static/pdf/teachersguides/treasureisland.pdf )

Elmélkedések Jane Austen Büszkeség és balítéletéről (Tanári segédlet sorozat)

Némileg módosítottam a sorozat címét, amint az látszik is, mert bár a forrás ugyanaz maradt, azért az általam íródott bejegyzések igencsak távol állnak egy segédlettől, inkább csak további, reményeim szerint mélyebbre nyúló elmélkedések.

Ha valamelyik könyvnél biztos voltam, hogy van hozzá tanári segédlet, az a Büszkeség és balítélet volt. Minden elképzelhető módon tapasztalom, hogy mennyien szeretik, mennyire fontos mű. Ugyan engem azért nem vett le teljesen a lábamról, mint például a Jane Eyre, de második olvasásra egészen jónak tűnt. Így nagy lelkesedéssel bele is vetettem magam a segédlet tanulmányozásába, és arra kellett rájönnöm, hogy rengeteg témáról lehet elmélkedni a könyv kapcsán.

Azt most is, mint a sorozat többi részénél, le kell szögeznem, hogy tanároknak nagyon fontos lenne ezeket forgatni, mert eszméletlenül jó, hasznos, kreatív feladatok vannak benne. Én imádtam volna, ha ilyen feladatokat kaptam volna a magyar tanáraimtól. (De ugye nálunk még az „én elmondom, hogy neked mit kell gondolnod a műről” fedőnevű akció működik…)

Öt témáról elmélkedtem a könyv kapcsán, mindegyiknél pontokba szedem a gondolataimat.

Első benyomás

• A kézirat eredetileg az Első benyomások címet viselte, ami véleményem szerint sokkal jobban illett volna a történethez. Már csak azért is, mert ugye én a mostani cím balítélet részével nem teljesen értek egyet, de erről itt már kifejtettem a véleményem. Meg azért is, mert a büszkeség és balítélet szavak a két főszereplőre vonatkoznak, míg az első benyomásoknak másokkal kapcsolatban is jelentőségük volt, lásd például Wickham esetét.
• Az első benyomás kapcsán érdekes kérdéseket emlegetett fel a segédlet. Például hogy melyek azok a dolgok, amelyeket biztosan meg lehet állapítani valakiről első ránézésre. Elsőre erre a kérdésre elég sok válasz eszembe jutott, de jobban belegondolva például attól, hogy látunk egy férfit egy drága öltönyben, abból nem következik egyenesen, hogy jómódú. Austen korában biztosan meg lehetett mondani az illető nemét, manapság néha már az is kérdéses. Továbbá be lehetett lőni a korosztályát, azt, hogy házas-e, és egyes esetekben meg lehetett mondani az illető foglalkozását.
• Az első benyomás azért nem csak a külsőből áll, a viselkedésünkkel is adunk hozzá a jó vagy éppen rossz megítélésünkhöz. Ezt baltázta el ugye Darcy, mert rögtön felfedte a nem kívánatos tulajdonságait. Ami nyilvánvalóan nem volt egy jó indítás, ráadásul alapot adott Wickham meséihez. Ebből pedig az derült ki számomra, hogy hajlamosak vagyunk gyorsan bekategorizálni az embereket. De az még mindig a jobbik eset, ha valakinek van lehetősége rossz benyomást kelteni. Ez így önmagában furán hangzik, de gondoljunk csak a jó öreg sztereotípiákra…
• Ide soroltam még egy érdekes dolgot, bár nem tartozik szorosan ide. Elizabeth-nek ugyebár elég egyértelműen rossz benyomásai születtek Darcy-ról. Mégis az volt az érzésem minden további találkozásuk alkalmával, míg csak Netherfieldben tartózkodott Darcy, hogy Elizabeth mintha direkt provokálná, hogy vele foglalkozzon. Mintha kifejezetten fel akarná magára hívni a férfi figyelmét azért, hogy bebizonyíthassa, hogy Darcy ítélete róla egyáltalán nem igaz.

 

Társadalmi helyzet

• Ebben a kategóriában most kifejezetten csak a gyerekek „társadalmi helyzetéről” gondolkodtam. Az ilyen klasszikusoknál engem mindig végtelenül felháborít az, hogy nem mindegy a szülőknek a gyerek neme. Fontos volt, hogy az első gyermek fiú legyen, a lányokat alapvetően nem igazán szerették. Ebből a szempontból a Bennet lányok szerencsések, legalábbis a könyvben arra nincs célzás, hogy bár inkább fiúk lettek volna. Viszont Mrs. Bennetnek ugye az egész további életét lekötötte az, hogy jól házasítsa ki a lányait. Viszont azt gondolhatnánk, hogy így a XXI. században ennek már nincs különösebb jelentősége, de bizony van. Szerintem mindenki ismer legalább egy orvos vagy ügyvéd „dinasztiát”, ahol elég erős az elvárás főként az első gyerekkel szemben. És ami szintén dívik még manapság is, hogy az első gyerek legyen fiú, hogy továbbvigye a család nevét. Ettől én speciel falra mászok, de hát kinek a pap, kinek a papné.
• A másik dolog itt, ami Mrs. Bennet törekvéseihez kapcsolódik, hogy régen nem volt divat a vénkisasszonyság. Sőt, az igazából szégyennek számított, ha valaki pártában maradt. Ezt a téves nézetet sem dolgozta még ki magából a társadalom. Mert bár a nagy nyilvánosság előtt mindenki úgy nyilatkozik, hogy nincs azzal semmi gond, ha egy nő egyedül szeretné leélni az életét. De azért a legtöbben még furán néznek azokra a nőkre, akik legalábbis nem élnek párkapcsolatban, mert ők ugyebár biztos defektesek.

 

Család

• Azt hiszem, az eredeti posztban is felemlegettem Mr. Bennet nevelési vagy inkább nem nevelési szokásait. A két nagyobbik lányát talán még nézi is valamibe, de a három másikkal abszolút nem tud mit kezdeni, ahogy az anyjukkal sem. Egyértelműen kivonja magát a lányai életéből, mondván, a nevelésük nem az ő feladata. De épp ezzel el is veszti minden tekintélyét a saját gyerekei szemében, és szerintem így történhet meg az, hogy Lydia minden lelkiismeret-furdalás nélkül lelép Wickham-mel, és aztán minden lelkiismeret-furdalás nélkül tér vissza. És ezt nem tudja azzal kompenzálni, hogy Elizabeth-et többé-kevésbé egyenrangú partnerként kezeli.
• Minden fentebb leírt dolog ellenére mégis Mr. Bennet a szerethetőbb karakter, ha már anya és apa figurája közt kell választani. De itt azt hiszem, a „ha két rossz van, melyik a jobb” esete forog fenn. Mert míg Mrs. Bennet saját megnyugvása érdekében akarja férjhez adni a lányait, vagyis gyakorlatilag ha a kérő átment a vagyonossági rostán, onnantól kezdve gyakorlatilag neki mindegy, Mr. Bennet megadja a lányoknak a saját választás lehetőségét. Így történhet meg ugye az, hogy Elizabeth-nek nem kell hozzámennie Collinshoz.

 

Esküvő

• A fentebbi témához köthetően még érdekes azt vizsgálgatni, hogy mit tudhatnak a szülők, amiért úgy gondolják, hogy ők jobb párt tudnak választani a gyerekeiknek. Ugye manapság azért ez már nem így megy, de régen igenis a szülők jelölték ki a gyerek jövendőbelijét, aminek oka pusztán az volt, hogy a házasság régen inkább egy gazdasági szövetségnek számított. Ami, ha jobban belegondolunk, sokkal inkább illik az emberek természetéhez. (Mondom ezt úgy, hogy én is most tervezgetem a cseppet sem gazdasági alapokon nyugvó esküvőmet…) Na de bárhonnan is nézzük a dolgot, azt azért el kell ismerni, hogy a vagyon több házasságot tart egyben, mint a szerelem.
• A könyvhöz szorosabban kapcsolódva még azon elmélkedtem, hogy egészen a történet végén Elizabeth-et két oldalról is támadás éri Darcy lánykérésével kapcsolatban. Egyrészt ugye Collins fejti ki ellenérveit, aki Elizabeth rokona, másrészről pedig Lady Catherine, aki pedig Darcy rokona. És bár igazán egyiknek sincs joga beleszólni a dologba, figyelemre méltó, milyen érveket hoznak fel a házasság ellen. Nem gondolnám egyébként, hogy Collins-ot a jó szándék vezérli, mégis elfogadhatóbb az ő érvelése, mert mégis Elizabeth mellett áll ki (még ha nem is hisszük el neki, hogy valóban így is gondolja). De a slusszpoén az egészben, hogy tulajdonképpen mindketten Elizabeth származására hivatkoznak, mégis milyen ellentétesen használják fel ugyanazt a tényezőt.

 

Kor

• Talán ez a kategória áll végülis legtávolabb magától a cselekménytől, ugyanakkor számomra érdekes dolgok kerültek ide, így semmiképp nem szerettem volna kihagyni. (Bár most látom, hogy jó hosszúra nyúlt ez a bejegyzés. J) Az első, amit feltétlenül szeretnék megemlíteni, az a levelek fontossága. Levelezni szerintem szuper dolog. Mondom ezt úgy, hogy ezer éve nem írtam kézzel levelet. De ezt nagyon is sajnálom! Mert a kézzel írt levélnek van egy különleges hangulata. Valakinek elég fontos vagy ahhoz, hogy tájékoztasson az életéről. És elég fontos vagy ahhoz, hogy ebben a rohanó világban hajlandó tollat ragadni miattad klaviatúra helyett. A könyvben is fontos szerepet kap a levelezés, már csak azért is, mert akkoriban ez volt az egyetlen távkommunikációs forma. És érdekes belegondolni szerintem abba, hogy például mi lett volna, ha Elizabeth azelőtt kapja meg a nővére levelét Lydia szökéséről, mielőtt elérik Pemberley-t. Az tehát, hogy manapság gyorsabban mennek ezek a dolgok, nem feltétlenül jelent előnyt. (És most persze megint kicsit magam ellen beszélek, mert nekem is jó érzés külföldön élve, hogy bármikor egy szempillantás alatt beszélhetek például a szüleimmel.)
• A levelezés mellett számos más dolog is megjelenik a könyvben, amit ma már haszontalannak, elavultnak, unalmasnak találunk, holott olyan nagy szükségünk lenne időnként arra, hogy behúzzuk a féket, és gyakrabban csináljunk lassú dolgokat. Ide tartozik például a lovas kocsival való utazás, amelynek köszönhetően bárhová is sietett az ember, mégis volt ideje gyönyörködni a tájban. De például ide sorolom a bálokat is, ahol az emberek annak idején táncoltak, beszélgettek, ismerkedtek. Ma meg mindenki csak piál és szelfizik, hogy villoghasson a közösségi médiában. És a sort elég sokáig lehetne még folytatni, gondoljunk csak arra még, hogy például a Bennet lányok gyalog jártak át a szomszéd faluba, beszélgettek egymással, társaságban kártyáztak, zongoráztak, énekeltek.

Ennyi mindent sikerült még kihámozni a Büszkeség és balítéletből a Penguin kiadó tanári segédletének segítségével. Ha bármivel egyetértesz vagy épp nem értesz egyet, nyugodtan oszd meg a gondolataidat komment formájában.

Az eredeti segédletet itt találod.

Tanári segédlet az Emmához

A héten visszatérünk egy rég nem látott ismerőshöz, a tanári segédlet sorozatunkhoz. Egy kis ismétlés: a sorozat alapja az amerikai Penguin Publishing Group könyvkiadó által készített tanári segédletek bizonyos művekhez. Erről van szó. Minden segédletet más írt, ezért más a felépítésük is. De többé-kevésbé mindegyikre igaz (amiket eddig megnéztem), hogy nagyjából összefoglalják a könyv eseményeit és a főbb szereplőket. Ezen felül pedig segítséget nyújtanak a tanároknak abban, hogyan érdemes az adott művet feldolgozni iskolai keretek között. Rengeteg (szerintem) szuperjó, cselekvésre ösztönző feladatot tartalmaznak, amelyek persze mind valamilyen formában kapcsolódnak az adott könyvhöz. A feladatok által pedig nem csak mélyül a diákok megértése, hanem szórakozva fedezhetik fel a történetet.

Nem célom, hogy egy az egyben lefordítsam ezeket a segédleteket. Pusztán a magam szórakoztatására olvasgatom őket, és a múltba révedve siratom a saját pocsék irodalom óráimat. Aztán pedig írok egy kis összefoglalót azokról a felvetett gondolatokról és kérdésekről, amelyeket én valamiért érdekesnek és/vagy fontosnak találtam. Ennyi lenne ennek a minisorozatnak a lényege. Vágjunk is bele.

Ezalkalommal tehát a legutóbb olvasott könyvről, Jane Austen Emmájáról lesz szó, ami ugyan nem lopta be igazán magát a szívembe, de azért elgondolkodtatott. A könyvről magáról ugye már itt írtam múlt héten. Most nézzük meg, milyen pluszt adott hozzá a segédlet.

• Az első dolog, ami megdöbbentett, nem kapcsolódik szorosan az Emmához, inkább Austenhez általában, mégpedig az, hogy napjainkban is milyen népszerű. Én magam is annyiszor hallottam már, hogy Mr. Darcy a tökéletes. De csak most gondolkodtam el azon, vajon miért is lehet ez így. És bevallom őszintén, semmire sem jutottam. Mert alapjában véve egyik karaktere sem az a hű de romantikus valaki. Vagy legalábbis tőlem nagyon távol állnak. Valaki mondja meg, mi a baj velem!?!?!?! J J
• Most már térjünk rá konkrétan az Emmára, melynek egyik fő témája, a szokásos austeni triumvirátus (társadalom, vagyon, kapcsolatok) mellett a feleségek alárendelt szerepe. És valóban, már a nyitókép megrendítő, ahogy Mr. Woodhouse siratja a szegény Mrs. Westont, akire nézve a legnagyobb csapás, hogy férjhez ment, és boldogan élhet, míg meg nem hal. Másodiknak pedig ott van mindjárt a szintén szegény Isabella, Emma nővére, aki házasságával csak azt érte el, hogy jó messzire került a családjától. És akkor ne is említsük Mrs. Eltont, aki mindig urának és parancsolójának hívja a férjét. Szóval kissé komikusan ugyan, de valóban elég elnyomottaknak vannak beállítva ebben a könyvben az asszonyok. Ettől függetlenül számomra meglepő volt, hogy Emma sokáig olyan eltökélten ragaszkodott a vénlánysághoz. (Nem mintha az előkelőbben lett volna megjelenítve…) Ebből a szempontból tehát (és véleményem szerint egyébként sem) egyáltalán nem tekinthető az Emma romantikus történetnek.
• A következő kérdés megint nem kötődik szorosan az Emmához, csak felmerült bennem, mert a segédlet több feladatot is ajánl olvasás előtt annak érdekében, hogy a diákok jobban megismerhessék az adott kort és helyet. Persze az iskolában, ahol a tanulás a cél, ez érthető, de egyébként fontos-e, hogy ismerjük egy könyv korát és szellemiségét. Nem épp azért olvasunk könyveket, hogy azokból ismerjük meg ezeket?
• Hasonlít-e bármiben is Emma Cupidóra? Ez a kérdés engem mélységesen felháborított. Már eleve ott nem lehet kettejüket összehasonlítani, hogy Emma egy ember. És az emberi mivoltát mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy az ő kis „szerelemnyilai” nagyon eltévesztették a célt.
• Hogy miért nem akar Emma férjhez menni, arról bevallom, eddig azért nem gondolkodtam, mert olyan visszataszító karakternek találtam, hogy egyáltalán nem érdekeltek a gondolatai. De a segédletben annyiszor visszaköszönt ez a kérdés, hogy kénytelen voltam rá időt fordítani. J És két lehetőség jutott az eszembe. A kulturáltabb verzió szerint azért, mert még soha nem volt igazán szerelmes. A kevésbé kulturált, de annál igazabb(nak tűnő) verzió szerint pedig úgy gondolta, hogy még nem született meg az a férfi, aki hajlandó lenne elviselni az önfejűségét.
• Többször felvetődik a színjáték témája is, egész pontosan az, hogy a szereplők bizonyos szituációkban megjátsszák magukat. Például Jane Fairfax majdnem az egész könyv alatt. Na most azon túl, hogy Jane egy elkerülhetetlen butaságot csinált ugyebár, és utána nem lehetett őszinte senkivel, azért mi mindannyian, minden korban szerepeket játszunk. Hiszen annyiféle feladatunk van, emberek vagyunk elsősorban, de aztán még szeretők, barátok, szülők, felettesek vagy beosztottak, és szerencsés esetben nagyon sokáig gyermekek. És ezek egytől egyig más gondolkodásmódot is jelentenek. Szóval a szerepjátszás valamilyen szinten az életünk része. Az persze már más kérdés, ha valaki hazugság miatt kényszerül szerepet játszani. Vagy azért, mert társadalmi pozíciója erőltet rá valamit, amiről itt ugyebár szó van. Hiszen például hányszor említésre kerül, hogy Emma a háta közepére se kívánja Miss Batest, de muszáj meglátogatnia, erre kötelezi őt a rangja.
• Rendkívül érdekes kérdés következik. Vajon ártalmatlan szórakozás vagy veszélyes játék a kisvárosi pletykálkodás? Ez legszembetűnőbben ott érhető tetten, amikor új szereplők jövetelét jelentik be. Hiszen mind Mrs. Eltont, mind Mr. Churchillt úgy várták, mint a messiást, és már jóval az érkezésük előtt beszéltek róluk. Azért én ebben a könyvben nem gondolnám, hogy a pletyka volt a problémák elindítója. Sőt, én magam is kisvárosból származom, ahol annak idején mindenki ismerte a másikat, és a mai napig, ha hazalátogatok, én is megkérdezgetem, hogy ezzel meg azzal mi történt. Ebben szerintem nincs semmi rossz. Meg alapvetően a találgatásokban sem, csak azt ugye illő lenne megtartani magunknak, főleg, ha valakiről valami rosszat feltételezünk. Mert azért az kétségtelen, hogy meg lehet keseríteni mások életét az alaptalan, rosszindulatú híresztelésekkel.
• Most már szorosabban a történethez kapcsolódó kérdések fognak következni. Kezdjük is rögtön azzal, hogy miért barátkozik Emma éppen Harriettel? Erre nekem egy összetett válaszom van. Először is rögtön a könyv elején megtudjuk, hogy éppen űr keletkezett az életében, hiszen „elvesztette” a nevelőnőjét. Aztán azt Emma maga fogalmazza meg, hogy nem akar Jane Fairfaxszel barátkozni, pedig ő is tudja, hogy Jane jobban illene hozzá. De azt hiszem, rá olyan mértékben féltékeny, hogy nehezére esik egy légtérben megmaradnia vele. Harrietnek pedig „szerencséje” volt, hogy nem ismertek a szülei, mert így Emma bármilyen hátteret kitalálhatott a lánynak, gyakorlatilag ez tette lehetővé, hogy egyáltalán szóba álljanak. Plusz szerintem Emma kicsit a határait is feszegetni akarta, hogy vajon tud-e valakit csinálni egy senkiből. (Ez nagyon csúnyán hangzott, tudom, de ez van.)
• Aztán itt a következő érdekes dolog. Vajon mi lehet az oka Mr. Woodhouse hipochondriájának? És a még érdekesebb válasz: talán az, hogy túl régóta özvegy. A lányai csak enyhíteni tudnak a kínján, de valójában egy erős kezű asszonyra lenne szüksége, aki megregulázza. Ez pedig ugye szöges ellentétben áll azzal a dologgal, amiről már fentebb volt szó, hogy tudniillik milyen sanyarú volt is a sorsuk az asszonyoknak.
• Érdemes megvizsgálni közelebbről a Mrs. Elton – Jane Fairfax és az Emma – Harriet párost. Hiszen az elv ugyanaz, Mrs. Elton és Emma mindketten segíteni szeretnének valakin, aki szerintük rosszabb sorban van, mint ők. De vajon tényleg így van? Vajon tényleg olyan borzasztó lett volna Harrietnek, ha hozzámegy Mr. Martinhoz már az elején? És bár az is csak utólag derült ki, de Jane sem volt rászorulva a segítségre ugyebár. Szóval mint látható, bár Mrs. Elton és Emma nem szívelték egymást, mégis oly hasonlóak voltak egymáshoz.
• Mitől érzi úgy a könyv végén Emma, hogy feladhatja a függetlenségét? Erre a kérdésre gyakorlatilag már válaszoltam fentebb. Mert talál valakit, aki mellett, úgy érzi, megtarthatja, aki szabad kezet ad neki. Aki képes beköltözni az apjához, és őt pátyolgatni. Szerintem semmi romantikus nincs Mr. Knightley közeledésében, pláne nincs Emma felfedezésében. A férfinak csupán egy gyerekre van szüksége, valakire, akit pátyolgathat, aki felett őrködhet, Emmának pedig egy olyan társra, akit valójában maga alá rendelhet, aki férj ugyan, de biztosítja a nő számára a kívánt szabadságot.
• És végül a kérdés, amelyre nem leltem választ. Miért kaphatta a könyv címnek a főhős nevét? Hát fogalmam sincs. Mert oké, hogy Emma körül forog minden, de egyrészt, én ugye Harrietnek szurkoltam, aki ugyanúgy végig a fókuszban volt, másrészt én semmi, de semmi fejlődést nem láttam Emma jellemében, sőt, szerintem egyre rosszabb lett. Szerelemféltésből és érdektelenségből „elhagyja” Harrietet a könyv végére. Ugye miután saját élete rendezgetésével lesz elfoglalva, már nem lesz érdekes számára a lány. És a nagy felismerés, hogy ő mindvégig Mr. Knightleyt szerette. Nem, nem és nem! Én ezt nem tudom elfogadni. Ha valaki jópár évvel idősebb nálam, folyton az apámnál lóg, és néha megkritizálja a tetteimet, akkor nem szeretek bele. Inkább elkerülök minden lehetséges kapcsolódási pontot. És nem, Mr. Knightley egyáltalán nem volt romantikus. Kicsit sem. Semennyire. Inkább egy nagy marha volt ő, hogy képes volt feláldozni a saját szabadságát egy ilyen lányért. Akkor már jobban járt volna Harriettel.

Ennyi lett volna a Jane Austen Emmájához tartozó tanári segédlet kivonata, mely a számomra lényeges gondolatokat tartalmazta. Remélhetőleg másokat is gondolkodásra késztetnek a kérdések, és jól fog szórakozni, míg a saját válaszait keresi. J

Tanári segédlet a Jane Eyre-hez

Ezzel már régóta adós vagyok, és mivel Rousseau Vallomásai meglehetősen hosszúra nyúltak, így gondoltam, bepótolom az elmaradásom. Az eredeti itt található.

Most visszatérünk a szokásos általános-konkrét felosztáshoz. Kezdjük is el az általános dolgokkal.

1.      A jótékonyság, mások megsegítésének példáját otthonról hozzuk. Ez véleményem szerint csak részben igaz, és ezt éppen ez a könyv támasztja alá leginkább. Hiszen amilyen környezetben töltötte Jane az egész gyerekkorát és ifjúkora egy részét, csoda, hogy nem lett pszichopata.

Szóval a szociális érzékenység, az valahogy vele születik az emberrel, a környezet csak segíteni vagy hátráltatni tudja a kibontakozását.

2.      A nő helye otthon van. Ez mára nyilvánvalóan egy elavult elképzelés. De akkoriban, az ipari forradalom idején (a könyv 1847–ben íródott) az, hogy egy nő dolgozik, egy egészen új felvetés volt.

Persze mindig lesznek olyan férfiak, akik úgy fogják gondolni, hogy ők a „felsőbb rendű nem”.

3.      Az embereket gyakran a társadalmi helyzetük vagy jólétük alapján ítélik meg. Na, ez az a dolog, ami, úgy látszik, ezer év alatt sem változott. És esélyes, hogy nem is fog változni soha. Durva általánosítás, de valakinek valamikor ez megfordult a fejében, és valljuk be, nem alaptalanul.

(Az előítéletek és általánosítások valahogy bele vannak kódolva a génjeinkbe.)

4.      A szerető család fontosabb, mint a gazdagság. Ezt is csak félig mondanám igaznak. Persze attól is függ, mit értünk gazdagság alatt. Semmiképp se áldozzuk fel a családunkat (és a saját egészségünket sem!) azért, hogy több pénzünk legyen. De ha a hónap közepén már nincs annyink se, hogy egy száraz zsömlét vegyünk, akkor tök mindegy, mennyire szerető családunk van.

Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a pénz nem boldogít, sajnos nem így van.

5.      Végül, de nem utolsó sorban ott van a korkülönbség kérdése. Erre a lehető legigazabb választ adja a könyv. Jane és Edward boldogan éltek, míg meg nem haltak. (Senki sem firtatta, hogy hány év van köztük. És ez így van jól.)

Most pedig következzenek a konkrétumok:

1.      Szinte mindegyik segédletben volt legalább egy olyan feladat, amiben az adott művet egy másikkal kellett összehasonlítani. Nem jöttem még rá, hogy ebben mi a jó, de néha tényleg érdekes párhuzamokra lehet akadni. Itt például az első javaslat a gyerek Jane és Hamupipőke összehasonlítása. És ha jobban belegondolunk, tényleg van benne valami…

2.      Arról is elgondolkodhatunk, hogy mit üzen a lowoodi élet az árva gyerekek helyzetéről. Ők valahogy mindig, minden korban a társadalom fekete bárányai. Gonoszak, rosszak és csak megoldandó problémák, nem pedig érző lények, ráadásul gyerekek. Hm… újabb előítéletekre és általánosításokra bukkantunk… Mintha szegények tehetnének arról, hogy árvák lettek.

A másik dolog pedig, amiről ma már volt szó, a környezet hatása. Van, akit elront, van, akit jobbá tesz. De ez vajon tényleg a környezeten múlik? Megint csak azt mondom, a környezet csak erősítheti vagy késleltetheti a felszínre bukkanását annak, ami bennünk van, de meg nem változtat.

3.      Többször is kihangsúlyozza Bronte, hogy sem Jane, sem Edward nem az a kifejezett szépség. Ebből a szempontból ezt a könyvet rendkívül hasznos lenne elolvastatni minden fiatallal, hogy végre megértsék… Nem, nem azt, hogy a szerelemhez nem kell szépnek lenni. Hanem azt, hogy mindenki szép valakinek.

4.      A segédlet szerint Jane legjelentősebb döntése, amikor elhagyja Thornfieldet. És valóban; én ezt eddig át sem gondoltam. Mert az, hogy visszatér, szinte egyértelmű volt. De elhagyni, akit szeretünk, ráadásul önszántunkból, az nagyon kemény dolog.

5.      Miért mondhatjuk azt, hogy Jane az első igazi hősnő – teszi fel a kérdést a segédlet. Szerintem azért, mert a korabeli és korábbi regényekkel ellentétben Jane nem arra vár, hogy a sült galamb belerepüljön a szájába, hanem önálló, felelős döntéseket hoz, irányítja a saját sorsát.

Ezzel gyakorlatilag új jelentést ad a női szerepnek. Kilép a „ház úrnője” szerepből, majd amikor mégis visszakerül oda, az az ő saját, tudatos döntése lesz.

6.      Vajon azt sugallja a történet végkifejlete, hogy egy nő csak házasságban lehet boldog? Szerintem nem. Inkább azt sugallja, hogy akkor lehetünk boldogok, ha azzal élhetjük le az életünket, akit őszintén szeretünk, és szeretjük jó és rossz időkben is.

7.      Végül pedig gondoljunk bele abba, hogy miben lett volna más ez a könyv, ha nem Jane, hanem valaki más szemszögéből láttuk volna a történteket.

Én a magam részéről szívesen fürkésztem volna Mr. Rochester gondolatait… :P

Nos, ennyi lett volna ez a régen esedékes bejegyzés. Remélem, valamelyest hasznos vagy érdekes volt. És bízom benne, hogy jövő hétre sikerül végleg kivallatnom Rousseau-t. J

Tanári segédlet A skarlát betűhöz

A teacher’s guide vagy más néven tanári segédlet sorozatunk következő részében A skarlát betűvel foglalkozunk.

Ez a rész most kicsit más lesz az előzőekhez képest, de remélem, hasznos és/vagy szórakoztató lesz.

Az eredeti segédlet (melyet itt találtok) itt nem tárgyal konkrétumokat, inkább több feladatot hoz, melynek során a diákok felfedezhetik a könyv egyes, jelentősebb aspektusait. Éppen ezért csak néhány főbb pontot fogok kiemelni, amin érdekes elgondolkodni. Az egyébként, hogy ennyire mélyen belevonják a diákokat egy-egy könyv tanulmányozásába, még mindig felvillanyoz. Nem értem, miért nem lehet ezt itthon is bevezetni…

1.      Műfaj
Maga Hawthorne emeli ki, hogy ez egy romantikus regény, ami azért volt fontos, mert ez a műfaji meghatározás lehetővé tette számára egyrészt, hogy elkalandozzon a valóságtól. Kénytelen is volt erősen a képzeletére hagyatkozni, hiszen csak néhány feljegyzésből dolgozhatott, ami a „valós eseményeket” illeti. (Azért tettem idézőjelbe, mert azért koránt sem lehetünk biztosak benne, hogy a bevezetőben olvasottak tényleg megtörténtek-e. Bár valószínűsíthető, mert Hawthorne rövidített életrajzában olvastam, hogy két évig valóban a bostoni vámhivatalnál dolgozott.) Másrészt szintén ez tette lehetővé, hogy például a végkifejletet illetően több féle verziót is felvázoljon.

Szintén a romantikára jellemző, ami itt is megjelenik, hogy bepillanthatunk az emberi lélek rejtelmeibe. Illetve többször is fókuszba kerül az ember és a természet kapcsolata.

 

2.      Fontos témák

Ugyebár minden könyvnek vannak ilyen alapvető, univerzális témái, amiről lehet elmélkedni. A segédlet jelen esetben három ilyen fontos témát emel ki. Az első az elidegenítés. Ezt, azt hiszem, nem kell magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló. Hawthorne maga is többször kihangsúlyozza, hogyan bánnak az emberek Hesterrel és a lányával.

A második a látszat és a valóság témaköre. Itt már több mindenre lehet gondolni. Akár Dimmesdale, akár Chillingworth életére, de még az egész közösségre is, akik ugyan kitaszítják maguk közül Hestert, mégis igényt tartanak a munkájára.

A harmadik pedig a társadalmi szabályok megszegése, mely témáról szintén mindhárom főszereplő tekintetében lehet elmélkedni.

 

3.      Szimbolika

Ez a történet tele van szimbólumokkal. Rögtön a legfőbb ugye az a bizonyos skarlát betű, amiről órák hosszat lehetne beszélgetni. Hogy mi volt az eredeti jelentése, mi lett a későbbi jelentése, hogyan, mikor és miért változott meg. A segédlet pedig ehhez egy plusz érdekességet is felvet. Mégpedig azt, hogy a nagy A betű Amerikát is szimbolizálja, hiszen az ország a forradalom „bűnében” született, mégis virágzó ország lett, ahogyan Gyöngy is tisztességes asszony lett.

Mindig érdekes ilyesmikről olvasni, hiszen mi, nem amerikai állampolgárok, ezt így szerintem végig sem gondoljuk (legalábbis én nem gondoltam végig), mert ez minket nem érint ilyen vonatkozásban. De ha belegondolunk, tényleg így van. Bár persze lehet, hogy ez csak utólagos belemagyarázás.

De persze ezen kívül számtalan szimbólum megtalálható még a könyvben, kezdve Gyöngy nevével, ruházatával, Hester ruhái, az erdő és a patak, a rózsák a börtön előtt, stb.

 

4.      Irónia

Ahhoz képest, hogy milyen komoly, fájdalmas, keserédes történetet dolgoz fel a könyv, tömve van iróniával. Bennem ezek sem tudatosultak olvasás közben, de így utólag ezeket is érdekes volt felfedezni. A teljesség igénye nélkül csak néhány:

Chillingworth végül sokkal rosszabbul jár, mint Hester.

Gyöngy kezdettől fogva úrinőnek van öltöztetve, és később azzá is válik.

Gyöngy neve vidámságot és tisztaságot jelent.

A skarlát betű végül tiszteletet hoz Hester számára.

 

5.      Puritanizmus

Folyton folyvást visszatérünk a puritanizmushoz. Ami egy részről érthető, hiszen az amerikaiaknak, mivel nemzeti regényük, nyilván fontos az, hogy ismerjék az országuk múltját. Ismételten csak azt tudom mondani, amit, azt hiszem, már az eredeti bejegyzésben is említettem, én magam nem éreztem, hogy a kornak és a helynek ebben a történetben akkora jelentősége lenne. De komolyan mondom, ez a segédlet csak még jobban felkeltette az érdeklődésem az amerikai puritanizmus iránt. Szívesen olvasnék még róla…

Nos, ennyi lett volna mára. Remélem, mindenki talál benne legalább egy fél gondolatnyi érdekességet.