Stendhal és a NaNoWriMo | Stendhal: A pármai kolostor

Utolsó kiadás: 2010, Pannon Lapok Társasága

A NaNoWriMo (avagy National Novel Writing Month) egy Amerikából indult megmérettetés, melynek célja, hogy minden év novemberében a tisztelt egybegyűltek megírjanak egy ötvenezer szóból álló művet.

Hogy mi köze a NaNoWriMo-nak A pármai kolostorhoz? Csupán csak annyi, hogy míg olvastam, az volt az érzésem, hogy Stendhal is valami hasonló versenyre nevezve írhatta ezt a könyvet. Nem tudta ugyanis végérvényesen eldönteni, hogy tulajdonképpen miről is szóljon ez a mű, úgyhogy van benne mindenből egy kicsi.

Mielőtt még felvázolnám, hogy mik is ezek a kicsik, beszéljünk először is a címéről, mert az is elég érdekes. Mert a tulajdonképpeni kolostor, amire a cím utal, gyakorlatilag az ég egy adta világon semmilyen szerepet nem játszik a történetben. Ugyan vannak benne utalások kolostorokra, ahol az egyik szereplő bizonyos időszakokat tölt, de ezek az időszakok a cselekmény szempontjából teljesen jelentéktelenek. Ha tehát bárkinek is előfeltevései lennének a cím alapján a történetről, az most gyorsan vesse el ezeket, ellenkező esetben csalódni fog.

A történetnek szerintem két főhőse van, Fabrizio del Dongo az egyik, a másik pedig az ő nagynénje, aki a könyvben két különböző néven szerepel, attól függően, hogy épp ki a férje. (Mi most talán maradjunk a legtovább viselt Sanseverina hercegnénél, vagy a keresztnevénél, a Ginánál.) Habár az előszóban arra kapunk ígéretet, hogy Sanseverina hercegné történetét ismerjük meg, rögtön utána Fabrizio életútjával ismerkedünk behatóbban, és gyakorlatilag az ő történetéből sokkal többet látunk, mint Gináéból. Habár talán az nem lesz senki számára meglepő, hogy az életük bizonyos pontokon szorosan összefonódik.

De ha a két főszereplő még nem lenne elég, egy harmadikat is kapunk idézőjelben, ez pedig nem más, mint az aktuális politika, aminek igen nagy szerepe lesz az események (és természetesen a két másik főszereplő életének) alakulásában.

Míg Stendhal másik könyvében, a Vörös és feketében határozottan emlékszem, hogy egyáltalán nem zavart a politika, sőt, még érdekelt is, itt nem nagyon tudott lekötni, mert számomra túl sok volt belőle. És mert annyi más volt, amit sokkal érdekesebbnek találtam volna. De ebben a könyvben Stendhal csak felvillantott lehetőségeket, végül pedig úgy tűnt, már szorította a határidő, ezért gyorsan lezárta a történetet egy grandiózus tragédiával, amely azonban sajnos teljesen hatástalannak bizonyult, mivel az előtte lévő háromszáz oldalon keresztül az események még teljesen más irányba mutattak.

A történet az elején azzal fogott meg, hogy Stendhal nagyon érdekesen írt az olaszokról. Olyanoknak mutatta be őket, akik gyökeresen más nép, mint a franciák, például célozgatott arra, hogy sokkal szenvedélyesebben és érzelemdúsabban élik a hétköznapjaikat. Ez a különbségtétel engem roppantul meglepett, mert Stendhal épp azt a népet kiáltja ki hidegnek és száraznak, akiktől például a Házibuli 1 és 2 ered. (De mondjuk az akkoriban még nem létezett, szóval lehet, hogy azóta már puhultak a franciák. J)

Stendhalt ugyebár a realista irodalom úttörőjének tartják, de ez a könyve azért meglehetősen érzelemdúsra sikeredett. Ezért én lehetségesnek tartom, hogy Stendhal realizmusa sokkal inkább ebből a franciaságából ered. Amint viszont az olaszokkal került kapcsolatba, máris érzelmesebbre vette a figurát. (Nem ez a megfelelő szó ide, mert az érzelmesről nekem főleg pozitív érzelmek jutnak eszembe, de itt aztán van ám más is.)

Mindezek után viszont egy őrült nagy baklövés következett. Megismerkedtünk Fabrizióval és a családjával, és igen korán láthatjuk Fabriziót, amint elindul, hogy Napóleon oldalán harcoljon a háborúban. Nem jár túl nagy sikerrel. Viszont legalább roppantul kínos volt ez a rész, mert az volt az érzésem, Stendhal egyáltalán nem veszi komolyan a háborút.

Ezután pedig megkezdődik Fabrizio és Gina életének finom összeszövődése, ami viszont már ismét egy ígéretes téma lehetett volna. És hát történtek is dolgok velük, de végig érezni lehetett, hogy ezt csak amolyan mellékzöngének szánta az író. Pedig ha ez lett volna a fő téma, szerintem zseniális lehetett volna a könyv.

Tulajdonképpen azt hiszem, de ez csak az én megérzésem, hogy ennek a könyvnek a politika akart volna a fő témája lenni, de mivel ezt Stendhal maga is túl száraznak érezte, ezért feldobta néhány érdekes dologgal. Viszont sajnos ezek az érdekes dolgok engem sokkal jobban érdekeltek volna. Mégsem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz könyv volt. Rendkívül dinamikus volt a történet, egyrészt térben és időben is igen változatos volt, másrészt pedig az újabb és újabb információk folyton megkérdőjelezték azokat, amelyeket már korábban megismertünk, és ez adott némi pikantériát a dolognak. Összességében azonban azt sem tudom jó szívvel kijelenteni róla, hogy jó könyv volt. Teljesen összeszedetlennek tűnt, ugyanakkor mégis túlságosan dominált benne a politika ahhoz, hogy számomra igazán élvezetes legyen.

Újabb könyv, amelyben felbukkanunk: "1796-ban a milánói hadsereg huszonnégy vörös ruhás piperkőcből állt, akik négy remek magyar gránátosezreddel együtt őrizték a várost.”

Amikor Fabrizio önkéntes száműzetésbe vonul a háborúból való visszatérte után, kap néhány előírást, hogy hogyan viselkedjen, többek közt azt javasolják neki, hogy ne olvasson, főleg ne 1720 után nyomtatott műveket, kivéve Walter Scott regényeit.

Itt is felemlegetik a whist nevű kártyajátékot. A pármai fejedelem szerette ezt a játékot, és nagy megtiszteltetésnek minősült, ha valakit meghívott játszani. Természetesen Fabrizio is részesült ebben a megtiszteltetésben.

„A szerelmes ember minden szorongatottságában boldog tud lenni.”

„A hercegnét két tulajdonság jellemezte: makacsul akarta, amit egyszer akart; és sohasem fontolgatta, amit egyszer már elhatározott. Ha erről volt szó, első férjének, a kedves Pietranera tábornoknak szavait idézte: Csak magamat sérteném meg! Miért hinném, hogy ma okosabb vagyok, mint amikor így döntöttem?”