Az irigy és gátlástalan fiú | Guy de Maupassant: A Szépfiú

A mai napon ismét Guy de Maupassant A Szépfiú című regényéről lesz szó. És mi mással is kezdhetnénk, mint a regény címével? A Bel Ami szó szerint azt jelenti, szép barát, és ez bizony nagyon is illik a főszereplőnkre, George Duroyra, bár inkább pejoratív értelemben. Ugyanakkor a Szépfiú is egy találó név rá, és szinte az összes női szereplő, de még néhányan a férfiak közül is szólítják így Duroyt. Az első oldalakon megtudjuk ugyanis, hogy ő egy igen jó kiállású férfi, és bizony az életpályája főként ezen tulajdonságának kiaknázásán át vezet majd felfelé. Így kijelenthető, hogy a regény címe igencsak találóan festi le a főhőst.

Főhőst írok, de Duroy nyilvánvalóan egy antihős, akár csak Stendhal Sorelje. Sorellel összehasonlítva viszont Duroyban egyáltalán nem éreztem azt, hogy képben lenne azzal, mit is kellene kezdenie az életével. Sorelben legalább annyi pozitívum volt, hogy átlátta a helyzetét, rájött, hogyan törhet ki a szegénységből, és tett is érte. Duroy még a szépségével sem tudott eleinte mit kezdeni, hiszen ha Forestier nem viszi be a laphoz, Duroy nem tudta volna a jómódú nőket meghódítani. Ő csak nyavalygott, hogy nincs pénze, és hogy bezzeg a mocskos gazdagok! És ez egy olyan dolog, amivel rendkívüli módon fel lehet bosszantani. Mert én azt vallom, hogy minden ember előtt ott a lehetőség, hogy javítson a sorsán. (A félreértések elkerülése végett: ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkiből lehet multimilliárdos, vagy hogy mindenki mindent elérhet.)

Duroy tehát irigy volt és gátlástalan is. Ez leginkább a könyv vége felé, Walterék meggazdagodásakor és Suzanne megszerzésekor mutatkozik meg. De persze előtte is vannak egyértelmű jelek. Elég csak arra gondolnunk, ahogy a házastársi hűséget kezeli. Nyilván a feleségének is vaj van a füle mögött. De én úgy gondolom, ő azért nyílt, vagy legalábbis nyitottabb kártyákkal játszott, mint Duroy.

Mindemellett érdekes volt olvasni, hogyan jellemezte Duroy az első feleségét: ő volt „az egyetlen, aki nem gyötri meg soha. Ott él mellette, és úgy tesz, mintha nagyon szeretné – a szerelemre szánt órákban, mert azt semmi áron meg nem engedi, hogy az élet megszokott foglalkozásainak változhatatlan rendjét megzavarja valaki.” Mégsem tudta ezt a „nyugalmas” életet értékelni. És nagyon sajnálom, hogy nem láttuk a kapcsolatát Suzanne-nal, mert kíváncsi lennék, mint gondolhatott a későbbiekben róla. De feltételezhető, hogy az sem volt egy boldog házasság.

Magáról Duroyról pedig Marelle-né adta a legpontosabb jellemzést: „Amióta csak ismerlek, a leghitványabb módon viselkedel velem szemben, s ezt még csak ki se mondjam? Megcsalsz mindenkit, kihasználsz mindenkit, ott veszed a gyönyörűséget és a pénzt, ahol találod, s még azt várod, hogy úgy beszéljek veled, mint tisztességes emberrel?”

Olyan ember tehát ez a Szépfiú, aki mindenen és mindenkin át törtet a célja, egy számára kényelmes élet felé. És bár úgy tűnik, ezt végül sikerül is elérnie, kívülről nézve azonban ez az élet szánalomra méltó. És így nem is igen esett jól olvasni róla.

Ezt a nem-lelkesedésemet pedig tovább fokozták azok a kitérők, amelyeket az író igen hosszan ecsetelt, de valójában semmi jelentőségük nem volt. Ha csak az nem, hogy tovább rontották a főszereplő megítélését. Ilyen volt például a párbajt felvezető jelenetek. (Mert ugye teljesen egyértelmű lenne, hogy egy értelmetlen halállal kecsegtető esemény előtt álló főszereplőt megsajnálja az olvasó. Én azonban egy cseppet sem tudtam sajnálni Duroy-t.)

Röviden összefoglalva, Maupassant ezen műve nem igazán nyűgözött le. Ha valaki feltétlenül cinikus, a világból kiábrándult, törtető idiótákról szeretne olvasni, annak inkább Stendhal fentebb emlegetett regényét, a Vörös és feketét ajánlom.

Ebben a regényben is megjelenik az écarté kártyajáték, ugyanakkor itt dominóznak is. (Micsoda üdítő újdonság! :))

A regényben egy helyütt megjelenő Lubin-víz kölnivíz, méghozzá egy olyan cég által gyártott kölnivíz, amely még ma is létezik, és parfümöket gyárt. Ez mennyire menő már? A céget egy bizonyos Pierre-Francois Lubin alapította, és elég exkluzívnak számított. Vagyis tekinthetünk rá úgy, mint presztízsértékkel bíró dologra.

Forestier halotti ágya mellé nem sikerül puszpángot szereznie a feleségének és Duroynak. Érdekelt, hogy kapcsolódik a puszpáng a halálhoz. Azt találtam, hogy a puszpáng vagy bukszus az ókortól kezdve a halált és az örök életet jelképezte. Gyakran dobtak puszpáng ágakat a koporsóra a temetés alkalmával.

Miután Duroy elveszi Forestier özvegyét, meglátogatják Duroy vidéken élő szüleit. Itt jegyzi meg Maupassant, hogy a ház kapujára fenyőág volt kiakasztva, ami jelezte, hogy itt italkimérés folyik. (Avagy ez itt egy kocsma. 😊) Megakadt a szemem ezen a dolgon, és utánanéztem, mert ugyan minek találna ki ilyesmit Maupassant csak úgy? És bár nem mentem el egészen a francia hagyományokig, mert a franciatudásom ehhez erősen hiányos. De némi kutakodás után (ahol, bevallom, a mesterséges intelligencia segítségét kértem, de nálam alap a double check) kiderült, hogy Magyarországon is ez volt a módi, ímhol a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikke.

A regény végén fontos szerepet kap egy híres magyar festő, bizonyos Markovits Károly egyik képe, a Hullámokon járó Krisztus. Nos, tudjátok (vagy lehet, hogy nem tudjátok, de akkor most jól megtudjátok 😊), hogy gyűjtöm a regények magyar vonatkozásait, így erre is azonnal ugrottam. Festészetben, főleg a magyarban sajnos nem vagyok annyira otthon (vagy leginkább semennyire), így elsőre nem volt gyanús, hogy nem ismerős nekem Markovits Károly neve. Egy 2024-es Népszava cikkből kellett megtudnom, hogy Markovits Károly bizony nem létezik. Maupassant ezzel az álnévvel és ezzel az álcímmel Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményének állít emléket. Arra azért kíváncsi lennék, miért érezte Maupassant szükségét annak, hogy feltétlenül egy álnév mögé rejtse a mi jó Munkácsy-nkat.

Szerinted a kényelmes élet kizárólag pénz kérdése?

Stendhal és a NaNoWriMo | Stendhal: A pármai kolostor

Utolsó kiadás: 2010, Pannon Lapok Társasága

A NaNoWriMo (avagy National Novel Writing Month) egy Amerikából indult megmérettetés, melynek célja, hogy minden év novemberében a tisztelt egybegyűltek megírjanak egy ötvenezer szóból álló művet.

Hogy mi köze a NaNoWriMo-nak A pármai kolostorhoz? Csupán csak annyi, hogy míg olvastam, az volt az érzésem, hogy Stendhal is valami hasonló versenyre nevezve írhatta ezt a könyvet. Nem tudta ugyanis végérvényesen eldönteni, hogy tulajdonképpen miről is szóljon ez a mű, úgyhogy van benne mindenből egy kicsi.

Mielőtt még felvázolnám, hogy mik is ezek a kicsik, beszéljünk először is a címéről, mert az is elég érdekes. Mert a tulajdonképpeni kolostor, amire a cím utal, gyakorlatilag az ég egy adta világon semmilyen szerepet nem játszik a történetben. Ugyan vannak benne utalások kolostorokra, ahol az egyik szereplő bizonyos időszakokat tölt, de ezek az időszakok a cselekmény szempontjából teljesen jelentéktelenek. Ha tehát bárkinek is előfeltevései lennének a cím alapján a történetről, az most gyorsan vesse el ezeket, ellenkező esetben csalódni fog.

A történetnek szerintem két főhőse van, Fabrizio del Dongo az egyik, a másik pedig az ő nagynénje, aki a könyvben két különböző néven szerepel, attól függően, hogy épp ki a férje. (Mi most talán maradjunk a legtovább viselt Sanseverina hercegnénél, vagy a keresztnevénél, a Ginánál.) Habár az előszóban arra kapunk ígéretet, hogy Sanseverina hercegné történetét ismerjük meg, rögtön utána Fabrizio életútjával ismerkedünk behatóbban, és gyakorlatilag az ő történetéből sokkal többet látunk, mint Gináéból. Habár talán az nem lesz senki számára meglepő, hogy az életük bizonyos pontokon szorosan összefonódik.

De ha a két főszereplő még nem lenne elég, egy harmadikat is kapunk idézőjelben, ez pedig nem más, mint az aktuális politika, aminek igen nagy szerepe lesz az események (és természetesen a két másik főszereplő életének) alakulásában.

Míg Stendhal másik könyvében, a Vörös és feketében határozottan emlékszem, hogy egyáltalán nem zavart a politika, sőt, még érdekelt is, itt nem nagyon tudott lekötni, mert számomra túl sok volt belőle. És mert annyi más volt, amit sokkal érdekesebbnek találtam volna. De ebben a könyvben Stendhal csak felvillantott lehetőségeket, végül pedig úgy tűnt, már szorította a határidő, ezért gyorsan lezárta a történetet egy grandiózus tragédiával, amely azonban sajnos teljesen hatástalannak bizonyult, mivel az előtte lévő háromszáz oldalon keresztül az események még teljesen más irányba mutattak.

A történet az elején azzal fogott meg, hogy Stendhal nagyon érdekesen írt az olaszokról. Olyanoknak mutatta be őket, akik gyökeresen más nép, mint a franciák, például célozgatott arra, hogy sokkal szenvedélyesebben és érzelemdúsabban élik a hétköznapjaikat. Ez a különbségtétel engem roppantul meglepett, mert Stendhal épp azt a népet kiáltja ki hidegnek és száraznak, akiktől például a Házibuli 1 és 2 ered. (De mondjuk az akkoriban még nem létezett, szóval lehet, hogy azóta már puhultak a franciák. J)

Stendhalt ugyebár a realista irodalom úttörőjének tartják, de ez a könyve azért meglehetősen érzelemdúsra sikeredett. Ezért én lehetségesnek tartom, hogy Stendhal realizmusa sokkal inkább ebből a franciaságából ered. Amint viszont az olaszokkal került kapcsolatba, máris érzelmesebbre vette a figurát. (Nem ez a megfelelő szó ide, mert az érzelmesről nekem főleg pozitív érzelmek jutnak eszembe, de itt aztán van ám más is.)

Mindezek után viszont egy őrült nagy baklövés következett. Megismerkedtünk Fabrizióval és a családjával, és igen korán láthatjuk Fabriziót, amint elindul, hogy Napóleon oldalán harcoljon a háborúban. Nem jár túl nagy sikerrel. Viszont legalább roppantul kínos volt ez a rész, mert az volt az érzésem, Stendhal egyáltalán nem veszi komolyan a háborút.

Ezután pedig megkezdődik Fabrizio és Gina életének finom összeszövődése, ami viszont már ismét egy ígéretes téma lehetett volna. És hát történtek is dolgok velük, de végig érezni lehetett, hogy ezt csak amolyan mellékzöngének szánta az író. Pedig ha ez lett volna a fő téma, szerintem zseniális lehetett volna a könyv.

Tulajdonképpen azt hiszem, de ez csak az én megérzésem, hogy ennek a könyvnek a politika akart volna a fő témája lenni, de mivel ezt Stendhal maga is túl száraznak érezte, ezért feldobta néhány érdekes dologgal. Viszont sajnos ezek az érdekes dolgok engem sokkal jobban érdekeltek volna. Mégsem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz könyv volt. Rendkívül dinamikus volt a történet, egyrészt térben és időben is igen változatos volt, másrészt pedig az újabb és újabb információk folyton megkérdőjelezték azokat, amelyeket már korábban megismertünk, és ez adott némi pikantériát a dolognak. Összességében azonban azt sem tudom jó szívvel kijelenteni róla, hogy jó könyv volt. Teljesen összeszedetlennek tűnt, ugyanakkor mégis túlságosan dominált benne a politika ahhoz, hogy számomra igazán élvezetes legyen.

Újabb könyv, amelyben felbukkanunk: "1796-ban a milánói hadsereg huszonnégy vörös ruhás piperkőcből állt, akik négy remek magyar gránátosezreddel együtt őrizték a várost.”

Amikor Fabrizio önkéntes száműzetésbe vonul a háborúból való visszatérte után, kap néhány előírást, hogy hogyan viselkedjen, többek közt azt javasolják neki, hogy ne olvasson, főleg ne 1720 után nyomtatott műveket, kivéve Walter Scott regényeit.

Itt is felemlegetik a whist nevű kártyajátékot. A pármai fejedelem szerette ezt a játékot, és nagy megtiszteltetésnek minősült, ha valakit meghívott játszani. Természetesen Fabrizio is részesült ebben a megtiszteltetésben.

„A szerelmes ember minden szorongatottságában boldog tud lenni.”

„A hercegnét két tulajdonság jellemezte: makacsul akarta, amit egyszer akart; és sohasem fontolgatta, amit egyszer már elhatározott. Ha erről volt szó, első férjének, a kedves Pietranera tábornoknak szavait idézte: Csak magamat sérteném meg! Miért hinném, hogy ma okosabb vagyok, mint amikor így döntöttem?”

Stendhal: Vörös és fekete

Következő könyvünk a Vörös és fekete. Amikor először olvastam az 50-es kihívásról, és megláttam azt a kategóriát, hogy egy könyv, aminek szín szerepel a címében, rögtön ez jutott eszembe. Úgyhogy nem is volt kérdés, idén sorra kerül. Egyébként is kíváncsi voltam rá, mert anno gimiben a magyar faktosoknak kötelező olvasmány volt, és többeknek tetszett.

Előzetesen csak annyit ismertem a sztoriból, hogy egy szegény pasi elcsábítja egy gazdag pasi feleségét. Na, ennél sokkal többről van szó! Főhősünk Julien Sorel egy ács fia, egy franciaországi városkában él. Nagyratörő álmai vannak, pap szeretne lenni, mert tudja, hogy csak így érvényesülhet abban a világban, abban a korban. A helyi lelkész tanítgatja őt. Julien annyira szorgalmasnak (és céltudatosnak) bizonyul, hogy megtanulja kívülről a teljes Bibliát latinul. A fiú ügyessége fülébe jut a városka vezetőinek is, és a polgármester, de Rénal úr felkéri, hogy legyen a gyermekei nevelője. Julien örül, hogy megszabadulhat az apja és a testvérei elnyomása alól, és végre pénzt kereshet a saját tudományával, így elfogadja az állást. Azonban nem csak pénzre tesz szert, hanem egy szeretőre is, méghozzá de Rénalné személyében. Szerelmükről azonban hamarosan pletykák kezdenek szárnyra kapni, ezért Juliennek el kell mennie. Régi pártfogója, a városka papja ajánlólevelet ír az egyik szemináriumba, ahová Julient fel is veszik, így tovább folytatja útját a papi pályán. Hamarosan azonban újabb lehetőség bukkan fel előtte. A szeminárium egykori vezetője beajánlja őt titkának egyik magas rangú párizsi ismerősének, bizonyos de la Mole márkinak. Julien kapva kap az alkalmon, hogy végre Párizsba költözhet, a munkába is hamar beletanul. Azonban itt is eléri a szerelem szele, méghozzá de la Mole márki lányával keveredik szerelmi kalandba. Kapcsolatuk elég viharos, de végül elhatározzák, hogy kitartanak egymás mellett, már csak azért is, mert Mathilde terhes lesz. A márki persze nem nagyon örül ennek a kapcsolatnak, de lánya kérésére rangot és vagyont adományoz a szegény fiúnak. Titokban azonban leveleket küld szét, hogy lenyomozza Julient, s de Rénalné meg is írja neki, hogy a fiú bizonyára csak azért csapja a szelet Mathilde-nak, hogy feljebb juthasson a ranglétrán. Mikor ezt Julien megtudja, felkeresi de Rénalnét, és rálő, felindultságában meg akarja ölni. Azonnal börtönbe csukják. De Rénalné nem hal meg, megbánja, hogy megírta azt a levelet szerelmese ellen, és igyekszik mindig meglátogatni Julient a börtönben, míg Mathilde azon fáradozik, hogy nevének segítségével megmenthesse gyermeke apját a kivégzéstől. Julien azonban bűnösnek vallja magát, és abszolút fel van készülve a halálra. Kegyelmet is csak azért kér, hogy még néhány napot együtt tölthessen igaz szerelmével, de Rénalnéval. Sorsa felett azonban egyik korábbi riválisa dönt, így a halálbüntetés elkerülhetetlen, Julient lefejezik, de Rénalné pedig belehal a bánatba.

Huhh, most így visszaolvasva, jó hosszú lett csak a sztori. De hát közel 600 oldalról van szó… J

A sok kalandregény után azért is esett a választásom erre a könyvre, mert jól esett volna már egy kicsit realisztikusabb történetet olvasni. A Vörös és fekete pedig egyébként is egy új műfaj egyik első műve; realista regény az okosok szerint. A realitása már abban is megmutatkozik, hogy valós eseményeken alapul, Stendhal ugyanis egy újságcikkből vette az alapötletet. A cikk egy elítélt férfiról szólt, aki egy templomban rálőtt a szeretőjére.

Talán furcsán fog hangzani, de ennek a könyvnek nem is a történet a lényege, hanem a főszereplő. Julien Sorel egy szegény ács fia. Az apja és a testvérei nem szeretik őt, felesleges koloncnak tartják a vézna, könyveket szerető fiút. Julien arról ábrándozik, hogy egyszer elhagyja a családi házat, de nem akárhogy. Gazdag lesz, jómódban fog élni. Napóleon korát eszményíti, amikor a háborúnak köszönhetően bárkiből lehetett egy csapásra „valaki”. Felismeri azonban, hogy a helyzet megváltozott 1830-ra, és hogy egy szegény fiú számára fölfelé csak egyetlen út járható, méghozzá a papi pálya. Mikor lehetőséget kap a családi háztól való elszakadásra, nyomban él vele. Bekerül a gazdag de Rénal családba, ahol gyakorlatilag cselédként bánnak vele. Valójában az is, egy fizetett szolga, de ez sérti az önbecsülését. Egyrészt nem érti, de Rénalék miért lennének különbek nála. Másrészt viszont tudatában van annak, hogy a pénz nagy úr. Meg persze a rang is.

Szerelme de Rénalnéval is elég furcsán indul. Nem tudja átadni magát mély érzelmeknek, mert sérti a büszkeségét, hogy a nő felette áll. Ez a szerelem azonban még ki tud teljesedni, mert a párnak van ideje. Viszonylag sokáig titokban tudják tartani a kapcsolatukat, így Juliennek sikerül megbizonyosodnia arról, hogy a nő tényleg szívből, őszintén szereti őt. Na és persze az is nagyon tetszik neki, hogy de Rénalné állandó félelemben él attól, hogy talán Julien nem szereti viszont őt, így Julien némi hatalmat érez a magasabb rangú nő felett.

Mikor pletykálni kezdenek a viszonyukról, hogy meggyőzzék az embereket, és főleg de Rénal urat a pletykák hazug voltáról, Juliennek el kell mennie. Ismét a papi hivatás felé fordul. Bevallom őszintén, a szemináriumban töltött idő tetszett a legjobban a könyvben, mert csak ekkor tudtam igazán megérteni a főszereplőt. Julien kitűnik társai közül az okosságával, ezért megvetik őt. Sokáig nincsenek barátai, nincs pártfogója sem. Kínszenvedésnek érez minden egyes napot. Aztán rájön, hogy csak akkor tud ebben a környezetben érvényesülni, ha megjátssza, hogy ő is ugyanolyan üres fejű, pénzéhes papnövendék, mint a többiek. Ez persze nehezen megy neki, így amikor lehetőséget kap arra, hogy Párizsba költözhessen, gondolkodás nélkül él vele.

A de la Mole palotában azonban majdnem ugyanaz történik vele, mint korábban de Rénaléknál, csak még inkább kihangsúlyozódnak a társadalmi különbségek. Miközben a karrierje egyre fényesebben alakul, újra utoléri a szerelem. A szerelem, amit ő annak nevez, de szerintem inkább valami beteges dolog, ami hol rajongásba, hol utálatba csap át, mindkét részről. Mathilde-nak több időbe telik igazán beleszeretnie Julienbe, mert nagyobb a társadalmi különbség kettejük közt, mint korábban de Rénalné és Julien közt. A lányra fényes jövő vár, apja reményei szerint akár még a királyi udvarba is bekerülhet. Ezt a tervét húzza keresztül a lány szerelme, és főként az, hogy teherbe esik. Julien szerelmes(nek érzi magát), és végül úgy tűnik, eléri a célját, hiszen de la Mole márki magas katonai rangot adományoz neki, hogy méltó férje lehessen a lányának. De Rénalné levele azonban mindent tönkre tesz, és onnantól kezdve elindul a baljós végjáték.

Julien börtönbeli napjai alatt számot vet az életével, és felfedezi, igaz szerelme de Renalné. Sajnálkozik az elpazarolt idő felett, amelyet szerelmével boldogságban tölthetett volna, de ehelyett ő mindig feljebb és feljebb törekedett. Bűnösnek érzi magát, nem lázad a halálbüntetés ellen. De a halál valahogy kezdettől fogva bele is volt kódolva a sorsába. A történet minden realizmusa ellenére a főhős soha nem tudott reálisan gondolkodni, csak a végleteket ismerte. Utolsó napjaiban Mathilde-ot teljes mértékben elutasítja, s úgy hiszi, a lány idővel meg fogja bánni ezt a meggondolatlan, alsóbbrendű viszonyt, gyermeküket pedig cselédekre fogja bízni. Hogy ez a véleménye helytálló-e, erre nem tudtam rájönni, mert Mathilde mindvégig egy megfejthetetlen személyiség maradt számomra.

Julien Sorel számomra a legvisszataszítóbb főszereplő volt. Emlékeim szerint még soha nem találkoztam ennyire hideg és számító emberrel, aki mindent a feljebb jutásnak rendelt volna alá. Bizonytalanság és magabiztosság egyszerre jellemezte. Rendkívüli akaraterővel rendelkezett, céltudatos volt, de bizony alaposan eltévedt az élet útvesztőjében.

De Rénalné lehetett volna az egyik szerethető karakter a könyvben. A naív, burokban nevelkedett nő, aki megízleli a szerelem édes-bűnös érzését, de nem a férje által. Lángoló, őszinte szerelem az övé. Sajnos amit nem tudtam megérteni benne, az a túlbuzgó vallásossága. Saját házasságtörését okolta, amikor a fia beteg lett. Azt hitte, Isten így bünteti. Később pedig azért írta meg a rágalmazó levelet Julien ellen, mert a gyóntatója rábeszélte, hogy ez a helyes. Nyilvánvalóan ezt én azért nem tudom megérteni, mert az én kapcsolatom Istennel, a vallással és a katolikus egyházzal... nem éppen szokványos.

A harmadik fő karakter, Mathilde de la Mole szintén egy érdekes karakter, bár szeretni nem igazán lehet. Gőgös, felsőbbrendű, büszke. Épp ezért mikor beleszeret Julienbe, sokáig vitában áll magával, megengedheti-e magának, hogy szeresse a férfit. Végül, nagy nehézségek árán sikerül meggyőznie magát, s talán viszonylagos boldogságban élhettek volna, de az események tragikus alakulása valóban magában hordozza a kérdést, amit Julien is megfogalmaz: vajon nem fogja-e Mathilde évek múltával megbánni a szerelmét. Ez a lány, mint már említettem, megfejthetetlen volt számomra, úgyhogy magam sem tudom a választ erre a kérdésre.

Összességében a könyv nem igazán tetszett, van azonban két dolog, ami miatt mégis érdemes volt elolvasnom. Az egyik, hogy ez az első olyan könyv eddig, amiben nem idegesített a politika, sőt, kifejezetten élveztem, és azt hiszem, értettem is a Stendhal által leírt korrajzot. Hogy milyen volt a közhangulat, milyen volt az 1789-es forradalom és Napóleon császársága után visszatérni a királysághoz.

A másik dolog pedig Julien védőbeszéde volt, amelyben ahelyett, hogy az ártatlanságát bizonygatta volna, hogy elkerülje a kivégzést, beismerte bűnösségét, és inkább arról beszélt, mennyire igazságtalannak érzi azt, hogy olyanok döntenek a sorsáról, akik nem egyenrangúak vele. Nagyon-nagyon tetszett ez a beszéd, mert nagyon igaznak éreztem.

Végezetül, az idézetek előtt jöjjenek az apróságok (most csak kettő van belőlük):

·         Többször is említésre került Rousseau Új Héloise-a, mely rajta van a listán, és tervezem is, hogy még idén sort kerítek rá. (Feltehetően szeptemberben, vagy valamikor az ősz folyamán.)

·         Egy helyen ismét Beauvais-t emlegetik. (Hogy ez miért különleges most nekem, arról itt olvashattok.)

„Hát ilyenek a gazdagok! … Megalázzák az embert, s azután azt hiszik, hogy egy kis majomkodással mindent jóvátehetnek.”

„Magasra jutsz, de ártanod kell a szerencsétleneknek, hízelegned az alprefektusnak, a polgármesternek, a hatalmasoknak, és szolgálnod kell bűneiket; ezt nevezik a boldogulás tudományának…”

„A pályaválasztás problémájával viaskodott; az a szerencsétlen kényszerűség nyomasztotta, ami lezárja a gyerekkort, és megrontja a pénztelen fiatalság első éveit.”

„A fontos dolgokban az urak mindig összetartanak!... Sohasem bocsátják meg a szegény cseléd őszinteségét!...”

„Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőre, ahová keserves kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?”

„…feleljen csak mindenki magáért az önzésnek ebben a sivatagában, amelyet életnek neveznek!”

„Az ész szerelme elmésebb, mint az igazi szerelem, de csak pillanatokig tud lángolni, túlságosan ismeri és mindig bírálja önmagát…”

„A boldogtalanság megzavarja helyes ítéletünket.”

„Értse meg…, amikor hibát követ el, mindenki arra hivatkozik, hogy jót akart.”

„De ha csak hárman összekerülnek is, hogyan hihetnek ebben a magasztos fogalomban: Isten; amikor a papok olyan förtelmesen visszaéltek a nevével!...”