Mese, mese, mátka | Lewis Carroll: Alice Tükörországban

Legutóbbi kiadás: Helikon, 2015

Végre sikerült hozzájutnom az Alice Tükörországban című könyvhöz is, amire én valamiért mindig úgy gondoltam, hogy ez tulajdonképpen a Csodaországban második része. És végül is az is, csak más értelemben, mint ahogy én gondoltam, ugyanis Alice-en kívül egyik másik szereplő sincs benne az első részből.

A beszerzés történetéhez még az is hozzátartozik, hogy sajnos nem sikerült a Helikon Zsebkönyvek sorozatában megjelent példányt megvennem, azt ugyanis már nem lehet kapni. Amin szintén mindig nagyon elcsodálkozom, hogy milyen gyorsan „elfogynak” ezek a frissen kiadott könyvek. Mármint nekem egy öt évvel ezelőtt kiadott könyv még frissnek számít… 😊 De úgy tűnik, ezzel csak én vagyok így. (Oké, most utánanéztem, és 2015-ben adta ki a Helikon, azaz hét éve… Az meg nem tegnap volt. 😊)

A lényeg a lényeg, hogy elolvastam ezt a rövidke kis könyvet. Előtte nézegettem róla értékeléseket a molyon, és elég lehangolóak voltak, úgyhogy egy kicsit tartottam tőle. De a félelmem szerencsére teljesen alaptalan volt.

A könyvnek nyilvánvalóan az is az előnyére vált, hogy rövid. Ötszáz oldalon keresztül nem biztos, hogy el tudtam volna viselni ennyi sületlenséget. 😊 De nagyon tudom díjazni, mikor egy szerző eltalálja a „minőséghez” passzoló mennyiséget. Értitek ugye, hogy hogy értem?

Viszont éppen a rövidség miatt nem akarok belemenni a történésekbe. A Csodaországhoz hasonlóan Tükörország is roppant mód szórakoztató, tele van fura figurákkal, és nem érvényesek a fizika szabályai, szóval bármi megtörténhet. Tele van ez a könyv is irtó elmés szójátékokkal, ami nyilvánvalóan a fordító bravúrja is. És különösen pozitívnak találtam azt, hogy azért a sorok közt olvasva néhány „felnőtt dologra” is rácsodálkozhatunk. Hogy is tudnám ezt érthetőbben megfogalmazni? … Szóval, hogy van ebben a könyvben néhány dolog, amin felnőtt fejjel érdemes elgondolkodni. Ez pedig ugyebár minden korosztály számára élvezhetővé teszi Alice kalandjait.

Jó, azért nem kell tőle Coelho mélységű életigazságokat várni, ez alapvetően továbbra is inkább egy mese. De a mese is pont olyan szerintem, mint a legendák: mindig van valami valóságalapjuk.

És még mindig nincs vége a méltatásnak, van ugyanis még valami, amire én előszeretettel csodálkoztam rá ebben a könyvben. Mégpedig először is a gyerekek nem szokványos látásmódjára. És arra is, hogy Carroll ezt vissza tudta idézni. Én időnként elgondolkodok azon, milyen jó lenne, ha bizonyos helyzetek megítélésében nem játszanának szerepet a korábbi tapasztalataim. És irigylem azokat, akik felnőtt fejjel is gyermeki egyszerűséggel rá tudnak csodálkozni dolgokra.

Összefoglalva a tapasztaltakat, ez a kusza kis könyv engem roppant mód szórakoztatott, talán még jobban is, mint az Alice Csodaországban. Viszont azért azt nem gondolnám, hogy mindenkinek olvasnia kellene, annyira nem magasröptű mű.

Mit hiányolsz a gyermekkorodból?