A hét idézete

„Vizsgálódj előbb, azután helyeselj, s végül szeress. Szemed legyen vak a vonzó külsőre, füled süket a csábító hízelgésre, sima beszédre.” /Anne Bronte: Wildfell asszonya/

2022. december 7., szerda

A szürrealizmus és én | Lautréamont grófja: Maldoror énekei

 

Legfrissebb kiadás: 1988, Európa

Lautréamont gróf műve a 2022-es év utolsó könyve itt a blogon. Ez után már csak az évértékelővel jelentkezek idén, aztán újult erővel és nagy lelkesedéssel belecsapunk 2023-ba.

A Maldoror énekeit én a MEK-ből töltöttem le teljesen ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

A nagy könyvben érdekesen írtak erről a könyvről, úgyhogy különösen kíváncsi voltam rá. Gondoltam, végre valami új, valami más, mint az eddigiek. Lesüllyedünk a gonosz világába, és ott is körülnézünk, vagy valami hasonló. Ehhez képest sajnos csúfos csalódás ért, és újabb könyvvel bővült a félbehagyottak listája – amiről tudvalevő, hogy nálam eleve nem túl hosszú. De csak félig vagyok csalódott, a másik felem nagyon is büszke magamra, hogy újra azt tudtam mondani, nem, nem vagyok hajlandó csak azért végig szenvedni 600(!) oldalt, hogy elmondhassam, hogy elolvastam. (A 600 oldal – és a további oldalszámos említések is - az ebook olvasón értendő.)

A következőket tudom elmondani a könyvről. A szöveg valóban énekekből áll, az énekek pedig számozott „versszakokból”. De ez nem a klasszikus értelemben értendő, prózai szövegről van szó. Bár néhány részben vannak refrén-szerűen ismétlődő mondatok. Volt benne néhány eléggé elgondolkodtató rész az emberi természetről, az isteni természetről, az emberek és isten viszonyáról, az emberek sötét oldaláról, a vallás megítéléséről és az isten félreértelmezéséről. Továbbá gyönyörű, de tényleg gyönyörű leírások is vannak benne, meg mindenféle olyan megjegyzések, amelyektől a gróf különösen intelligens ember színében tűnik elő. De sajnos nem találtam összefüggéseket az egyes részek közt, és a legtöbb részen belül sem. Volt, hogy minden harmadik bekezdésben teljesen másról volt szó, ami sehogy sem kapcsolódott az előzőhöz.

Körülbelül kétszáz oldal után kezdtem elgondolkodni rajta, hogy ennyire hülye nem lehetek, hogy nem értem ezt a könyvet. Háromszáz oldal után fogalmazódott meg bennem először, hogy talán nem kellene nekem ezt végig szenvedni. Majd a négyszázadik oldal környékén úgy döntöttem, hátra lapozok, és megnézem, van-e valami elemzés a könyv végén. Ha van, elolvasom, és hátha megvilágosodok, és akkor befejezem. Nem volt. Úgyhogy ezennel félig-meddig könnyes búcsút veszünk Maldoror és én.

Azért persze sajnálom. Sajnálom egyrészt azért, mert utálok félbehagyni könyvet, még mindig. És azért is, mert bármily meglepő, voltak benne olyan gondolatok – vagy inkább érzések, amelyekkel nagyon is egyet tudtam érteni. Nekem egyáltalán nem az volt az érzésem, hogy Maldoror az istent gyalázza, és a bűnt dicsőíti. Sokkal inkább mintha az lett volna a szándéka, hogy felnyissa az emberek szemét, hogy abban hinni, hogy az isten kizárólag a jó, merő gyerekes naivitás. Egyszóval lett volna ebben a könyvben potenciál, de valahogy nem akart összeállni egy értelmes, összefüggő szöveggé a mondatok eme végeláthatatlannak tűnő halmaza.

A könyvet, illetve Lautréamont munkásságát egyébként a szürrealizmus előfutárának tartják. És én és a szürrealizmus nem vagyunk nagy barátok. Nekem egyszerűen kell, hogy legalább egy minimális értelme legyen a dolgoknak, és méghozzá ebben a világban és ebben az életben.

Nyitott vagy a tiédtől teljesen eltérő gondolatokra?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése