Építkezés és rombolás 1. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Itt következik tehát az értékelésem Tolsztoj Anna Karenina című regényéről. (A két kötet tartalmi összefoglalóit itt és itt olvashatod.)

Ahogy azt már az első tartalmi összefoglaló részben említettem, a könyvet én a MEK-ből töltöttem le. Az a kiadás, amit én olvastam, két kötetre volt osztva, a kötetek összesen nyolc részt öleltek fel, az egyes részek pedig további, római számokkal jelölt fejezetekre voltak osztva. Hogy hány fejezetből állt egy-egy rész, az változó volt. Apró érdekesség, hogy egyetlen egy fejezetnek volt külön címe, mégpedig annak, amiben Levin bátyja már egészen közel jár a halálhoz. Ez a fejezet nem túl meglepő módon A halál címet kapta.

Feltétlenül szeretnék kitérni a címre, amely itt egy igen fontos tényező. Vesszőparipáim azok a címek, amelyek pusztán egy névből állnak. Bár jelen esetben volt némi előismeretem a történetet tekintve, így annyira nem akadtam ki. Viszont talán épp emiatt voltak fenntartásaim a könyvvel, és haladtam vele szokatlanul lassan. (Egész pontosan október 8-án kezdtem és január 12-én fejeztem be.) Érzésem szerint ugyanis a regény egyáltalán nem Anna Karenináról szól.

Bár Anna az egyik, ha nem a legfőbb szereplője a könyvnek, valójában Tolsztoj itt kétféle szerelmet állított párhuzamba. Egyet, ami fokozatosan elpusztítja a két felet, és egyet, amelyben a két fél fokozatosan felépíti a közös életet. Lehet, hogy Tolsztoj eredetileg Anna történetét akarta megírni, de menet közben rájött, hogy sokkal hangsúlyosabbá teheti azt úgy, ha mellette egy igazán boldog kapcsolatot is bemutat.

Én legalábbis így értelmeztem ezt a koncepciót, viszont nekem ez a koncepció egyáltalán nem jött be. Értem, hogy miért gondolta úgy Tolsztoj, hogy a két pár – Anna és Vronszkij, valamint Kiti és Levin – története felerősítik majd egymást. De szerintem a két történet két külön regényben is megállta volna a helyét, és sokkal kerekebb egészeket adhattak volna ki, mint így összefésülve. Vagy talán az is segítség lett volna, ha a regény egy másik címet kap.

Engem teljesen félrevitt a cím. Ha a regény címe egy név, akkor nekem az a ki nem mondott elvárásom, hogy a történet a név tulajdonosáról szóljon. Jelen esetben én Annára lettem volna kíváncsi. Az ő életére, sorsára, döntéseire, végzetére. Ezt persze meg is kaptam, és még azt is mondhatom, hogy egészen kimerítő mélységekben. De számomra kellemesebb lett volna, ha az ő szenvedélyeit és szenvedéseit nem szakítja folyton meg egy másik pár története.

Azt el kell ismernem, hogy Tolsztojnak sikerült a világirodalom két legfelejthetetlenebb szerelmespárját megalkotnia. Külön-külön mind Anna, mind Kiti szála nagyon tetszett. Mindkettőben voltak mélységek és magasságok, szépségek és csúfságok. Épp, mint az életben.

Nézzük meg most egy kicsit részletesebben, milyen is ez a két szerelmespár.

Anna feladja kényelmes, nyugodt, nagyvilági látszatéletét és a fiát is egy mindent elsöprő szerelemért. Bevallom őszintén, én a kapcsolatuk kezdetében nem igazán láttam azt a fellobbanást, amire számítottam. De aztán valahol csodálattal tekintettem mindkettejükre. Vronszkijra, hogy milyen hosszan és kitartóan udvarolt mindenféle komolyabb visszajelzés nélkül. És Annára is, hogy milyen sokáig ellenállt annak a szó szerinti ostromnak, aminek ki volt téve. Vronszkij rendesen üldözte őt a szerelmével. Manapság talán már klinikai esetnek is tekintenénk őt, és ha egy nő most ilyenben részesülne, talán befáradna a legközelebbi rendőrőrsre, és távoltartási végzést kérne az őrült férfiú ellen.

A kettejük szerelme az a fajta szerelem, amit én mindenkinek kívánok, hogy egyszer az életében tapasztalja meg. Gyönyörű, érzéki, bódító. Kár lenne nélküle élni. Ugyanakkor pusztító is. Persze az ő kapcsolatukat további tényezők is nehezítették. De egy ennyire túlhevült érzelemmel indító kapcsolatba valahogy eleve bele van kódolva, hogy nem tarthat örökké, fel fogja emészteni saját magát. Mert ebben nem tudsz gondolkodni, nem tudsz megfontolt lenni, nem tudsz érett felnőtt módjára viselkedni. Csak egy módon tudod kivédeni: ha nem engedsz neki.

Az a baj az ilyen szerelmekkel, hogy óhatatlanul véget fognak érni. Nem feltétlenül olyan csúnyán, mint Anna és Vronszkij kapcsolata. De egy ilyen szerelem nem éli túl szerintem az érzelmek lanyhulását, ami viszont idővel elkerülhetetlenül be fog következni.

Ezzel szemben Kiti és Levin kapcsolata meglehetősen nehezen indul. Majdnem nem is lesz belőle semmi. Szerintem a legmesszebbmenőkig becsülendő, ha egy férfi egy balul elsült lánykérés után újra össze tudja szedni a bátorságát, és felteszi ugyanazt a kérdést ugyanannak a nőnek még egyszer.

Bevallom, sokáig idegesített az ő kapcsolatuk alakulása, vagyis az elején inkább a nem alakulása. Teljesen biztos voltam benne ugyanis, hogy ők még össze fognak jönni. De valamiért azt gondoltam először, hogy ez mindkét részről egyfajta meghunyászkodás lesz. Hogy végül mindketten azért választják a másikat, mert ha ló nincs, jó a szamár is. És kicsit ez is történt, de közben meg mégsem. Ők ketten a történet elejétől fogva kedvelték egymást. Egyértelmű, hogy ez nem az a lángoló, mindent elsöprő szerelem volt, mint Anna és Vronszkij esetében. De már ott volt annak a csendes, ám kitartó szeretetnek és egymás iránti tiszteletnek a csírája, amire szerintem egy hosszú távon is jól működő házassághoz szükség van.

A ha ló nincs, szamár is jó témája mindkettejük fejében megfordult, mindketten küzdöttek ezzel a gondolattal, és sokáig épp ez tántorította el őket attól, hogy hamarabb is egymásra találjanak. De végül mindketten leküzdötték magukban az egójukat, és a boldog jövőt választották. Mert mindketten tudták valahol, hogy ez a másikkal abszolút kivitelezhető.

A sikeres lánykérés egyébként szerintem a regény egyik, ha nem a legszebb és legromantikusabb jelenete. És onnantól, bár vannak persze súrlódások, nézeteltérések, véleménykülönbségek és viták, mégis minden egy szoros szövetség, és ezáltal egy boldog élet felé vezet. És ezt aztán nagyon jól esett olvasni.

Meglehetősen hosszúra nyúlt már ez a bejegyzés, de még lenne miről írnom, úgyhogy jövő héten még biztosan az Anna Kareninával folytatom.

Adtál már második esélyt valakinek/valaminek? Jól sült el, vagy csalódtál?