Tolsztoj ajánló

Az Anna Karenina elolvasásával végére értem a listás(!) Tolsztoj életműnek. Azért a felkiáltójel, mert Tolsztojnak még rengeteg műve van ezeken kívül is, de talán ezek a legismertebbek. És a Háború és béke és az Anna Karenina a legnagyszabásúbbak is.

Tolsztojnak négy műve szerepel a listán. Ezek az eredeti megjelenésük sorrendjében a következők: Háború és béke (1869), Anna Karenina (1878), Ivan Iljics halála (1886) és a Kreutzer-szonáta (1889).

Összességében elmondhatom, hogy általában véve inkább jó értékeléseket kaptak tőlem a könyvek, mint nem. A legrosszabb értékelést az Ivan Iljics halála kapta, a legjobbat pedig a Kreutzer-szonáta. A két monstrum közül pedig egy hajszállal jobb értékelést kapott a Háború és béke.

Azt kell mondjam, Puskin mellett Tolsztoj volt a második olyan orosz író, akinek a műveit nagyon kedveltem. (Azóta persze iratkoztak még fel mások is a jó orosz írók listámra, például Goncsarov.)

Tolsztoj tehát abszolút egy olyan író, akit szívesen ajánlanék olvasásra, bár feltételekkel. Egyrészt Tolsztoj meglepően bölcs embernek bizonyult, és úgy gondolom, az embernek el kell jutnia egy bizonyos tudatossági szintre ahhoz, hogy az ő műveit értékelni tudja. Másrészt pedig vannak olyan művei, amelyeket a terjedelmük miatt sem ajánlanék mindenkinek.

Semmiképp nem hagynám ki a Tolsztojjal való ismerkedést, mert ha valaki tud rezonálni az ő gondolataival, akkor fantasztikus művekre bukkanhat nála. Ám talán érdemes úgy kezdeni a vele való ismerkedést, hogy az ember kézbe veszi a rövidebb műveit. És ha azok megfogják, akkor lehet belevágni a hosszabb terjedelmű regényeibe.

Az egyetlen kivételt talán a Háború és béke jelenti. Ezt a regényt meleg szívvel ajánlom történelmi érdeklődésű olvasóknak is, hiszen, bár alapvetően fikcióról van szó, rengeteg valós történelmi személyiség és esemény megjelenik benne, valamint együtt lehet filozofálni az íróval a háborúra vonatkozó legkülönfélébb kérdésekről.

Egyszóval olvassunk Tolsztojt! De kezdjük kicsiben, és ha a rövidebb műveit szerettük, akkor biztosan tudhatjuk, hogy nem lesz felesleges időpocsékolás belekezdeni a hosszabbakba sem.

Kik azok a személyek, akiknek a gondolatvilágával nagyon tudsz azonosulni?

Építkezés és rombolás 3. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Eszembe jutott még egy érdekes aspektusa a könyvnek, amit szeretnék megemlíteni. (A korábbi bejegyzéseimet a regényről itt, itt, itt és itt éred el.) Érdemes lenne még ugyanis párhuzamba állítani Sztíva és Anna házasságtörését.

A regényt ugye Sztíva esetével kezdjük. A dologra ott úgy derül fény, hogy Dolli levelet kap az egyik szeretőtől, aki történetesen nevelőnőként dolgozott náluk. Természetesen nagyon feldúlja a dolog, és rögtön eszébe jut a válás, mint lehetséges megoldás. Sztívát persze nagyon bántja a dolog, és rögtön a húga segítségét kéri.

Dolli végül átgondolja a dolgot, és együtt marad a férjével. Sőt, rögtön az eset után újra teherbe is esik. De később a regény teljes hosszában kapunk rá célzásokat, hogy Sztíva később is félrelépeget. Egyszer pedig az ő saját szájából halljuk (vagy talán többször is), hogy nem tehet róla, szereti ő Dollit, de hát megcsúnyult szegény a sok gyerekszüléstől, meg ugye nem is fiatalodik.

A lelki megpróbáltatásokon kívül Dollit semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri a társadalomban azért, mert a férje folyamatosan csalja. Míg Annáék esetében teljesen más a helyzet. Annát, mint bukott nőt rögtön kiveti magából a felsőbb kör, amelynek korábban oszlopos tagja volt. És nem arról van szó, hogy egyszerűen csak csendben „megfeledkeznek” róla, hanem hangosan kiutasítják (lásd például a színházas jelenetet, vagy amikor Vronszkij sógornője nyíltan közli Vronszkijjal, hogy nem hívhatja meg Annát a saját házába, mert az negatívan befolyásolná az ő és a lányai helyzetét a felsőbb körökben). Mindemellett pedig Alexandrovics Alexej is aggódik időnként azon, milyen hatással lesz a botrány a karrierjére.

Persze többé-kevésbé ismerni lehet a kor felfogását, mégis fájt olvasni, mennyire más megítélés alá esik egy házasságtörő férfi és egy házasságtörő nő. Igaz ugyan, hogy a két eset nem teljesen állítható egymás mellé, hiszen míg Dolli Sztívával maradt, Anna nyíltan Vronszkij mellé szegődött. Mégis azt érzem, ha az előbbi pár is szétvált volna, Sztívát semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte volna.

Itt kell azonban megjegyeznem, hogy minden tiszteletem Tolsztojé, aki megalkotta a mi jó Levinünket. Levin ugyanis több más személy mellett Sztíva ellenpólusául is szolgált, hiszen ő volt az egyetlen, aki nyíltan megmondta neki, mennyire elítéli a viselkedését. Ő volt az, aki egyértelműen kifejtette számára, hogy egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy azt a nőt, aki mellette van jóban-rosszban, vezeti a háztartását, gondoskodik róla, kihordja és megszüli a gyerekeket, akik a férfi gyerekei is, szóval hogy ezt a nőt folyamatosan, még ha átmenetileg is, de fiatalabbakra cserélgeti.

Lehet azt mondani, hogy Levin súlyosan idealista. De tegyük fel magunkban a kérdést: nem az lenne az elvárható minimum, hogy ha két ember megegyezik valamiben, akkor ahhoz mindketten tartják magukat?

Én feltettem magamban ezt a kérdést, és ekkor újra az a különös gondolat jutott eszembe, hogy talán nem minden tekintetben olyan borzasztó a XXI. században élni. Habár úgy gondolom, az évszázadok során olyan mély szakadék alakult ki férfi és nő között, hogy ennek eltüntetéséhez újabb évszázadokra van szükség.

Röviden Levinnél maradva szeretném még megemlíteni az elmélkedéseit. Őt egy elég lassú, megfontolt embernek ismerhetjük meg, aki a regény teljes folyamán át komoly lelki munkát végez. Ahogy arra már korábban utaltam, már az is egy bámulatos teljesítmény volt a részéről, hogy legyőzve saját magát még egyszer bátorkodott megkérni egy olyan nő kezét, aki őt korábban egyszer már kikosarazta. Akkor azt gondolhatta, hogy ez volt a legkeményebb dolog, amivel szembe kellett néznie. De az esküvő után jön csak a „való élet”, ami bizony sokszor arcul csapja őt. Sokszor kerül ugyanis olyan helyzetbe, amire egyáltalán nem volt felkészülve azzal kapcsolatban, hogy milyen is egy házasság.

Rendkívül érdekes volt olvasni, hogy bizonyos tekintetben milyen tájékozatlanok is a férfiak. (Lásd például a háztartás apró-cseprő ügyeit, a szülést, vagy a nők halálhoz való hozzáállását.) Ezek a helyzetek megmosolyogtattak. Ugyanakkor Levin hozzáállása meg is melengette a szívem. Jó volna elérkezni abba az idilli állapotba, amikor a két nem tagjai tényleg partnerként tudnak együttműködni. Amikor felismerik és elfogadják, hogy különböző bölcsességekkel rendelkeznek, de ez nem egy alá-felérendeltségi viszonyt szül, hanem egy olyan egyenrangú kapcsolatot, amelyben a felek kiegészítik egymást az ellenkező világlátásukkal, és ez erős szövetségesekké teszi őket.

Azt hiszem, ezek lettek volna a legfőbb gondolataim az Anna Karenina című regényről. Ezennel lezárom ezt a történetet magamban. Örülök, hogy olvashattam, mert sok értékes gondolat volt benne.

Szerinted hogy áll a világban a férfi-női egyenjogúság kérdése?

Építkezés és rombolás 2. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Ebben a bejegyzésben még mindig az Anna Kareninát boncolgatom egy kicsit. (A tartalmi összefoglalókat itt és itt találjátok.) Az előző bejegyzésben már írtam egy kicsit bővebben a regény címének problematikájáról és a két párosunkról. Ma viszont ténylegesen Annára szeretnék koncentrálni.

Mivel Tolsztoj a regény címében Annát nevezte meg, szerintem ezt tekinthetjük úgy, mintha őt akarta volna megtenni a legfőbb szereplőnek, és az ő életére akart volna koncentrálni. Így én is szeretnék most egy picit bővebben írni róla és a kapcsolatairól.

Nehéz volt számomra megfogni Anna karakterét, pedig Tolsztoj többször is leírja őt. Legtöbbször jéghideg nagyvilági dámának tűnt fel, néha viszont játékos, bohókás életművésznek. A regény végéig nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet az igazi Anna.

A bátyja, Sztíva valóban egy életművész, aki nagyon jó érzékkel ismerte fel, hogy Anna a tökéletes ember arra, hogy kihúzza őt a regény kezdetén fennálló szorult helyzetéből. Az, hogy bármiféle probléma megoldásában számolt a húgával, számomra azt mutatja, hogy nekik nagyon jó gyerekkoruk lehetett, és meglepően szoros a kapcsolatuk.

Egy életvidám, nevetéstől hangos gyerekszoba képe lebeg a szemeim előtt, ha rájuk gondolok. Persze tudom, más az ország és más az évszázad is, vagyis mások a hagyományok. Minden bizonnyal ez magyarázza azt, hogy Anna végül hozzáment egy olyan emberhez, mint Alexandrovics Alexej.

Az ő házasságuk körülményeiről csak Alexandrovics Alexej egy homályos visszaemlékezéséből értesülünk. Annyi azonban teljesen egyértelműen kiderül, hogy egyik oldalról sem volt ez egy szerelmi házasság. Ami továbbá valószínűsíthető, hogy ez a házasság Anna számára sokkal előnyösebb volt, mint Alexandrovics Alexej számára. Sőt, nekem az is volt az érzésem, hogy a lánykérés szinte rá lett kényszerítve Alexandrovics Alexejre.

Bár a szerelmet az ő esetükben kizárhatjuk, azt lehet mondani, hogy összességében egész szépen éltek. Egy nyugalmas, ám unalmas kapcsolat volt ez, amiből Annát, akinek egyáltalán nem ilyen volt egyébként a habitusa, igen könnyen ki lehetett billenteni. Ennek ellenére mégis egészen sokáig tartotta magát.

Alexandrovics Alexej egyébként egy igen érdekes karakter volt. Ő maga is tisztában volt azzal ugyanis, hogy amit ő Annának nyújtani tud, az csak a kényelmes, kiszámítható élet. És mivel ő maga beérte ennyivel, úgy gondolta, ez Annának is elég lesz. Érdekes lett volna megtudni, vajon ő volt-e valaha igazán szerelmes. Vagy hogy fordított helyzetben hogyan viselkedett volna ő.

A megbocsátása és a visszatérése egyébként szívszorító volt. És az is, ahogy igen gyorsan ráébredt arra, hogy Annát és vele együtt a korábbi megszokott életét elvesztette. És arra is kíváncsi lettem volna, hogy miért ragaszkodott annyira a fiához, Szerjózsához. Azt nem gondolom, hogy ne szerette volna a maga módján. Bizonyára úgy volt vele, hogy ő, mint (erkölcsileg is) rendezett életet élő ember, megfelelőbb feltételeket tud számára biztosítani. Ezen talán változtathatott volna az, ha Annával hivatalosan elválnak, mert akkor Anna törvényesíthette volna a kapcsolatát Vronszkijjal. (Persze ki tudja, az is hová vezetett volna…)

Én nem éreztem azt, hogy Alexandrovics Alexej oldaláról szándékos bosszúállás lett volna az, hogy nem engedi át Szerjózsát Annának, és még a találkozásukat is próbálta ellehetetleníteni. Szerintem ő őszintén úgy gondolta, hogy ezzel megvédi a fiát egy erkölcsileg romlott nő befolyásától, még ha ez a nő éppen az anyja is.

Anna ragaszkodása a fiához természetesen vitán felül áll. Nála sokkal inkább a lányával való kapcsolat vet fel kérdéseket. Úgy tűnt ugyanis, mintha a lányával nem tudna vagy nem akarna igazi anya-lánya kapcsolatot kialakítani. És ebben már érzek némi szándékosságot. De talán nem is Vronszkijt akarta ezzel büntetni, mint inkább attól félt, ha Annuskának adja minden szeretetét, azzal rá „pazarolná” azt is, amit valójában Szerjózsának szán.

Annának a gyerekeivel való különös kapcsolata volt az egyik dolog, amely szerintem nagyban befolyásolta a Vronszkijjal való kapcsolatát. A vágyakozása a fia után és a félelem attól, hogy a válással végleg elveszítheti őt nagyban hátráltatták azt, hogy a Vronszkij iránti vad szenvedélye megszelídüljön annyira, hogy ebből egy igazi, tartós kapcsolat lehessen.

A másik oldalról viszont van egy olyan félelmem, hogy ez a kapcsolat akkor sem lett volna tartós, ha végül hivatalossá tehetik. Ugyanis én is megláttam Vronszkijban azt, amiről a regény végén Anna is gondolkodott. Tudniillik, hogy Anna meghódítása számára presztízskérdés volt. Mikor viszont sikerrel járt, volt benne legalább annyi tartás, hogy ne dobja el a nőt rögtön. Ez a tartás viszont kevés lett volna egy hosszú, boldog élethez. Persze meg lehetett volna ezt a problémát oldani, de nem vagyok biztos benne, hogy erre ő ketten képesek lettek volna. Na és persze ezt már nem is fogjuk megtudni.

Bármennyire is tragikusan ért azonban véget a történetük, azt kell mondanom, hogy talán ez nem is lehetett volna másképp, és ez volt a tökéletes befejezés számukra. Ez ugyan rendkívül morbidul hangzik az események ismeretében. De, mint ahogy azt az előző bejegyzésben már kifejtettem, egy ilyen szenvedélyes kapcsolat ritkán érhet véget úgy, hogy a felek lenyugszanak. Sokkal jobban illett hozzá ez a szenvedélyes, érzelmektől túlfűtött befejezés.

Említésre kerültek Az ifjú Werther szenvedései és A puszta Lear királya című regények.

Mi magyarok is megjelentünk a regényben: „Szemben vele egy már nem fiatal tiszt ült, testőr-egyenruhában s osztrák-magyar katonasapkával a fején.” Ezzel a tiszttel a regény végén találkozunk, amikor Vronszkij már a szerb háborúba tart.

Egy új játékkal is megismerkedünk. Ez nem más, mint a pyramidli, ami a biliárd (vagy egy bizonyos fajta biliárdjáték, ez nem derült ki számomra teljesen egyértelműen) egyik elnevezése volt. De a már korábbról ismert bézique-t is megemlítik.

Hogyan terelhetők szerinted nyugodtabb mederbe a túlfűtött szenvedélyek? (Nem feltétlenül csak a szerelemben.)

Építkezés és rombolás 1. | Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Itt következik tehát az értékelésem Tolsztoj Anna Karenina című regényéről. (A két kötet tartalmi összefoglalóit itt és itt olvashatod.)

Ahogy azt már az első tartalmi összefoglaló részben említettem, a könyvet én a MEK-ből töltöttem le. Az a kiadás, amit én olvastam, két kötetre volt osztva, a kötetek összesen nyolc részt öleltek fel, az egyes részek pedig további, római számokkal jelölt fejezetekre voltak osztva. Hogy hány fejezetből állt egy-egy rész, az változó volt. Apró érdekesség, hogy egyetlen egy fejezetnek volt külön címe, mégpedig annak, amiben Levin bátyja már egészen közel jár a halálhoz. Ez a fejezet nem túl meglepő módon A halál címet kapta.

Feltétlenül szeretnék kitérni a címre, amely itt egy igen fontos tényező. Vesszőparipáim azok a címek, amelyek pusztán egy névből állnak. Bár jelen esetben volt némi előismeretem a történetet tekintve, így annyira nem akadtam ki. Viszont talán épp emiatt voltak fenntartásaim a könyvvel, és haladtam vele szokatlanul lassan. (Egész pontosan október 8-án kezdtem és január 12-én fejeztem be.) Érzésem szerint ugyanis a regény egyáltalán nem Anna Karenináról szól.

Bár Anna az egyik, ha nem a legfőbb szereplője a könyvnek, valójában Tolsztoj itt kétféle szerelmet állított párhuzamba. Egyet, ami fokozatosan elpusztítja a két felet, és egyet, amelyben a két fél fokozatosan felépíti a közös életet. Lehet, hogy Tolsztoj eredetileg Anna történetét akarta megírni, de menet közben rájött, hogy sokkal hangsúlyosabbá teheti azt úgy, ha mellette egy igazán boldog kapcsolatot is bemutat.

Én legalábbis így értelmeztem ezt a koncepciót, viszont nekem ez a koncepció egyáltalán nem jött be. Értem, hogy miért gondolta úgy Tolsztoj, hogy a két pár – Anna és Vronszkij, valamint Kiti és Levin – története felerősítik majd egymást. De szerintem a két történet két külön regényben is megállta volna a helyét, és sokkal kerekebb egészeket adhattak volna ki, mint így összefésülve. Vagy talán az is segítség lett volna, ha a regény egy másik címet kap.

Engem teljesen félrevitt a cím. Ha a regény címe egy név, akkor nekem az a ki nem mondott elvárásom, hogy a történet a név tulajdonosáról szóljon. Jelen esetben én Annára lettem volna kíváncsi. Az ő életére, sorsára, döntéseire, végzetére. Ezt persze meg is kaptam, és még azt is mondhatom, hogy egészen kimerítő mélységekben. De számomra kellemesebb lett volna, ha az ő szenvedélyeit és szenvedéseit nem szakítja folyton meg egy másik pár története.

Azt el kell ismernem, hogy Tolsztojnak sikerült a világirodalom két legfelejthetetlenebb szerelmespárját megalkotnia. Külön-külön mind Anna, mind Kiti szála nagyon tetszett. Mindkettőben voltak mélységek és magasságok, szépségek és csúfságok. Épp, mint az életben.

Nézzük meg most egy kicsit részletesebben, milyen is ez a két szerelmespár.

Anna feladja kényelmes, nyugodt, nagyvilági látszatéletét és a fiát is egy mindent elsöprő szerelemért. Bevallom őszintén, én a kapcsolatuk kezdetében nem igazán láttam azt a fellobbanást, amire számítottam. De aztán valahol csodálattal tekintettem mindkettejükre. Vronszkijra, hogy milyen hosszan és kitartóan udvarolt mindenféle komolyabb visszajelzés nélkül. És Annára is, hogy milyen sokáig ellenállt annak a szó szerinti ostromnak, aminek ki volt téve. Vronszkij rendesen üldözte őt a szerelmével. Manapság talán már klinikai esetnek is tekintenénk őt, és ha egy nő most ilyenben részesülne, talán befáradna a legközelebbi rendőrőrsre, és távoltartási végzést kérne az őrült férfiú ellen.

A kettejük szerelme az a fajta szerelem, amit én mindenkinek kívánok, hogy egyszer az életében tapasztalja meg. Gyönyörű, érzéki, bódító. Kár lenne nélküle élni. Ugyanakkor pusztító is. Persze az ő kapcsolatukat további tényezők is nehezítették. De egy ennyire túlhevült érzelemmel indító kapcsolatba valahogy eleve bele van kódolva, hogy nem tarthat örökké, fel fogja emészteni saját magát. Mert ebben nem tudsz gondolkodni, nem tudsz megfontolt lenni, nem tudsz érett felnőtt módjára viselkedni. Csak egy módon tudod kivédeni: ha nem engedsz neki.

Az a baj az ilyen szerelmekkel, hogy óhatatlanul véget fognak érni. Nem feltétlenül olyan csúnyán, mint Anna és Vronszkij kapcsolata. De egy ilyen szerelem nem éli túl szerintem az érzelmek lanyhulását, ami viszont idővel elkerülhetetlenül be fog következni.

Ezzel szemben Kiti és Levin kapcsolata meglehetősen nehezen indul. Majdnem nem is lesz belőle semmi. Szerintem a legmesszebbmenőkig becsülendő, ha egy férfi egy balul elsült lánykérés után újra össze tudja szedni a bátorságát, és felteszi ugyanazt a kérdést ugyanannak a nőnek még egyszer.

Bevallom, sokáig idegesített az ő kapcsolatuk alakulása, vagyis az elején inkább a nem alakulása. Teljesen biztos voltam benne ugyanis, hogy ők még össze fognak jönni. De valamiért azt gondoltam először, hogy ez mindkét részről egyfajta meghunyászkodás lesz. Hogy végül mindketten azért választják a másikat, mert ha ló nincs, jó a szamár is. És kicsit ez is történt, de közben meg mégsem. Ők ketten a történet elejétől fogva kedvelték egymást. Egyértelmű, hogy ez nem az a lángoló, mindent elsöprő szerelem volt, mint Anna és Vronszkij esetében. De már ott volt annak a csendes, ám kitartó szeretetnek és egymás iránti tiszteletnek a csírája, amire szerintem egy hosszú távon is jól működő házassághoz szükség van.

A ha ló nincs, szamár is jó témája mindkettejük fejében megfordult, mindketten küzdöttek ezzel a gondolattal, és sokáig épp ez tántorította el őket attól, hogy hamarabb is egymásra találjanak. De végül mindketten leküzdötték magukban az egójukat, és a boldog jövőt választották. Mert mindketten tudták valahol, hogy ez a másikkal abszolút kivitelezhető.

A sikeres lánykérés egyébként szerintem a regény egyik, ha nem a legszebb és legromantikusabb jelenete. És onnantól, bár vannak persze súrlódások, nézeteltérések, véleménykülönbségek és viták, mégis minden egy szoros szövetség, és ezáltal egy boldog élet felé vezet. És ezt aztán nagyon jól esett olvasni.

Meglehetősen hosszúra nyúlt már ez a bejegyzés, de még lenne miről írnom, úgyhogy jövő héten még biztosan az Anna Kareninával folytatom.

Adtál már második esélyt valakinek/valaminek? Jól sült el, vagy csalódtál?

Lev Tolsztoj: Anna Karenina 2. kötet

Nagy-nagy örömmel és büszkeséggel jelenthetem be, hogy a végére értem az Anna Kareninának. Így végre prezentálhatom a második kötet tartalmi összefoglalóját (az első kötetét itt találjátok). Aztán pedig jöhet az értékelés. És azzal egy újabb listás életművet pipálhatok ki.

Ahogy az az első kötet összefoglalójából már kiderült, a regényben kisebb-nagyobb kitérőkkel két párt követünk, Annát és Vronszkijt, valamint Kitit és Levint. Bár mindkét szerelem beteljesül, a két pár útja két homlokegyenest különböző pályát jár be.

Kiti és Levin a csendes lánykérés után csakhamar már az esküvőre készülődnek. Sajnálatos módon nemsokkal az egybekelésük után nagy csapás éri Levint, ugyanis meghal az egyik bátyja. Ám ekkor már tudja, hogy a felesége várandós a gyermekével. Nemsokára kisfiuk születik. És bár Levin az események közepette óriási lelki válságokat él át, a könyv végére úgy tűnik, helyrezökkennek benne a dolgok, és boldogan élhetnek.

Anna és Vronszkij kapcsolata ennél sokkal viharosabban alakul. A törések a kapcsolatukon már a külföldi tartózkodásuk alatt megjelennek. Anna rettenetesen hiányolja a fiát. Vronszkij pedig, bár nagyon szereti Annát, kiszakítva megszokott környezetéből nem igazán tud mit kezdeni magával. Unalmát mindenféle fellángolásokkal akarja elütni, például festegetni kezd. Mikor már teljesen tűrhetetlenné válik a helyzet, visszatérnek Oroszországba.

Elsőként Pétervárra mennek. Itt Vronszkij többé-kevésbé visszatér a megszokott életéhez, társaságba jár és remekül szórakozik. Anna azonban ezt nem tudja megtenni, hiszen ő a társadalom krémje szemében egy bukott asszony. Ezzel a következménnyel ő is számolt, ám mégsem tudja sokáig tartani magát. Egyszer felkerekedik és elmegy egy ismerősével a színházba. Ám a feltűnése nagy botrányt kavar.

A színházas incidens után a pár Vronszkij vidéki birtokára megy, ahol próbálnak csendben meghúzódni és békében élni, de nem ez van megírva számukra a csillagokban. Végül visszatérnek a városba, hogy ott várják ki Alexandrovics Alexej végleges válaszát a válást illetően. De ez a folytonos helyváltoztatás csak időlegesen segít rajtuk.

Anna féltékenykedik, ami egyrészről ugyan alaptalan, másrészről viszont Vrosznkij azért érezteti vele, hogy ő mégis csak többet megtehet mint egy asszony, és még többet, mint egy házasságtörő asszony. Ez a játszmázás végül pattanásig feszíti köztük a húrokat. És ezen az sem sokat segít, hogy Anna nem is igazán forszírozza a válást, mert tudja, hogy akkor végleg elveszítené a fiát, illetve a lányával pedig meglehetősen hidegen viselkedik.

Az utolsó csepp a pohárban az lesz, amikor megtudja, hogy Vronszkij anyja hozzá akarná adni a fiát a szomszédja lányához. Mikor Vronszkij egy veszekedést követően bejelenti, hogy meglátogatja az anyját, Anna teljesen kiborul. Úgy érzi, itt az ideje a végleges szakításnak, de aztán mégsem tudja rászánni magát. Nem tudja, hogy mitévő legyen, így úgy dönt, hogy ellátogat Dollihoz, hogy kikérje a véleményét. Azonban nem tud vele érdemben beszélni, mert éppen ott van Dollinál a húga, Kiti a kisfiával. Ez a találkozás igen kellemetlenül érinti Annát.

Végül úgy dönt, hogy Vronszkij után utazik, hogy utoljára beszéljen vele, aztán elhagyja. Összepakol néhány holmit, és vonatra száll. Az egyik állomáson leszáll egy kicsit levegőzni. Épp jön egy tehervonat. Korábban már megfordult Anna fejében, hogy az öngyilkossággal magát is megszabadítaná ettől a méltatlan helyzettől, és úgy gondolja, hogy ez Vronszkijnak is jó büntetés lenne. Mikor meglátja a közeledő vonatot, egy pillanat alatt elhatározza magát, és a sínekre ugrik.

Később Vronszkij anyjának beszámolójából megtudjuk, hogy Vronszkij azonnal a helyszínre sietett, és ott teljesen összetört. A lányát, aki törvény szerint Alexandrovics Alexejhez tartozott, át is engedte a férfinak, ő maga pedig önként jelentkezett, hogy egy század élén részt vesz a szerb háborúban. Akkor látjuk utoljára, amikor a megváltó halálban bízva épp indulni készül oda.

„Tudta, hogy az emberek elől az egyedüli menekvés az, ha eltitkolja a sebeit előlük…”

„Lásd, ha te csak azért fáradsz, azért tanúlsz, hogy jutalmat kapj érte, úgy nehéznek fog látszani előtted a munka…”

„A feleséggel is sok baj van, de a nem-feleséggel még több.”

„…ha az ember valakit szeret, úgy kel szeretnie, a milyen, nem pedig a milyennek szeretné.”

„Azért adatott az embernek az ész, hogy megszabadítsa magát attól, a mi bántja…”

Szerinted létezik szerelem második látásra?

Lev Tolsztoj: Anna Karenina 1. kötet

Sikerült a végére jutnom az Anna Karenina első kötetének (tehát kb. a teljes sztori felénél járok), úgyhogy vágjunk is bele. Ez tehát egy erősen spoileres bejegyzés lesz Tolsztoj Anna Karenina című regényének első kötetéről.

Kezdésként egy fontos technikai információ. A könyvet én a MEK-ból töltöttem le, ezen a linken ti is megtaláljátok, és letölthetitek teljesen ingyenesen és legálisan. A MEK-ban egyébként két különböző fordítás is szerepel, a linken Ambrozovics Dezső fordítását találjátok, amit én is olvasok épp. De nem olyan régen, egész pontosan 2021-ben megjelent új fordításban is. (Ezt azért is tartottam fontosnak megemlíteni, mert a fordításokban eltérő módon szerepelhetnek a nevek. De azért feltehetően nem annyira eltérőek, hogy ne lehessen őket beazonosítani.)

Először is szeretném felsorolni a főbb szereplőket körülbelül a színrelépésük sorrendjében. Elsőként ugyanis nem a címbeli Annával ismerkedünk meg, hanem a moszkvában élő Sztívával, vagyis Arkágyevics Sztepánnal, aki Anna bátyja, és annak feleségével Dollival. Következőként lép színre Anna. Az ő férje Alexandrovics Alexej, aki befolyásos hivatalnok Szentpéterváron. Nekik van egy fiuk, Szerjózsa. Dollinak van egy húga, Kiti, akinek két udvarlója is van, a földbirtokos Levin és a jómódú, fiatal, csinos katonatiszt, Vronszkij.

Az első kötet elején rögtön egy nagy felfordulásba csöppenünk. Dolli ugyanis egy levélből értesült a férje hűtlenségéről, és el akarja hagyni őt. Anna azért érkezik Moszkvába, hogy megbékítse Dollit, ezzel helyreállítva a bátyja házasságát. Ez több-kevesebb sikerrel össze is jön neki.

Ezzel párhuzamosan Levin is Moszkvába érkezik, mert végre elszánta magát, hogy megkéri a szívszerelme, Kiti kezét. Ők már korábbról ismerik és kedvelik egymást, ezért Levin joggal bizakodik egy beleegyező válaszban. Ám pechjére megtudja, hogy amíg nem tartózkodott Moszkvában, felbukkant a láthatáron egy új kérő Vronszkij személyében. Ugyan ő sem kérte még meg Kiti kezét, de minden jel arra mutat, hogy már csak az anyja jóváhagyására vár, aki bármelyik pillanatban megérkezhet Moszkvába. Így a végeredmény sejthető, Levin kosarat kap, és Kiti egyre várja, hogy Vronszkij feltegye neki a nagy kérdést.

A váltakozó szemszögeknek köszönhetően viszont megtudjuk, hogy Vrosznkijnak esze ágában sincs megkérni Kiti kezét. Az, hogy a hősszerelmest játssza, csupán szórakozás számára. Egészen addig, míg nem találkozik a vasútállomáson Annával. Mert, mint kiderül, Anna és Vronszkij anyja egészen Pétervárról együtt utaztak Moszkvába. Egy végzetes pillantás, és a baj megtörténik. Vronszkij agyából kitörlődik Kitinek még az árnyéka is, és Anna hajkurászásába kezd. Ő szegény egész sokáig ellenáll. De mivel a férjétől egy cseppnyi gyengédséget és udvarlást sem kapott soha, nem könnyű a helyzete. És bizony csakhamar beadja a derekát, és Vronszkij szeretője lesz.

A dolog hamar kitudódik, mivel mindenkinek feltűnik, hogy igyekeznek egy társaságba járni. Alexandrovics Alexejnek is gyanús lesz a dolog, de ő inkább a homokba dugott fej technikáját választja a probléma megoldására.

A baj viszont tovább fokozódik, mivel Anna váratlanul(?) teherbe esik Vronszkijtól. (Ugye senki nem számított erre? Ugye nem?) Egy ideggyenge pillanatában bevallja a férjének, hogy gyűlöli őt, és Vronszkijba szerelmes, és Alexandrovics Alexejtől várja a helyzet megoldását. Ő pedig, nem tudván mi mást tenni, beadja a válókeresetet, és elutazik Pétervárról, amíg a válási procedúra le nem zajlik.

Anna terhessége nem minden probléma nélkül zajlik le. Elég hisztérikussá válik, és a szülés előtt úgy érzi, meg fog halni, ezért hazahívatja a férjét. Alexandrovics Alexej nem tudja mire vélni a dolgot, de azért csak visszatér Pétervárra, és valóban elég rossz állapotban találja Annát. Az orvosok sem jósolnak sok időt már neki. Alexandrovics Alexej mindkettejüknek megbocsát, mármint Annának és Vronszkijnak is, és Annával marad. Anna szerencsésen meggyógyul, viszont ennek következtében újra kiszeret a férjéből. Alexandrovics Alexej érzi, hogy ők ketten már nem, hogy boldogok nem lehetnek, hanem egyszerűen nem tudnak egymás mellett élni, de már nem akar elválni, mert úgy érzi, azzal pusztulásba taszítaná Annát. Anna el akar válni, de nem meri maga javasolni ezt a megoldást a férjének, mivel az olyan nagylelkűen megbocsátott neki. Végül Sztíva oldja meg a helyzetet, aki először kipuhatolja Annánál, hogy tényleg ez a kívánsága, aztán javasolja a dolgot Alexandrovics Alexejnek, mint egyetlen megoldást. Alexandrovics Alexej végül beadja a derekát, de még mielőtt a hivatalos procedúra lezajlana, Anna már elutazott Vronszkijjal külföldre, Imádott Szerjózsáját pedig az apjánál hagyta.

Mindeközben Kiti teljesen belebetegszik abba, hogy Vronszkij faképnél hagyta, és hogy ő éppen miatta utasította vissza a második legjobb partit. Olyannyira rosszul lesz, hogy csak egy külföldi utazás segíthet rajta. Levin munkaterápiával próbálja kigyógyítani magát a szerelmi bánatból, de akármihez kezd, semmivel sem jut előrébb. Végül, kellő idő után, a „szerelmesek” újból találkoznak egy „véletlen” ebéden, ahol Levin játékos formában újra felteszi a kérdést Kitinek, aki ezúttal boldogan elfogadja az ajánlatot.

Ez lenne az első kötet rövid tartalmi összefoglalója. Nem ígérem, hogy jövő héten, de remélhetőleg hamarosan jövök a második kötettel. (Azért idén mindenképp szeretném befejezni ezt a könyvet! 😊)

„Bizony, pajtás, az asszonyok – ez az a csavar, a mely körül minden forog.”

„Az élet minden változatossága, minden bája, minden szépsége árnyékból és fényből van összerakva.”

„Az badar beszéd, hogy a mit a mult nem engedett meg, azt az élet sem engedi meg. Küzdeni kell, hogy az ember jobban, sokkal jobban éljen…”

„A helyzetével senki sincs megelégedve, de az eszével igen…”

„De hiszen voltaképpen azt nevezzük józan házasságnak, a mikor már mindakét fél kitombolta magát. Olyan ez, mint a vörheny. Át kell esni rajta.”

„Az asszony, az olyasvalami, bármennyire tanulmányozod is, mindig egészen újnak látod…”

„Minden helyzetnek van megoldása. Csak el kell szánni az embernek magát…”

„Van olyan idő, a melyből az ember egy egész hónapot szívesen odaad egy poltináért, de olyan is van, a melyből semmi pénzzel se lehet megfizetni akárcsak egy félórácskát is.”

„Én azt hiszem, hogy semmiféle tevékenység nem lehet eredményes, a mely nem az egyéni érdeken alapszik.”

„…legnagyobbrészt úgy van, hogy az ember csak azért vitatkozik a legnagyobb hévvel, mert sehogy’ se tudja megérteni, mit akar az ellenfele bebizonyítani.”

„Az embernek jól meg kell magát rázni s egyenesen a szemébe kell néznie az életnek.”

Hiszel a monogámiában?

Ismételten belekontárkodok a politikába | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Ma még egyszer Dosztojevszkij általam utolsónak olvasott regényéről, Az ördöngősökről lesz szó. Van ugyanis még egy aspektusa a könyvnek, amit csak futólag érintettem, de ki szeretnék térni rá. Ez pedig nem más, mint a politika. (A könyvről írt korábbi bejegyzéseimet itt és itt éred el.)

Ugyan nekem nem igen kenyerem a politika, ahogy erre már itt például kitértem. Viszont ez tényleg egy olyan mű, ahol muszáj erről beszélni. Kezdjük is mindjárt azzal, hogy a regénynek állítólag van valóságalapja. Ezt a nagy könyv is megemlíti egyébként.

A regény egyik fő momentuma Satov meggyilkolása, amely egy az egyben megfeleltethető egy valóban megtörtént gyilkossággal. Ez volt a Nyecsajev-ügy. Nyecsajev, a regénybeli Péter, aki egy titkos anarchista társaság vezetője, megöli a társaság egyik tagját, miután árulással vádolta. És ezzel a gyilkossággal kívánja a csoportot is „erősíteni”, méghozzá úgy, hogy mindenkit bűnrészessé tesz.

A politikával szoros összefüggésben életrajzi elemek is megjelennek a regényben. Dosztojevszkij ugyanis tagja volt egy szélsőséges politikai nézeteket valló társaságnak, amely nyomdát akart alapítani, hogy ott nyomtathassa ki saját röpiratait. Ez a motívum is egy az egyben benne volt a regényben.

De ha nem akarunk ennyire belemenni a dolgokba, már csak azt is érdekes lehet megfigyelni, mennyi -izmussal ismerkedhetünk meg a kötetben. A teljesség igénye nélkül íme egy felsorolás: anarchizmus, nihilizmus, szocializmus, liberalizmus, ateizmus, despotizmus, proudhonizmus. A XIX. század végén járunk ugyebár, amikor egész Európa lázban égett, minden téren nagy változások történtek, és többen úgy vélték, hogy az ő -izmusuk fogja itt megváltani a világot. De megjelenik a munkásmozgalomhoz szorosan kapcsolódó Internacionálé (avagy Nemzetközi Munkásszövetség) is, amivel már találkozhattunk a Germinalban.

Még tovább egyszerűsítve a dolgot, az még számomra is leszűrhető volt a regényből, hogy a politika szintjén az egyik fő motívum a régi rend megdöntése. És az tulajdonképpen szinte mindegy is, hogy mit jelent ez a régi rend. A lényeg, hogy többeknek más elképzelései vannak arról, hogy hogyan számolható fel a leghatékonyabban ez a régi rend, és hogyan kellene az új rendnek kinéznie. Ehhez kapcsolódóan szeretnék néhány idézetet kiemelni a könyvből, amelyeket én érdekesnek találtam:

„Egy nép sem rendezkedett be a tudomány és észszerűség alapján; soha sem volt erre példa, legfölebb csak elvétve, ostobaságból. A szocializmus már az ő lényegénél fogva okvetetlenül ateizmus, mert mindjárt első sorban azt hangoztatja, hogy ő ateisztikus szervezet s a tudomány és észszerüség alapján akar fölépülni. Az ész és tudomány a népek életében mindig, most is, az idők kezdetén is csak másodrangu, szolgálattevő szerepet vitt; igy is lesz az az idők végéig.”

„De egy vagy két nemzedéknek a megromlása most föltétlenül szükséges; arra van szükségünk, hogy az ember átváltozzék hallatlanul hitvánnyá, ocsmány, gyáva, kegyetlenkedő, önző állattá.”

Von Lembke (aki tulajdonképpen a régi rendet képviseli) a következőket mondja egyszer Péternek: „Nagy a mi felelősségünk s mink ép úgy a köznek szolgálunk, mint önök. Mi csak összetartjuk azt, amit önök szétráznak s a mi nélkülünk széthullna jobbra, balra. Mi nem vagyunk az önök ellenségei, világért sem, mi azt mondjuk önöknek: menjetek előre, haladhatok, még romboljatok is, t. i. azt, ami elavult és megujitásra szorult; de mikor szükség van rá, mi önöket kellő korlátok között is tartjuk s ezzel megmentjük önöket önmaguktól, mert mi nélkülünk önök csak megbontanák Oroszországot, megfosztanák őt a tekintélyétől, a mi feladatunk pedig épen abban áll, hogy ezt a tekintélyt fentartsuk. Értse meg, hogy nekünk és önöknek egymásra kölcsönösen szükségünk van.”

És végül íme két, Péter által felvázolt út a változáshoz: „…azt kérdezem én önöktől: mi a jobb: a lassu út-e, szociális regények irása, irodai meghatározása az emberiség sorsának ezer esztendőre, míg a despozitmus nyugodtan nyelegeti azt a sültet, mely az önök szájába repül s amelyet önök a szájok mellett mellett elszalasztanak, vagy pedig az, ha gyors tevésre határozzák el magukat, bármi legyen is az, csak ha fölszabaditja az önök megkötött kezeit és módot ad az emberiségnek, hogy maga rendezkedjék be a társadalmában, még pedig tényleg, nem csak papiroson?”

A regényből egyértelműen kiderül, hogy Péter a lehető legradikálisabb utat választja, és nem érdekli, hogy ennek hány ártatlan ember esik áldozatul. Pontosan ez az, ami a radikális eszmék egyik legnagyobb problémája szerintem. Hogy nem veszi figyelembe az eseményeknek az egyik legmeghatározóbb tényezőjét, magát az embert.

Úgy hiszem, hogy erre jött rá Dosztojevszkij is, miután elkapták a már fentebb említett radikális csoport tagjaként, bebörtönözték, és – az utolsó pillanatban megúszva a halálbüntetést – kényszermunkára ítélték. És talán éppen ezt a tudást, ezt a felismerést szerette volna ezzel a regénnyel átadni a világnak. Hogy a radikalizmus hosszú távon sosem lesz célravezető, mert figyelmen kívül hagyja az emberi természetet.

És akkor abba már nem is mennék bele, pedig szerintem ez is fontos aspektusa ennek a témának, hogy igen erősen figyelembe kell vennünk itt Péter személyes indíttatását is. És ez szerintem általánosságban igaz mindenféle radikális csoport vezetőjére.

Bármilyen meggyőzően tudnak is beszélni ezek a vezetők, bármilyen kecsegtetően is hangzanak a gyors megoldások egy nagy problémára, érdemes higgadtan átgondolni a dolgokat, nehogy úgy járjunk, mint szegény Satov. (Épp ezért végtelenül furcsa nekem, milyen hamar kirekeszti a világ magából a csendes embereket, a hangosakat pedig, mondjanak bármilyen ostobaságot, élteti. De ez a gondolatmenet azért már igen messzire vezetne a regénytől, úgyhogy itt be is fejezem. 😊)

Van olyan ember a közvetlen környezetedben, akit kívülállónak tartasz? Ha igen, miért tartod annak?

Rejtett ellenség | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Elsőként, itt találjátok a regény erősen rövidített tartalmi összefoglalóját. Ahogy abban a bejegyzésben is említettem, én a könyvet a MEK-ből töltöttem le, innen ti is megtehetitek teljesen ingyenesen és legálisan. Ennek a könyvnek a hátránya, hogy egy 1909-es fordításról van szó. A könyvet azóta egy újabb, frissebb fordítással, Ördögök címmel, 2022-ben a Helikon Kiadó jelentette meg. Nincs összehasonlítási alapom (nem is lesz!), de az 1909-es fordítás sem annyira vészes, mint amennyire elsőre hangzik. Az egyetlen hátránya, hogy rengeteg francia mondatnak a fordítása még a lábjegyzetekben sem lett megadva. Amiből én arra következtetek, hogy bő száz évvel ezelőtt sokkal elterjedtebb volt a regényolvasók körében a francia nyelvtudás. (Egyébként egy közepes nyelvtudással már nem okoz gondot. De hát könnyen beszél az, aki a német(!) mellett a franciát tanulta négy évig a gimiben… 😊 Na, elég is lesz ennyi kitérő mára. 😊)

Bár csak épp az imént írtam, hogy nem lesz összehasonlítási alapom a két fordítást illetően, mert egyáltalán nem tervezem újraolvasni ezt a könyvet, talán mégis megérné, már csak azért is, hogy kiderítsem, a problémám a könyvvel a fordítás számlájára írható-e. (Bár én ezt nem tartom valószínűnek.) Az történt ugyanis, hogy kapunk rengeteg homályos célzást, meg egyértelműeket is, de csak úgy, mintha ismernénk a szereplők minden gondolatát, és nem kellene mindent a szájunkba rágni. Ennek következtében viszont nekem rendkívül nehéz volt kihámoznom, hogy mit is akarnak ezek a jó szereplők (na meg Dosztojevszkij). És ezért nem igazán élveztem az olvasást. Egyszerűen nehezen kötött le, mert nem értettem sokszor, hogy miről van szó, és mi miért és hogyan történik.

Véleményem szerint a történet nagy részének középpontjában Péter áll, mégis az apja, Trofimovics István életének viszonylag hosszú bemutatásával kezdődik a regényt. Ráadásul úgy, hogy hamar megtudjuk, gyakorlatilag semmi kapcsolat nincs apa és fiú közt. És ez teljesen megzavart.

Miklós karakterét sem tudtam hova tenni. Úgy tűnt, mintha ő lenne a másik főszereplő Péter mellett. De ő igazán nem volt benne az aktivisták működésében. Ha bele is keveredett, csak akaratán kívül, illetve a Péterrel való ismeretségén keresztül. Mert tevőlegesen semmit sem tett. A felesége meggyilkolását sem rendelte meg. Bár igaz, és ezt ő maga is bevallja, sejtette, hogy meg fog történni, mégsem akadályozta meg. És voltak még más egyéb, furcsa megmozdulásai is, amik miatt egy ideig külföldön is volt (és akkor került közelebbi kapcsolatba Lizával). De ezeket a „fiatalos bolondságait” leszámítva egész normálisnak tűnt. Csak épp megfejthetetlennek. És az is megfejthetetlen volt, hogy mit keresett ő ebben a regényben. Az nyilvánvaló, hogy Péter a felesége meggyilkolásával akarta őt úgymond magához kötni, talán később zsarolni vagy ilyesmi, de erre ugye végül nem került sor, mivel Miklós áthúzta a számításait. Arra mondjuk jó volt a karaktere, mármint a Miklósé, hogy talán ő volt az egyetlen, akit nem tudott Péter behálózni, Miklós mindig is átlátott a szitán.

És így, hogy kiesett két fontos szereplő, ami maradt, arról igazán nem tartom érdemesnek szólni, mert számomra értékelhetetlen volt. Dosztojevszkij, azt gyanítom, azt akarta, hogy egy politikai konspirációnak legyünk a szemtanúi. De valójában egy szeretetlen ember hatalomra töréséhez és néminemű bukásához asszisztálhatunk, és ez szomorú. Persze tudom, hogy, ahogy a valóságban sem, úgy a könyvekben sem minden úgy történik, ahogy kellene, de itt igazán kijárt volna még egy gyilkosság.

Ez egy fontos téma lett volna egyébként. Megmutatni az embereknek, hogy kitől kell óvakodni. Sajnos nem jött be itt sem, ahogy az életben sem.

Utalás történik a Gulliver utazásaira, a Holt lelkekre, a Korunk hősére, az Apák és fiúkra és a Candide-ra.

Itt is feltűnik egy játék, méghozzá a jerálás, ami feltehetően szintén kártyajáték (a szövegkörnyezetből ítélve), bár erről semmiféle további infót nem találtam az interneten. Ugyanakkor a preferánszt is emlegetik.

Minden népnek megvannak a maga hősi énekei/eposzai. Az oroszoké többek közt az Igor-ének, amelyről Dosztojevszkij is említést tesz.

A regényben található egy vers is, mely a Fényes személyiség címet viseli. Bár erről is elég ködösek az információk, minden bizonnyal Pétert írja le ez a mű, és röviden össze is foglalja a regény politikai indíttatását. (Habár én meg vagyok győződve róla, hogy Péter főleg nem politikai célzattal működött.)

Találtam a regényben egy nyúlfarknyi, ám annál érdekesebb okfejtést, amit ráadásul egy nő szájába adott Dosztojevszkij, talán mintha maga is butaságnak tartaná, pedig hát ha jobban belegondol az ember… Ezt az idézetet csak így itt hagyom: „Mert például azt tudjuk, hogy az isten babonája a menydörgéstől és villámlástól származott…, köztudomásu dolog, hogy az ősember megijedvén a dörgéstől és villámlástól, imádni kezdte a láthatatlan ellenségét, minthogy magamagát azzal szemben tehetetlennek érezte. De honnan származott a család babonája? Hol vette magát maga a család?”

Jó emberismerőnek tartod magad?