Összefoglaló 2013

Gyors összefoglaló így negyed tizenkettőkor.

Szóval, október közepén indítottam a blogot, szóval eleddig két és fél hónapot éldegélt. Ennyi idő alatt három könyvet sikerült elolvasnom a listáról. Ezek az alábbiak voltak:

Az ezeregy éjszaka meséi – kb. 600 oldal

A három királyság története – kb. 100 oldal

Gendzsi regénye – kb. 1500 oldal

Azaz összesen kb. 2200 oldalt olvastam el a két és fél hónap alatt. Nos, nem így terveztem, de időnként elbénáztam az időt, úgyhogy ennyi jött össze. Mindenesetre nagyon örülök, hogy egyáltalán végre belevágtam ebbe a minden bizonnyal életre szóló kalandba, és kívánom magamnak a 2014-es évre, hogy ne törjön meg az üggyel kapcsolatos lendületem.

Jövőre (amire már csak 44 percet kell várni), terveim szerint A bambuszgyűjtő öregemberrel fogok kezdeni, ugyanis sikerült végre fellelnem. (Egyszerűen csak beírtam gugliba, gondoltam, hátha mond valami okosat, és mondott!) Aztán pedig jön a Vízparti történet, ami a Gendzsi regényéhez hasonlóan nagy falat lesz (ha jól tudom, szintén három kötetes). Egyenlőre azonban úgy tervezem, hogy januárra szabadságot adok magamnak, mert még a nyárról, és karácsonyról is van néhány könyvem, ami ugyan nem tartozik a projekthez, de mindenképp szeretném őket elolvasni.

Még egyszer, kívánok magamnak ehhez a projekthez sok lelkesedést, a blogomnak sok olvasót, mindenki másnak pedig:

B.Ú.É.K. J

Gendzsi regénye - összefoglaló

Talán még belefér az évbe, hogy egy összefoglalót írjak a Gendzsi regényéről. Sokat gondolkoztam, hogyan is foglalhatnám össze azokat a dolgokat, amiket meg akarok osztani ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valahogy nem akart összeállni egy egységbe az információk, ezért pontokba szedve, egymástól függetlenül vázolom fel őket.

Először egy kis összefoglalás. A Gendzsi regénye három kötetes mű, kötetenként 2-2 részből áll, és minden rész fejezetekre van osztva. Az első kötet Gendzsi szerelmi életével, fiatalkori kicsapongásaival foglalkozik, a második kötet, Gendzsi családi életével, a harmadik kötet pedig Kaoru és Niu életének egy-egy jelentősebb eseményével. Amint azt a harmadik résznél is kifejtettem, az első két kötet között nyilvánvalóan felfedezhető valami fejlődés, de a harmadik kötet már valahogy nem akart ebbe az egységes képbe beleilleni, legalábbis az események szempontjából.

Nézzük akkor az egyes pontokat, amik nagyjából azt hivatottak felvázolni, miért is érdemes elolvasni ezt a könyvet:

1.      Kiváló karakterek. Habár ez igazán csak a második és a harmadik kötetben jut érvényre, de akkor viszont nagyon hangsúlyosan. Igazán eredeti embereket ismerhetünk meg valódi érzelmekkel és valódi problémákkal. (Bár természetesen figyelembe kell venni, hogy a történetek más korban és más helyen játszódnak.)

2.      Kultúra. Ez a pont sok mindent magában foglal, több dolgot önmagában is szeretnék majd tárgyalni. Ez a nagy témakör azonban azért került fel önmagában is a listára, mert úgy érzem, ez a legfőbb dolog, ami miatt ez a könyv felkerülhetett az 1001-es listára. Japán távoli hely, mások az emberek, mások a szokások, egyszóval teljesen más a kultúrája, és ezt a másságot az időbeli távolság (a könyv nagyjából 1000 körül játszódhat) csak még inkább kihangsúlyozza.

3.      Vallás. Habár önmagában a vallások nem kerülnek bemutatásra, azért így is megtudhatunk pár dolgot. Például azt, hogy több vallásnak is hódoltak a japánok, sőt, kínai vallási szokásokat is átvettek. Igazán fontos szerepet játszott az emberek életében a vallás, például szokás volt, hogy az emberek életük végén, amikor evilági dolgaikat már nagyjából elintézték és lezárták, szerzetesnek/apácának állnak, hogy még itt megalapozhassák következő életük sikerességét. Ezenkívül a karma is fontos szerepet játszott, általában a rossz dolgok történését a sors akaratának tekintették, így valószínűleg könnyebb volt feldolgozni.

4.      Társadalmi rang. Igen, a császárok korában ez még nagyon is fontosnak számított. Olyannyira, hogy számon tartották, ki kivel házasodhat. Természetesen a kalandocskákra ez nem vonatkozott. Ezenkívül a rangosabb emberek (nem csak a császár) ágyasokat is vehettek magukhoz, bár ez sokszor több bonyodalommal járt, mint előnnyel. Például Hacsi herceg, egy császári herceg nem ismerte el lányának Ukifunét, aki így nem élvezhette a származásával járó előnyöket.

5.      Levelezés. Magasabb társadalmi rangban lévő emberek, főként nők általában csak levelezés útján tartották a kapcsolatot még családtagjaikkal is. A levelek írásakor fontos volt az írásmód (bár ezekre vonatkozóan nem kaptunk pontosabb felvilágosítást, nyilván Muraszaki nem gondolta volna, hogy könyvét egyszer nem japán származású emberek is olvasni fogják), a papír minősége, színe, és általában minden levélhez csatoltak valami alkalomhoz illő verset. Szerintem ez egy nagyon szép és érdekes hagyomány. Én szívesen olvasnék erről behatóbban is, például hogy milyen alkalmakhoz milyen színű papír passzolt.

6.      Kulturális események. Habár egyikről sem kaptunk részletes leírást, Muraszaki egy helyütt meg is említi, hogy nem célja ezekről terjengősen beszámolni, azért valamicske információkat mégis csak szerezhettünk. Például hogy rengeteg volt belőlük. Magas rangú tisztviselők is, és természetesen a császári udvar is gyakran rendezett például hangversenyt vagy szavalóversenyt. A kultúra ugyanis roppant fontos szerepet játszott főként a magas rangú emberek életében.

7.      Betegség. Érdekes módon a betegségeknek mindössze két fajtáját ismerhettük meg. Az egyik volt az egyszerű megfázás. A másik pedig a komolyabb betegség, ami minden esetben fura görcsökkel, rohamokkal járt. Kíváncsi lennék, hogy ezt a mai, japán irodalommal foglalkozó tudósok hogyan magyarázzák. Mindenesetre ezt az utóbbi betegséget mindig úgy magyarázták, hogy valamilyen gonosz, ártó szellem költözött az illetőbe, ezért papokat hívtak hozzá, és imádságokat, vallási szertartásokat tartattak a beteg gyógyulása érdekében. (Ilyen megszállottság következtében halt meg például Tamakacura anyja is.) Ezen kívül a terhességet is a kezdeti szakaszban úgy írták le, mint betegséget, az illető fáradékony, sápadt és étvágytalan volt.

8.      Zene. Erről már ugyan tettem említést a kulturális események címszó alatt, de külön is megemlíteném, mert erről igen sokszor szólt leírás. Megismerhettünk különféle hangszereket, hangnemeket és mindenféle zeneműveket, amik a levelezéshez hasonlóan szintén felkeltették az érdeklődésem, és jó lenne ezekről részletesebben is olvasni.

9.      Divat. Ezt egyenesen imádtam. Minden ünnepnek, minden rangnak, minden társadalmi pozíciónak, minden alkalomnak, minden helyzetnek, minden életkornak megvolt a maga ruhája (színe, fazonja). Ez szintén az engem nagyon érdeklő dolgok közé tartozott. De nem akarom ezt itt most tovább fejtegetni, mert nem szereztem teljes körű tudást a témában, és nem szeretnék hülyeségeket írni.

10.  Természet. Korántsem volt meglepő, de nagyon tetszett az emberek természetközelisége. Folyton folyvást mindent a természethez, a természet egy-egy eleméhez hasonlítottak, és külön elfoglaltságnak számított a természet csodálása, például az őszi tájé, a felkelő holdé.

Ezeken kívül bizonyára találnék még rengeteg megemlítenivalót, hiszen mégiscsak 1500 oldalon vagyok túl, de ez a tíz olyan szép kerek szám, hogy úgy döntöttem, itt abba is hagyom. Azt még mindenképpen megemlíteném, hogy a kedvenc szereplőm egyértelműen az írónővel névrokon Muraszaki volt. Ahogy viselte a sorsát, ahogy megvívta a harcait, mind a külsőket, de főleg a belsőket. Egyszóval minden tiszteletem az övé, és az írónőé, aki megalkotta.

Időnként nagyon nehéz volt átrágni magam ezen az 1500 oldalon, mert úgy sejtem, hogy jobb könyvek is várnak rám. De így a végére érve abszolút jogosnak érzem, hogy bekerült a könyvbe, valóban, ha nem is többször, de egyszer mindenképp érdemes elolvasni. Hiába éreztem időnként kínszenvedésnek, hajtott a vágy, és az, hogy ne adjam fel, pláne, hogy még nagyon az elején vagyok a küldetésnek, de így utólag egyértelműen azt tudom mondani, hogy megérte. És bármennyire is szidtam időnként, most mégis csak azt tudom mondani, hogy összességében elvarázsolt.

Gendzsi regénye - a harmadik kötet

Nos, végeztem a harmadik kötettel, és ezzel Gendzsi teljes történetével. Sajnos már nem fog más beleférni ebbe az évbe, pedig még egy könyvet szerettem volna bepasszírozni. Nem jól osztottam be az időmet (ahogy az általában lenni szokott velem). De a kesergés helyett nézzük inkább, mi minden történt az utolsó kötetben.

Roppant meglepő módon, villámcsapásként ért ez az információ, a kötet első mondatában fény derül arra, hogy Gendzsi már egy ideje halott. Rögtön meg is fogalmazódott bennem a kérdés, hogy akkor vajon miről fog szólni a következő 500 oldal. A válasz pedig, a harmadik kötet főszereplői Niu, Gendzsi unokája, a császárnő, azaz az akasi hercegnő fia, és Kaoru, Kasivagi és Njoszan fia, akit a világ Gendzsi fiának hisz.

Niu nagyon is hasonlít nagyapjára, kendőzetlenül kicsapongó életet folytat. Kaoruról nem tudok ebből a szempontból mit mondani, hisz nem ismertük meg olyan behatóan Kasivagit. Mindenesetre eléggé szélsőséges ember. Határozottan és állandóan bizonygatja, hogy őt egyáltalán nem érdeklik a világi dolgok, és minél előbb szeretné letenni a szerzetesi fogadalmat. Ehhez képest viszont ő éli át a legmélyebb érzéseket a történetben.

Szerelmi történeteket mondanak el a könyvek, még ha ezek a mai ember számára nem is tűnnek szerelmeknek. Kaoru s Niu megismerkednek egy testvérpárral, Agemakival és Kozerivel, és persze rögtön beléjük szeretnek. De míg Niu viszonylag boldogan él Kozerivel, és egyetlen gyermeke is tőle születik, addig Kaoru halálosan szerelmes Agemakiba, de nem tudja meghódítani a lány szívét. Később megismerkedik a testvérpár féltestvérével, Ukifunéval, aki hasonlít Agemakira. Őt próbálja megszerezni magának, de a lány elmenekül.

A hatodik rész (ugyebár minden kötet, két részből áll) szinte teljesen az Ukifunéval kapcsolatos eseményeket foglalja össze, ugyanis a lánynak elég kalandos élete kerekedik. Először szerelembe esik Kaoruval, majd titkos viszonyba kezd Niuval. Mindkét férfi megpróbálja megszerezni magának, versengésük azonban felőrli a lányt, és öngyilkosságot próbál meg elkövetni, de később kiderül, hogy ez nem sikerül neki.

Komoly érzések törnek fel ebben a könyvben, őszinte szerelmek, beteljesületlen szerelmek. De amíg az első részben viszonylag gyorsan történnek az események, és nincs annyi idő belefolyni a történések érzelmi részébe, addig a könyv második felében, főleg az események végén, igazán hatalmukba kerítenek a főszereplők szenvedései.

Mindazonáltal, hogy egyértelműen azt tudom mondani, érdemes volt elolvasni a harmadik kötetet, végig azt éreztem, hogy nem illeszkedik szervesen az előző két kötet által képviselt sorozatba. Először is igazán nagyon megdöbbentett, hogy Gendzsi már nem szerepelt élőként az eseményekben, de halottként is csak elvétve említették meg. Másodszor az is roppantul megdöbbentett, hogy az írónő Kaorut választotta főszereplőjének, aki kevésbé állt kapcsolatban Gendzsivel. Míg az első könyv egy konkrét személy történetét mesélte el, a második részre a történetfolyam családregénnyé nőtte ki magát, de a harmadik részt nem tudom egyértelműen besorolni ebbe a fejlődési ciklusba. Akkor tudnám idesorolni, ha arra lett volna hivatott, hogy a Gendzsi halálával beköszöntő, kvázi új érát mutatná be, és érdekes módon az 1001 könyv…-ben úgy van jellemezve ez az utolsó rész, mint ami ezt a szerepet is tölti be. De mivel egyértelműen választott magának főszereplőket, és két elég határozott eseménysorozatot mutat be, határozottan elválasztja saját magát az elődeitől.

Ettől függetlenül, alapjaiban véve a könyv hozta a szokott formát: tele volt tűzdelve versekkel (amik ugyan egyáltalán nem adják vissza az eredeti hangulatot, hiszen a japán olyan különleges, a miénktől annyira eltérő nyelv, de azért mégiscsak felvillantanak valamit belőle), megvoltak az ünnepek, a szokások, a viselkedésminták, és például az első kötethez képest sokkal kidolgozottabbak voltak benne a karakterek, tényleg lehetett velük azonosulni, beleélni magunkat a helyzetükbe, és azt hiszem, tényleg láthattuk igazi érzelmeket. És, ami igazán nagy erénye a könyvnek, végre volt benne némi váratlan fordulat, olyan események, amikre tényleg nem számítana az olvasó, pláne az előző részekből származó tapasztalatai alapján.

Röviden, a könyv ugyan sehogy sem passzol az előző két részhez, ráadásul lezáratlan is (persze, nem írhatunk egy könyvet a végtelenségig, de itt még egy fontos esemény közben szakad meg a leírás), igazán nagyon jó. Ha elolvastuk az előző két részt, érdemes ezt a befejező könyvet is magunkévá tenni. Nem csak azért, hogy ne legyen hiányérzetünk, hanem a fent említett pozitívumai miatt is.

És akkor következzen a már jól ismert rész: (mivel több volt az esemény, ezért kevesebb idézet is született)

„Azt mondom, hogy örökké, de ebben a gyarló világban még a holnap is olyan ígéret, amely megcsúfolja a szerelem szentségét!”

„Milyen kevéssé ismerik a szülők gyermekeiket!” – gondolta Ukifune, mert az anyja meg volt győződve róla, hogy a lánya végérvényesen elkötelezte magát Kaoru mellett

„Végül is húsból és vérből, nem pedig fából vagy kőből vagyunk, s ha nem akarjuk felkavarni érzelmeinket, térjünk ki a szépség útjából.”

„Ha utoljára érkezik is meg e néhány sor, ne hidd, hogy a téged ért veszteséget legkevésbé az érzi át, aki ez elkésett üzenetet írja, s akinek létét a világ túlságosan jelentéktelennek tekinti, semhogy fontosnak tartsa együttérzését…”

„Most megvagy! – kiáltottam, és azt hittem, sikerült megfognom. De ahogy néztem, néztem, eltűnt az ökörnyál… eltűnt, vagy soha nem is fogtam kezemben!” – Kaoru emlékezett így Ukifunéra

Gendzsi regénye - a második kötet

Befejeztem a Gendzsi regényének második kötetét. (Már csak hatszáz oldal vár rám a rossz életű úriember társaságában.) Az első és legfontosabb dolog, amit el kell mondanom róla, hogy teljesen más volt, mint az első kötet. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy a mi kis szoknyavadászunk teljességgel lenyugodott. De ez a kötet már egyáltalán nem a félrelépéseiről szólt. Vegyük is sorra nagyjából az eseményeket.

Halvány lila fogalmam sincs, hol is fejeződött be pontosan az első kötet, de a másodikban nagyjából ott vesszük fel a fonalat, hogy Gendzsi visszatért száműzetéséből a fővárosba. Mivel hosszú évek teltek el, sajnos hullani kezdenek körülötte az emberek, ezért több hölgyeményt is, akivel korábban viszonya volt, pártfogásába vesz, ami azt jelenti, hogy beköltözteti a saját palotájába. De egy idő után annyian lesznek, hogy kicsinek bizonyul a Nidzso-in, azaz a régi palota, ezért egy újat építtet. Idejének nagy részét gyermekeinek nevelése köti le (volt egy fia az első feleségétől, Aoitól, és egy lánya az akasi hölgytől, akivel a száműzetésében ismerkedett meg). Ezen kívül örökbe fogadja régi barátjának egy lányát, Tamakacurát (akinél később be is próbálkozik… javíthatatlan szegényke), Rokudzsó, korábbi egyik kedvese lányának útját is egyengeti, akiből császárnő válik, és lesz majd később egy újabb felesége, akinek születik egy gyereke, igaz, nem Gendzsitől, de a botrány elkerülése végett Gendzsi őt is a saját gyerekeként ismerteti meg a világgal.

Míg az első kötet fejezetei nagyjából egy-egy kalandját mutatták be, általában mindig más és más nőkkel, ebben a kötetben teljesen máshogy folyik az élete. Legalábbis a leírása teljesen más. Ha vannak is kalandjai, már nem ezek kapják a hangsúlyt, hanem körülbelül minden más. Végigkövethetjük az új palotába való beköltözést, egész részletesen olvashatunk Tamakacura megtalálásáról, beköltöztetéséről és neveltetéséről, az akasi hercegnő felnövekedéséről, Njoszannal való házasságáról. Ezeken kívül az egyes ünnepek és társadalmi események is részletesebben kerülnek bemutatásra. És ami kifejezetten tetszett, hogy végre nem csak Gendzsi szemszögéből szemlélhetjük az eseményeket. Nem hogy nem az ő kicsapongásain van a hangsúly, hanem egyáltalán nem csak rajta van a hangsúly. Míg korábban ténylegesen ő volt a főszereplő, és más szereplőket rajta keresztül ismerhettünk meg, a második kötetre a történet egyfajta családregénnyé szelídül. Egy jó nagy család története lesz. Részletesen, és nagyon hatásosan megismerhetjük például a szívéhez közel álló hölgyek érzéseit; az akasi hölgy fájdalmát, amikor elszakítják tőle a gyermekét, és félénkségét, amikor végre beadja a derekát, hogy Gendzsihez költözzön, vagy Muraszaki fájdalmát és félelmét, amikor Gendzsi összeházasodott Njoszannal, aki rangban Muraszaki felett állt. Ezen kívül egy-egy epizód erejéig betekintést nyerhetünk például Gendzsi barátjának, To no Csudzsónak az életébe, ahogy próbálja felkutatni gyermekeit, és magához vesz egy parasztlányt, aki jó néhány nehézséget okoz neki. Betekintést nyerünk To no Csudzsó legidősebb fiának, Kasivaginak titkos viszonyába Njoszannal, melyet gyermekáldás követ. És több fejezeten keresztül betekinthetünk Jugiri (Gendzsi fia Aoitól) gondolataiba és érzéseibe, nyomon követhetjük, ahogy beleszeret Kumoiba, To no Csudzsó lányába, aztán elszakítják őket egymástól, de később beteljesül a szerelmük. És nagy bánatomra annak is szemtanúi lehetünk, ahogy Jugiri apja nyomdokaiba lép, és feleségét elhanyagolva viszonyba kezd a megboldogult Kasivagi özvegyével, Ocsibával. (Mennyi nevet sikerült megjegyeznem! Most büszke vagyok magamra! :D)

Gendzsi jelleme is változik. Habár továbbra is sok korábbi kedvesével is tartja a kapcsolatot, egy pár nála is lakik, mégsem éreztem, hogy hajszolná a nőket. Az egyetlen dolog, amit eléggé visszataszítónak találtam, hogy ki akart kezdeni Tamakacurával, de a lány ezt szerencsére visszautasította. Minden kapcsolata közül az egész könyv folyamán határozottan kiemelkedik az, amit Muraszakival folytat (habár Muraszaki, származása miatt nem lehetett törvényes felesége). Későbbi feleségét például nem is saját elhatározásából vette el, hanem egy korábbi császár, a féltestvére kérte meg rá, hogy viselje gondját a lányának. Gyermekeit is határozottan arra tanítja, hogy ne éljenek kicsapongó életet, Jugirinak például többször is ad ez ügyben tanácsot, bár, mint később kiderül, süket fülekre talál nála.

Még csak két órája, hogy befejeztem a könyvet, és kavarognak bennem az események, ezért is lehetséges, hogy kissé összeszedetlenek a gondolataim, de féltem, hogy ha tovább várok, esetleg elfelejtem őket. De nem is nagyon lehet ezt már egységbe foglalni, úgy érzem, mert az első résszel ellentétben itt határozottan szerteágaztak az események. És bár határozottan tudni lehetett mindvégig, hogy továbbra is Gendzsi a főszereplő, tényleg komolyabban megismerkedhettünk más szereplőkkel is, és mindannak ellenére, hogy nekem egyik-másik szereplő cselekedetei nem tetszettek, a karakterek annyira jól ki voltak dolgozva, hogy ezt igazán élvezet volt olvasni. Az, hogy csak ilyen későn sikerült befejeznem, a vizsgák és a saját lustaságom számlájára írható, és egyáltalán nem arra, hogy unalmas vagy borzalmas lett volna a könyv.  Nem tudom, miért lett ilyen nagy szakadék az első és a második kötet között. Talán azért, mert évek teltek el a megírásuk közt. Ez már soha nem fog kiderülni. Vagy talán csak én érzem úgy, hogy szakadék van közte. Mindenesetre ennél a kötetnél határozottan éreztem, hogy igenis jogosan került fel a listára. Ezt tényleg érdemes minden embernek ismernie, mert remek karakterek vannak benne. Egy európai ember számára pedig azért is érdekes, mert teljesen más a kultúra. Japánban elfogadottak voltak olyan dolgok is, amiket mi el sem tudnánk képzelni, és valahogy összességében teljesen máshogy folyt az élet. Nyilván ez mára ott is változott, mert nem hiszem, hogy manapság akárki is olyan szertartásosan élne, mint a könyv szereplői.

Egyszóval, egyelőre még nem találok szavakat. Le vagyok nyűgözve, és kíváncsian várom a harmadik kötetet.

(Annyi mindenről akartam volna még írni, fontos eseményekről, de egyrészt legalább nem lövök le minden poént, másrészt pedig egyszerűen nem tudom hogy egységbe foglalni őket. Ezt tényleg el kell olvasni, át kell élni, és át kell érezni.)

Tényleg olyan volt ez a könyv, mint a valóság. Nem éleződött ki egy nagy vonulatra. Persze, Gendzsi életét követtük továbbra is nyomon. De nem volt egy fő szál, nem volt egy jelentős esemény. Egyszerűen csak folyt az élet. Gyermekek születtek, barátok és szeretők haltak meg, kiderült néhány titok, néhány pedig épp most született.

Na jó, befejeztem a csapongást, beszéljenek tovább helyettem a megszokott idézetek:

„Még ha Josino minden hava lehullna is ösvényére, ne kételkedj benne, hogy amerre a szíve vonja, lába oda az utat kitapossa.” – mondta egy dajka biztatásképp az akasi hölgynek arra vonatkozóan, hogy Gendzsi még visszatér hozzá.

„Milyen egykettőre nem enged a zár, berozsdásodik a sarokvas, ha egyszer mögöttünk becsapódik az ajtó!”

„Fakó volt a ruha, amelyben járattak, de véres könnyeim már rég megfestették, s nincs nyelv, mely színét gúnyolhatná.” – Jugiri mondta ezt magában, mikor eltiltották szerelmétől, Kumoitól. Arra céloz, hogy szóvá tették neki, hogy nincs megfelelő rangban ahhoz, hogy igényt tarthasson a lányra. (S minden rangnak megvolt a megfelelő színű ruhája.)

„Ha szívtelenségről beszélhetünk, akkor sem engem, hanem téged illet a vád: lám, azt írod, visszaküldöd a köntöst, pedig ha tudod, hogyan vedd fel, szerelemről álmodsz.” – Gendzsi írta egy hölgynek, aki visszaküldte neki az ajándékba kapott ruhát. Arra utal, hogy a hagyomány szerint, aki kifordítva vette fel a köntöst, az a szerelmével álmodott.

„Minek nekem a Teknőchát Hegyéről (a halhatatlanok lakhelye) álmodnom, hiszen ráleltem a varázslatra, mely engem és nevemet megóv a mulandóságtól.”

„Viselkedésünk elé manapság nem emelnek korlátot, s ebből sok olyan nehéz helyzet alakulhat ki, amiért nem mindig minket, férfiakat kellene kárhoztatni. Viszont nemegyszer beválik, ha a hölgy átmenetileg szigorúbb, mert így el lehet kerülni olyan kínos helyzeteket, amelyekbe mi, férfiak, azért sodródunk, mert a szerelmet legfőbb időtöltésnek és szórakozásnak tekintjük. Az adott pillanatban persze az urak rossz néven veszik ezt a szigorúságot (nálam jobban ki is tudhatná ezt?)… Végül azonban hálásak lesznek érte, hogy volt, ki gátat vessen a dolognak…”

„Ó, hegyi virág, mely a sziklán érzed magad otthon, taníts meg rá, hogyan viseljem el hangtalanul a szerelmet, melyet titkolnom kell.”

„Minden a gondolatainkon fordul meg. Ha gondolataink nagyok és bátrak, mellénk szegődik a jósors, de ha kicsinyesek és félénkek, csak bajok várhatnak ránk.”

„Még a hamvadó máglyám fölött szállongó füstfelhőből is új tündökléssel ragyogjon elő olthatatlan szerelmem fénye.”

„Milyen igényesen szabja meg elveit, és milyen sikertelenül alkalmazza őket!” – ezt gondolta Jugiri az apjáról, amikor az tanácsokat osztogatott neki, hogy ne viselkedjen kihívóan Ocsiba úrhölggyel.

„Sokkal kitüntetőbb egy asszony számára, ha számos vetélytársnőjét megelőzve az első helyet foglalja el, mintha teljesen egyedül van. Ráadásul a férj vonzalma sokkal tartósabbnak ígérkezik, ha kereshet némi változatosságot és szórakozást. Nem sokra mennél rajongásommal, ha ez pusztán annyit jelentene: eltompult vagyok ahhoz, hogy más nők szépségét meglássam.” – ezt mondta Jugiri a feleségének, Kumoinak, amikor az rájött, hogy vetélytársa akadt Ocsiba személyében.

„Férfiember epekedését mindig is valószerűtlennek érezte (Jugiri), és igen szigorúan ítélte meg, mert azt hitte, hogy némi erőfeszítés árán egyszeribe megszabadulhatna a bajoktól. Pedig nem: nincs itt szabadulás – csupán tűrni lehet.”

„Könnyekkel és jelenetek árán férfiembert pillanatnyi kényszerhelyzetbe lehet hozni, de az így kikényszerített ígéreteket nyomban meg is szegi, aminek mindkét emberben kellemetlen emléke marad.” – az egyik örök igazság.

Gyors helyzetjelentés

Közeledik a vizsgaidőszak. :( Úgyhogy mostanában Gendzsi regényének második kötetét a teám alá használtam alátétnek, amikor az ágyon ülve azt magoltam, hogyan szólhatnak bele a lakók a település működésébe. De igyekezni fogok, mert mindenképp szeretném befejzni a rossz életű úriember történetét még azelőtt, hogy hazamennék karácsonyozni. Sőt, úgy tervezem, hogy a két ünnep közt még beiktatok egy könyvet. Persze ezek csak tervek, aztán majd meglátjuk, hogy hogy alakulnak a dolgok. (Sajnos a következő három hétben heti két vizsgám lesz, de mint fentebb is említettem, rajta leszek az ügyön, hogy még mielőtt betoppanna a Jézuska, áttérhessek valami kevésbé etikátlan műre. :))

Gendzsi regénye 1.

Sikerült beszereznem a Gendzsi regényét, és már jó ideje ezt olvasom. A mű három kötetes (háromszor ötszáz oldal), de nem akartam várni, míg a legvégére érek, mert addigra elfelejteném, mi volt az első részben.

Most fejeztem be tehát az első kötetet, és még mielőtt bármit is mondanék róla, mindenképpen leszögezném, hogy legalább ezt az első kötetet mindenképp érdemes elolvasni. Hogy miért, arról majd egy kicsit később.

A három kötet összesen hat könyvet, azaz hat nagyobb volumenű részt foglal magában, arányosan elosztva. Azaz az első kötet tartalmazza az első két könyvet. Egyelőre úgy érzem, ez a beosztás nagyon is találó, mert a két könyv a főszereplő két egymástól jól elkülönülő életszakaszát mutatja be.

A történet főszereplője (bár ezzel kötve hiszem, hogy nagy titkot árulok el J) Gendzsi, aki az éppen hatalmon lévő császár törvénytelen fia. Az első fejezetben megismerjük Gendzsi születésének körülményeit. Megtudjuk, hogy a császárnak ő lesz a kedvenc fia, ám a törvényes felesége, Kokiden utálni fogja a fiút és az anyját is.

A következő fejezetben egy nagyobb ugrás következik az időben. Gendzsit már felnőtt férfiként látjuk (persze akkoriban és ott kicsit más életkor számított a felnőttség határának, feltételezem). Ennek a fejezetnek a célja, hogy konkrétan felvezesse a későbbi eseményeket. Mindannak ellenére azonban, amik később történni fognak, ez a fejezet nekem nagyon tetszett. Gendzsi és csatlósai a nőkről beszélgetnek, elmesélik egy-egy kalandjukat, és mindenki megfogalmazza, milyen számára az ideális nő. És tádám, az első, és utolsó, és földhöz vágó meglepetés: fontos, hogy egy nő művelt legyen. Hogy lehessen vele beszélgetni. Hogy jártas legyen a művészetekben. Nem csak arra kell egy nő, hogy megszülje a gyereket. Kell, hogy lehessen vele beszélgetni. Igencsak kikerekedett a szemem, mikor ezt olvastam.

Ezután viszont tetszés szempontjából erős lejtmenetbe kezd a mű, ugyanis az egész első könyv a továbbiakban arról szól, hogy Gendzsi az összes fővárosban élő, magas rangú nővel kikezd, és a legtöbbjük viszonozza is a dolgot. Magyarul körülbelül a fél várossal titkos viszonyt folytat. Ebből adódóan például a mostohaanyjától gyereke születik, akiből később császár lesz. Szóval egész undorító módon mindenkit az ujja köré csavar, aztán szenvedésbe taszítja őket. Nagyon-nagyon nem tetszett ez a mentalitás! Még akkor sem enyhültem meg, amikor időnként az írónő kifejtette, hogy Gendzsit is elgondolkodtatja tettének súlya. De ez a gondolkodás persze csak addig tart, amíg nem talál újabb prédát. Az viszont nagyon érzékletesen van ábrázolva (vagy lehet, hogy csak jobban át tudom élni), mennyire szenvednek a nők, akiket ideig-óráig elhalmoz a kedvességével, a szerelmével, aztán megfeledkezik róluk egy időre, majd megint visszatér hozzájuk.

A második könyvben az idős császár, Gendzsi apja már halott, és mostohatestvére került a trónra, akire komoly befolyással van az anyja, Kokiden, aki köztudottan utálja Gendzsit. Épp ezért minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy befeketítsék őt. Ez sikerül is, ugyanis kitudódik Gendzsi egyik kalandja, s ezután száműzetésbe küldik vidékre, a tengerparthoz. Ott aztán nagy szenvedésben él (amit, megjegyzem, meg is érdemel), de aztán átköltözik egy kellemesebb vidékre, ahol ismételten visszaesik korábbi betegségébe. Rátalál ugyanis a hegyek közt egy fiatal lányra, akit roppant szerencsés módon sikerül teherbe ejtenie. De ahogy ez kitudódik, azzal egy időben Gendzsit visszahívják az udvarba, ezért elhagyja a nőt és születendő gyermekét, és eleget tesz a hívásnak.

Nos, nagyjából ez a sztorija az első kötetnek. Több szót nem is akarok pazarolni rá. Sokszor kínszenvedés volt végigrágni magam egy-egy fejezeten, amikor újabb nőt taszított bukásba. Csak a könyv végén gondoltam rá, hogy strigulázni kellett volna, mennyi volt meg neki. Voltak azonban nagyon különös elemei a könyvnek. Következzenek most ezek.

Gendzsinek eleddig három gyermeke született, három különböző nőtől. Egy a mostohaanyjától, Fudzsicubótól, egy az első feleségétől Aoitól, és egy a száműzetésben megismert nőtől, akit a könyvben az akasi hölgyként emlegetnek. Továbbá volt még egy felesége, Muraszaki, akitől nagy bánatára nem született gyereke. Habár ezek mellett több olyan kalandja is volt, akik komoly szerepet játszottak az életében, szerintem mégis ezt a négy hölgyet kell mindenképp kiemelni a történetből. Mindegyik nőnek nagyon jól kidolgozott karaktere van, és élmény volt felfedezni, mennyire másképp viszonyulnak Gendzsihez.

Fudzsicubó kezdettől fogva kedvelte Gendzsit, de mivel az apja ágyasa volt, közeledéseit udvariasan elutasítgatta. Egyetlen egyszer botlott meg (ez betudható Gendzsi szépségének és nagyszerűségének, amit az írónő egyetlen percre sem felejt el hangsúlyozni), annak is gyerek lett a vége. Fudzsicubó nem bírta elviselni ezt a szégyent, így apácának állt. Mivel a Japánok hitéhez hozzátartozott a reinkarnáció, nyilván öngyilkos nem lehetett, bár szerintem ha megtehette volna, megtette volna.

Aoi, az első felesége abszolút elutasító volt. Akkoriban Gendzsi még sokkal gyakrabban járt el, és bármennyire is próbálta titokban intézni az ügyeit, azért egy-két pletyka keringett róla, mivel azokban a házakban, ahova járkált, nagy számú személyzet is élt. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a pletykák Aoi fülébe is eljutottak. Ennek következtében felvette a hűvös közöny álcáját, de azért végig sejthető volt, hogy nagyon is szenved, amiért az ő rangjával és szépségével ilyen helyzetbe került.

Muraszaki, Gendzsi második felesége igen kalandos úton jutott az udvarba, még gyerekként. Szinte Gendzsi nevelte fel, aztán mikor elért egy adott kort, el is vette. Muraszaki tisztában volt vele, milyen szerencse érte, amikor rátalált a herceg, így sokáig eltűrte Gendzsi félrelépéseit. Ezeddig egyetlen egyszer fakadt ki igazán, amikor kiderült, hogy a száműzetés évei alatt Gendzsi nagyon is jó szórakozást talált magának, és később meg is bizonyosodott róla, hogy ez nem csak egy futó kaland volt.

Az akasi hercegnő Fudzsicubóhoz hasonlóan eleinte elutasító volt Gendzsivel, mert úgy érezte, rangban annyira alatta áll, hogy a herceg hamar ráunna. Aztán mégis engedett a kísértésnek, és megédesítette Gendzsi száműzetésben töltött idejét. Közben azonban végig dúlt benne a lelkiháború, mert tudta, ha egyszer Gendzsit visszahívják a fővárosba, őt örökre el fogja felejteni. Valószínűleg így is történt volna, ha nem születik tőle is egy gyerek.

Még ha fájdalmas is, nagyon érdekes volt olvasni ennek a négy nőnek a belső vívódását. Ezen kívül nagyon tetszett néhány, a kultúrával kapcsolatos, folytonosan előjövő momentum. Ilyen volt például az, hogy a férfi sohasem lépett be rögtön sehová, hanem előbb levelet küldött be. És egyáltalán, ahogy levelezett mindenkivel, az egy nagyon szép gesztus szerintem, és ugyebár néminemű műveltségre vall. Azonkívül folyton verseket csatolt a leveleihez, és gyakran szóban is versekkel adott hangot véleményének, de ugyanúgy a nők is kreáltak verseket, és a versek minősége volt a műveltségük fokmérője. Ami pedig kifejezetten tetszett, hogy minden kis apróságnak jelentése volt. Például az, hogy a nők hogy viselték a hajukat, és milyen ruhában jártak, utalhatott az életkorukra vagy a társadalmi státuszukra. De még annak is jelentése volt, hogy milyen papírra írták a leveleiket. (Ez utóbbi annyira különleges dolog, hogy komolyan felkeltette az érdeklődésem.)

Érdekes volt még továbbá az, hogy Gendzsi ballépései és száműzetése mellett egy téma kapott még hosszabb kifejtést. Egy egész fejezeten keresztül egy művészeti vetélkedő került leírásra, amit ugyan nem volt egyszerű elolvasni, mert a felemlegetett művészek és művek közül egyet sem ismertem, de mindenesetre ez a fejezet megmutatta, mennyire fontos helyen állt a művészet az emberek életében.

Végezetül pedig jöjjön néhány találó és szép idézet: (Habár igen nagy az időszakadék és a kulturális szakadék is, mégis néha olyan dolgokat figyeltek meg, amelyeknek egyszerűségükben rejlik a csoda.)

„Ha van kivel elbeszélgetni, ez még olyanok életébe is fényt lop egy pillanatra, akik önnön gondolataik sötét éjszakájában tévelyegnek, mert e fénynél eligazíthatják lépteiket.”

„Az a leghelyesebb, ha nem nézünk születésre, szépségre… ahogy már ajánlottam is. Mit számít, ha akármilyen egyszerű, igénytelen is, csak becsületes és békeszerető teremtés legyen, mert akkor megbízhatunk benne. Ha aztán akad még más erénye is, becsüljük meg, mint az istenek ajándékát. Ha pedig valami csekély hibát fedezünk fel benne, ne bolygassuk. Bizonyosak lehetünk, hogy ha az asszony erős a türelem és szeretetreméltóság erényeiben, viselkedése sosem lesz elviselhetetlenül visszataszító…”

„Ne keress otthont a messzi nagyvilágban: ahol épp megpihensz, azt tekintsd házadnak.”

„Ha magam, ki most e virág szépségét bámulom, közönséges halandó lennék, bizony nem sokáig tartóztatnám meg magam, hogy illatos szirmaira ne hullassam a szerelem harmatát.” (Általában ilyen szofisztikáltan fejezte ki Gendzsi, hogy mit is szeretne az áhított hölggyel tenni.)

„Szívem olyan, mint az Isze partja mentén a halász tutaja: hol egyik, hol másik hullám táncoltatja.”

„Az én bűnöm, s enyém a bűnbánat is, hogy könnyelműen, int a parasztlány, aki a sarjadó rizs fölé túlságosan mélyre lehajlik, besároztam ruhám ujját a szerelem sötét útján.”

„Az éjszaka végül is olyan hajnalban oldódott fel, mely mintha egyenesen kettőjük gyönyörűségére teremtődött volna.”

„Ó, köd, hadd kövessem tekintetemmel az utat, melyen ő jár, és ezen az őszi napon ne rejtsd el előlem a Viszontlátás Hegyének lankáit.”

„…ha szereted őt, maradj azok alatt a felhők alatt, melyekkel az ő lelke egyesült.”

„Ruhám ujja ugyan csak keveset fog el a hold fényéből, de bár örökkön örökre fogva tarthatná azt a sugarat, melynek látásába szemem sosem fáradna el.”

„Az a kényelmetlen érzés kísértette őket, hogy egész bizodalmukat az istenekbe helyezzék, kiket senki sem látott még, viszont nemigen számoltak azoknak emberi hajlandóságaival, akiknek jövőjére vonatkozóan terveket kovácsoltak.”

„A tudás talán azért élvez olyan nagyrabecsülést a világban, mert a tudósnak, aki a tudásnak bizonyos fokát túlhaladta, …az szokott lenni a sorsa, hogy irigyelt kiválóságáért egészsége elvesztésével vagy szegénységgel kell fizetnie. Akik főrangúnak születtek, meggyőződhetnek róla, hogy akár megerőltetik szellemüket, akár nem, előkelő származásuk éppen elegendő előnyt biztosít számukra, hogy kitűnhessenek embertársaik közül, ezért számukra teljességgel fölösleges ilyen mostohán fizető tudomány megszerzése.”

A három királyság története

Mielőtt belevágnánk…

A listában a következő könyv A bambuszgyűjtő öregember története lett volna, de ezt sajnos nem sikerült beszereznem. Bárkitől szívesen vennék információt ennek a könyvnek az elérhetőségéről. Ezután következtek volna sorban a Gendzsi regénye és a Vízparti történet. Ezeknek a beszerzése még folyamatban van, ezért kicsit megtört a sorrend, és a következő elérhető könyvre ugrottam. Ez pedig nem más, mint a bejegyzés címében is olvasható A három királyság története.

Ez egy nagyon-nagyon régi, kínai regény. Magyarul sajnos csak az első hat fejezete van lefordítva, ami 100 oldalt sem tesz ki, de gondoltam, rajta van a listán, akkor ide vele. Lelkesedésem azonban az első oldalnál alábbhagyott. Ritkán fog el egy könyv olvasása közben olyan érzés, hogy nem bírom tovább folytatni, és feladom, de bevallom őszintén, a 72 oldal alatt ez igen sokszor megfordult a fejemben. Éppen ezért ez a bejegyzés igen rövid lesz, mivel nem ragadt meg bennem sok minden a könyvből.

A könyv Kína egy adott időszakának történelmi eseményeit meséli el regényes formában. Sajnos nem vagyok járatos a kínai történelemben, sem a földrajzában túlságosan, ezért nem mondott nekem sokat a különböző uralkodói házaknak a nevei, és a földrajzi nevek.

Nagyjából három főszereplőt sikerült kiragadnom a történetekből, akikkel rögtön az első fejezetben megismerkedtünk. Ők név szerint Liu Pej, Kuan Jü és Csang Fej. A hat fejezet során váltakozva követhetjük nyomon az ő előmenetelüket, és a császári udvarban történő dolgokat.

Mielőtt tovább folytatnám a történet elregélését, el kell mondanom, hogy a könyv minden egyes oldala telis tele volt nevekkel. Nekem pedig elég rossz a kínai-névmemóriám, úgyhogy bármennyire is jó lett volna a történet, sajnos teljesen elvették a kedvem a nevek.

Szóval a lényeg, hogy épp nagyon rossz a helyzet Kínában, mert az aktuális uralkodó komoly hatalommal ruházta fel az eunuchjait, akik igazából átvették felette a hatalmat. Az egész dolog a sárga turbánosok lázadásával kezdődik. Ők egy egész komoly ellentábort képeznek, és a három korábban említett főhős még épp ellenük, és a császári udvar védelmében szövetkezik össze. Időközben aztán meghal a császár, de volt neki két fia, egy a feleségétől, egy pedig az egyik ágyasától. Természetesen a törvényes(ebb) fia kerül automatikusan hatalomra, de jön a galád Tung Cso, aki korábban valami távoli tartomány vezetője volt, és letaszítja a törvényes örököst a trónról. Az ágyastól született fiút ülteti a helyébe, de valójában ő irányít. Az emberek pedig, akik egészen közel ülnek a hatalom tüzéhez (például Jüan Sao), rájönnek, hogy igazából csöbörből vödörbe kerültek, és Tung Cso ellen kezdenek szervezkedni.

A könyvben bőven vannak csatajelenetek, hőstettek, ármánykodások, egyszóval nagyon jó könyv lehetne (az is! a kínaiaknak legalábbis mindenképp), de sajnos számomra abszolút elvette a varázsát a rengeteg szereplő, akiket név szerint megismertünk. És mire egy-egy szereplő néhány oldallal, vagy esetleg fejezettel később újra megjelent (például esetemben Cao Cao, aki a negyedik és ötödik fejezetben komoly szerephez jutott, de fogalmam sincs már, hogy ki is volt ő tulajdonképpen), addigra annyi másikat ismertünk meg, hogy teljes feledésbe merültek.

Ez a hat fejezet is elég volt azonban ahhoz, hogy megismerjük a kínai kultúra egy kicsinyke kis szeletét a furcsa elnevezéseken keresztül, úgy mint Megalapozott Békesség korszaka, Nagy Felemelkedés hegye, Őszibarack kert, Enyhe Világosság kertje. Ezekhez egyébként, és általában például a tartományi elnevezésekhez, és néhány egyéb, magyarázatra szoruló kifejezéshez van egy szószedet a könyv hátuljában. De mivel ennek is nagyjából az a lényege, hogy az egyes földrajzi helyeknek megadja a mai elhelyezkedését, ezért nem sűrűn lapoztam hátra. (Habár olyan érdekesség is megtudható a szószedetből, hogy a szekerekkel való szétszaggatás bevett kivégzési módnak számított.)

Továbbá ezt a könyvet is helyenként feldobják versekkel (bár az előszóban benne van, hogy az eredeti mű sokkal több verset tartalmaz). Ezek a versek, Az ezeregy éjszaka meséi verseitől eltérően inkább egy-egy intést, bölcsességet fogalmaznak meg. Például: „Övé már a jáde-pecsét, de mi haszna sincs:/Lám, csak kardot s hadat hoz rá ez a drága kincs!” vagy „Rablókra ha támadsz, fogd el a vezért!/Nagy tettekhez úgyis csak nagy ember ért!” De a személyes kedvencem ez volt:

„Lágy fű zöldként köd remeg,/Páros fecske száll-lebeg;/A Lo-folyó kék szalag,/Csodálják az emberek,/S azúr felhők mélyén, lám,/Itt áll ősi palotám,/De ki az, ki hű, igaz,/S könnyít szívem bánatán?”

Ezen kívül szeretnék még egy igen hatásos idézetet megosztani. (Többnyire ilyen stílusban írja le a könyv a megjelenő főbb szereplőket, bár közel sem ilyen szépen. J)

„Mindenki megnézte ezt a kilenc láb magas, két lábnyi szakállú, főnix-szemű, selyemhernyó-szemöldökű, párosdatolya-képű, harangzúgás-hangú férfit a sátor bejáratánál.”

Az ezeregy éjszaka meséi

Nos, túl vagyok a lista első könyvén, Az ezeregy éjszaka meséin. Nem hittem volna, hogy ennyi időre lesz szükségem hozzá, de aztán mikor átadta a könyvtáros néni, majdnem sokkot kaptam. 700 oldalas a könyv. Persze aztán végiggondoltam, hogy elvégre 1001 éjszakán át tartott a mesélés, szóval akár még hosszabb is lehetne.

Nézzük, miről is szól ez a mű. Van egy kerettörténete, melynek lényege, hogy Sahriár király csúnyán pórul jár a feleségével, és utána mindig csak szűz lányokat vesz el, és a nászéjszaka után megöleti őket. De a sors úgy hozza, hogy összeakad a roppant furmányos és találékony (hogy is lehetne más egy nő? :D) Sehrezáddal, aki, hogy vesztét elkerülje, és jobb belátásra bírja a királyt, minden este mesél neki valamit, de sohasem jut el az adott mese végére, így a király életben hagyja a következő estére is, hogy hallhassa a történet végét.

A könyv nagy részét a Sehrezád által elmesélt történetek teszik ki. A befejezésben megemlítik, hogy harminc kötetben sikerült a történetíróknak lejegyezni Sehrezád meséit, és az előszóban is ott van, hogy ahány változat, annyi történet. Vannak azonban olyan mesék, amelyek mindegyik verzióban szerepelnek. Ezek közül a magyar fordításban szereplők: maga a kerettörténet, A halász és az ifrit, A teherhordó és a három leány története, A meggyilkolt leány vagy a három alma története, A kis púpos története, Ghánim története és Az ébenfa paripa. A legtöbb történet egy fajta mese a mesében, és még azokon belül is vannak további mesék. Eleve a kerettörténeten belül szereplő történetek már mind mesék a mesében, de még ezeken az egyes történeteken belül is vannak további, különálló mesék. A meglepő az egészben az, hogy általában mindenki a haláltól való megmenekülés reményében kezd el mesélni, akárcsak Sehrezád. Ezek a történetek többnyire tanmesék, mindegyiknek van valami tanulsága, még ha ez nincs is az ember szájába rágva.

Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, gyerekkori tapasztalataimra alapozva azt hittem, hogy egy csodavilágba jutok el, ahol minden csupa csillogás, aranyakat és drágaköveket és díszes szőtteseket fogok látni a képzeletbeli filmemen. De amit ténylegesen láttam, az a színtiszta valóság. És nem a szemet kápráztató színes világtól, hanem a lecsupaszított, gyilkos valóságtól kaptam sokkot. Kultúrsokkot. Nyilván minden emberben élnek bizonyos sztereotípiák az iszlám vallású emberekről. Bennem is. De máris látom, mekkora nagy burokban él az emberek nagy része. Persze nehéz ezt igazából megítélni, hiszen itt csupa csodás történet van összegyűjtve, de azért furcsa. Ebből a könyvből abszolút úgy tűnt, mintha a középkori arab világban az embereknek más dolguk se lett volna, mint hogy ettek, ittak, boroztak, jól éltek, mindenféle nőkben, és férfiakban is(!) válogattak, és ha úgy tartotta kedvük, tonnaszámra ölették az embereket, akik megkárosították őket valami módon. Az uralkodók korruptak és gazemberek voltak, a nők fűvel-fával csalták a férjeiket, a vénasszonyok pedig mindig gonosz fortélyokhoz nyúltak.

Szóval itt volt az egyik oldal, a puszta valóság. A másik oldalon pedig ott volt a mese része a dolognak, a különböző földöntúli, varázslatos lények és a csodák. A könyv végén voltak jegyzetek, amiben a fordító összegyűjtötte a különböző idegen szavak magyarázatát. Nekem viszonylag sokat kellett hátra lapoznom, mire megjegyeztem, hogy a dzsinn, az ifrit, a márid, a ghúl és az ún nagyjából mind-mind ugyanazt a fajta szellemet jelentik, amilyen Aladdin lámpájából is előbújt, és bár az elnevezések közt van valamiféle rangsor, hogy ki ki fölött áll, és ki jóindulatú vagy gonosz, volt olyan történet, ahol ugyanarra a szellemszereplőre, különböző elnevezéseket használtak.

Sajnos a történetíróknak nem sikerült megtalálniuk az egyensúlyt a valóság és a mese közt (nyilván nem is volt céljuk), ezért nekem kicsit nehézkesen ment az olvasása, de ettől függetlenül lettek kedvenc történeteim, a már jól ismert klasszikusok, az Aladdin és a bűvös lámpa, valamint az Ali baba és a negyven rabló mellett A meggyilkolt leány vagy a három alma története nyerte el nálam a dobogó harmadik fokát. Ez arról szólt, hogy ért szomorú véget egy ifjú feleség, akiben egyáltalán nem bízott meg a férje.

De volt olyan is, amin kifejezetten kínszenvedés volt átrágni magam. Például A tengerjáró Szindbád utazásain, mert minden történet azzal ért véget, hogy az említett úriember fogadkozott, hogy ő aztán ezután a rengeteg viszontagság után, amit sikeresen túlélt, nem indul soha többé útra. Ehhez képest hét utazást sikerült összehoznia. Kicsit már idegesített a végén. J

Ami viszont határozottan feldobta a könyvet, a folyamatosan visszatérő fordulatok, a versek és a rímes leírások. Ezekre írok is itt pár példát:

visszatérő fordulatok:

·         „…élt egyszer rég elmúlt időkben, letűnt esztendőkben…”

·         „…amíg el nem jött értük minden öröm megrontója, együttlétek szétbontója, erős várak ledöntője, sírvermeknek megtöltője.”

versek:

·         „Elárult a világ, szerelmünk megszakadt/Erőszak tépte szét, a szívünk meghasad./A távol egyre nő, a könnyem egyre hull,/Mikor ölellek én? Napomra gyász borul./Tudod-e, ó, leány, szépségnek tünde holdja,/Hogy érted fáj szivem, míg élek haldokolva,/Sorsom megátkozom, miért adott nekem,/Üdvösség volt a csók és most kín a szerelem!/Bár elpusztul Marúf, ki nem volt sors kegyence./Egymásra lel szivük? Lehet? Megérem-e?/Új boldogságukat uj nap ragyogja be?/Ha a szerelmünk vára kastélyként átölelne,/A karcsu, szűzi ágat szorítnám kebelemre,/Ó, fényes arcu lány, imádott kedvesem,/Minden új hajnalod csak tündöklés legyen!/Gyógyít a szenvedély, bár lelkem kínja vad,/A sors talán nekünk uj üdvöt tartogat.”

·         „Ne várj, ha adni készülsz, siess vele,/A te zsebed se lesz mindig tele!/Halogatták sokan a jámbor tettet,/Míg ők is nincstelen szegények lettek!”

·         „Ha tudtam volna, jössz: eléd terítem/Szívem vérét és szemem bogarát:/Arcom lett volna lábad szőnyege,/Hogy puhán léphess pilláimon át.”

rímes leírások:

·         „Mikor aztán valahára rávirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára.”

·         „…a tenger habja, amelynek színét bősz ár veri-csapja.”

Összefoglalva, nehéz megítélni ezt a könyvet, mert nyilván csak egy szeletét mutatja be az adott kornak (vélhetően a X. századnak), és nem szabadna ebből általánosításokat levonni. Ugyanakkor bizonyára sok olyan dolog van benne, ami hozzátartozott az akkori arabok mindennapjaihoz, és amit mi, kívülállók esetleg negatívan ítélhetünk meg. Mindezek ellenére egyszer tényleg mindenképp érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert találhatunk bennük csodás szerelmi történeteket, kalandokat, és ha nem hagyjuk magunkat eltéríteni, megláthatjuk a képzeletünkben élő drágaköves, színes forgatagot.

Végül pedig következzen két idézet. Az egyik egy nagyon nagy igazság, a másik pedig egy gyönyörű leírás (ami a 661. oldalon szerepelt, és mikor elolvastam, határozottan elfogott az az érzés, hogy ezért megérte átrágnom magam még Szindbád történetén is J):

„Sem a lelki, sem a világi javakhoz nincs könnyebb, sem rövidebb út, mint a tudomány útja.”

„Marúf hát felkelt, levetette minden ruháját, leült a puha ágyra; és mindketten, gyönyörre vágyva, enyelegtek, játszva. Marúf a leány térdére tette kezét, ez beült az ölébe, ajkát szájába csucsorította, és elérkezett számukra az az óra, amikor az ember apját-anyját elfelejti. Marúf karjai közé kapta a leányt, kebléhez szorította, és szívta ajkát, míg méz csordult belőle szájába, aztán a leány bal hóna alá nyúlt, és mindkettőnek tagjait elöntötte az egyesülés forró vágya. Marúf keze leszállott a leány keble halmai fölébe, és lágyan siklott le ölébe; a hercegnő szelíden fonta lábát dereka körébe, így ment Marúf a nagy próba elébe. Felkiáltott: „Most légy velem, kettős fátyol atyja!” És harcra készen meggyújtotta a kanócot, beigazította, tüzet adott, és a várat mind a négy sarkában megdöntötte. És beteljesedett a szent titok, amelyet senki sem kutat, elhangzott az elmaradhatatlan sikoly, amely a kebel mélyéről tör magának utat. Marúf véget vetett a hercegnő szüzességének. Ilyen éjszaka ritkán fordul elő az életben, annyira tele volt szépséggel, kéjjel, ölelkezéssel, enyelgés közt ajakszívó szenvedéllyel, amíg reggelre nem vált az éjjel.”

Bevezető

Igen, a cím ismerős lehet. Mert egy könyv címe is így kezdődik. 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz. Mikor anno megláttam ezt a könyvet, tudtam, hogy egyszer meg akarom nézni, mik vannak benne, és azokat mind elolvasni. Most jött el az idő, hogy ebbe belevágjak. Pedig rengeteg olvasatlan könyv hever még a polcomon, azon kívül tanulok, szakdolgozatot írok, dolgozok, szóval nem tudom, mi fog ebből a vállalkozásból kisülni. De végre eldöntöttem, hogy küldetésemmé teszem ezt az ügyet.

Ez a blog erről fog szólni. Nem kritika lesz, semmi tudományos katyvaszt nem fog tartalmazni. Ez egy egyszerű ember története lesz arról, milyen érzéseket, emlékeket, gondolatokat ébresztett benne az az 1001 könyv, amelyeket valakik egyszer összegyűjtöttek, mert valamiért fontosnak tartották, hogy ezeket a műveket mindenki ismerje.

Most, hogy úgy döntöttem, nekivágok ennek a hatalmas adathalmaz feldolgozásának, el is battyogtam a könyvtárba, hogy végre először a kezembe vegyem az ihlető művet, belelapozzak, megnézegessem, elolvassam az előszót, és megnézzem, egyáltalán mi az első könyv, aminek neki kell kezdjek. A legfurcsább dolog, amivel szembesültem, hogy az interneten, egész pontosan a wikipédián fellelhető 1001 könyves listától jócskán eltér. Vannak könyvek, amelyek csak az egyik vagy a másik listában szerepelnek. (Például az Aiszóposz meséi, ami a wikipédiás listán emlékeim szerint az első, az eredeti könyvben viszont nem szerepel, így ennek elolvasása egyelőre későbbre halasztódik.)

A könyv egyébként 2007-ben jelent meg, az előszót Peter Ackroyd, a bevezetést Peter Boxall főszerkesztő írta. A könyvek korszakokra osztva szerepelnek: az 1800 előtt, az 1800-as években, az 1900-as években és a 2000-es években történő megjelenés alapján vannak csoportosítva. Ezenkívül a keresést elősegítendő találhatunk a könyvben cím- és írómutatót. A bevezetés után fel vannak sorolva a szócikkek szerzői munkásságukkal és szakterületükkel. Az egyes könyvek leírását pedig eredeti borítók képeivel, eredeti illusztrációkkal és a szerzőről készült fényképekkel színesítették.

Mind az előszó, mind a bevezetés nagyon hatásos, még ha én személy szerint nem is sejtek mindig mögöttük teljes őszinteséget. Peter Ackroyd az előszóban azt fejtegeti, hogy a regénynek akkor van létjogosultsága, ha beszélnek róla, és ennek a könyvnek nem is igazán a rangsorolás volt a célja, hanem hogy elindítsák ezt „a beszélgetést”. Míg Peter Boxall a bevezetésben rövid magyarázatot ad, hogy miért épp az 1001-es számra esett a választás – mert a történelem során megjelenő jelentős művek száma a végtelenhez közelít, ahogy Az ezeregy éjszaka meséiben is végtelen a történetszövés, de szükségszerűen valahol mindkettőnek határt kell szabni. Ezenkívül hangsúlyozza, hogy a könyvekről szóló 300 szavas összefoglalások nem kritikák, hanem egyfajta figyelemfelkeltő szösszenetek arról, hogy miért kell elolvasnunk az adott könyvet.

A listában az első helyen a már említett Az ezeregy éjszaka meséi volt, amit azon melegében ki is kölcsönöztem. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam, milyen vaskos ez a könyv ahhoz képest, amit én elképzeltem. Valamilyen formában szerintem mindenki ismeri ezt a történetet, vagy legalábbis részleteit. Emlékszem, gyerekkorom egyik kedvenc mesekönyvében szép, színes rajzokkal illusztrálva ott volt az Ali baba és a negyven rabló. Nos, hatalmas érdeklődéssel fordulok efelé a különleges, varázslatos, misztikus világba kalauzoló könyv felé, és remélem, hamarosan megoszthatom az élményeimet kicsiny kis blogocskámon.