Edith Wharton: Ethan Frome, avagy egy szerelem csapdája

/Szerdán nem leszek internet-közelben, úgyhogy kicsit előrehoztam a bejegyzést. Ezután meg majd próbálok visszatérni a heti bejegyzésre, de most viszonylag nagy falatok következnek majd - Nyugati utazás, A második Héloise. Viszont van már két off-bejegyzés ötletem is, úgyhogy szerintem szeptemberben tudom majd tartani az előirányzott mennyiséget. :)/

 

Vannak történetek, amik akkor is elvarázsolnak, ha nem happy enddel végződnek. Az Ethan Frome pontosan ilyen történet. De mitől lesz egy szomorú könyv annyira jó könyv, hogy bármennyiszer képes lennél újraolvasni?

Először is attól, hogy rövid. Nincsen körítés, nincsenek mellékvágányok. Nincs ötezer mellékszereplő, akiknek az élettörténetével szintén megismerkedsz. Nincsenek felesleges szavak.

A fő történetszál keretbe van foglalva. A történet elmesélőjének célja, hogy megtudja, az általa minden nap látott, jó vágású férfi arca miért olyan, mint aki savanyú káposztalé diétán él. Amikor pedig innen-onnan kapott információmorzsákból összeállítja a történetet, az olvasó elé tárja. De nem kezdi el Ádámtól és Évától. Csak a lényegre szorítkozik. Így kapjuk meg a három főszereplőnket, Ethan Frome-ot, a feleségét, Zeenát, és Zeena szegény rokonát, Mattie-t, aki a párral lakik. És az egész történetet összefoglalja kb. 160 oldalban. Mégis, ebbe a 160 oldalba sikerül belesűrítenie egész életeket.

Másodszor, az írónő fenomenális atmoszférát teremt. Már az első oldalakon lebilincsel. A táj leírásával olyan lavinát zúdít rád, ami alól nem tudsz menekülni. Kénytelen vagy végigolvasni a történetet, és csak reménykedhetsz, hogy a végére valamelyest felolvad a jégpáncél, és megmenekülsz. Így viszonylag messze a téltől először nevetségesnek éreztem, hogy épp egy ilyen történetet olvasok, de esküszöm, éreztem a talpam alatt ropogó havat, a hideg szél csípte a szemem, és közel jártam ahhoz, hogy valami olyan mélységű melankóliába süllyedjek, amiből nincs az a napfény, ami ki tudna rántani.

A helyszín, az emberek és az életforma leírása ritka valósághűek, és ahogy az írónő párhuzamba állít mindent mindennel, az egy fenomenális húzás, és élővé teszi a történetet.

Ethan Frome egy szép reményű fiatalember, akinek álmait derékba töri szülei betegsége. Beköltözik a családi farmra, és éjt nappallá téve dolgozik, hogy eltarthassa a családját. Anyja mellé ápolónő érkezik Zeena személyében, akit aztán Ethan feleségül kér, hogy ne maradjon magára a télben és keserű, reménytelen életében. Ennél jobban azonban el sem vághatná magát az élettől, Zeena ugyanis maga is elég beteges természet. Ethan még jobban a munkába temetkezik, reményvesztettségét a napi rutinnal próbálja elfedni. Egészen addig, amíg Zeena ápolására be nem fogadják Zeena egyik elárvult és elszegényedett rokonát, Mattie-t. Mattie elhozza a tavaszt Ethan életébe, felnyitva a férfi szemét, hogy a világ boldog hely is lehet. Szerelmük sokáig csendesen forrongó vágyakozás. Mígnem egy nap Zeena elutazik, és egy éjszakára Mattie és Ethan kettesben maradnak. Semmi különös nem történik közöttük, együttlétük mégis eltér a megszokottól, és sokkal idillibb, mint azok az esték, amelyeket Ethan Zeenával töltött. Zeena visszatérte azonban derékba töri a szerelemnek ezt a finom szövevényét. Elküldi Mattie-t a háztól. Ethan mindent megpróbál, hogy meggyőzze feleségét, ne küldje a vesztébe az árva lányt, de Zeena hajthatatlan. Ethan ébren tölti az éjszakát, különféle megoldásokon töri a fejét. Meg akar szökni Mattie-vel, de nincs pénze rá. Tehetetlennek érzi magát. Másnap felajánlja, hogy ő maga viszi el Mattie-t az állomásra. Az egész délutánt együtt töltik, reménytelenül, kétségbeesetten. Mattie bevallja vonzalmát a férfi iránt, ettől Ethan csak még inkább úgy érzi, a lány elengedése gyakorlatilag felérne egy öngyilkossággal. Ennek felismerése pedig elhatározásra indítja a párt. De kétségbeesett tettük sajnos nem úgy sül el, ahogy tervezték. Túlélnek egy súlyos balesetet, s Zeena ápolására szorulnak.

Most visszaolvasva a történetnek ezt a zanzásított verzióját, lehet, hogy nem olvasnám el a könyvet. Túl fájdalmasnak tűnik. Mégis annyira szép. Az apróságoktól szép. A kimondatlan dolgoktól szép. Ahogy a szerelmesek kerülgetik egymást, mint a forró kását, mert nem tehetnek mást. Mégis szeretik egymást. Ahogy Ethan sötét jövőjébe belevilágít az új lány, aki pont olyan életteli, mint egykor a férfi maga is volt. Ők lennének a tökéletes pár, olyanok, mint a borsó meg a héja. De nem lehetnek együtt. S az a kétségbeesett megoldáskeresés a végén, hogy hogyan tudná Ethan visszatartani Mattie-t. És a megoldás! És amikor rájössz, hogy a megoldás nem oldott meg semmit! Elképesztő érzelmeket tud kiváltani ez a könyv.

Amikor először olvastam, bevallom őszintén, teljesen elvakított a két szereplő szerelme, és rendkívül bosszantott Zeena. De most másodjára rájöttem, hogy ő is egy egészen különleges karakter, ezért róla kicsit bővebben szeretnék írni. Ő a boldogság megrontója, de ezt nem csupán azzal éri el, hogy van, létezik, és ráadásul még Ethan felesége is. Sokkal összetettebb ennél. Megtudjuk róla, hogy anno Ethan anyjának ápolása végett költözött a családi farmra. Majd az édesanya halála után hozzáment a fiúhoz, de dédelgetett reményei a szép életre szertefoszlottak a kietlen téli pusztaságban, s ő maga is megbetegedett. Nem gyanús ez egy kicsit? (Valaki még meg is jegyzi a könyvben, hogy ezen a környéken mindenkinek van valami „baja”.) Aztán ahogy folyton kétségek közt lebegtetne minket az írónő, hogy vajon sejti-e a férje és Mattie közt szövődő szerelmet. De én szinte biztos vagyok benne, hogy tudja. Tudja, de nem érdekli. Vagyis nem úgy érdekli, mint mást érdekelne. Nem fakad ki, nem kavar botrányt. Inkább kijátssza, hogy elküldhesse Mattie-t a háztól. Arra persze nem számít, hogy ez a szerelmi szál már túl erős ahhoz, hogy csak úgy elszakadhasson. Honnan is tudhatná? Ő maga sem szerelemből házasodott. És aztán a könyv végén meg a csodával egyenlő, hirtelen felgyógyulása többet mond ezer szónál.

Érdekes, izgalmas karakterek, élő környezet, keserédes történet. Kétségtelenül a listán a helye.

„Amikor egy ember már több mint húsz éve kimustrált hajóroncsként vegetál, és csak nézi tehetetlenül azokat a dolgokat, amiket tenni szeretne, akkor elkezdi belülről emészteni magát, és elveszíti határozott jellemét.”

Jane Austen: Értelem és érzelem

Jane Austennel való ismerkedésem újabb állomása. A kezdet természetesen a Büszkeség és balítélet volt. Miután megismerkedtem valakivel, aki teljesen odavolt Mr. Darcyért, eldöntöttem, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet. De közel sem győzött meg. (Nagy bánatomra újraolvasós lesz a lista miatt, de tutira halogatni fogom, ameddig lehet.) Az Értelem és érzelem pedig még a Büszkeség és balítéletnél is kevésbé tetszett. Éppen hogy el tudtam olvasni két hét alatt.

A címben olvasható két szó a két főszereplőre, a két Dashwood nővérre, Elinorra és Marianne-ra utal. Elinor képviseli az értelmet, a megfontolt, racionális gondolkodást, míg húga a szeleburdi, csapongó, minden érzést végletesen megélő totális ellentét. A két nővér apjuk halála után a felső középosztályból hirtelen az alsóban találja magát, ezért őrületes tempóban elkezdenek férjet vadászni maguknak. Mindketten szerelmesek lesznek, de a sors furcsa fintora révén mindkét kiszemelt máshol van lekötve. Mikor ez kitudódik, a lányok szenvedni kezdenek, mindketten a saját vérmérsékletük szerint. Elinor inkább magába fojtja a dolgokat, míg Marianne, nem törődve a környezetével és az etikettel, nyíltan nyalogatja a sebeit. De a könyv végére aztán mindkét lány révbe ér. Az már más kérdés, hogy hosszú távon melyikük lesz boldogabb…

Az alaptörténettel semmi probléma nem lenne. Adott egy kor, amikor a nők egyetlen dolgot tehettek: igyekeztek minél előnyösebben férjhez menni. Ennek az ábrázolását biztosan meg lehetne oldani egyrészt szórakoztatóbban, másrészt realisztikusabban. De ez a könyv sem reális, sem szórakoztató nem volt. Tele volt pakolva visszataszító és lehetetlen karakterekkel, és a végkifejlet… Szavakat nem találok, csak kiáltom bele az univerzumba, hogy ez mégis mi a fészkes fene volt. Ilyen végkifejlet nem hogy a valóságban, de még a könyvekben sem történhet. Ilyen egyszerűen nincs!! Mindjárt ki is fejtem, hogy mire gondolok egész pontosan.

Elinor a két nővér közül az ész. Aki mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. Mérlegel, érveket ütköztet, igyekszik minden apróságot figyelembe venni. A szerelemben is mérsékletet tanúsít. Tudomásul veszi, hogy számára Edward Ferrars elérhetetlen vágyálom. Annál is inkább, mert az úriember egy töketlen, teszetosza anyuci kedvenceként tűnik fel. Később aztán kiderül, hogy félszegségének oka az, hogy már eljegyzett egy másik lányt, akibe ugyan már nem szerelmes, azonban nem akarja megszegni az adott szavát. Ez ugyan nemes tettnek tűnhet(ne), de engem valahogy nem varázsolt el. (Mondjuk ez bizonyára az én hibám, de egyszerűen én azokat a szerelmes történeteket szeretem, amiben az érzelmek százezer fokon égnek, és a szerelmesek bármit, BÁRMIT hajlandóak megtenni, hogy együtt legyenek.) Végül azonban a szerencsének és egy pénzéhes libának köszönhetően elhárulnak az akadályok, melyek Elinor és Edward között állnak, így az ő sztorijuk happy enddel végződik. Már amennyire lehet ezt happy endnek mondani. Kövezzetek meg, de én hasonló szituációban, bármennyire megfontolt és racionális ember lennék, és bármelyik korban is élnék, minimum a pasi nyakába ugranék, és egy teljes napig szorongatnám. Ezek a drága lelkek meg csak ültek egymás mellett, és beszélgettek… Hogy lehet valaki ennyire racionális és visszafogott, amikor épp kiderül, hogy megnyerte a főnyereményt?? Á, mindegy is, ugorjunk a másik nővérre. J

Marianne már sokkal izgalmasabb karakter volt. Na, azért tőle sem dobtam hátast, és nem rágtam tövig a körmöm a tetteitől. De számomra emberibb volt, mint Elinor. Ha szerelmes volt, nagyon szerelmes volt, ha fájdalmai voltak, nagyon szenvedett, és nagy ívben le**** az etikettet. Willoughby-val való szerelme igazán nagyon tetszett, „szakításuk” pedig igazán nagyon fájdalmas volt. Az ő esetükben ráadásul nem történt csoda, nem volt tévedés, kapcsolatuk ellehetetlenült. Marianne pedig hozzáment egy gazdag fazonhoz, Brandon ezredeshez, aki egyébként megismerkedésük óta szerelmes Marianne-ba. Na ezt a fordulatot egyszerűen képtelen voltam és vagyok feldolgozni. Ilyen nincs. Vagyis van, de… Na, szóval szerintem aki olyan vérmérsékletű, mint Marianne, az nem tesz ilyet, nem választja az unalmas biztonságot. Vagy ha ezt is teszi, nem lehet boldog. Egyszerűen ez nem így működik. Pont.

Lehet persze úgy is nézni a könyv végét, mintha az értelem és érzelem kezdeti felosztása megfordult volna. Hiszen Elinor hozzámehet szerelméhez, míg Marianne megfontoltan választ férjet magának. De én ezt valahogy nem tudom elfogadni. Egy olyan karakter, mint Marianne, szerintem sosem mehet keresztül akkora pálforduláson, hogy hosszú távon boldog lehessen valaki mellett, akibe nem szerelmes. Nem, nem és nem!

A mellékszereplők közül egyedül Lucy Steelt emelném ki, aki egy igazi vérszívó pióca, de talán ő a leghitelesebb karakter mind közül. Nagyon nem szerettem, de nagyon valóságosnak tűnt. Szánt szándékkal a bizalmába avatta Elinort, beavatta az Edward Ferrarsszal kötött titkos eljegyzésébe, ezzel mintegy tőrt döfve szegény lányba, és nagyon stílusosan még meg is forgatta benne annyiszor, ahányszor csak tudta. És hogy a végén mégis Robertet választotta, a gazdagabbik testvért, ez is nagyon passzolt hozzá. Igazán rosszindulatú karakter volt, olyan, akit úgy kedved lenne olvasás közben kirántani a könyvből, és jól gyomorszájon vágni.

A többi karakter szóra sem érdemes. Ahogy említettem, Edward Ferrars töketlen, Willoughby is kellőképp rosszindulatú, egy önző dög, de nagyon nem kerül kifejtésre a jelleme. Ő olyan, mint egy hullócsillag. Egy darabig látod, és gyönyörködsz benne, aztán nyomtalanul eltűnik. És hiába tért vissza egy hosszú beszélgetés erejéig a könyv vége felé, valahogy akkor sem hagyott mély nyomot bennem. Valahogy nem passzolt hozzá, hogy ennyire minden áron mentegesse magát, és pláne nem Elinornál.

Brandon ezredes, a megtört szívű veterán olyan volt, mint egy százéves házőrző. Hűséges és unalmas. Mrs. Jennings idegesítő, pletykás vénasszony volt. A többiek pedig annyira elhanyagolható szerepet kaptak, hogy kár rájuk pocsékolni az időt.

Nos, Jane Austen továbbra sem tett nagy hatást rám. Ráadásul, nagy bánatomra, négy könyve is szerepel a listán. Most egyet kilőttem, a Büszkeség és balítélet ugye már megvolt, de az sem tetszett, szóval még van két dobása, de nincsenek nagy reményeim… Hogy miért listás? Fogalmam sincs. Nekem valahogy nagyon nem jön át a mondandója.

„…ám az ifjú elme elfogultságában van valami nagyon szeretetreméltó, és az ember valósággal megsajnálja, amikor már az általános vélemény elfogadására hajlik.”

„Nem az idő, nem is az alkalom szabja meg a meghittség mértékét – csakis a hajlandóság.”

„…valamely cselekedet kellemessége nem mindig bizonyítja az illendőségét.”

„…aki elfogadja szeretetemet és megbecsülésemet, az vesse alá magát nyílt dicséretemnek is!”

Stendhal: Vörös és fekete

Következő könyvünk a Vörös és fekete. Amikor először olvastam az 50-es kihívásról, és megláttam azt a kategóriát, hogy egy könyv, aminek szín szerepel a címében, rögtön ez jutott eszembe. Úgyhogy nem is volt kérdés, idén sorra kerül. Egyébként is kíváncsi voltam rá, mert anno gimiben a magyar faktosoknak kötelező olvasmány volt, és többeknek tetszett.

Előzetesen csak annyit ismertem a sztoriból, hogy egy szegény pasi elcsábítja egy gazdag pasi feleségét. Na, ennél sokkal többről van szó! Főhősünk Julien Sorel egy ács fia, egy franciaországi városkában él. Nagyratörő álmai vannak, pap szeretne lenni, mert tudja, hogy csak így érvényesülhet abban a világban, abban a korban. A helyi lelkész tanítgatja őt. Julien annyira szorgalmasnak (és céltudatosnak) bizonyul, hogy megtanulja kívülről a teljes Bibliát latinul. A fiú ügyessége fülébe jut a városka vezetőinek is, és a polgármester, de Rénal úr felkéri, hogy legyen a gyermekei nevelője. Julien örül, hogy megszabadulhat az apja és a testvérei elnyomása alól, és végre pénzt kereshet a saját tudományával, így elfogadja az állást. Azonban nem csak pénzre tesz szert, hanem egy szeretőre is, méghozzá de Rénalné személyében. Szerelmükről azonban hamarosan pletykák kezdenek szárnyra kapni, ezért Juliennek el kell mennie. Régi pártfogója, a városka papja ajánlólevelet ír az egyik szemináriumba, ahová Julient fel is veszik, így tovább folytatja útját a papi pályán. Hamarosan azonban újabb lehetőség bukkan fel előtte. A szeminárium egykori vezetője beajánlja őt titkának egyik magas rangú párizsi ismerősének, bizonyos de la Mole márkinak. Julien kapva kap az alkalmon, hogy végre Párizsba költözhet, a munkába is hamar beletanul. Azonban itt is eléri a szerelem szele, méghozzá de la Mole márki lányával keveredik szerelmi kalandba. Kapcsolatuk elég viharos, de végül elhatározzák, hogy kitartanak egymás mellett, már csak azért is, mert Mathilde terhes lesz. A márki persze nem nagyon örül ennek a kapcsolatnak, de lánya kérésére rangot és vagyont adományoz a szegény fiúnak. Titokban azonban leveleket küld szét, hogy lenyomozza Julient, s de Rénalné meg is írja neki, hogy a fiú bizonyára csak azért csapja a szelet Mathilde-nak, hogy feljebb juthasson a ranglétrán. Mikor ezt Julien megtudja, felkeresi de Rénalnét, és rálő, felindultságában meg akarja ölni. Azonnal börtönbe csukják. De Rénalné nem hal meg, megbánja, hogy megírta azt a levelet szerelmese ellen, és igyekszik mindig meglátogatni Julient a börtönben, míg Mathilde azon fáradozik, hogy nevének segítségével megmenthesse gyermeke apját a kivégzéstől. Julien azonban bűnösnek vallja magát, és abszolút fel van készülve a halálra. Kegyelmet is csak azért kér, hogy még néhány napot együtt tölthessen igaz szerelmével, de Rénalnéval. Sorsa felett azonban egyik korábbi riválisa dönt, így a halálbüntetés elkerülhetetlen, Julient lefejezik, de Rénalné pedig belehal a bánatba.

Huhh, most így visszaolvasva, jó hosszú lett csak a sztori. De hát közel 600 oldalról van szó… J

A sok kalandregény után azért is esett a választásom erre a könyvre, mert jól esett volna már egy kicsit realisztikusabb történetet olvasni. A Vörös és fekete pedig egyébként is egy új műfaj egyik első műve; realista regény az okosok szerint. A realitása már abban is megmutatkozik, hogy valós eseményeken alapul, Stendhal ugyanis egy újságcikkből vette az alapötletet. A cikk egy elítélt férfiról szólt, aki egy templomban rálőtt a szeretőjére.

Talán furcsán fog hangzani, de ennek a könyvnek nem is a történet a lényege, hanem a főszereplő. Julien Sorel egy szegény ács fia. Az apja és a testvérei nem szeretik őt, felesleges koloncnak tartják a vézna, könyveket szerető fiút. Julien arról ábrándozik, hogy egyszer elhagyja a családi házat, de nem akárhogy. Gazdag lesz, jómódban fog élni. Napóleon korát eszményíti, amikor a háborúnak köszönhetően bárkiből lehetett egy csapásra „valaki”. Felismeri azonban, hogy a helyzet megváltozott 1830-ra, és hogy egy szegény fiú számára fölfelé csak egyetlen út járható, méghozzá a papi pálya. Mikor lehetőséget kap a családi háztól való elszakadásra, nyomban él vele. Bekerül a gazdag de Rénal családba, ahol gyakorlatilag cselédként bánnak vele. Valójában az is, egy fizetett szolga, de ez sérti az önbecsülését. Egyrészt nem érti, de Rénalék miért lennének különbek nála. Másrészt viszont tudatában van annak, hogy a pénz nagy úr. Meg persze a rang is.

Szerelme de Rénalnéval is elég furcsán indul. Nem tudja átadni magát mély érzelmeknek, mert sérti a büszkeségét, hogy a nő felette áll. Ez a szerelem azonban még ki tud teljesedni, mert a párnak van ideje. Viszonylag sokáig titokban tudják tartani a kapcsolatukat, így Juliennek sikerül megbizonyosodnia arról, hogy a nő tényleg szívből, őszintén szereti őt. Na és persze az is nagyon tetszik neki, hogy de Rénalné állandó félelemben él attól, hogy talán Julien nem szereti viszont őt, így Julien némi hatalmat érez a magasabb rangú nő felett.

Mikor pletykálni kezdenek a viszonyukról, hogy meggyőzzék az embereket, és főleg de Rénal urat a pletykák hazug voltáról, Juliennek el kell mennie. Ismét a papi hivatás felé fordul. Bevallom őszintén, a szemináriumban töltött idő tetszett a legjobban a könyvben, mert csak ekkor tudtam igazán megérteni a főszereplőt. Julien kitűnik társai közül az okosságával, ezért megvetik őt. Sokáig nincsenek barátai, nincs pártfogója sem. Kínszenvedésnek érez minden egyes napot. Aztán rájön, hogy csak akkor tud ebben a környezetben érvényesülni, ha megjátssza, hogy ő is ugyanolyan üres fejű, pénzéhes papnövendék, mint a többiek. Ez persze nehezen megy neki, így amikor lehetőséget kap arra, hogy Párizsba költözhessen, gondolkodás nélkül él vele.

A de la Mole palotában azonban majdnem ugyanaz történik vele, mint korábban de Rénaléknál, csak még inkább kihangsúlyozódnak a társadalmi különbségek. Miközben a karrierje egyre fényesebben alakul, újra utoléri a szerelem. A szerelem, amit ő annak nevez, de szerintem inkább valami beteges dolog, ami hol rajongásba, hol utálatba csap át, mindkét részről. Mathilde-nak több időbe telik igazán beleszeretnie Julienbe, mert nagyobb a társadalmi különbség kettejük közt, mint korábban de Rénalné és Julien közt. A lányra fényes jövő vár, apja reményei szerint akár még a királyi udvarba is bekerülhet. Ezt a tervét húzza keresztül a lány szerelme, és főként az, hogy teherbe esik. Julien szerelmes(nek érzi magát), és végül úgy tűnik, eléri a célját, hiszen de la Mole márki magas katonai rangot adományoz neki, hogy méltó férje lehessen a lányának. De Rénalné levele azonban mindent tönkre tesz, és onnantól kezdve elindul a baljós végjáték.

Julien börtönbeli napjai alatt számot vet az életével, és felfedezi, igaz szerelme de Renalné. Sajnálkozik az elpazarolt idő felett, amelyet szerelmével boldogságban tölthetett volna, de ehelyett ő mindig feljebb és feljebb törekedett. Bűnösnek érzi magát, nem lázad a halálbüntetés ellen. De a halál valahogy kezdettől fogva bele is volt kódolva a sorsába. A történet minden realizmusa ellenére a főhős soha nem tudott reálisan gondolkodni, csak a végleteket ismerte. Utolsó napjaiban Mathilde-ot teljes mértékben elutasítja, s úgy hiszi, a lány idővel meg fogja bánni ezt a meggondolatlan, alsóbbrendű viszonyt, gyermeküket pedig cselédekre fogja bízni. Hogy ez a véleménye helytálló-e, erre nem tudtam rájönni, mert Mathilde mindvégig egy megfejthetetlen személyiség maradt számomra.

Julien Sorel számomra a legvisszataszítóbb főszereplő volt. Emlékeim szerint még soha nem találkoztam ennyire hideg és számító emberrel, aki mindent a feljebb jutásnak rendelt volna alá. Bizonytalanság és magabiztosság egyszerre jellemezte. Rendkívüli akaraterővel rendelkezett, céltudatos volt, de bizony alaposan eltévedt az élet útvesztőjében.

De Rénalné lehetett volna az egyik szerethető karakter a könyvben. A naív, burokban nevelkedett nő, aki megízleli a szerelem édes-bűnös érzését, de nem a férje által. Lángoló, őszinte szerelem az övé. Sajnos amit nem tudtam megérteni benne, az a túlbuzgó vallásossága. Saját házasságtörését okolta, amikor a fia beteg lett. Azt hitte, Isten így bünteti. Később pedig azért írta meg a rágalmazó levelet Julien ellen, mert a gyóntatója rábeszélte, hogy ez a helyes. Nyilvánvalóan ezt én azért nem tudom megérteni, mert az én kapcsolatom Istennel, a vallással és a katolikus egyházzal... nem éppen szokványos.

A harmadik fő karakter, Mathilde de la Mole szintén egy érdekes karakter, bár szeretni nem igazán lehet. Gőgös, felsőbbrendű, büszke. Épp ezért mikor beleszeret Julienbe, sokáig vitában áll magával, megengedheti-e magának, hogy szeresse a férfit. Végül, nagy nehézségek árán sikerül meggyőznie magát, s talán viszonylagos boldogságban élhettek volna, de az események tragikus alakulása valóban magában hordozza a kérdést, amit Julien is megfogalmaz: vajon nem fogja-e Mathilde évek múltával megbánni a szerelmét. Ez a lány, mint már említettem, megfejthetetlen volt számomra, úgyhogy magam sem tudom a választ erre a kérdésre.

Összességében a könyv nem igazán tetszett, van azonban két dolog, ami miatt mégis érdemes volt elolvasnom. Az egyik, hogy ez az első olyan könyv eddig, amiben nem idegesített a politika, sőt, kifejezetten élveztem, és azt hiszem, értettem is a Stendhal által leírt korrajzot. Hogy milyen volt a közhangulat, milyen volt az 1789-es forradalom és Napóleon császársága után visszatérni a királysághoz.

A másik dolog pedig Julien védőbeszéde volt, amelyben ahelyett, hogy az ártatlanságát bizonygatta volna, hogy elkerülje a kivégzést, beismerte bűnösségét, és inkább arról beszélt, mennyire igazságtalannak érzi azt, hogy olyanok döntenek a sorsáról, akik nem egyenrangúak vele. Nagyon-nagyon tetszett ez a beszéd, mert nagyon igaznak éreztem.

Végezetül, az idézetek előtt jöjjenek az apróságok (most csak kettő van belőlük):

·         Többször is említésre került Rousseau Új Héloise-a, mely rajta van a listán, és tervezem is, hogy még idén sort kerítek rá. (Feltehetően szeptemberben, vagy valamikor az ősz folyamán.)

·         Egy helyen ismét Beauvais-t emlegetik. (Hogy ez miért különleges most nekem, arról itt olvashattok.)

„Hát ilyenek a gazdagok! … Megalázzák az embert, s azután azt hiszik, hogy egy kis majomkodással mindent jóvátehetnek.”

„Magasra jutsz, de ártanod kell a szerencsétleneknek, hízelegned az alprefektusnak, a polgármesternek, a hatalmasoknak, és szolgálnod kell bűneiket; ezt nevezik a boldogulás tudományának…”

„A pályaválasztás problémájával viaskodott; az a szerencsétlen kényszerűség nyomasztotta, ami lezárja a gyerekkort, és megrontja a pénztelen fiatalság első éveit.”

„A fontos dolgokban az urak mindig összetartanak!... Sohasem bocsátják meg a szegény cseléd őszinteségét!...”

„Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőre, ahová keserves kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?”

„…feleljen csak mindenki magáért az önzésnek ebben a sivatagában, amelyet életnek neveznek!”

„Az ész szerelme elmésebb, mint az igazi szerelem, de csak pillanatokig tud lángolni, túlságosan ismeri és mindig bírálja önmagát…”

„A boldogtalanság megzavarja helyes ítéletünket.”

„Értse meg…, amikor hibát követ el, mindenki arra hivatkozik, hogy jót akart.”

„De ha csak hárman összekerülnek is, hogyan hihetnek ebben a magasztos fogalomban: Isten; amikor a papok olyan förtelmesen visszaéltek a nevével!...”