Edith Wharton: Ethan Frome, avagy egy szerelem csapdája

/Szerdán nem leszek internet-közelben, úgyhogy kicsit előrehoztam a bejegyzést. Ezután meg majd próbálok visszatérni a heti bejegyzésre, de most viszonylag nagy falatok következnek majd - Nyugati utazás, A második Héloise. Viszont van már két off-bejegyzés ötletem is, úgyhogy szerintem szeptemberben tudom majd tartani az előirányzott mennyiséget. :)/

 

Vannak történetek, amik akkor is elvarázsolnak, ha nem happy enddel végződnek. Az Ethan Frome pontosan ilyen történet. De mitől lesz egy szomorú könyv annyira jó könyv, hogy bármennyiszer képes lennél újraolvasni?

Először is attól, hogy rövid. Nincsen körítés, nincsenek mellékvágányok. Nincs ötezer mellékszereplő, akiknek az élettörténetével szintén megismerkedsz. Nincsenek felesleges szavak.

A fő történetszál keretbe van foglalva. A történet elmesélőjének célja, hogy megtudja, az általa minden nap látott, jó vágású férfi arca miért olyan, mint aki savanyú káposztalé diétán él. Amikor pedig innen-onnan kapott információmorzsákból összeállítja a történetet, az olvasó elé tárja. De nem kezdi el Ádámtól és Évától. Csak a lényegre szorítkozik. Így kapjuk meg a három főszereplőnket, Ethan Frome-ot, a feleségét, Zeenát, és Zeena szegény rokonát, Mattie-t, aki a párral lakik. És az egész történetet összefoglalja kb. 160 oldalban. Mégis, ebbe a 160 oldalba sikerül belesűrítenie egész életeket.

Másodszor, az írónő fenomenális atmoszférát teremt. Már az első oldalakon lebilincsel. A táj leírásával olyan lavinát zúdít rád, ami alól nem tudsz menekülni. Kénytelen vagy végigolvasni a történetet, és csak reménykedhetsz, hogy a végére valamelyest felolvad a jégpáncél, és megmenekülsz. Így viszonylag messze a téltől először nevetségesnek éreztem, hogy épp egy ilyen történetet olvasok, de esküszöm, éreztem a talpam alatt ropogó havat, a hideg szél csípte a szemem, és közel jártam ahhoz, hogy valami olyan mélységű melankóliába süllyedjek, amiből nincs az a napfény, ami ki tudna rántani.

A helyszín, az emberek és az életforma leírása ritka valósághűek, és ahogy az írónő párhuzamba állít mindent mindennel, az egy fenomenális húzás, és élővé teszi a történetet.

Ethan Frome egy szép reményű fiatalember, akinek álmait derékba töri szülei betegsége. Beköltözik a családi farmra, és éjt nappallá téve dolgozik, hogy eltarthassa a családját. Anyja mellé ápolónő érkezik Zeena személyében, akit aztán Ethan feleségül kér, hogy ne maradjon magára a télben és keserű, reménytelen életében. Ennél jobban azonban el sem vághatná magát az élettől, Zeena ugyanis maga is elég beteges természet. Ethan még jobban a munkába temetkezik, reményvesztettségét a napi rutinnal próbálja elfedni. Egészen addig, amíg Zeena ápolására be nem fogadják Zeena egyik elárvult és elszegényedett rokonát, Mattie-t. Mattie elhozza a tavaszt Ethan életébe, felnyitva a férfi szemét, hogy a világ boldog hely is lehet. Szerelmük sokáig csendesen forrongó vágyakozás. Mígnem egy nap Zeena elutazik, és egy éjszakára Mattie és Ethan kettesben maradnak. Semmi különös nem történik közöttük, együttlétük mégis eltér a megszokottól, és sokkal idillibb, mint azok az esték, amelyeket Ethan Zeenával töltött. Zeena visszatérte azonban derékba töri a szerelemnek ezt a finom szövevényét. Elküldi Mattie-t a háztól. Ethan mindent megpróbál, hogy meggyőzze feleségét, ne küldje a vesztébe az árva lányt, de Zeena hajthatatlan. Ethan ébren tölti az éjszakát, különféle megoldásokon töri a fejét. Meg akar szökni Mattie-vel, de nincs pénze rá. Tehetetlennek érzi magát. Másnap felajánlja, hogy ő maga viszi el Mattie-t az állomásra. Az egész délutánt együtt töltik, reménytelenül, kétségbeesetten. Mattie bevallja vonzalmát a férfi iránt, ettől Ethan csak még inkább úgy érzi, a lány elengedése gyakorlatilag felérne egy öngyilkossággal. Ennek felismerése pedig elhatározásra indítja a párt. De kétségbeesett tettük sajnos nem úgy sül el, ahogy tervezték. Túlélnek egy súlyos balesetet, s Zeena ápolására szorulnak.

Most visszaolvasva a történetnek ezt a zanzásított verzióját, lehet, hogy nem olvasnám el a könyvet. Túl fájdalmasnak tűnik. Mégis annyira szép. Az apróságoktól szép. A kimondatlan dolgoktól szép. Ahogy a szerelmesek kerülgetik egymást, mint a forró kását, mert nem tehetnek mást. Mégis szeretik egymást. Ahogy Ethan sötét jövőjébe belevilágít az új lány, aki pont olyan életteli, mint egykor a férfi maga is volt. Ők lennének a tökéletes pár, olyanok, mint a borsó meg a héja. De nem lehetnek együtt. S az a kétségbeesett megoldáskeresés a végén, hogy hogyan tudná Ethan visszatartani Mattie-t. És a megoldás! És amikor rájössz, hogy a megoldás nem oldott meg semmit! Elképesztő érzelmeket tud kiváltani ez a könyv.

Amikor először olvastam, bevallom őszintén, teljesen elvakított a két szereplő szerelme, és rendkívül bosszantott Zeena. De most másodjára rájöttem, hogy ő is egy egészen különleges karakter, ezért róla kicsit bővebben szeretnék írni. Ő a boldogság megrontója, de ezt nem csupán azzal éri el, hogy van, létezik, és ráadásul még Ethan felesége is. Sokkal összetettebb ennél. Megtudjuk róla, hogy anno Ethan anyjának ápolása végett költözött a családi farmra. Majd az édesanya halála után hozzáment a fiúhoz, de dédelgetett reményei a szép életre szertefoszlottak a kietlen téli pusztaságban, s ő maga is megbetegedett. Nem gyanús ez egy kicsit? (Valaki még meg is jegyzi a könyvben, hogy ezen a környéken mindenkinek van valami „baja”.) Aztán ahogy folyton kétségek közt lebegtetne minket az írónő, hogy vajon sejti-e a férje és Mattie közt szövődő szerelmet. De én szinte biztos vagyok benne, hogy tudja. Tudja, de nem érdekli. Vagyis nem úgy érdekli, mint mást érdekelne. Nem fakad ki, nem kavar botrányt. Inkább kijátssza, hogy elküldhesse Mattie-t a háztól. Arra persze nem számít, hogy ez a szerelmi szál már túl erős ahhoz, hogy csak úgy elszakadhasson. Honnan is tudhatná? Ő maga sem szerelemből házasodott. És aztán a könyv végén meg a csodával egyenlő, hirtelen felgyógyulása többet mond ezer szónál.

Érdekes, izgalmas karakterek, élő környezet, keserédes történet. Kétségtelenül a listán a helye.

„Amikor egy ember már több mint húsz éve kimustrált hajóroncsként vegetál, és csak nézi tehetetlenül azokat a dolgokat, amiket tenni szeretne, akkor elkezdi belülről emészteni magát, és elveszíti határozott jellemét.”